Lépeget

Máté egy ideje már barátkozik a kétlábon járás gondolatával, de ezideáig nem volt hajlandó megválni a jól bevált négykézlábazástól, leszámítva azt az egyetlenegyszer végrehajtott levideózhatatlan 8 lépést. De ma úgy tűnik volt valami a levegőben, mert önként és dalolva 2 lábra emelkedett és nekiindult a nagyvilágnak,még az sem érdekelte, hogy fényképezővel a kezemben, könnyekkel a szememben araszoltam előtte, hogy végre lencsevégre kapjam a produkciót. A háttérzajokért én kérek elnézést, néhány lábam alá kerülő matyijátékon átgázoltam, néhányat félre kellett söpörnöm nagy hirtelen Őurasága útjából, nehogy egy csúnya esés kedvét szegje.

Íme:

Így alszik Máté

Most, hogy Máté többé kevésbé a kiságyban alszik el, így muszáj volt kicsit megerőltetnem a memóriámat, és előkaparni valahonnan nagyon mélyről egy-két altatáshoz passzoló verset, éneket. Nem sokat tudok fejből, de amit igen, azok úgy tűnik beváltak,mondjuk kell mindehhez a kézfogás, és a pocaksimi is, de hát semmit sem adnak ingyen, a nyugodt éjszakának ez az ára. És hogy miket szoktam én verselgetni Matyinak? Ezeket itt ni:

Gazdag Erzsi: Ringató

Ring, ring,
ring a nád.
Nádon ring a fészek.
Nádirigó kisfia,
aludj, álmodj szépet!

Du-du
szól a szél.
Szól a szél dudája.
Elaludt a kisrigó.
Alszik a nád és a tó.
Alszik, alszik minden.
Aludj te is, kincsem!

Zelk Zoltán: Este jó, este jó

Este jó, este jó,
este mégis jó.
Apa mosdik, anya főz,
együtt lenni jó.

Ég a tűz, a fazék
víznótát fütyül
bogárkarika forog
a lámpa körül.

A táncuk karikás,
mint a koszorú,
meg is hal egy kis bogár:
mégse szomorú.

Lassu tánc, lassu tánc,
táncol a plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.

De az ágy, meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.

Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is, mint a füst,
mert könnyű vagyok...

Ki emel, ki emel
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet...

Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül és ott ülök
az ölében én.

Weöres Sándor: A kutya-tár

Harap-utca három alatt
Megnyílott a kutya-tár,
Síppal-dobbal megnyitotta
Kutyafülü Aladár.
Kutya-tár! Kutya-tár!
Kutyafülü Aladár!
Húsz forintért tarka kutya,
Tízért fehér kutya jár,
Törzs-vevőknek öt forintért
Kapható a kutya már.
Kutya-tár! Kutya-tár!
Kutyafülü Aladár!

Weöres Sándor: Altatódal (ebből a csíjjás részt én kihagyom)

Csíjja, csicsíjja, rózsa,
Csicsíjja, mályva!

Hold-lepte úton,
Csillag-lepte úton,
Két kutya kullog,
Köves, szeles úton

Csíjja, csicsíjja, rózsa,
Csicsíjja, mályva!

A nagyfülü kutya kérdi:
Rózsa-rózsa mit csinál?
A nagyorru kutya kérdi:
Mályva-mályva mit csinál?
Rózsa-szál, mályva-szál
Kék gyöngyöt tesz bársony-tokba,
Addig jó, míg szundikál.

Dalokkal már bajban voltam, mert a tipikusan gyerekdalokat valahogy nem komálom, sokuktól a hideg is kiráz. Viszont van régről két kedvencem, amit ha minden kötél kötél szakad előveszek, persze csak a kötelező "Tente baba tente" után, de igyekszem az éneklést hanyagolni. Nem akarok sérülést okozni a gyereknek. A második dalnak azért ezt a verzióját választottam a sokszáz közül ami a neten kering, mert a legeslegeslegvége könnyfakasztóan szép, szerintem.

Az utca embere

Ügyvéd Urammal akkor találkoztunk először, amikor pár éve ide költöztünk és gondoltuk teszünk egy sétát, hogy lássuk, hová is költöztünk tulajdonképpen. Ügyvéd uram az utca túlsó felén campingszerű kerékpárjával járőrözött, rótta a köröket, fel és le, figyelve arra, hogy a kereszteződésen ne jöjjön át. Kedvesen köszönt, és gondolom látta, hogy nem vagyunk idevalósiak, mert mondta, hogy van 2 eladó ház a szomszéd utcában, nem nézzük-e meg, szívesen megmutatja. Mondtuk, hogy nem, mert most vettünk itt egy lakást,egyelőre nem kell másik. Ennyiben maradtunk.Kicsit tartottam tőle, mint mindenkitől, aki nem egészen százas, valamiért úgy vagyok velük, hogy ezek bármire képesek. Ezért ha tehettem el is kerültem az Ügyvéd Uram fennhatósága alá tartozó utcarészt. Egyszer aztán mégis arra felé vitt az utunk, és persze megint ott volt az utcán, hisz mindig ott van. Ekkor már ismerősként köszöntött bennünket, messziről szaladt felénk, kiabálva Ferinek, hogy "Ügyvéd uram, ügyvéd uram, de jó hogy jön".Hát innentől fogva hívjuk mi Ügyvéd uramnak, az igazi nevét nem tudjuk, nincs kiírva a postaládájára sem. Nem lehetett nem beszédbe elegyedni vele, megint ajánlott 2 házat, hogy vegyük meg, megmutatta a sajátját is, de az nem volt eladó. Mesélt pár dolgot magáról, és az Ő feladatáról, hogy azért köröz itt az utcában a biciklijével, hogy a tolvajokat elüldözze. Kedves tőle:) Azóta rendszeresen találkozunk, néha szóba elegyedünk.  Mókás figura. Az ősszel lefestette piros zománcfestékkel a házát, és amit körülötte talált. A házat, ameddig a létráról elérte, a kerítést csak kívülről, de lefestette a széket, a lapátot, körberajzolta a házszámtáblát, a vigyázz a kutya harap táblát, bár nincs kutyája, és festett a kukájára egy nagy Ü betűt, ami nem tudom mit jelent. 

Mindig megdícséri Matyit,  és mindig megkérdezi, hogy kisfiú-e vagy kislány. De rá nem haragszom emiatt. Most ha megyünk a boltba, piacra legalább egyszer elmegyünk a háza előtt.  Feri mindig megkérdezi, hogy voltunk-e sétálni és hogy találkoztunk-e Ügyvéd urammal, és mit mondott.

Pár hete mikor nagyon hideg, és vacak idő volt, nem láttuk. Aztán később sem, amikor már nem volt olyan hideg. A redőnye le volt húzva, Ő sehol, pedig mindig kint van, és még a kert végéből is szalad felénk. 

Aggódtam, hogy nincs-e valami baja. Nem tudom, hogy van-e valakije, és ha van ránéz-e egyáltalán. Már épp elterveztem, hogy vagy megkérdezem a postást, hogy nem tud-e róla valamit, vagy ha legközelebb arra járunk becsöngetek. És végszóra, hétfőn újra találkoztunk, vidám volt mint mindig, és messziről köszöntött. Elmondott egy rövid sztorit, hogy épp mit csinál, és megdícsérte Matyit. Én pedig megnyugodtam, hogy nincs semmi baja. Egy üde színfolt Ő az utca életében, sajnálnám, ha történne vele valami.

Debreceni hétvége

Végre, végre sikerült egy kicsit kiszakadnunk a fővárosi forgatagból, és péntek délelőtt magunk mögött hagytuk a város zaját, az itthoni gondokat és teendőket, hogy együtt legyünk csak mi hárman és  amennyire egy alig több mint 1 évessel lehet, pihenjünk és kikapcsolódjunk. Ez valamelyest sikerült is, bár én azért el tudtam volna viselni egy kicsivel több alvást, kicsivel több sétát, kicsivel több szaunát, de nincs mit tenni, nálunk ez az alig múlt 1 éves az úr a háznál, így mindennek úgy kellett zajlania, ahogy Őurasága diktálta. De azért volt nagy séta péntek délután, szerencsére akkor még nagyon szép napos idő volt, ami szombatra ködös nyálkássá változott. Volt azért szaunázás, felváltva, úszás, jakuzzizás (a fiúk egy laza háromnegyedórás jakuzzival áztatták le magukról a leáztatnivalót), egy kis fitnessterem, volt maszírozás, étteremben vacsorázás(amit  Máté nagyon élvezett, és igazi partner volt) szóval minden, amit egy röpke hétvégéből ki lehet hozni. Volt nosztalgia, hogy milyen is volt amikor még csak kettecskén hódoltunk a nagy közös hobbinknak, a semmittevésnek, és volt elhatározás, hogy legközelebb nagyszülőstől megyünk, akikre majd rá lehet bízni Matyit, amíg mi áztatjuk magunkat a vízben. Sajnos gyorsan eltelt, maradtunk volna még, kényeztettük volna még magunkat, de Apát szólította a kötelesség, és ma újra munkanap van.

Képekben:

Az uszodában sajnos csak néhány kép készült, azok sem lettek igazán jók, amik pedig jók lettek, azokat F. nem hagyta jóvá, pedig Matyi igazán jól festett úszópelusban:) Itt már a szobában, egy kiadós wellnessezés után, kisimulva:

Reggeli teázgatás:

Én is ott voltam:)

Erősítés közben:

Étteremben. Matyi és az étlap:)

Hazafelé nem mentünk rá rögtön az autópályára, hanem egy kis kitérővel a puszta felé mentünk. Megérte. Én alapvetően a hegyekhez vonzódom, a végtelen semmi közepén mégis hatalmába kerített az Alföld varázsa, a végeláthatatlan semmi közepén mintha megállt volna az idő, és olyan érzés volt bennem, hogy én sem akarok tovább menni. Kicsit olyan volt, mintha a  Route 66 -n mennénk, bár még nem voltam ott, de egyik nagy álmom, hogy egyszer keresztülautózzuk Amerikát, miközben a kedvenc számainkat üvöltjük bele a sivatagi csöndbe. Szóval kicsit ilyen érzésem volt, nagyon jó volt. Megálltunk egy kis pihenőre, ahol Máté csak a magasból volt hajlandó szemlélni a világot, való igaz, hogy így jobban látott, és szemmel láthatóan élvezte is a dolgot:)

A szavak ereje

Nemrégiben Cucka írt egy posztot a kimondott/leírt szó erejéről, amire én azt kommenteltem, hogy a szavak ereje nálunk is működik, csak épp olyan értelemben, hogy amit leírok egyik nap, hogy milyen jó, a másnap erre rögtön rácáfol. Nem történt ez másképp most sem. Mert hát vettem a bátorságot, és leírtam, hogy hetek óta nekem van a legtüneményesebb gyerekem, aki az evés-alvás-játszás gyönyörű körforgatagában éli esős hétköznapjait, a kibújni akaró fogakra a szájában rá sem hederít, és egyébként is él, mint hal a vízben.

Na most, a jelenlegi állás szerint, magunk mögött van 2 db nyűgös nap, 2 db Máté által nagyágyban végignyűglődött, általam szintesemmitnemaludt éjszaka, ami nagyjából ugyanúgy fest, ahogy az minden fog kinövesztésekor lenni szokott, és amiről egyszer már írtam is itt.

Így most a már majdnem elmúló derékfájásom mellé ma reggel megkaptam a mindenporcikámfáj érzést is. 

És persze Matyi is álmos, fáradt, az idő miatt is csak nyűglődik, emiatt csetlik-botlik, ma sikerült úgy pofára esnie, hogy a felső fogai beleütődtek a szájába, ami felhasadt, vérzett, és kicsit bedagadt.  Szerencsére semmi komoly.Most olyan mint egy szélesszájú kisbéka. 

 

De  a jó hír, hogy végre, végre utazunk!!!!! Tegnap F. telefonált, hogy van-e programunk a hétvégére, és akkor titkon már reméltem, hogy valami kész tervveljön haza, és így is lett. A hétvégét Debrecenben töltjük, ahol reményeink szerint sikerül kicsit magunk mögött hagyni anehéz napokat, és feltöltődni energiával, hogy vidáman, kisimulva tudjuk köszönteni a tavaszt.

Múló napok

Újabb fog készül kibújni. Látszani nem látszik, de minden jel arra utal. Máté ugyan hősként viseli az újabb megpróbáltatásokat, nem nyűgös, nem sír, viszont az étvágya megcsappant, szopja az ujját, és most először mutatja, hogy hol kell bekenni hűsítő ínyzselével. Nagyon aranyos. És nagyon bújós.

A nappalaink többnyire alvással, összebújással és némi játékkal telnek. A játék mostanában kimerül a minket utánozásban, ami annyit tesz, hogy Matyi magához ragadja a távirányító(ka)t és vagy a fotelból, vagy a kanapén a párnáknak dőlve bőszen nyomogatja őket. Sikerrel. 

A növekedő fog ezideáig nem zavarta a nyugodt éjszakákat, az új rendszer egyelőre bevállni látszik, bár az esti elalvás sokszor kitolódik fél10-10-re is, de reggel fél 7kor ébred először, majd összebújva még 8ig nyomjuk. Azt hiszem, most már tényleg mindannyian felnőttünk ahhoz, hogy Matyi elfoglalja jogos tulajdonát, a saját szobáját. Mert aki ugyebár már végigalussza az éjszakát, annak már külön szoba dukál!!! És akkor végre én is olvashatok újra ágyban párnák közt, mint a régi szép időkben:)

Ölelés

Az ölelésben az a jó, hogy akár kapod, akár adod, mindenképpen részese vagy. Úgy gondolom, az ölelésnél nincs őszintébb érintés, nincs mögötte hazugság, álszentség, mert ki szeretne testi közelségbe kerülni egy olyan emberrel, akit egyébként nem tart sokra. Magam részéről szeretem az ölelést, és mióta Máté is nagy mestere lett eme szeretetnyilvánításnak még jobban a szívembe zártam. 

Ilgyától kaptam egy virtuális ölelést minap,  és igen-igen jólesett. Az anyaság sok előnye mellett az egyik részemről az, hogy belemélyültem a blogolásba, és ennek köszönhetően új ismeretségeket, barátokat szereztem. Igen, barátokat. Mert Többeteket nem ismerem face to face, mégis barátaimnak tartok mindenkit, aki bepillantást enged nap mint az életébe, hát mi más lenne ez mint barátság. És ez persze fordítva is igaz, hisz aki minden nap jön hozzám, az talán többet tud rólam, mint az a barátom aki nem olvas, mert találkozásaink alkalmával nem térünk ki minden apró részletre, amit itt esetleg leírok.

Szeretném ezt az ölelést továbbadni Nektek.

Vicának, akinek képeit mindig csodálattal nézem, meg amúgy is...

Cuckának, akinek a pozitivizmusa mindig erőt ad, humora mindig megnevettet,

Andinak, akinek a külföldi tapasztalatait egyszer hátha én is hasznosítani tudom,

Mazsolának, akinek a lelkében annyi szépség van,

Popianyunak, akinek izgalommal olvasom a napi feljegyzéseit, és a visszaemlékezéseit, mert olyan jó,

Vikcinek, aki szerintem egy olyan stramm anyuka, amilyen egyszer én is szeretnék lenni,

és vissza kell ölelnem Ilgyát, aki annyi, de annyi ötletet ad át blogján keresztül, hogyha én csak fele ennyire lennék kreatív, hát én már akkor összetenném a kezemet, és nemmellesleg meggyőz arról, hogy két gyerekkel is van élet:)

és végül oda kell adnom egy ölelést Sbodi-nak, márcsak az egy cipő miatt is, amiben járunk, meg egyébként is szeretem olvasni:)

És igazából mindenkit megölelnék, aki valamiért jön és olvas minket, valami oka biztos van, ezért nekik is küldök egy ölelést, ismeretlenül is.

Megtörtént

Most már tudom, hogy nem szabad az ördögöt a falra festeni. Megjegyeztem egy életre. Csak a kapuig akartunk kimenni, mert jött valaki hozzánk. És mintha csak éreztem volna az elmúlt napokban, hogy történni fog valami, talán ezért is esett olyan rosszul most az egyedüllét, talán túl sokat gondoltam arra, hogy bármi baj történhet velünk. És tessék.... Megtörtént a baj. Elcsúsztam a lépcsőn. Azt már mondanom sem kell, hogy Matyi az ölemben volt. Erről szerencsére esés közben sem feledkeztem meg, így estemben-röptömben úgy fordultam, hogy neki egy haja szála se görbüljön. Nem is görbült. Csak nagyon megijedt. Én meg ráestem az alsó lépcsőfokra a derekammal, ami most úgy fáj, hogy minden mozdulattal sikítani tudnék. Matyi azóta ölbenMatyi lett, ennél nagyobb baja szerencsére nincsen,  de még most is remegek, ha visszagondolok az eseményekre. Olyan esés volt ám ez mint a rajzfilmekben, lábak a levegőben, és csatt.  Derekamra rákentem az egyetlen kenőcsöt, amit találtam a lakásban. Szerintem nem hatott. Nyilván nem erre való volt, de egy próbát megért. És elindítottam a kenyérsütőbe egy kenyeret. Mert azt már most tudom, hogy holnap nem fogunk boltba menni. 

