Féléves Kisherceg

Beszélhetnék csupa szuperlatívuszokban, mert megérdemelné:) Tényleg! Ha valaki nekem Matyi 6 hónapos korában azt mondja, hogy van ilyen gyerek mint Milán, jó esetben csak kinevetem, rosszabb esetben elküldöm a fenébe.

És tessék, tényleg van!

Többnyire maga a béke. Röpke kis 6 hónapja alatt teljesen mértékben asszimilálódott az életünkbe. Felvette a ritmusunkat, illetve beleillesztette a sajátját a miénkbe. Bár vannak rossz napjai, amikor nyűglődik, amikor front jön, amikor fogat növeszt, de még ezeken a rossz napjain is sokkal jobban kezelhető. a nyaralás alatt sem volt vele semmi probléma, talán kétszer volt rossz éjszakája, nappal pedig vagy aludt, vagy a babakocsiban aludt, vagy nézelődött, vagy gödröcskésen vigyorgott, vagy a nyusziját rágcsálta, vagy a legújabb tudományát a brümmögést gyakorolta, vagy kurjongatott.

6 hónap alatt az eszikalszik kisbabámból érdeklődő, mindenre kíváncsi majdnemkisfiú lett. Imádom, ahogy tágra nyílt szemmel kémleli a világot. Minden érdekli, mindenre rácsodálkozik, mindent megnéz, és mindent megkóstol(na). Ebből a szempontból pont olyan, mint egy kölyökkutya, mindent megrág, összenyálaz, szerintem még a cipőt is megcsócsálná, ha a keze ügyébe kerülne. Egyre inkább érdekli az amit Matyi csinál, amivel Matyi játszik, nyúl is érte, és ha Matyi uraság hagyja, akkor el is veszi. Már látom, micsoda enyém-tiéd harcok lesznek itt...

Foga egyelőre nulla. De nagyon dolgozik rajta, hogy elmozduljon a mérleg.

Izeg-mozog. Ez most a legjobb móka, mióta helyváltoztatásra képes, sűrűn gyakorolja is. Még nem mászik, csak amolyan kúszásféle hernyózással közlekedik, de nem sok hiányzik már az igazi négykézlábazáshoz.

Elkezdett hozzátáplálódni. Evett már almát, barackot, és piskótát. Egyikből sem tetemes adagot még, de úgy tűnik tetszik neki, nagyokat cuppog evés közben, úgyhogy szerintem nem lesz gond.

Méretét tekintve 7100g, 50g-al több, mint Matyi ekkor, fej-fej mellett haladnak.

Egyre bújósabb. A Matyival megszokott nagy összebújások sokáig kimaradtak az életemből Milánnal, mert ő ringatás nélkül is elaludt, mert Matyi még ebben a korában is sokkal többször igényelte az összebújást. Most kicsit kezd változni a helyzet, és Milán is egyre gyakrabban szeret ölben lenni, de érdekes, hogy ölben aludni nem tud, csak odabújik, összenyálaz, én meg szanaszét puszilgatom, és szívom magamba a tejesnyálas milánillatot, fúrom a kis husi nyakába az orromat, ilyenkor nagyot kacag gurgulázva, hagyom, hogy a nyálas kezével szkenelje az arcomat, fogatlan kis szájával leharapja az orromat. Kedvence lenne a hajam tépése, átformálása, de ezt nem hagyom, mert egyrészt fáj, másrészt még mindig baromira hullik a hajam.

Imádjuk:)

2.fejezet: Egy kis délutáni séta Triesztben

Szombaton egy viszonylag gyors reggeli után, indultunk útnak. Borús, esős idő volt, nagyjából olyan, mint az elmúlt 2 hónapban mindig, szóval nem lepődtünk meg. De autózni végülis pont megfelelt. Több variáció is felmerült, hogy merre menjünk, végül az elsőnél kötöttünk ki, és Szlovénián keresztül mentünk, szinte végig autópályán. Szlovénia még így autóból nézve is fantasztikus volt, a kis lankás dombok egyszer csak hatalmas hegyekké nőttek, melyek felhőbe burkolózó csúcsát sokszor nem is lehetett látni. A hegyek között és a hegyek oldalában apró falvak, templomtornyok, a fű varázslatosan zöld, a végeláthatatlan hegyi legelőkön vidáman sütkéreztek a tehenek, bárányok. Ha nem ült volna hátul két szuszogó manó, akkor vagy megálltam volna és soha el nem megyek onnét, vagy a végtelenségig autóztam volna egyik hegytől a másikig.

A fiúk extra jól utaztak, Milán majdhogynem végig aludt, csak akkor ébredt fel, amikor megálltunk tankolni és matricát venni, igaz, ekkor volt egy kemény 20 percünk, de aztán minden a helyére került. Matyi amíg ébren volt teljesen odavolt, hogy egyik alagútból megyünk a másikba, majd egyszer egy hosszabb alagútban bealudt, és fel sem kelt Triesztig.

Trieszt: már az érkezés is kedvet csinál a városhoz, ahogy a hegyi útról ereszkedünk le szépen a városba, és elénk tárul a Trieszti-öböl fantasztikus panorámája. a városról egyébként nem sokat lehet tudni, olvasni sem, valaha Velencével vetélkedő hatalmas kikötőváros volt, ami mára miután eltűnt mögüle az ország, a Monarchia, jelentőségét vesztette. Azért láttunk néhány méretes hajót, de a kikötőt inkább a kisebb jachtszerű hajók és vitorlások uralták. Legfőbb látványossága a hatalmas  palotákkal körülvett főtér, a Piazza dell’Unita d’Italia, mely egyes források szerint az ország legnagyobb tere. (tényleg elég nagy, csak más helyen ugyanezt olvastam már a velencei Szent Márk térről is, meg a római szent Péterről, szóval ki tudja). a legeslegjobb az benne, hogy csak 3 oldalát szegélyezik házak/paloták, a negyedik oldala nyitott, a tengerre néz, így nagyon fenséges látvány:)

Nem messze innen volt a szállodánk, ami jóval meghaladta a mi igényeinket, méretét és szolgáltatásait tekintve, de az ott töltött két napban igyekeztünk kihasználni minden luxust, a tengerre néző szobát, a világító masszázskádat, a pihe-puha köntöst és papucsot, stb...

Mivel a kiskorúak jól utaztak(aludtak), így jól haladtunk, és már 2-kor a hotelben voltunk, így miután mi kifújtuk magunkat, Milán kinyújtózott, Matyi otthonosan  belakta a szobát, elindultunk sétálni.

Matyit teljesen lenyűgözte a nagy víz, el sem akart jönni onnan, szerintem egész nap elácsorgott volna a parton. Nem mondom, én is, de bennem azért dolgozott a kíváncsiság, hogy mi van még a sétánytól messzebb, és a hasunk is eléggé jelzett már ekkorra. Persze Matyit csak egy közepes erősségű hisztivel lehetett arrébb vonszolni, pedig mondtuk neki, hogy megyünk ebédelni, meg eszünk fagyit, de nem hatotta meg,  folyamatosan azt hajtogatta, hogy "nem ebédejek, nézem vizet!".

Kisebbfajta kihívás volt ebédet szerezni, mivel a szieszta kellős közepén jártunk, és ilyentájban még ha nyitva is van egy étterem, a konyhájuk nem működik, (ez egyébként Milánóban is így vagyon, ebédelni nemigen lehet normálisat, csak vacsorázni, mert az olaszoknál a vacsora a főétkezés, akkor esznek komplett kaját, ebédre csak bekapnak valamit). Amit találtunk az is szerintem csak a vb miatt volt nyitva, és csak lasagne-t lehetett enni, de nekünk az is tökéletes volt, főleg, hogy én még nem is ettem Olaszországban lasagne-t. Matyi ekkora persze már követelte az ebédjét, még szerencse, hogy nem értettek magyarul. Majd kaptunk két mikroadag, de annál finomabb isteni lasagne-t. (és hányszor írjam még le azt, hogy lasagne????)

