2013. szeptember 11., szerda

Első sírás

Várható volt, hogy annak ellenére, vagy éppen azért, mert Milán az első napokat relatív könnyen vette, jön majd egy kis lejtmenet. Titkon azért reménykedtem benne, hogy hátha nem... de végül  ma, az ovis életének nyolcadik napján  eltörött a mécses. Volt már korábban is hogy kicsit toporgott az ajtóban, majd mikor bement, akkor láttam, hogy picit lefelé görbül a szája, de nem volt sírás, és gyorsan el is terelték a figyelmét valamivel, de ma olyan igazi nyakbaborulós-szorítós sírást kaptam. 
Igazából szerintem ott rontottuk el, hogy változtattunk a már megszokott menetrenden, mellesleg Milán kérésére, és ma nem Mátét raktuk le először, hanem Milánnal mentünk fel a Csillag csoporthoz. Mégpedig azért, mert Milán meg szerette volna mutatni Máténak, hogy a csoportjával szemben van egy tűzcsap, és külön ő kérte, hogy most had legyen ő az első. Nekem aztán édesmindegy, gondoltam, legyen úgy, ahogy ők akarják. 
Innen viszont már csak lefelé csúszott a dolog, mert Milán elkámpicsorodott, és jó lett volna még kicsit ölelni, vigasztalni, de Máté szegény, meg csak ott toporgott, és ment volna már. Hiába próbálta ő is valamiképp vigasztalni az öccsét, nem nagyon ment, se neki, se nekem. Végül csak bement, igaz sírva, és Szilvi néni ölbe vette. 
Mátéval gyorsan átszaladtunk az ő csoportjába, vele nem volt semmi gubanc.
Visszafelé visszamentem a Csillag csoport elé, hogy meglessem mi a helyzet, pláne, hogy a mosdó ablaka alatt járva pont hallottam, hogy valaki nagyon sír, és csak remélni mertem, hogy az nem Milán, nem ismertem meg ilyen távolságból a hangját. Felmentem, és a ped. asszisztens pont jött ki a csoportból, és megkérdeztem mi újság, és megnyugtatott, hogy minden rendben van, már nem sír Milán. 
Délután azt mondta az óvónéni, hogy utána már nem volt semmi nyafi, egész nap játszott és dalolászott, ahogy szokott, majd bőségesen belakmározott bolognai spagettiből. 
Vidáman fogadott, és amikor arról kérdeztem, hogy mi volt reggel a gond, csak huncutul vigyorgott az arcomba. 

Hát így estünk át a tűzkeresztségen. Remélem most már nem lesz több ilyen sírásrívás, mert azt nagyon nehezen viselem. Holnap mindenesetre a megszokott rend szerint megyünk az oviba, hogy legyen idő Milán lelkét ápolgatni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése