Utolsó kirándulás-Colmar

Utolsó franciaországi kirándulásunk Colmarba vezetett. Colmar a Felső-Rajna megyeszékhelye, két dologról híres. Az egyik az Unterlinden Múzeumban található világhíres Isenheimi oltár, ami egy többszörösen kihajtható szárnyas oltár, de mi nem mentünk be ebbe a múzeumba hogy ezt megnézzük, úgyhogy érdemben nem tudok erről nyilatkozni. A másik, hogy e városban született a New York-i Szabadság-szobor alkotója, Frederic Auguste Bartholdi. Szülőháza ma múzeum, ahol személyes tárgyakat, a család lakószobáit, és a szobor bal fülének életnagyságú gipszmásolatát lehet megtekinteni. A város határában egy körforgalom közepén 2004-ben (a szobrász halálának 100-adik évfordulójára) felállították a szobor 12 méter magas mását, ami az eredeti szobor negyede.  

A város nagyon hangulatos, kicsit favázas, kicsit reneszánsz erkélyes, nagy katedrálissal a főtéren. Pont olyan volt, amilyennek egy búcsúlátogatásnak lennie kell. Kicsit nosztalgikus, kicsit ismerős, de mégis más, mégis új. Még a régi időkből megmaradt a város negyedes felosztása, és máig megkülönböztethető pl. a magasházas, padlásteres cserzővargák negyede, a kis apróházas, szűk sikátoros halásznegyed. Van egy Petit Venice-nek nevezett rész, ahol a házak Velencéhez hasonlóan a csatornákra épültek, a vízen pedig csónakostúrát lehet tenni. A széles sétálóutca remek pálya volt Milánnak, aki egy darab bagettel vágott neki a nagyvilágnak, mindenki nagy örömére. Igazán mókás látványt nyújtott, ahogy élvezte a szabadságot, és miután észrevette, hogy népes közönsége is akadt az étteremben várakozók, és a sétálgató turisták körében, még jobban rákapcsolt, és csak bohóckodott, színészkedett megállás nélkül, és mindenkivel kokettált. Matyi pedig szokásához híven vígan végigmotorozta a várost, ellenben valami megsüthette a fejét, mert volt néhány alkalom, amikor nem fintorgott bele a kamerába hanem rendes arcot vágott, sőt volt, amikor ő mondta hogy akkor fényképezzük le, és szépen odaállt, vagy pedig ő akart fényképezni minket.  

A napot, és tulajdonképpen az ittlétünket egy éttermi vacsorával zártuk, ami mint a mesében jó is volt meg nem is. Egyrészt 2 gyerekkel nem annyira szórakoztató, mint amilyen gyerek nélkül lenne. Másrészt nem voltunk biztosak benne, hogy a francia étlapról sikerült mindenkinek olyat választani, ami ehető. Két fogással eléggé biztosra mentünk, és abban nem is csalódtunk, de a harmadik cucc, ami valami Vogéz-módra elkészített húsömleny volt, hááááát az valami ehetetlen volt, legalábbis szag alapján… mert én tovább nem jutottam. De Máté egész rendes adagot bepuszilt belőle, úgyhogy végül nem ment kárba az egész, és lehet, hogy az íze nem is volt olyan förtelmes, mint a szaga. Végül pedig helyi áfonyás tortával öblítette le a vacsoráját, ami teljesen pirosra festette az egész száját kívül-belül. Milcsi pedig mindeközben igyekezett szétszedni a napernyőt, végignyalta az üveget, megette az asztal alá szórt perecmorzsákat, de rendes kaját nem volt hajlandó magához venni, ő biztosra akart menni, azt mondta a perecben még sosem csalódott.