Debreceni hétvége

Végre, végre sikerült egy kicsit kiszakadnunk a fővárosi forgatagból, és péntek délelőtt magunk mögött hagytuk a város zaját, az itthoni gondokat és teendőket, hogy együtt legyünk csak mi hárman és  amennyire egy alig több mint 1 évessel lehet, pihenjünk és kikapcsolódjunk. Ez valamelyest sikerült is, bár én azért el tudtam volna viselni egy kicsivel több alvást, kicsivel több sétát, kicsivel több szaunát, de nincs mit tenni, nálunk ez az alig múlt 1 éves az úr a háznál, így mindennek úgy kellett zajlania, ahogy Őurasága diktálta. De azért volt nagy séta péntek délután, szerencsére akkor még nagyon szép napos idő volt, ami szombatra ködös nyálkássá változott. Volt azért szaunázás, felváltva, úszás, jakuzzizás (a fiúk egy laza háromnegyedórás jakuzzival áztatták le magukról a leáztatnivalót), egy kis fitnessterem, volt maszírozás, étteremben vacsorázás(amit  Máté nagyon élvezett, és igazi partner volt) szóval minden, amit egy röpke hétvégéből ki lehet hozni. Volt nosztalgia, hogy milyen is volt amikor még csak kettecskén hódoltunk a nagy közös hobbinknak, a semmittevésnek, és volt elhatározás, hogy legközelebb nagyszülőstől megyünk, akikre majd rá lehet bízni Matyit, amíg mi áztatjuk magunkat a vízben. Sajnos gyorsan eltelt, maradtunk volna még, kényeztettük volna még magunkat, de Apát szólította a kötelesség, és ma újra munkanap van.

Képekben:

Az uszodában sajnos csak néhány kép készült, azok sem lettek igazán jók, amik pedig jók lettek, azokat F. nem hagyta jóvá, pedig Matyi igazán jól festett úszópelusban:) Itt már a szobában, egy kiadós wellnessezés után, kisimulva:

Reggeli teázgatás:

Én is ott voltam:)

Erősítés közben:

Étteremben. Matyi és az étlap:)

Hazafelé nem mentünk rá rögtön az autópályára, hanem egy kis kitérővel a puszta felé mentünk. Megérte. Én alapvetően a hegyekhez vonzódom, a végtelen semmi közepén mégis hatalmába kerített az Alföld varázsa, a végeláthatatlan semmi közepén mintha megállt volna az idő, és olyan érzés volt bennem, hogy én sem akarok tovább menni. Kicsit olyan volt, mintha a  Route 66 -n mennénk, bár még nem voltam ott, de egyik nagy álmom, hogy egyszer keresztülautózzuk Amerikát, miközben a kedvenc számainkat üvöltjük bele a sivatagi csöndbe. Szóval kicsit ilyen érzésem volt, nagyon jó volt. Megálltunk egy kis pihenőre, ahol Máté csak a magasból volt hajlandó szemlélni a világot, való igaz, hogy így jobban látott, és szemmel láthatóan élvezte is a dolgot:)