Most aztán én is megbizonyosodhattam arról,  hogy a vonzás működik. Csak jobb lett volna valami jóval kipróbálni. Mostantól egy tengerparti nyaralásra gondolok, hátha az is bejön:)

Mielőtt

....A 21.század blogtársadalma mártírnak, szentnek,vagy hősnek kiáltana ki, ki kell ábrándítanom mindenkit, aki ebben a tévhitbe ringatta magát, Nem, Nem vagyok egyik sem. Egyszerű, hétköznapi ember vagyok ám én,aki mellett most kicsit elhaladnak az események, és ezt most egy kicsit rosszul viselem. De kivel nem történt már meg hasonló? 

Az, hogy sokat vagyunk egyedül Matyival, kétségkívül tény. DE!!!!! Higgyétek el, nem olyan nagy ördöndősség ám ez, egyszerű megszokás és szervezés kérdése, és mindenre marad idő.  Látjátok, még blogolni is tudok:)Persze rossz segítség nélkül. De a hétköznapjainkba már nem hiányzik a külső segítség, a nagyszülők távolsága csak akkor nagyon fájdalmas, ha valami extra dologra kéne bevonni őket, mondjuk mi elmennénk valahová... de végülis van élet mozi és éjszakai bulik nélkül is. És az hogy ez így lesz, azt tudtuk előre. Tudtuk,  hogy többnyire mindent magunknak kell megoldanunk, és ennek ellenére vállaltuk azt, hogy családot szeretnénk, gyerekeket. Amit nem tudtunk akkor amikor döntöttünk Matyiról az pont ez az olasz meló volt, aminek akkor még a lehetősége sem merült fel, csak később, amikor már nem lehetett másképp dönteni. Egyszerűen belesodródtunk, mert bíztunk valamiben, ami nem valósult meg még azóta sem, mégpedig abban, hogy majd ki tudunk menni mindnyájan. Ez addig, amíg hetente kell Ferinek utaznia megvalósíthatatlan, mert 1 hete mindenképpen egyedül kéne lehúznom, akkor meg már inkább itt, mint ott. Ha ezen a téren végre jutnánk valahová, akkor nem lenne ennyire ködös a jövőképem, akkor egy percig sem tétováznék, hogy jöjjön-e kistesó, amit egyébként mindennél jobban szeretnék, és merészebb pillanataimban még ilyen szituban is vállalnám. 

Egy szó mint száz..... Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, nekem most épp ez, és nem bántam volna, ha a kereszt mellé kapok még egy kosár türelmet is, amit elég szűkösen osztogatott nekem a Mindenható. De ez egy állapot, amit túl kell élni, egy feladat, amit meg kell oldani. Bármelyikőtök meg tudná csinálni, ha úgy hozná az élet, higgyétek el, még jobban is mint én,de nem kívánom senkinek hogy hasonló helyzetbe kerüljön.

Szóval nem panaszkodom. Egyszrűen csak vannak napok, amik nehezebben indulnak, mint a többi. De ha elindul, onnan aztán nincs megállás:)

Máté ügyes-bajos dolgai

Ugyan csak holnap tölti be Máté a 13-ik hónapját, de mivel az egyéves fordulókor sem írtam semmit igazán róla, mert annyira meg voltam hatódva, így most kicsit megpróbálom összegyűjeni mivel is üti el az időt Máté mostanában. 

Bár már régóta kacérkodik a gondolattal, hogy két lábon útnak induljon, ezt eddig még nem igazán tette meg, 8 lépés volt a maximum, amit hajlandó volt produkálni, aztán négykézlábra ereszkedett. Szerintem képes lenne már a kétlábas járásra, egyszerűen csak nem akarja ezt a macerát, hisz a négykézlábazást már olyan tökélyre fejlesztette, hogy nincs párja széles e világon, és ember legyen a 2 talpán, aki ilyen tempót tud diktálni. Elég neki egy fél pillanat, hogy eliszkoljon bárhová, ahol vigyázó szemeimet nemhogy Párizsra, de rá sem tudom vetni, és mire utána megyek, addigra vagy a hálóban van, és jobb esetben a szekrényből pakol ki éppen, (megjegyzés:amikor tolóajtós szekrényt akartam, akkor még nem akartam gyereket), vagy rosszabb esetben az éjjeliszekrényen áll. Másik kedvenc területe a kisszoba, majdani Matyiszoba, ahol rendszerint rámol, ki a szekrényből, le a szárítóról, ilyesmi... 

