Szerdán,
miután mindent sikerült betetriszezni az autóba, és miután a szomszéd
faluból visszafordultunk egy ottfelejtett szatyorért, elindultunk
hazafelé. Csupán másfél órát csúsztunk a tervezett induláshoz képest, de
ez nem akadályozott meg minket abban, hogy megintcsak a Fekete-erdő
felé vegyük az irányt, és egy újabb próbát tegyünk, hogy megnézzük
Brinkmann doktor Klinikáját. A múltkor ugye a sok útlezárás, meg
forgalomelterelés miatt meghiúsult a látogatás, de most, hogy az
autópálya felől mentünk semmilyen akadály nem volt, így vígan gördültünk
be a faluba, Glottertal-ba.
A kórház a falu szélén van, a hegyek
között, így gyalogosan közelítettük meg. Furcsa volt így igaziban látni,
a tévében sokkal nagyobbnak tűnik, mint amilyen a valóságban, és a
parkoló is olyan kicsi. Azóta újra is van festve, és így az összhatás is
más volt. Az épület egyébként nem kórházként üzemel, hanem irodák
vannak benne, ami kicsit illúzióromboló volt, de azért jó volt látni, és
egy cseppet sem bántuk meg ezt a pici kitérőt, pláne hogy a múltkor úgy
rákészültünk.
És már csak azért is megérte itt
megállni, mert a hegy lábánál beültünk egy kávézóba, ami amolyan Klinika
emlékhely volt, de ez csak a belépés után derült ki. Az összes falon
klinikás képek vannak akkor és most-ról. Érdekes volt végignézni őket. Pláne az újabb képeket, amelyeken már az akkor fiatal szereplők is igencsak megöregedtek.
No de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy
fenséges kávét ittunk, és még fenségesebb sütiket ettünk és persze nem
hagyhattuk ki a feketeerdő tortát természetesen:)
Mindezen sok pozitívumok után jött az út
nehezebbik, szenvedősebbik része, mert innen még 550 km autóút volt
előttünk aznap. Első nekifutásként ez 5 és fél órát jelentett volna, ami
még úgyahogy kezelhető is lett volna, HAAAAA a német autópályát nem
újítanák 10 km-enként, és emiatt nem alakulnának ki olyan dugók, hogy
órákig csak 30-al tudtunk haladni. Ott ahol elvileg nincs is
sebességkorlát az autópályán, tehát téphettünk volna ezerrel. Így aztán
sikerült kb. 2 órával megtoldani az egyébként sem rövid utat, annak
ellenére, hogy München környékétől már tudtunk jól jönni.
Én eléggé ideges voltam, és a fiúk sem
voltak túl boldogok, de ahhoz képest egészen jól viselték az utat, és
már csak akkor kezdtek türelmetlenek lenni, amikor már majdnem
megérkeztünk. Alapvetően egyébként Milán bírta jobban a
megpróbáltatásokat, Máté inkább hajlamosabb volt nyűglődésre.
Nagyjából este 10 körül érkeztünk meg
Salzburgba, ahol a szállásunk volt. Mire elfoglaltuk a szobát, meg
lezuhanyoztunk, addigra persze a fiúknak kiment az álom a szemükből,
helyette belejött a bugi a lábukba, és azt játszották, hogy bezárkóztak a
szekrénybe. Ők élvezték. Egy darabig mi is, de aztán mikor már fél 12
körül kezdett elszabadulni a pokol, akkor mindenkinek takarodó lett
fújva, és egy hatalmas nagyot aludtunk. Illetve én csak aludtam volna,
ha Milcsike fél 6-kor nem kezd el a fejemen ugrálni, meg az
arcombabámulni, meg nyalogatni, hogy keljek fel. Így hát nem volt mit
tenni, felkeltünk, és reggeli után nekiindultunk a városnak.
folyt.köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése