Kismajmom

Vajon melyik lehet az?

Hosszúhétvége

Ami nálunk jó hosszú volt, mert Máté már hétfő óta nem volt oviban, mert beteg volt, aztán szerdára Milán is lebetegedett, így a hétvége előtt még gyorsan elmentünk a doktornéninkhez, ahonnét röpke másfél óra után egy raklapnyi recepttel távoztunk, ezzel alapozva meg a hétvégi hangulatot.

Volt egy csomó tervünk, hogy majd mit csinálunk, hová megyünk, aminek egy része kikapcsolódásjellegű lett volna, egy másik része mindenféle intézkedés, de amit érdeklődés hiányában a fiúk lázassága miatt szinte mind lefújtunk. Talán a kimaradt cirkuszt bánom a leginkább, mert arra még én is annyira készültem. Szerencsére Máténak nem harangoztuk be idő előtt, így legalább ő nem volt elkeseredve.

Aztán péntek estére  megérkezett Klárimama, és gyakorlatilag mi el is lettünk felejtve, mert a fiúk mindent mamával akartak csinálni, enni, fürdeni, játszani, aludni, így gyakorlatilag semmi akadálya nem volt annak, hogy a péntek esténket és a szombat esténket is a moziban töltsük:-D Először egy olyan filmet választottunk, amilyet mi szeretünk, ami nem csak egy film, hanem szól is valamiről. Aztán mikor ott voltunk, akkor  döntöttük el, hogy akkor másnap, szombaton megnézünk végre egy 3d-s filmet, ami ezideáig kimaradt az életünkből, mert alapvetőlen nem nagyon bírjuk az ilyen zombijellegű remekeket, a karib tenger kalózairól ami meg érdekelt volna pont lecsúsztunk tavaly mert akkor voltunk Franciaországban amikor itthon játszották, de most a plakáton megtetszett egy Marsos-űrlényes, így hát megnéztük, és végülis nagyon jó volt. Igaz nem feltétlenül a mélyreszántó mondanivalója miatt, de a látvány és az élmény tényleg fantasztikus volt:) (néha ugyan zavart a szemüveg, nyilván azért mert én nem vagyok szemüveges.)

Valahogy úgy festhettem a szemüvegemben mint egy elbaltázott batman:)Egész pontosan így:

Amire még nagyon fáj a fogam, az Szabó Magda Ajtója, de nem biztos, hogy az még belefér....

Szombat délelőttre szerencsére a fiúk is összeszedték kicsit magukat, nem volt már láz egyik fronton sem, köhögés is csak éppenhogycsak, így a délelőttöt a Margitszigeten töltöttük, és szívtuk magunkba a napsugarakat. Vagyis próbáltuk, mert az energiáink nagy része arra ment el, hogy a fiúkat kellett hol nógatni, hogy jöjjenek már, hol az egyik nem akart bicajjal jönni, hol a másik motorral, Milán ki-be ugrált a kocsiból mert nem tudta eldönteni, hogy mit is akar, de mindezeket leszámítva jó volt nagyon.Máté még mindig antifényképezős üzemmódban működik, így róla megint kevesebb kép készült, (kicsit már lelkiismeretfurdalásom is van emiatt, de nem tudok vele mit csinálni), ellenben Milcsi kerek kis pofijáról most is sikerült néhány kedvencképet lőni:)

Lángosoztunk is: ( a baracklekváros fánk után most éppen a lángos-korszakomat élem:))

Hát valahogy így telt a hosszúhétvégénk. Amire még ráhúztunk egy napot mátéval, mert ma még nem ment oviba, helyette állatkerteztünk, mert már régóta tervezzük, de holnaptól visszatérünk a jólmegszokott kerékvágásba.

Összetartás

Máté vasárnap este belázasodott, hétfőn elég rossz bőrben volt, tegnap már szinte tünetmentes volt. Már vasárnap éjjel besanszoltam, hogy 2 nap múlva, ahogy szokásos, Milán is követi őt, és Milán hozta is a papírformát, és ma reggel ő is brutálbelázasodott. Kapott egy kúpot, és szegény csak pihegett mellettem az ágyon. ez olyan reggel 7 körül lehetett. Mátéban persze már benne volt a bugi, be nem állt a szája. Próbáltam csitítani, hogy legyen már még egy kicsit nyugiban, mert Milán is megbetegedett, és hátha még vissza tudna aludni, ha nem zajongana  szerencsétlennek 2 centire a fülétől. Mire tapsolva felkiáltott:

- HURRÁÁÁÁÁ!!!!!! Mind a ketten betegek vagyunk!!!!! Majd Milán arcába bámulva megkérdezte tőle, hogy Milán nézünk mesét?

Aztán néhány perc múlva őrült kelepelésbe kezdtek, majd lájtosan összekaptak azon, hogy milyen mesét is nézzenek. Aztán megették a reggelijüket, aztán az enyémnek is a felét, és most egyfolytában énekelnek.

Úgyhogy azt hiszem megmaradnak mind a ketten.

Kisgólyák

Ha reggeli helyett (vagy ebéd helyett, vagy fürdés helyett, vagy pakolás helyett, vagy alvás helyett) bohóckodni kell, akkor mindig nagy az egyetértés. Egyik reggel éppen kisgólyát játszottak:)

Képes Ligetes

Bokros teendőink mellett szombaton kimentünk a ligetbe. Igaz, a nap már nem volt olyan meleg, mire kiértünk, mert a fiúk ilyenkor maratonit alszanak, de mivel vasárnapra rossz időt mondtak, és az is lett, így mindenképpen meg akartuk még futtatni a fiúkat. (leginkább én). A Ligetben nem is volt semmi különös, csak a szokásos,  a fiúk hajtották a járgányaikat, mi utánuk, kicsit csúszdáztak, és persze kacsát néztünk. Ez elmaradhatatlan része a ligetes programnak, komolyan órákig képesek lennének a víz mellett állni és nézni őket.

No de itthon valahogy úgy kattintottam a gépen, hogy véletlenül rátaláltam egy pontosan 2 évvel ezelőtti ligetes albumra. Máté így visszanézve akkor még olyan kicsi volt, Milánról nem is beszélve:) És határozottan emlékszem erre a sétánkra!!!! Gyakorlatilag ugyanilyen forgatókönyvvel működtünk mint most, Máté motorral jött, kacsát etetett, Milán pedig szinte végigaludta a sétát.

Semmi nem változik, csak a gyerekek lettek 2 évvel idősebbek:)

Aztán egyszer csak kitalálták, hogy fáradtak, vagyis Máté találta ki, Milán meg persze utána, és lefeküdtek egy padra. Pont úgy ahogy azt melegen napokon látni szokták a hajléktalanoktól. (Máté tavaly nagyon rá volt kattanva erre a hajléktalantémára, és mindig kérdezte, hogy miért alszik a padon a bácsi, én meg azt mondtam neki, hogy biztos fáradt.)

És a tóban hattyút is láttunk. Ami Máté szerint liba, és nem lehetett meggyőzni az ellenkezőjéről.

Jó lesz már ha jön a jóidő, és lehet menni az állatkertbe, mert kicsit át kell vennünk ezeket a háztájiakat úgy látom:)

Ez most komoly?

Tegnap délután Feri és Máté elmentek ágyat venni Milánnak. Persze nem sikerült rögtön ággyal hazajönniük, mert éppen nem volt raktáron a kiszemelt példány, ami ugyanolyan mint a Mátéé, de megrendelték, és majd jön. Juhé!!!

De nem is a lényeg. Hanem este meséli Feri, hogy a pénztárnál volt kirakva egy szoptatási karkötőnek nevezett műanyag vacak, ami nem másra hivatott, mint arra, hogy az anyuka tudja, hogy éppen melyik melléből kell szoptatnia a gyerekét. Mert ha ezt a karkötőt felveszed, akkor hiperszuper lesz minden, mert a szoptatáskor elég csak átfordítanod a kezeden, és rögtön tudni fogod, hogy melyik melled lesz a soros legközelebb.

Először azt hittem, hogy csak viccel, és csak ugratni akar, de aztán annyira mondta, hogy de higgyem el, így van, hogy rá is kerestem a bolt honlapján erre a csodakütyüre, ami nélkül már nem élet az élet, és ami nélkül már nem is tud szerencsétlen anyuka enni adni a gyerekének.

És íme, tényleg van ilyen!!!!! ITT van. Sőt ez az egyszerű műanyag karkötőnek látszó tárgy még azt is tudja, hogy mikor kell legközelebb ennie a gyereknek, és azt is, hogy mennyi ideig eszik szerencsétlen. Szóval tényleg nélkülözhetetlen!

És ez a csoda találmány már 2005 óta forradalmasítja a szoptatást!!!!! Hogy én miért csak 2012-ben hallok róla?????

De most komolyan!!!!! Van olyan normális, épeszű ember, aki megvesz egy ilyet? Előre is bocsánat azoktól, akik esetleg igen, de szerintem ez a szülőhülyítés netovábbja!