Aztán mozgásigénye most már túlhaladja egy kölyökkutyáét, és ebben a mostani mocsokhideg idő nem igazán tesz a kedvünkre, de ez Mátét egyáltalán nem aggasztja, mondhatom bátran, feltalálja magát, vidáman ugrál át a fotelból a kanapéra, kanapéra föl, majd le, szobában körbe-körbe. Pár napja a legkedvesebb szórakozása az, hogy kéz a kézben sétálunk a lakásban, és a szabad kezében húzza maga után a madzagra kötött csónakját, vagy az egerét. Persze úgy, hogy minden húzás előtt ránt rajta egy nagyot, hogy jól csörögjön is. Ezt a madzagon rángatást egyébként nagyon élvezi, vasárnap este kb. másfél órán keresztül hasalt a fotelban és rángatta a madzagon a csónakot fel és le, mi közben a Számkivetettet néztük, még szerencse, hogy nem egy dialógusokra épülő film, így még Máté mellett is élvezhető volt, a kereskedelmi tévék nagyon a kedvünkre sugároztak. Már várom, mikor jön vissza a némafilmek kora, mert akkor megint érdemes lenne bekapcsolni a tévét. 

A készségfejlesztő játékokról sosem voltam túl nagy véleménnyel, nincs is túl sok belőle itthon nekünk, és ami van, Máté azt sem rendeltetésszerűen használja, hanem egész más értelmet ad a dolgoknak.Próbáltam már meggyőzni valaminek a helyes használatáról, de fittyet hányt arra amit én mondtam, mutattam, és a vége az lett, hogy Ő győzött meg engem, hogy általa kitalált verzó sokkal szórakoztatóbb. Most egyébként sok kellemes percet szereztem már magamnak egy egyszerű ikeás zacskólezáró csipesszel, amivel hosszú percekig elmolyol, hogy kinyissa, majd újra bezárja. 

Nagy kedvence lett az olvasás. Nem tudom, hogy ez normális-e vagy még egyszerűen nem érett meg a mesélésre, de nem tűri, hogy meséljek neki, Ő lapozni akar, paskolni a lapokat, és mutogatni. De nagyon szépen felolvas magának,  ilyenkor olyan aranyos, lekuporodik a kis könyvével, és lapozgatja, nézegeti, simogatja, közben pedig beszél. Le akartam már videózni, de nem tudom, mert kiszúrja a kamerát, és akkor jön érte. Na ez a másik, hogy fényképezni se nagyon tudom mostanában, mert mindenképpen meg akarja kaparintani a gépet.

Aztán a kedvencem: a nyálas puszi öleléssel fűszerezve, két rohanás között. Aztán van még orrleharapás, hát ezt nem tudom kitől látta. Aztán van féltékenység. Rám. Ha összebújunk Apával Neki mindenképpen ott kell teremnie és befurakodni az ölelésbe, Ő sem maradhat ki a jóból:) Aztán van ugatás, minden mennyiségben. Máténak minden állat ugat, nem tudom hogy fogom tudni meggyőzni az ellenkezőjéről. DE mutatja hogy mit csinál az oroszlán, és nagyra tátja a száját, és hogy mit csinál az elefánt, és hátra hajtja fejét és azt mondja húú. 

Kedvenc szava az Appa, és érdekes, hogy reggel szokta kérdezni ébredés után, meg estefelé, amikor haza szokott jönni, hogy Appa??? És mutat az ajtóra. És mindig kedveskedik Apának valami aprósággal, amit belecsempészik a laptoptáskájába, és Apa csak a munkahelyén fedezi fel. Lehet ez egy játék, vagy egy fél pár zokni, (gondolom a hideg miatt gondolta szükség lehet rá) vagy bármi ami a kezébe akad, de mindenesetre kedves dolog tőle, hogy törődik az Apjával. Bár lehet, Ő jobban örülne ha egy sonkás szendvicset rejtene a táskájába, annak nagyobb hasznát tudná venni:)

A mutogatás amúgy nagyon megy, mindenre és mindenkor, ha kell neki valami odamutat, ha tetszik neki valami odamutat, ha valami nem ott van, ahol lenni szokott odamutat. 

Hát így vagyunk mi mostanság, a szürkeség ellenére vidáman:))))