Alapvetően én nem vagyok sem gyógyszer,
sem oltás ellenes. Ami persze nem azt jelenti, hogy mi gyógyszert eszünk
sziruppal, (bár volt egy időszak, amikor majdhogynem ez volt a
valóság), vagy hogy akkor már orrfolyás ellen is beoltatom a gyerekeket,
de ami kell az kell, ami kötelező az kötelező, én ebből nem csinálok
magamnak problémát, nem keresem a kiutakat, hogy lehetne elkerülni ezt
vagy azt, és nem pánikolok be attól hogyha sír a gyerek, mert tudom,
hogy 2 másodpercig sír kb. addig szeretgetem, de aztán már kutya baja,
szalad, teszi a dolgát.
Éppen ezért nem is tegnap mégis majdnem megszakadt a szívem....
Történt ugyanis, hogy Milán április 1-re
volt hivatalos a doktornénihez, hogy magához vegye a kötelező 15
hónapos oltását, és a Prevenal utolsó részletét. Meg is jelentünk, annak
rendje és módja szerint, de sajnos nem az egészséges tanácsadáson,
hanme a betegrendelésen, mert Milánunk beteg volt. Így oltást nem
kapott, de kapott helyette egy raklapnyi jótanácsot és valami gyógyszert
is, és időpont híján megbeszéltük, hogy 2 hét múlva ugyanitt, és akkor
megkapja az oltást.
De két hét múlva megint betegen
jelentünk meg, majd újabb két hét múlva megint, és így ment ez egészen
addig, amíg el nem utaztunk. Az oltás meg csak tolódott, tolódott. Aztán
mikor hazajöttünk, az első itthoni hetet megintcsak a doktornéninél
kezdtük, mert Milánnak megint lehúzhatatlan 39 fölötti láza volt, mellé
torokgyuszi és fülgyulladás. Komolyan ez már a rémálmom.
De ezen a héten végre úgy tűnt, hogy kutya baja. Így tegnap alvás után felnyaláboltam őket, és végszóra (mert már ott is nyári időszámítás van) betoppantunk a rendelőbe.
A váróban persze nagy betyárok mindig.
Mondjuk ha Mátéval kell menni, ő nem balhézik, de Milán... a nagy
tánci-tánci után, amit kint művelt 6 lóval kellett bevonszolni a
rendelőbe, és már akkor is nagyon sírt, amikor a doktornéni még csak
megvizsgálta. Szegénykém, annyit jártunk oda az elmúlt hónapokban, hogy
érthető, hogy már herótja van a fehér köpenytől :( Máté aranyos volt, a
testvérszéken kuporogva kis csirkehangon próbálta nyugtatni Milánt, hogy
nincs semmi baj, Milánka, csak megvizsgál a doktornéni! De a nagy zajban nem hiszem, hogy eljutott mindez Milán füléig, legalábbis ugyanúgy ordított, egy kicsit se kevésbé.
Aztán mikor a vizsgálat végetért, és
megállapíttatott, hogy Milán oltásképes állapotban van, akkor a vállamon
pihegve már éppen kezdett megnyugodni szegény kis Fókám, amikor jött a
nagy arculcsapás, az oltás. ÉS nem is egy, hanem rögtön kettő. Na hát
itt aztán már végképp világvége volt. A vállába kapta, úgyhogy
szerencsére ülve szépen magamhoz tudtam szorítani, és csak éreztem, hogy
kapaszkodik, hogy ölel, és éreztem, ahogy a sűrűn potyogó könnyei
benedvesítik a ruhámat. Én sem mertem odanézni, miközben megkapta a
szurit, és a második szurinál már én is majdnem sírtam. (Pedig tényleg
nem szoktam ilyeneken drámázni)
Amilyen gyorsan csak tudtuk szedtük a
sátorfánkat, de nem jutottunk messzire, csak a rendelő előtti eresz alá,
mert közben hatalmas zuhé kerekedett. De ez a három lépés távolság már
elég volt Milánnak, hogy helyre billenjen a lelkivilága, és kint már
viháncolva nézte az esőt.
Én meg várom, hogy milyen hatással lesz
rá az oltás, mert Máté utána 2 hétig úgy ugatott mint egy kutya, és
elég cefetül volt. Csak azért emlékszem ennyire, mert épp akkor voltunk
Hollandiában. Egyébként biztos elfelejtettem volna.
Ha minden jól megy, augusztusban még megkapja a 18 hónaposat, aztán egy darabig elfelejtjük a szurkálásokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése