Ilyen volt

Tegnap, amikor elolvastam Lustanyu legújabb bejegyzését, nemhogy erősen ismerősnek tűnt az ott leírt szitu, de a poszt minden egyes szavát akár én is írhattam volna. És bármennyire is igaz az, hogy az idő mindent megszépít, meg balalala, ami valahol biztos igaz, de velem még az eltelt 4 évnek sem sikerült feledtetnie azt a túlélőtúrát, amit Mátéval kellett anno végigcsinálnunk. Bár tény, hogy azért egyre kevesebbszer gondolok azokra az időkre, de ha bárki is megkérdezi, hogy milyen volt Máté amikor kicsi volt, akkor még mindig az az első gondolatom, hogy MINDIG sírt. Tényleg MINDIG. Tegnap egész este az járt a fejemben, hogy komolyan nem tudom, hogy tudtam viszonylag ép ésszel végigcsinálni vele úgy nagyjából az első évet.

És igazából nem is tudom valójában mi lehetett a baj. Ha ezen agyalok, akkor mindig oda lyukadok ki, hogy nyilván az én tapasztalatlanságom és az ő érzékenységre a világra (ami még ma is megvan egyébként) nem volt így elsőre a legjobb párosítás.

Pedig olyan jól indultunk, mert a kórházi napokon még semmi gondja nem volt az élettel, nagyjából evett meg aludt, még mondták is az ott dolgozók,

Ezzel a gyerekkel nem lesz semmi gondja Anyuka!

Hát lehet, hogy ezt nem kellett volna így a harmadik napon elkiabálni, mert otthon aztán  kibújt a báránybőrbe bujtatott farkas és torkaszakadtából ordított nagyjából egész nap, és csak akkor volt csöndben ha evett. Aztán persze hasfájós lett, majd fogfájós, aztán meg a fene tudja....

Hosszas kísérletezgetés után végül találtunk néhány pózt, amibe ha rövid ideig is, de jól érezte magát, pl. a pukipóz, vagy az általunk csirkézésnek nevezett ringató mozdulatok. Ölben egyébként relatív jól elvolt, ellett volna, ha tudtam volna ugyanazon ritmusban riszálni a fenekét egész álló nap, mert mihelyst elvétettem a ritmust újra üvölteni kezdett. Az egész álló napba természetesen itt az éjszakát is beleértem.

Igen, volt olyan, amikor már annyira elegem volt, hogy betettem a kiságyba, és gondoltam előbb-utóbb majdcsak álomba sírja magát, mert nem bírtam már. De ekkor bosszúból nem vett levegőt, úgyhogy muszáj volt újra ölbekapni, és ringatni. A levegőnemvételt egyébként egész sokáig csinálta, még 2 éves kora körül is, amikor hisztirohamot kapott. Na az megint durva volt, ekkortájt volt az, amikor már nemhogy nem vett levegőt, de elernyedt végtagokkal össze is csuklott, és zuhanyrózsával kellett az arcába fröcskölni a vizet+pofozgatni hogy magához térjen.

Szóval mindig üvöltött. Ekkor szoktunk rá arra, hogy este csak az olvasólámpát égetjük, mert biztos zavarja a fény. Nem az zavarta, ugyanúgy sírt. Üvöltött amikor fürdés volt, pedig már minden népi praktikát kipróbáltunk, minden ruháját- törölközőjét előmelegítettünk, mindegy volt neki, üvöltött, egészen addig, amíg egyszer véletlenül melegebb vizet engedtünk neki a könyvekben leírt 37 (?) fokosnál, és lámmm !!!!! nem sírt többet.

Sírt séta közben, mit sírt???? Torkaszakadtából ordított. Komolyan. Még a kutyák sem mertek megugatni. Egyszer lemértem, hogy 40 percig volt képes a babakocsiban ordítani, mire végre elaludt. Nem volt ám vérciki egy cseppet sem. Ennél fogva hacsak lehett nem mozdultam ki vele az utcára, inkább a teraszon próbáltam altatni, de ott is üvöltött a szomszédok nagy örömére. De ordított az autóban is, és mindenféle egyéb hordozóeszközben is. Egy élmény volt. Komolyan.

Az első családi nyaralásunkról Szombathelyen nagyjából annyi emléket őrzök, hogy Máté végigordította az a néhány napot amit ott töltöttünk. Ekkor 8 hónapos volt.

Akkoriban sikítófrászt kaptam, ha valaki nekem olyanokkal jött, hogy az én gyerekem már 2 hónapos kora óta átalussza az éjszakát, és egyébként is eszik meg alszik, és tündibündi és szansájnheppi. Brrrrr.....

Hogy mikor kezdett a helyzet jobbá válni azt nem is tudom megmondani. Nagyjából akkor, amikor elkezdett lábonjáró lenni. Ez 13 hónapos korában volt. Persze fokozatosan lett mindig egyre jobb. Az biztos, hogy amikor 2009.áprilisában Hollandiában voltunk akkor már teljesen kezelhető volt.

Persze sok haszna is volt annak az 1 kemény évnek. Talán kicsit megedződtem, levetkőztem a gátlásaimat, a megfelelési kényszereimet, és megtanultam az ösztöneimre hallgatni és figyelni a gyerekem jeleire.

Azon a 2008as tavaszon voltam utoljára 50 kiló.

Hogy ezek után hogy mertem 19-re lapot húzni, és bevállalni még egy gyereket, azt igazából nem tudnám megmagyarázni. Mert mindig is kettőt szerettünk volna (legalább). Meg nyilván az volt bennem, hogy mi jöhet még, ennél rosszabb már úgysem lehet. És nem is lett.

Máté után Milán igazi jutalomjáték volt. Ő tényleg eszikalszik baba volt, hónapokig fel sem tűnt igazán, hogy egy gyerek helyett kettő van itthon, mert igazából csak akkor sírt, ha tényleg volt valami baja, de leginkább nem volt neki semmi. Ha sétálni mentünk akkor órákig aludt, ha esett, ha fújt. Fél éves volt, amikor nyaralni indultunk vele, egészen Trieszt-Velencéig mentünk autóval, de a nyaralás alatt 90%ban csak alvós képek készültek róla. Nem mondom, hogy nem volt ez felemelő érzés:)

Azóta persze Milán is sokat változott, nem csak előnyére, de azokat a belesimulós hétköznapokért örökre hálás leszek neki.

És hogy mindez miért is érdekes... igazából semmiért, csak elgondolkodtam. Pl. azon is, hogy a fiúkkal mindkét szélső pontot megtapasztalhattam. Most harmadjára arra számítok, hogy kapok egy arany középutas gyereket. Bár nem tudom hogy egy oroszlántól ez mennyire reális elvárás, asztrológiában nem vagyok otthon.

De azt még mindig tartom, hogy Máténál rosszabb már nem lehet.