Ilyen volt

Tegnap, amikor elolvastam Lustanyu legújabb bejegyzését, nemhogy erősen ismerősnek tűnt az ott leírt szitu, de a poszt minden egyes szavát akár én is írhattam volna. És bármennyire is igaz az, hogy az idő mindent megszépít, meg balalala, ami valahol biztos igaz, de velem még az eltelt 4 évnek sem sikerült feledtetnie azt a túlélőtúrát, amit Mátéval kellett anno végigcsinálnunk. Bár tény, hogy azért egyre kevesebbszer gondolok azokra az időkre, de ha bárki is megkérdezi, hogy milyen volt Máté amikor kicsi volt, akkor még mindig az az első gondolatom, hogy MINDIG sírt. Tényleg MINDIG. Tegnap egész este az járt a fejemben, hogy komolyan nem tudom, hogy tudtam viszonylag ép ésszel végigcsinálni vele úgy nagyjából az első évet.

És igazából nem is tudom valójában mi lehetett a baj. Ha ezen agyalok, akkor mindig oda lyukadok ki, hogy nyilván az én tapasztalatlanságom és az ő érzékenységre a világra (ami még ma is megvan egyébként) nem volt így elsőre a legjobb párosítás.

Pedig olyan jól indultunk, mert a kórházi napokon még semmi gondja nem volt az élettel, nagyjából evett meg aludt, még mondták is az ott dolgozók,

Ezzel a gyerekkel nem lesz semmi gondja Anyuka!

Hát lehet, hogy ezt nem kellett volna így a harmadik napon elkiabálni, mert otthon aztán  kibújt a báránybőrbe bujtatott farkas és torkaszakadtából ordított nagyjából egész nap, és csak akkor volt csöndben ha evett. Aztán persze hasfájós lett, majd fogfájós, aztán meg a fene tudja....

Hosszas kísérletezgetés után végül találtunk néhány pózt, amibe ha rövid ideig is, de jól érezte magát, pl. a pukipóz, vagy az általunk csirkézésnek nevezett ringató mozdulatok. Ölben egyébként relatív jól elvolt, ellett volna, ha tudtam volna ugyanazon ritmusban riszálni a fenekét egész álló nap, mert mihelyst elvétettem a ritmust újra üvölteni kezdett. Az egész álló napba természetesen itt az éjszakát is beleértem.

Igen, volt olyan, amikor már annyira elegem volt, hogy betettem a kiságyba, és gondoltam előbb-utóbb majdcsak álomba sírja magát, mert nem bírtam már. De ekkor bosszúból nem vett levegőt, úgyhogy muszáj volt újra ölbekapni, és ringatni. A levegőnemvételt egyébként egész sokáig csinálta, még 2 éves kora körül is, amikor hisztirohamot kapott. Na az megint durva volt, ekkortájt volt az, amikor már nemhogy nem vett levegőt, de elernyedt végtagokkal össze is csuklott, és zuhanyrózsával kellett az arcába fröcskölni a vizet+pofozgatni hogy magához térjen.

Szóval mindig üvöltött. Ekkor szoktunk rá arra, hogy este csak az olvasólámpát égetjük, mert biztos zavarja a fény. Nem az zavarta, ugyanúgy sírt. Üvöltött amikor fürdés volt, pedig már minden népi praktikát kipróbáltunk, minden ruháját- törölközőjét előmelegítettünk, mindegy volt neki, üvöltött, egészen addig, amíg egyszer véletlenül melegebb vizet engedtünk neki a könyvekben leírt 37 (?) fokosnál, és lámmm !!!!! nem sírt többet.

Sírt séta közben, mit sírt???? Torkaszakadtából ordított. Komolyan. Még a kutyák sem mertek megugatni. Egyszer lemértem, hogy 40 percig volt képes a babakocsiban ordítani, mire végre elaludt. Nem volt ám vérciki egy cseppet sem. Ennél fogva hacsak lehett nem mozdultam ki vele az utcára, inkább a teraszon próbáltam altatni, de ott is üvöltött a szomszédok nagy örömére. De ordított az autóban is, és mindenféle egyéb hordozóeszközben is. Egy élmény volt. Komolyan.

Az első családi nyaralásunkról Szombathelyen nagyjából annyi emléket őrzök, hogy Máté végigordította az a néhány napot amit ott töltöttünk. Ekkor 8 hónapos volt.

Akkoriban sikítófrászt kaptam, ha valaki nekem olyanokkal jött, hogy az én gyerekem már 2 hónapos kora óta átalussza az éjszakát, és egyébként is eszik meg alszik, és tündibündi és szansájnheppi. Brrrrr.....

