Margitszigeten

Tegnap Feri szabadnapos volt, így minden olyat, amit egyébként ma csináltunk volna, már tegnap elintéztünk, mint pl. vásárlás, Matyinak cipővétel, Ikea. Ezért különösen jól esett, amikor reggel szép tavaszi napsütésre ébredtünk. Felvetődött, hogy menjünk Visegrádra, mert hogy azt álmodtam, hogy ott voltam, és jó lett volna hinni, hogy az álmok valóra válnak. De aztán indulás előtt 2 perccel én voltam, aki lefújta Visegrádot, mert nem volt kedvem annyit autózni, minél hamarabb érezni akartam az arcomon a friss tavaszi napsütést. Így lett a kirándulásunk színhelye a Margit-sziget.

Régen nem jártunk már ott, nem esik útba, a Városliget sokkal közelebb van hozzánk, ha zöldet akarunk látni magunk körül. Engem már a városban autózás is lázba hozott, ilyenkor mindig úgy érzem, hogy hiányzik a belváros, a körút, a Dunapart, a nyüzsgés, de aztán hazaérve jó a érezni a csendet magam körül. Matyi egy bőséges szundival indította a szigetelést, nem bántuk, így volt egy kis "szabadidőnk", nem volt más tennivalónk, mint róni a köröket, tolni a babakocsit, és nem törődni semmi mással, és senki mással. Aztán mikor Máté felébredt a kis Vadaspark felé vettük az irányt. Matyit szemlátomást jobban  érdekelték az állatok, mint a legutóbbi állatos kirándulásunkkor Budakeszin. Érdeklődve nézte őket, ha valamelyik odajött a rácshoz, csupa mosoly volt az arca. Lassan sor kerülhet a nagy Állatkert látogatásra is.

A sétát egy cukrászdalátogatással koronáztuk, ahol mindenki megkapta ami jár, még Matyi is, aki úgy elvarázsolta a cukrászkisasszonyt, hogy egy kistányérnyi keksszel ajándékozta meg, amit Matyi jóízűen el is rágcsált.

Közlemény: van 2 ingyenjegyem márc.22-re a Babymarkt bababörzére, ha valaki szeretne elmenni, szívesen odaadom, mi nem leszünk a városban.

Máté és a telefontávirányító képekben

Halló, itt Máté beszél....

És beszél... (közben sétálgat fel és alá)

A végén pedig elköszön, mert sok dolga van még:

Hogy kitől tanulta???? Rejtély....

Ne keressétek!

Ha valamelyikőtök esetleg a fogtündér felbukkanására vár, akkor üzeni, ne várjátok, késni fog. Nem nincs semmi baja, jó egészségben van, csak épp nálunk időzik ezerrel. 

Az úgy volt, hogy kb. két hete írtam, hogy Matyi szenved a bizonyos kilencediktől, (bal alsó őrlő).Ami közben tizedikké degradálódott, mert  közben egy szemfüles jobb felső őrlő egy óvatlan pillanatban szabálytalan előzéssel ugyan, de beért kilencediknek. A régebbi kilencesnek gondolt, ami ímmáron 10-es csak jó pár nappal a csúfos vereség után ért célba. 

És a versenynek még nincs vége!!!! Hisz még csak félidőnél tartunk! Hátra van még 10 versenyző. Eddig még nem dőlt el, melyik esélyes a 11-es számra. De nagy a versengés. Hogy honnan tudom? A dagadt íny, az étvágytalanság, a fogyó dentinox mind erre utalnak. Szerencsére még nincs nyűglődés, nincs éjszakai nyafogás. De fogtündér dolgozik, nagyon elfoglalt, és türelemre int minden további munkája iránt  érdeklődőt, ígéri, ha itt bevégezte mindenkire sort fog keríti, és fog nem marad az ínyekben!

Hogy kerül a csizma az asztalra

Ahogy Máté közelíti a 15 hónapot, úgy követel egyre nagyobb beleszólást a ház dolgaiba. Szerinte (is) mindennek megvan a maga helye, a bibi csak az, hogy Ő egészen másképp képzeli el, hogy mit hová kéne rakni, mint ahogy pl. én.

Így történik, hogy néhány háztartásunkban fellelhető dolog egész más értelmet nyer, és egész máshol lelhető fel, mint azt felnőtt ésszel gondolnám. Így kerül a papucs a konyhaszekrénybe,  a fogkefe a kisszobába, a hűtőmágnes a szőnyeg alá, a tusfürdő a pelenkázószekrénybe, a tálak és fedők a nappaliba, a hajkefe a számítógépasztalra, az üres samponos flakon a tévé mellé, a szennyeskosárból kivadászott trikó a fotel alá, és még sorolhatnám. De egész váratlan helyeken fellelhető egy szárítóról ellopott fél pár zokni, vagy a fiókból kivadászott zsebkendő.

Apropó zsebkendő... az elmúlt napokban sajnos része lett az életünknek, leginkább Matyiénak. Szombat este kezdődött, amikor a szörtyögés mellé még láz is társult, aztán a láz vasárnapra már csak hőemelkedés volt, hétfőre pedig már csak a szörtyögés maradt. Úgyhogy megint a porszívóval alszunk, vagyis ő az ágy mellett. Máté nagyon aranyos, mert mindig leellenőrzi, hogy ott van-e még, és "bú" névvel illeti. Szerintem ez valójában "zú" lenne, ami zúg-ot jelent, de a Z-t még nem tudja mondani. De rám is rám jár a rúd, mert tegnapra Feri is elkezdett orrot fújni, és így tegnap este családom férfitagjai duóban szipákoltak mellettem, szóval öröm volt velük aludni.

Továbbá Matyi az elmúlt napokban tökélyre fejlesztette a hisztizés tudományát, pedig eddig is elég magas szinten űzte, de most... Mert hát rájött, hogy két lábon még toporzékolni is lehet, meg földre vetni magunkat, ami sokkal, de sokkal hatásosabbá teszi a produkciót. Teszi mindezt akkor, amikor valami nem úgy történik, ahogy azt Őméltósága elképzeli, pl. nem veheti ki a használtzsebkendőt a szemétből, meg semmi egyebet sem, vagy nem mászhat fel az asztalra, hogy levegye onnan a telefont, vagy nem játszhat a porszívóval éjjel 3 kor amikor éppen le kellett szívni az orrát, ilyesmi. Szerencsére eddig még kezelhetőek voltak a kirohanásai, és vagy nem vettem róla tudomást, és abbahagyta, vagy elmentünk az ominózus helyről, és valami másba kezdtünk bele. De egyelőre készítem a lelkemet, hogy nem lesz ez mindig ilyen egyszerű. Közben azért reménykedem, hogy ennél durvább már nem lesz, mert most még kezelhető.

Séta

Régebben, amikor Máté még nagyon pici volt sokat sétáltunk hármasban, ő a babakocsiban szunyókált, mi pedig róttuk a környék utcáit, és megváltottuk a világot. Aztán ahogy Feri egyre többet volt külföldön, a hétvégéink sokszor olyan nagyon besűrűsödtek a teendőkkel, vagy rossz idő volt, hogy nem már nem is nagyon emlékszem, mikor voltunk utoljára együtt sétálni. Tegnap Feri korán érkezett haza, és mivel kint ragyogó napsütés volt, és egyébként is boltba kellett volna menni, gyorsan felöltöztünk és elindultunk. Nagyon jó volt, mindenki jött a saját lábán, többé-kevésbé, mert Matyi néha úgy gondolta, hogy Apa nyakából szeretné felderíteni a terepet, és akkor néhány sarok erejéig felkéredzkedett. Amióta rákapott a séta ízére a babakocsi újra tabutéma lett nála, egyáltalán nem óhajt beleülni, még pihenésképpen sem, pedig olyan sokat egyvégtében még nem tud menni, szóval lesz még pár kellemetlen percünk emiatt, amíg tényleg stabil járásnak nem lesz nevezhető az amit csinál. Kicsit beugrottunk a játszótérre is, de érdekes, hogy amennyire szerette tavaly Matyi a hintát, most egyáltalán nem akar hintázni, szerintem azért mert abban is ülni kell, de ezt csak én mondom, nem tudom van-e összefüggés a kettő között. Viszont, szívesen lovagolt, és most már a homokot is értékelte volna, de gonosz anyuka nem engedte bele, mert túl vizesnek, sárosnak, hidegnek találta, és egyébként sem homokozáshoz voltunk öltözve. Na ezt is még meg kell szoknom, hogy játszósba öltöztessem Manófőnököt, ha kitesszük a lábunkat itthonról, mert most is a második lépésnél ő vagánykodott és orra esett egy gyökérben, míg én bezártam a kaput, persze csupa sár lett. Azt hiszem továbbra sem kell aggódnom, amiatt, hogy nem lesz mit mosni-vasalni.

 

És most vittem fényképezőgépet is.

 

Így sétálnak a fiúk:

 

 

Így szalad Máté:

 

 

 

Így sétálunk mi:

 

 

És így kellett visszahúzni:

 

R

Olyan okos...

- hogyha megkérdezem tőle "hogy hol a zoknid", akkor megy és hozza, és mutatja a lábát, hogy oda húzzuk fel.
- hogyha megkérdezem tőle, hogy hol a lábad, akkor megfogja a lábfejét, lehúzza a zokniját, és bekapja a lábujját.
- hogyha olyat játszik, hogy engem etet, akkor tudja, hogy én a bulátát jobban szeretem, mint a kölesgolyót, ezért többnyire ezt kapok.
- hogy már tudja, hogy a hűtőmágnes nem tapad a szekrényajtóra, csak a hűtőre.
- hogy a fényképalbumban, amit levesz a polcról, minden képen megmutatja, hogy hol van apa. (Engem nem)
- hogyha megkérdezem tőle, hogy hol van a nyuszi, medve, stb... akkor sorban odahozza nekem az összes plüssét, vagy megkeresi valamelyik könyvében. (persze csak ha van kedve, egyébként rám sem hederít)
- hogy pillanatok alatt elállítja a telefonomon a csengőhangot, a hívószámkijelzést, rámegy a wap-ra, füléhez tartja és azt mondja "aó" és ki tudja még mit csinál, amiről nem is tudok.
Így:


És még tud egy csomó mindent,ami most nem jut eszembe.

A kis környezettudatos

Egészen addig, amíg egyszobásban laktunk sajnos a körülményeink nem  igazán engedték meg, hogy 21. századi módra éljünk, örültünk, ha mi magunk elfértünk a lakásban, arra hogy külön gyűjtsük a szemetet végképp nem volt elég hely. Csak a papírt raktuk külön, mert arra volt a lépcsőházban gyűjtő. Viszont amióta itt lakunk, és kicsit több lett a hely, mi is jobban odafigyelünk, hogy mit hová, és hogyan teszünk. Nem jelent ez nagy dolgokat, egyszerűen csak annyit, hogy próbálunk a magunk módján környezetet védeni. Szelektíven gyűjtjük a szemetet, a veszélyes hulladékokat nem dobjuk a háztartási szemétbe, ahol célszerű ott energiatakarékos izzókat használunk, nem égetjük a lámpát, nem folyatjuk a vizet feleslegesen, nem szemetelünk az utcán, ilyesmi. Semmi ördöngősség. Különösen fontosnak tartom ezt Máté születése óta, és ha azt látja maga körül, hogy figyelünk a tetteinkre, talán ő is hasonló módon fog gondolkodni. 