Aztán fagyiztunk, nagyon-nagyon finomat, és brutáladagot, ami ugyancsak olasz jellegzetesség, ők nem sajnálják az embertől, itt egy gombóc az két gombóc.

Ekkor észrevettem, hogy elhagytuk Milán nyuszikáját, és kettéválva igyekeztünk megkeresni, és végül meg is találtunk, ott figyelt egy ablakban:))) A becsületes megtaláló jó fej volt, nem tette el, dobta ki Milán szottyosra nyálazott, rágott, alvós nyuszikáját:)

A napot végül a tengerparton fejeztük be, volt egy hatalmas benyúló stégszerű valami, amin be lehetett egész hosszan sétálni. Matyi teljesen megkergült ekkora, de aranyos volt, ahogy bohóckodva vonult végig, és még véletlenül sem nézett bele a kamerába, vagy ha ingen, akkor valami vicces fejet vágott. 

Kicsit több kép itt látható.

Így sétált Máté:

Ekkorra már eléggé fekete volt az ég, fújt a szél, ami nem sok jót ígért, de ekkor még reménykedtünk benne, hogy kiesi magát éjszaka, és másnap egy relatív tűrhető időnk lesz, merthogy Velencébe készültünk. Hát a reményeink nem találtak meghallgatásra, másnap még borzasztóbb volt az idő, mint azt gondoltuk volna, de a terveinken nem módosítottunk, úgyhogy holnap irány Velence!

1.fejezet: Hurrá nyaralunk! avagy indulás és érkezés az Őrségbe

Tegnap délután óta itthon vagyunk... azaz csak mi hárman, mert Feri ma reggel Milánóba ment. Fő a változatosság...

Én pedig szép sorban majd próbálom megörökíteni, mi is történt velünk az elmúlt napokban, időnként meg-megszakítva egy-egy aktualitással, mint pl. Milán hozzátáplálása, meg ilyesmi.

Na szóval, lényeg a lényeg, hogy csütörtökön délelőtt, miután szépen telipakoltuk a nemtúlnagy autónkat, de ebben már nagy rutinunk van,  nekivágtunk az országnak. Az első úticélunk az Őrség volt. Már terveztük egy ideje, hogy elmegyünk oda, csak valami mindig közbe jött, meg máshová mentünk, de mivel szombat reggel indultunk Triesztbe, és minél előbb oda akartunk érni, így jó alkalom volt, hogy ott töltsünk pár napot, és onnan kezdjük a szombati utazást.

A Bp- Szentgotthárd távolságtól nem tartottam annyira, reméltem, hogy ha jól időzítünk, akkor Milán szinte végig aludni fog, és hát jól időzítettünk. Igaz, hogy előző este nem sokat aludtunk, Milán egész éjjel nyűglődött valamiért. Még szinte a városból sem értünk ki, már Matyi is mélyen durmolt és tartott ez egészen sokáig. Már majdnem ott voltunk, amikor felébredtek, de nem bántuk már akkor nagyon, mert nekünk is jó volt kicsit kiszállni a kocsiból, és ha már így alakult meg is ebédeltünk egy kis faluban.

Mikor megérkeztünk a szállásunkra, IDE, Matyi rögtön felderítette a terepet, és nekiállt füvet nyírni a kavicsos kocsibeállón, barátkozott a kutyussal, amitől először tartott, de később nagy cimborák lettek, majd sétáltunk egy nagyot  a közeli tó körül, amitől mindannyian kellemesen elfáradtunk. Matyi még bandázott kicsit a házigazda kisfiúval, aki kézenfogva mutatta meg neki a ház és a kert rejtelmeit, majd vacsi után, mint akit lefújtak álomsprével mindannyian kidőltünk. Még Matyi is mozdulatlanul aludt a pótágyán, pedig rá egyáltalán nem jellemző, hogy egy helyben alszik, általában minden sarkát bejárja az ágynak.

Másnap aztán nekivágtunk, hogy felfedezzük kicsit az Őrség szépségeit, jellegzetességeit. Sétáltunk a Pityerszeri skanzenban, ahol kicsit be lehet tekinteni, milyen is volt az itt élő gazdák élete, és ez a terület őrizte meg legjobban  a tipikus, Őrségre jellemző szeres tájszerkezetet, hogy a házak és a melléképületek a domb tetejére épültek, mert az itteni gazdák határőr funkciót is betöltöttek régen. Egy ilyen dombtetőre épült házegyüttest többnyire egy család lakott.

Ebédre természetesen őrségi dödöllét ettünk, amit ettem már korábban is, de az másmilyen volt, ez most nagyon finom apró volt, fokhagymás-fejfölös,bodzaszörpöt ittunk.

Aztán megnéztük az őriszentpéteri árpád-kori templomot, majd elautóztunk Magyarszombatfára a fazekasokhoz, de ott már nyűgösek voltak a fiúk, és nem szálltunk ki.

És közben szívtuk magunkba a friss levegőt, hallgattuk a madarakat, vagy Matyit, aki énekelve menetelt hegynek fel és le egyaránt, de egyébként is be nem állt a szája,mindig volt valami mondanivalója, kérdeznivalója, de hát a kellős közepén járunk az ez mi? ebben mi van? korszaknak.

Milán pedig tényleg mint egy angyal, leginkább aludt a jólevegőn, vagy nézelődött, vagy rágcsált, vagy szaladt, és csak nagyon ritkán fejezte ki nemtetszését, de olyankor is elég volt egy kis ölbenvivés, vagy nyakbanutaztatás, és újra hepi volt a világ. Este pedig életében először elnyammoghatott egy babapiskótát, mert azt viszont már nagyon akarta, hogy mi vacsorázzunk, de a piskóta jó barátja lett, és vidáman cuppogott rajta, míg mi is be nem fejeztük az evést:)

Mondanom sem kell, hogy éjjel megint nem volt gondunk az alvással, Milán ugyan felébredt enni, de azt is szinte alva csinálta, nem volt nyűglődés, ágyban viháncolás, mint az olykor-olykor lenni szokott.

Képekben:



Feri persze jó szokásához híven begyűjtött egy kullancsot, (amit csak másnap vettünk észre, amikor már Olaszországban voltunk) de nem estünk pánikba, mert pont utazás előtt két helyen is olvastam, email-ben és azt hiszem Nellianyunál, hogy van egy tuti módja a kullancseltávolításnak, mégpedig, hogy megnyálazott gyufaszállal kell körbe-körbe körözni a nyavadt kis dög körül, és szépen ki fog farolni az ember testéből, mert szereti a foszfort. Hát gondoltuk egy próbát mindenképp megér, és láss csodát!!!! Tényleg működik. Mondjuk jó néhány percig dörzsölgettem, de szerintem csak gyakorlatlan voltam, de szépen látszott, hogy jön ki. Úgyhogy a népi praktika igenis működik! Ha úgy alakul, de ne alakuljon, tessék kipróbálni!

Szombat reggel, délelőtt pedig újra autóba pattantunk, és kicsit fájó szívvel, de nagy izgalommal Trieszt felé vettük az irányt:) De ez már egy másik történet.

Előbbutóbb

Lassan-lassan hazatérünk... holnap még Bécs felé visz az utunk, ott töltjük a hétvégét, aztán megyünk haza... sajnos...

De majd lesz sok kép, amit rendezni kell, és sok élmény, amit mesélni.

Elöljáróban annyit, hogy a fiúk példásan viselkednek (többnyire), tényleg egy szavam sem lehet:)

Matyi már egy hete éhségsztrájkol, pedig svédasztalos reggelink-vacsoránk van, szóval ehetne amennyit csak bír, de nem, most mindenre csak azt mondja, hogy nem, és reggel krumplit kérne, mert az csak este van, este pedig kakaót, mert az meg csak reggel. Ennek eredményeképpen most már a tavalyi nadrágjait is elhagyja magáról...

Matyi lábaujjai között valószínű úszóhártya nőne, ha még egy napot maradnánk, ki sem lehet szedni a vízből, pedig már rongyosra van ázva a kezelába. Ennek eredménye egy mérsékelten folyó Matyiorr.

Milán:)))) hát... többnyire alszik és vigyorog. (kivéve ma) Néha már lelkifurim is van, amikor a szomszédszoba hasonlókorúja folyton csak nyűglődik, és mindig valakinek a rázni kell a farát. Az a kisfiú vészesen hasonlít Matyira, amikor ilyesmi idős volt...

Aztán majd kíváncsi leszek, milyen lesz a visszarázódás az szürke hétköznapokba... mert a nyaralást nagyon hamar meg tudtuk szokni:)

Holnap

Holnap indulunk. Ma egész nap szakad az eső. Mi sem jobb idő a nyaraláshoz. De így legalább fogjuk tudni értékelni, ha már csak egy picit is jobb lesz... Addig meg az esőkabátot a csomag tetejére tesszük.

Majd jövünk... valamikor... legkésőbb 10 nap múlva...

Milán a nagyvárosban

Milán akarva-akaratlanul, de idén minden családi ünnepünkön kiküzdötte, hogy rá is jusson egy kis figyelem. A múlt heti házassági évfordulónkon beoltatta magát, ma pedig Matyi kétésfeledik szülinapján ortopédiai kontrollra volt hivatalos.

Aztán tegnap kiderült, hogy egy kis porszem került a gépezetbe, mert a szervízbe vitt autónk nem lett kész mára. Így kivételesen nem családilag vonultunk be az kerületi sztk-ba, hanem a nagyok itthon maradtak, mi pedig Milekkel buszra pattantunk. Ritka pillanat volt ez mindannyiunk életében, Matyi nem is akart itthon maradni, nem értette mi történik, hiszen sosem voltunk még külön sehol, mindenhová hármasban megyünk, és ő most is Milánnal akart jönni. Végül maradt.

Mi pedig Milánnal nekivágtunk a nagyvilágnak. Először furcsa volt, hogy nem zizeg ott körülöttem Matyi, még a számon is volt olykor-olykor, hogy nézd csak Matyi, ott egy kukásautó, teherautó, mentőautó, akármi... de a harmadik saroknál már élveztem az egy gyerekességet, mert Matyival ellentétben Milánt lenyűgözte a világ, nézelődött, viháncolt, a buszon amin először ült életében (aminek elvileg alacsonypadlósnak kellett volna lennie, de nem az volt) mindenkivel kokettált, szórta a mosolyokat, én meg feszítettem mellette mint pók a lucernásban, és csak zsebeltem be a dicséreteket.

Az ortopédián, miután végiglifteztük az összes emeletet, mert nem volt igazán egyértelmű, hogy hová kell mennünk, és miután elhagytuk, majd megtaláltuk a plüss csörgő virágot, és visszatértünk az első helyre ahol voltunk, minden rendben volt, igaz kb. másfél percet voltunk bent, és igaz, hogy a fordul-e már kérdésre adott pozitív válasz után már nem is nagyon történt semmi érdemleges. Ezt mondjuk telefonon is megbeszélhettük volna. Sebaj.

Dolgunk végeztével, mivel Milán még mindig tündér volt, igaz még kétszer hozták utánunk a csörgő virágját, elindultunk shoppingolni, és csak egyszer görbült le a szája amikor épp egy bikinit próbáltam, de gondolom ez csak azért volt, mert nem tetszett neki. Nem is vettük meg. De vettünk egy másikat, de addigra a segítségem bealudt, úgyhogy nem tudom az végül tetszett volna-e neki:)

Kicsit még sétálgattunk, nézelődtünk, élveztem a gondtalanságot, hogy tulajdonképpen nem kell figyelnem senkire és semmire, élveztem, hogy két szemmel tudtam a kirakatokat nézni, meggondolatlanul be tudtam térni egy üzletbe, mert nem kellett Matyi után visszapakolni a fél boltot, nem kellett figyelmeztetgetnem senkit, hogy ne kiabáljon mert az nem olyan jó móka... egyszerűen csak mentem, bementem, kijöttem, fölvettem, levettem, fizettem...

