3 és fél

Újabb fél év, újabb mérföldkő, Matyika éppen ma 3 és fél éves, és éppen holnap lenne fél éves óvodás, ha menne még holnap oviba, de már nem megy.

Nem volt egyszerű ez a fél év vele, de hát melyik volt az... De ez azt hiszem különösen nehéz volt. Vagy csak én vettem kicsit nehezebben az akadályokat, nem tudom.

A fél év egyértelműen az ovi körül forgott, hogy megszeresse, hogy megszokja. Azt hiszem ez valamennyire sikerült is, ami nagyban az óvónénik érdeme is. Persze voltak/vannak nehezebb napok, amikor nyafog, sír reggel, hogy ne menjünk, vagy ne abba a ruhába menjünk, vagy bármi. De alapvetően ottlenni már szeret, vannak barátai, vannak élményei, amiket elmesél. Ha nem is azonnal, de napok múlva biztos.

Sokat változtatott rajta az ovi. Sokkal közvetlenebb, nyitottabb lett. Bátrabb. Már nem tart annyira az idegenektől, mint kisebb korában, amikor pl. képes volt sírva fakadni, ha meglátta a postást.

Nagyfiú lett. Kétségtelenül. Nem tudom mikor lett ilyen nagy, mert csak telnek a napok, és egyszer csak ránézek Matyira, és azt látom, hogy olyan mint egy igazi kisfiú. Már nem kis-kisfiú, hanem nagy-kisfiú. Egyre határozottabb vonásai vannak, már nincs meg a bébiformája. Tejfölszőke, és vonaltestű. Fájdalmasan vézna, de genetikailag az, mert eszik rendesen. Az oviban azt mondják ő az egyik legjobb evő, nagyjából mindent megeszik, és legtöbbször kétszer kér.

Pontos számadatokat nem tudok, de 98-as, 104-es ruhákat hord felül. Alul van olyan nadrágja, amibe 2years van beleírva, de derékban még mindig bő:) Kilóra kb. 13.5kg  körül lehet, vasággyal, 14 biztos nincs.

Itthon annyira nem jellemző rá a mindent megevés, de azért nem panaszkodom.

Hihetetlen akaratos, nyávogós, és hisztis, így egyben. Sokszor egész nap mást sem csinál, csak nyafog, neki semmi sem jó, nem lehet a kedvére tenni. Ilyenkor baromi idegesítő. Aztán előbújik belőle a doromboló kiscica, és csak bújik, ölel, puszilgat:) Ezt az énjét kicsit jobban kedvelem.

Nagy bohóc. Ha közönsége van, akkor maximumra kapcsol, és leállíthatatlanul idiótáskodik.

Szeretem, hogy már bármiről tudunk beszélgetni. Minden érdekli, és a sok feleslegesnek tűnő miért? mellett egész okos kérdések is becsúsznak. Határozott elképzelése van a világról, pontosan tudja, hogy mit szeretne, és azt hogyan, milyen ruhában.

Türelme az még mindig semmi. Ha valami nem sikerül elsőre, akkor hiszti van, jön a Neeeeemmtudom!!!!!, Seeegííííts máááárrrr!!!!! de mostazonnal, mert egy másodperc késedelem világkatasztrófához vezet, és dührohamot kap. Egy időben rákapott az ajtócsapkodásra. Mostanában elfelejtette szerencsére. Inkább a tettek embere, mintsem gondolkodó típus.

Kedvenc játéka  még mindig a szerepjáték, mindig hallom, ahogy az autóival újrajátssza az épp aktuális eseményeket, és vannak visszatérő elemek pl.  hogy leesett a dísztárcsa, vagy lemosatjuk az autót, téli gumi-nyári gumi csere, megyünk a teszkóba, hogy szervízbe visszük az autót, ilyesmi. Ilyenkor nagyon aranyos.

Nagyon szereti még a matricás-ragasztgatós füzeteket, ha esős idő van, akkor elő szoktuk ezeket venni. Egyedül is nagyon ügyesen meg tudja oldani a feladatokat, ha akarja.

Kézműveskedés terén még mindig a festés a favorit. Ceruzára, zsírkrétára rá sem néz, ha felajánlom neki, határozottan elutasít. Aszfaltkrétával viszont szívesen elkapirgál.

Még mindig megvan a képzeletbeli kulcsa, amivel nyitja-zárja a motorját, és a futóbiciklijét. A boltban 5 percbe is beletelik, mire tolatva beparkol az elemgyűjtő és a kávéautomata közé, lekapcsolja a lámpákat, beriasztja a járgányt, zsebreteszi a kulcsot, majd kifelé menet ugyanez visszafelé.

Milánnal egyre jobban jóban vannak, egyre inkább partnerek. A franciaországi utunk jó hatással volt rájuk, valahogy összekovácsolódtak az alatt a néhány hét alatt, amíg egymásra voltak utalva. Máté szereti istápolni Milánt, néha akkor is szeretné, amikor Milán önállósodni akar. Aranyosak, amikor együtt joghurtoznak, vagy amikor kézenfogva sétálgatnak. (persze amikor nem épp a lépcsőn sétálgatnak lefelé kézenfogva). Persze olyan van, hogy összekapnak, amikor Mátét zavarja, hogy Milán mindent szétszed, vagy amikor ugyanaz a játék kell mind a kettőjüknek.

Alapvetően olyan jólelkű. Ezt nagyon szeretem benne. Amellett hogy ő maga is olyan kis érzékeny, mások gyámoltalansága segítőkészséget vált ki belőle. Ha Milán sír, akkor rögtön megy, hogy megvígasztalja. Ha fáj neki valahol, akkor megpuszilja neki. De így van ez az oviban is.

Még mindig hisz a puszi gyógyító erejében:)))

"Ha nem puszilod meg, akkor sosem fog meggyógyulni!"

Szóval nem könnyű mostanában vele, mégis ha rá gondolok, akkor nem a hisztis-nyafogós Mátét látom magam előtt, pedig abból a fajtából mostanában többet kapok, hanem a huncut mosolygósat, a kacagósat, a pajkosat. Látom, hogy amikor alszik, akkor ugyanolyan az arca, mint amikor a pocakban volt, meg amikor icipici volt még. Olyan békés. Ilyenkor az illata is újra olyan mint régen. És bár ilyenkor nagyon látszik, hogy milyen nagy már, mert csaknem végigéri az ágyat, mégis ilyenkor olyan kicsi még.

Pedig már nagyfiú:) Tagadhatatlanul.