Két lábra történő emelkedése óta nem igazán smakkol neki a babakocsi, mondjuk azelőtt sem voltak túl jóban, és még akkor is a gyaloglás mellett erőszakoskodik, amikor már összeakad a lába a fáradságtól. Szóval gyakorol ezerrel, és közben újra felfedezi a világot, hisz cirka 75 cm magasságban vannak a világ legérdekesebb dolgai. És persze a földön, amit most már szabadon meg lehet szemlélni, össze lehet gyűjteni. 

Máté szemét iránti vonzalma már lakáson belül is megfigyelhető volt, előfordult, hogy visszavett dolgokat a szemetesből, amit én korábban kidobtam, de a minimum hogy legalább leellenőrizze, hogy valóban oda való-e vagy sem. Megjegyzem nem támogatom a szemétben való turkálását, ha észreveszem, utána mindig megbeszéljük, hogy ezt nem szabad, mert fújjjj. 

Séta közben sincs ez másként, Máté az utcán eldobott szemetet is felül szeretné vizsgálni. Így történt hogy ellenállhatatlan vonzalmat érzett egy összelapított sörös doboz iránt, ami már két nappal ezelőtt is ott hevert gazdátlanul a járda szélén. Máté már akkor is kinézte magának, de akkor szerencsére jött egy furgon, ami nem messze parkolt le tőlünk, és az elterelte a figyelmét, mentünk megnézni a nagy autót. De most sajnos nem jött furgon, nem jött semmi, ami Mátét jobban érdekelte volna a csillogó-lapos fémdoboznál. Bármit ígértem neki, nem volt elég csábító, ragaszkodott a zsákmányhoz, és hogy azt mindenképpen vigyük magunkkal. Felvette és büszkén továbbindult a szerzeményével, engem pedig a hideg kirázott a gondolattól, hogy vajon hány kutya pisilte eddig ezt a hatalmas kincset. Ekkor gondoltam egy merészet, és elővettem a babakocsi aljából egy kis szatyrot, és magam sem tudom hogyan, de meggyőztem Mátét hogy tegyük bele a dobozt a szatyorba, és inkább úgy vigyük tovább. Megtette. (letöröltem a kezét nedves kendővel)Vonultunk kéz a kézben, kézben a szatyorral. Időnként megálltunk, Máté leellenőrizte megvan-e még a kincse. A piaci kenyeres mellett még mellé biggyesztett egy összegyűrt szórólapot, és egy madzagdarabot is.

Az utat a szelektív gyűjtő felé  folytattuk,közben Matyi kicsit megpihent a babakocsiban, de a kincses szatyrát kitartóan szorongatta a kezében.  A szemétgyűjtőnél pedig vita nélkül kidobtuk a szemetet. Mindent a maga helyére, Máté a saját kezével dobta bele a tartályba a dobozát, és élvezte, ahogy csörömpölve az aljára ért. A papírt nem volt olyan muris, de azt is kidobtuk. A madzagot pedig hazahoztuk, és azt itthon dobtuk ki. 

Hát így történt, hogy Máté elindult a környezetvédelem rögös útján. Utcai szemétben pedig sajnos sosincs hiány, így egy darabig meglesz a szórakozása, csak mindig legyen nálam egy szatyor!

Nincs megállás

Máté mindig is óvatos duhaj volt, ha valami új produkcióról volt szó. Így volt ez a forgolódással, a kúszással, a mászással, a felállással, és a lépegetéssel is. Próbálgatott, gyakorolt, de igazából csak akkor kezdte el művelni, amikor már minden klappolt, amikor már tutibiztos, hogy sikerül. Ennek az óvatoskodásnak köszönhetően sosem volt részünk (kopp-kopp, legalábbis eddig) igazán nagy esésekben, nem volt arcraesés, hatalmas sírás. Jó apróbb balesetek persze voltak/vannak, de ezek még aggódó anyai szemmel is semmiségek.