Végül, hogy ne legyen Milánnak sem olyan uncsi a nap, villamossal jöttünk haza, ami ugyancsak nagy sikert aratott a Nagyszeműnél.

Szép volt, jó volt. Itthon pedig MAtyi szaladt felénk telivigyorral:) így lett kerek a napunk:)

Kettő és fél

Ennyi idős... Nagyfiú. Tagadhatatlan. Csibész. Bohóc. Makacs. Gondoskodó. Örökmozgó és örökfecsegő. Mókamester. 80%-ban tüneményesen szófogadó és segítőkész, de a maradék 20-ban pillanatok alatt ki tudja vágni a biztosítékot.

Ami így hirtelen az eszembe jut Róla.

Ez a fél év más volt, mint a többi. Ez volt az első olyan, amit Matyi már nem egykeként élt meg. Azt hiszem nyugodt szívvel mondhatom, hogy jól vette az akadályokat.

Ha becsukom a szemem most is látom magam előtt, ahogy jött be a kórházba látogatni. Az első nap még hozzám, a többi napon már inkább a pici babán volt a hangsúly. Emlékszem, mennyire vártam, hogy meghalljam a trappolását és a kis cérnahangját, ami beszűrődött a folyosóról. Ezer közül megismertem volna. Emlékszem, mennyire hiányzott este, hogy nem bújhatok hozzá, nem fúrhatom az orromat bele a kis selymespihés buksijába. Azóta olyan nagyot nőtt! Olyan igazi kisfiú lett, teli virgoncsággal, csibészséggel, de amikor álmos, fáradt, még mindig ugyanúgy bújik a nyakamhoz, mint amikor pici volt.

Az elmúlt fél év kétségtelenül a beszédfejlődésről szólt. A kedves kis babaszavak felnőttszavakká alakultak, és mondatokba rendeződtek. Szinte tökéletesen beszél, persze korához képest...mindent el tud mondani, amit akar. De azért mond vicceseket, mint pl. Máté becsuki (becsukja), Máté bebomboli (begombolja), hogy miért így mondja nem tudom, de mókás.

Énekel és mondókázik, de sokszor nem szöveghű, inkább tartalomhű és belevegyíti a személyes tapasztalatait a dalba, vagy más dalokkal fonja össze.

pl. PálKataPéter jóreggelt, már a nap felkelt, szól a kakasunk, ne féljél tőle:)

Gondolom a záró intést Papától hallhatta, amikor náluk jártunk legutóbb.

De olyan dalokra, mondókákra is rázendít olykor-olykor, amit már ezer éve nem énekeltünk, hogy honnan jut eszébe nem tudom, mindenesetre a memóriája irigylésreméltó.Hosszú időre visszamenőleg el tudja mondani, mit kitől kapott, ki mit mondott, csinált, ki mivel jött, mit hol látott, stb...

Néhány hete szobatisztul. Még van pelus, de ha kéri kisgatyát kap, és legtöbbször nem is pisil bele. Volt már hogy pelus nélkül voltunk boltban és sétálni-motorozni, baleset nélkül, a kertbe is pelus nélkül megyünk szinte mindig. A nagydolgot viszont nem hajlandó a wc-be intézni, nem tudom, hogy miért. De majd alakul.

Nő mint a répa. Az ősszel még hosszú vékonynadrágjai mostanra bokalengők lettek, még szerencse hogy felgombolós fajtájúak, így halásznadrágnak még jók, mert derékban nemigen hízta ki őket. Cérnavékony, ha azt mondom  csont és bőr, még akkor is túlzok, pedig többnyire rendesen, és mindent megeszik, nem válogat. Tud egyedül enni, kanállal, villával, ha akar, ha nem, akkor kb. úgy eszik mint egy 1 éves, sehogy.

