Amikor a vasember lebetegszik

Milán nem az a beteges fajta, vasból van, szoktam én mondani. (A Vas szülötte, első e néven :))

Persze ő is össze szokott szedni ezt-azt, de sokszor mire komolyra fordulna a dolog, addigra már túl is van rajta szinte magától, némi vitamin rásegítéssel. Épp ezért nem vagyunk hozzászokva, sem ő, sem én, hogy beteg is lehet, és talán ezért kicsit jobban oda is van, amikor valóban megtámadja valami kór. 

Tegnap haza kellett hoznom az oviból, mert délben hőemelkedése volt. Sírva fogadott, ami Milánra egyáltalán nem jellemző. Szegénykémnek csak úgy potyogtak a könnyei, és csak azt mondogatta, hogy nincs jól. Itthon aludt valamicskét, de nem túl sokat, nyugtalan volt, és nyafogós. Feljebb is ment a láza. Kínlódott. 

Mikor Marci is felébredt, akkor összecuccoltunk, és elmentünk a doktornénihez. Reménykedtem, hogy a két héttel ezelőtti nagy roham már lecsengett, és nem kell sokat várni. Végül egész korrekt volt, 5-en voltak csak előttünk, és az egyik hamarosan be is ment. (5 nálam a lélektani határ, meg a gyerekeknél is várakozásilag. 10 perccel számolva így is 50 percünk rámegy. ) 

Mivel ritkán járunk a doktornénihez, ezért Milán mindig tart tőle egy kicsit. Itthon nyávogott is egy kicsit, hogy ne menjünk, ott meg meg sem szólalt, hiába kérdezte a doktornéni. Láttam rajta, hogy ha megszólalna, akkor lehet, hogy pityergés lenne a vége. 

Csúnya torokgyulladása van, antibiotikumos kezelést kapott. 

Ha már ott voltunk, akkor Marcit is megnézte a doktornéni, és mivel olthatónak találta, ő meg gazdagabb lett egy tűszúrással, amit szinte meg sem érzett, és hős módjára viselkedett, mire legörbítette volna a száját, addigra már készen is volt.

Borzalmas éjszakán vagyunk túl egyébként, Milán szinte egész éjjel dobálta magát, felült, beszélt valamit, utánam kiabált. Nem tudom, hogy félálomban volt.e ez, vagy ébren volt, de mikor lesimítottam a fejét a párnára, akkor egy kis időre megint elszunyókált, aztán megint kezdődött minden.Volt  már vagy 4 óra is, mire végre kicsit lenyugodott. 

(Ehhez még az is hozzájön, hogy Feri nem volt tegnap itthon, és én még azon is paráztam, hogy nehogy elaludjunk reggel. ) 

Reggel nem volt igazán őszinte a mosolyom, amikor a telefonom azt mutatta, hogy -9 fok van odakint. És bár minden porcikám ellenkezik az ellen, hogy itthon hagyjam a gyerekeket egyedül, most mégis felajánlottam Milánnak, hogy ha gondolja, akkor maradjon itthon mesét nézni, amíg Mátét gyorsan eldobom a suliba. Negyed óra összvissz. De ő nem akart, azt mondta, inkább eljön ő is. Szerencsére nem volt reggel lázas, de az érzés, amikor a szemöldökfagyasztó hidegben, 3 gyerekkel, amelyikből az egyik nyávogósan beteg, késésben biciklizünk az iskola felé, hát az megfizethetetlen. 

Most úgy látom, már elindult a javulás útján. Bár a torkát igen fájlalja, és nehéz neki a nyelés. De imádom egyébként, hogy a humora még ilyen feszített helyzetben is megmarad, és olyanokat mond, hogy még napok múlva is megmosolyogtat.

Pl.

Este, mikor adnám neki a szirupot, nézi felhúzott a szemöldökkel:

- Rózsaszín? Rózsaszín szirupot adott nekem a doktornéni? Hát nem látta, hogy én fiú vagyok? Biztos ő is beteg. 

Fekszik a takaró alatt.Marci persze kevés nyugtot hagy(na) neki.

- Jajjj, Marci! Sajnos csúnyán lebetegedtem! Most nem tudok veled játszani!