Hogy mikor kezdett a helyzet jobbá válni azt nem is tudom megmondani. Nagyjából akkor, amikor elkezdett lábonjáró lenni. Ez 13 hónapos korában volt. Persze fokozatosan lett mindig egyre jobb. Az biztos, hogy amikor 2009.áprilisában Hollandiában voltunk akkor már teljesen kezelhető volt.

Persze sok haszna is volt annak az 1 kemény évnek. Talán kicsit megedződtem, levetkőztem a gátlásaimat, a megfelelési kényszereimet, és megtanultam az ösztöneimre hallgatni és figyelni a gyerekem jeleire.

Azon a 2008as tavaszon voltam utoljára 50 kiló.

Hogy ezek után hogy mertem 19-re lapot húzni, és bevállalni még egy gyereket, azt igazából nem tudnám megmagyarázni. Mert mindig is kettőt szerettünk volna (legalább). Meg nyilván az volt bennem, hogy mi jöhet még, ennél rosszabb már úgysem lehet. És nem is lett.

Máté után Milán igazi jutalomjáték volt. Ő tényleg eszikalszik baba volt, hónapokig fel sem tűnt igazán, hogy egy gyerek helyett kettő van itthon, mert igazából csak akkor sírt, ha tényleg volt valami baja, de leginkább nem volt neki semmi. Ha sétálni mentünk akkor órákig aludt, ha esett, ha fújt. Fél éves volt, amikor nyaralni indultunk vele, egészen Trieszt-Velencéig mentünk autóval, de a nyaralás alatt 90%ban csak alvós képek készültek róla. Nem mondom, hogy nem volt ez felemelő érzés:)

Azóta persze Milán is sokat változott, nem csak előnyére, de azokat a belesimulós hétköznapokért örökre hálás leszek neki.

És hogy mindez miért is érdekes... igazából semmiért, csak elgondolkodtam. Pl. azon is, hogy a fiúkkal mindkét szélső pontot megtapasztalhattam. Most harmadjára arra számítok, hogy kapok egy arany középutas gyereket. Bár nem tudom hogy egy oroszlántól ez mennyire reális elvárás, asztrológiában nem vagyok otthon.

De azt még mindig tartom, hogy Máténál rosszabb már nem lehet.

Földönalszik

Hmmmmm.... mintha ma már írtam volna egyszer, hogy a Milánról készült fotók mostanában vagy az evésről vagy az alvásról szólnak.... de hát ha akkor a legeslegaranyosabb amikor eszik meg alszik:)))) Ha alszik, akkor pedig még csendben is van.

Újabban az a szokása, hogy elterül a szőnyegen, a nyuszikáját a feje alá teszi úgy mint más a kispárnáját, és úgy alszik. A földön. Pedig van ám ágyunk is.

Ma délelőtt is a földön fekve érte érte utol az álom, míg én a konyhában tettem-vettem.

És azt mondtam már ma hogy imádom?

(és előbb-utóbb majdcsak sikerül értékelhetőre összevágnom a róla készült videókat is, amelyeken próbálom szóra bírni, de kamerába persze nem beszél a Nyavalyás!!!!)

Képek

Hosszabb kihagyás után újra elkezdtem kattogtatni. Milcsi nagyon jó fotóalany, a kis kerek buksija és a huncut kis pofija többnyire jól mutat a képeken. Mondjuk visszanézve vettem csak észre hogy a képek nagy részén vagy eszik, vagy alszik.

Máté egy rövid szünet után most újra a nemakarokfényképezkedni korszakát éli, így róla mostanában nem sok kép készül, vagy csak hátulról, de úgy is szép:) Tegnap este megpróbáltam lefotózni, ahogy nyírja Apa haját. Úúúúúúgy szeretem amikor így koncentrál:)

Aztán most már olyan jól vagyok, hogy már nem csak a túlélésre hajtok, hanem terveim is vannak.  Nem nagy dolgok, ilyenek pl. hogy jó lenne  most már kinti képeket is csinálni a szép napsütésben, csak mindig itthon marad a gép. Aztán jó lenne lecserélni a hóembereket a fejlécben, mert már nem épp aktuálisak. Szóval nem nagy dolgok, mégis.