Így volt ez a járással is. Hónapok óta látszott hogy rajta van az ügyön. Egyre kevésbé vette igénybe a kapaszkodást, de biztonsági játékosként mindig volt valami a közelben, amibe végszükség esetén bele lehetett csimpaszkodni. Hosszú perceket vándorolgatott a fal mellett úgy, hogy szinte csak az ujjhegyével érintette azt. Tudtam, hogy eljön majd az idő, amikor biztonságban érzi majd magát kétlábon is, és akkor nem lesz több óvatoskodás, és nem is sürgettem.

És lám... a biztonságérzet megérkezett. Máté nemhogy kétlábon sétálgat, hanem száguldozik a lakásban fel és alá. Különösen élvezi, hogy a helyváltoztatás eme formáját űzve mindkét keze szabad, amivel akadálytalanul tud átpakolni egyik szobából a másikba, konyhából a fürdőszobába, és minden létező verzióban.

Anyai szívem pedig újra és újra összeszorul, hogy milyen nagy és milyen ügyes, és milyen picike és gyámoltalan volt még 14 és fél hónappal ezelőtt. És igen, néha bizony könny szökik a szemembe, az öröm és a büszkeség könnyei. És mindig csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lenne megállítani egy kicsit az időt, hogy kiélvezhessem ennek a korszaknak minden gyönyörűségét.

Egy múlt heti sétálós gyöngyszem, és itt meg kell jegyeznem, hogy nem csak fél pár zokniban tud az én gyerekem sétálni, ez az egybeesés csak a véletlen műve.

Máté világgá megy

Máté gondolt egyet, magához ragadta a hátizsákot és elindult világot látni:
A szomszéd szobából azért még visszanézett, hogy elbúcsúzzon: ( képek rákattintásra nagyobbodnak)

Szimpi vagy nem szimpi

Máté pár hónapos kora óta foglalkoztat a téma, hogy vajon mi alapján dönti el egy ilyen pici gyerek, hogy kit fogad a kegyeibe és kit nem. Máté kezdetektől furcsán és kiszámíthatatlanul viselkedett az emberekkel, mindegy, hogy ismerős, ismeretlen, rokon, vagy barát. Ő a saját értékítélete szerint osztotta be az útjába akadó felnőtt egyedeket. A gyerekekkel sosem volt baj, azokkal ha nem is kezdett el rögtön bratyizni, de nem ijedt meg tőlük, még a nagyobbaktól sem, max. nem vett róluk tudomást, és járta a maga útját. A felnőttekről viszont sokszor más a véleménye, mint pl. nekem.

Vannak rokonok, akiket  a mai napig sírással üdvözöl és kell neki (jó) pár perc, mire megbékél.De vannak olyanok is, mint pl. a tesóm, akivel kezdetektől fogva egy húron pendülnek, már-már a cinkosságig fajul az ő barátkozásuk. Kölcsönösen imádják egymást, ha a tesóm itt van, akkor megszűnik Máté számára a külvilág, és annak minden zavaró tényezője, még a fogfájás is, és csak ő van, követi minenhová, vele eszik, vele játszik, mindent vele csinál. 

Vannak barátok, ismerősök, akiket Máté feltétel nélkül elfogad, vannak viszont olyanok is, akikkel ha találkozunk ő befészkeli magát az ölembe, és onnan egy tapottat sem hajlandó tenni. Ez egyébként sokszor kellemetlen, és nem győzöm bizonygatni, nem a vendég a hibás. Ő egyszerűen ilyen, és kész. Van akit elfogad, és van akit nem. Persze ez folyamatosan változik, és aki a múlt héten ellenség volt, az lehet, hogy ezen a héten barát lesz. Sajnos ez fordítva is működik, barátból is lehet ellenség. 

Viszont a kukásbácsi, a postásbácsi, Ügyvéd Uram  örök barátok, tőlük nem fél, sőt, integet, kurjongat, ha meglátja őket. Hogy miért van ez, nem tudom.

Próbálok kiigazodni rajta, de ezek miatt a pálfordulások miatt lehetetlen.  Talán majd ha megtanul beszélni, akkor elmondja mi alapján szelektál.