Fiúk-lányok

Tegnap amikor focira mentünk, út közben  Milán a szokásához híven pár lépéssel mögöttünk egy bottal levarázsolt minden kerítést, kapualjat, bokrot és fát, mi pedig Mátéval kéz a kézben mentünk, ahogy szoktunk. Ő persze autóval volt, de ismerős terepen már fél kézzel is tud vezetni:) És amíg mindenféle kipufogókról, meg dísztárcsákról, meg a benzinről beszélgettünk, átfutott az agyamon, hogy egyáltalán nem tudom elképzelni azt, hogy nekem két fiú után akár még lányom is lehet. Máté után még el tudtam, de most Milán után már olyan mintha átkapcsolt volna  teljesen az agyam, és nem is tudok már én magam sem másban gondolkodni csak traktorokban, rendőrautókban, és társaikban, és azt hiszem egész jól el is boldogulok már velük. Nem is tudom elképzelni, hogy hogyan tudnám a gondolkodásomat rózsaszín irányba terelni, mert már egy boltban is automatikusan a betonkeverős matricás albumért nyúl a kezem és észre sem veszem a mellette lévő hercegnőset.

Azt sem tudom, hogy a pl. a fiúk mennyire hagynák, vagy menyire lennének partnerek abban, hogy az esetleges kishúguk királylányos volta kibontakozhasson, vagy 2 fiútestvér mellett már eszébe sem jutna barbis mesét nézni???? Mert valahogy azt sem tudom elképzelni, hogy a fiúk hagynák, pláne Milán, aki ilyen szempontból sokkal nehezebb eset, és a kisebbekkel sokkal kevésbé kompromisszumkész mint Mátéval.

Kicsit bután is éreztem magamat a minap, amikor Mátéra vártam az oviban, aki még nem fejezte be az állatkertjét, vagy a parkolóját vagy mittudomén, és közben megrohantak a csajok. Az egyik a rajzát mutogatta, hogy mi micsoda, a másik valami sellőkirálylányos meséről mesélt, hogy neki már megvan a 2.része is , hmmm.... hát azt sem tudtam hogy volt első is, de mindegy. Csingilingről meg Aranyhajról  legalább már hallottam, de úgy tűnik ezek már nem trendik manapság, most már a sellőkirálylány fut:) És ahogy ott csiviteltek egyszerre elég nehezen tudtam kibogarászni a mondanivalójuk lényegét, mert olyan másképp beszéltek a fiúk. Máté fiú csoporttársait gond nélkül megértem, még azokat is akik nem beszélnek olyan tisztán, de ezek a lányok... egész más frekvencián és hanglejtéssel beszéltek, mint amihez én hozzá vagyok szokva.  (nem rossz értelemben persze)

Persze mindig megcsodálom a boltokban a szebbnél szebb kislányruhákat lilában, rózsaszínben, citromsárgában, kis fodorral, kis csipkével. De azután hogy mosolyra húzódik a szám, hogy mennyire szép és aranyos egy-egy ilyen ruha, (az áráról nem mondanék semmit, mindenki tudja jól), a második gondolatom rögtön az, hogy mennyire nem praktikus egy ilyen összeállítás, és tulajdonképpen nem is lenne hová ráadom, mert a fiúkat sem díszmagyarban hordom a játszótérre, gondolom a lányommal sem tennék másképp.

Szóval nagyon fura az egész. Eddig mindig úgy éreztem a játszótéren is, meg itt az oviban is az anyukák között, hogy lányos anyukának lenni,  egy olyan életérzés, amiből mi fiús anyukák önhibánkon kívül ki vagyunk rekesztve, mert mi nem tudunk frizurákról, hajcsatokról, hableányokról, kopogós cipőkről meg balettórákról beszélgetni, ami pár percen belül felvetődik témaként ha 2 lányos anyuka összefut. Igazából nem is tudnám megmondani hogy miről szoktunk mi beszélgetni a sorstársaimmal, de az autószerelés meg a focimeccsek elenyésző mértékben szokták csak tarkítani a párbeszédünket.

Szóval kíváncsi vagyok, hogy ha pár hét múlva mondjuk az derülne ki, hogy kapunk egy kislányt,  akkor én mennyire tudnám átkapcsolni az agyamat belülről, és különbséget tenni. Mert a mostani felállást már megszoktam, beleszoktam, beletanultam, de egy kislánnyal teljesen  más oldaláról látnám meg a világot. Vajon lesz-e bennem még annyi energia a két nagyobb mellett, hogy be tudjam engedni az újat, hogy ki tudjam nyitni azokat a kapukat, amik egyelőre zárva vannak előttem. Vajon be tudnék-e illeszkedni a lányos anyukák körébe is úgy, mint ahogy a fiúsokéba  sikerült.

Érdekes dolog ez.... van még egy kis időm ezen rágódni, aztán meg úgyis minden kiderül:)