Tudja, hogy milyen az apaautója, a papaautója, a Bandiautója, (ezeknek a színét is tudja), a Gáborautója, a Zitaautója. A jelüket is ismeri. A színeket alapvetően nem tudja. Azt tudja, hogy az az autó, amit Júlia nénitől kapott az piros, de ha azt mondom, hogy hozzon egy másik pirosat, akkor rendszerint nem jót hoz. DE mivel az óvodakezdésig csak a 3 alapszínnel kell tisztába lenni, és mivel oviba nem vették fel, így van még több mint 1 évünk, hogy tökéletesítsük a rendszert.

Fékezhetetlenül önállósodik, mindent egyedül akar, azt is amit nem tud, ilyenkor vagy azért van hiszti mert segíteni akarok, vagy azért mert nem segítek, és nem boldogul. Egyedül öltözik, nem mindig hiba nélkül, van, hogy fordítva kerül rá a nadrág, a papucs pedig kacsalábon, de sokszor jól csinálja. Egyedül tolja a babakocsit, csak titokban lehet neki segíteni, különben jajj nekünk.

Olvas, és olvastat, vannak kedvencei. Ezeket már rongyosra olvastuk.

Szeretem, ahogy később idézgeti a hallottakat. Szeretem, ahogy affektál, ahogy magyaráz, ahogy grimaszkodik. Szeretem, hogy olyan jószándékú, jólelkű, hogy ha bajt észlel maga körül, akkor próbál segíteni. (Egyszer pl. hagymát aprítottam és folyt a könny a szememből, és szipogtam, és mondta, hogy "Anya sír, hozok zsebkendőt").

De a legjobban azt szeretem, ahogy Milánt szereti. Ahogy hozzábújik minden reggel, ahogy simogatja, ahogy vígasztalja, "ne sírjál Milán, nincsen semmi baj, hozom nyuszikádat", vagy az autóban, "ne sírjál, mindjárt otthon vagyunk". Szeretem, hogy ébredés után az első kérdése, hogy Milán hol van, (vagy Apa után a második), szeretem, ahogy énekel neki, ahogy rázza neki a csörgőt, ahogy hintáztatja és közben énekli neki, hogy "hinta-palinta, hintázik Milánka". Szeretem, hogy olyan szeretettel fordul felé, hogy barátnak, bajtársak tekinti, nem ellenségnek. Remélem ez így is fog maradni. Már látom magam előtt a két lókötőt, ahogy a kertben randalíroznak... nem kell már olyan sokat várni erre sem.

Szeretem, hogy van Nekem, szeretek vele lenni, szeretek az anyukája lenni... már két  és fél éve:)

Tekintetek

Amikor még nem voltak gyerekeim, sőt még pocakos sem voltam, sőt még nem is gondoltam arra, hogy szeretnék az lenni, akkor nemigen tűntek fel jártamban-keltemben a gigapocakos nők, a babakocsiban virgonckodó gyerekek. Valahogy kiestek a látószögemből, nyilván a könyvembe voltam burkolózva.

Aztán mikor én is elkezdtem pocakot növeszteni, akkor úton-útfélen nagyhasúakba botlottam, és én is alig vártam, hogy látszódjon végre valami, hogy legálisan, tagadhatatlanul közéjük tartozzam. Aztán nagy pocakkal mosolyra húzódó szájjal kukkantottam be egy-egy babakocsiba, és elképzeltem milyen lesz majd, ha én tolom a babakocsit, ha majd az én gyerekemet fogják megcsodálni. Legszebb álmaimban békésen tologattam a tavaszi napsütésben a gyönyörűen mosolygó kisbabámat a környék utcáin, oda-vissza, megunhatatlanul.

Aztán az élet ezt az álmomat alaposan felülírta, mert Matyinak olyan mértékű babakocsiundora volt, hogy ha már meglátta üvöltött... nem volt itt békés naponsütkérezés, irigykedő pillantások helyett is inkább szánakozókból, vagy egyenesen ítélkezőkből kaptam többet, merthogy Matyi torkaszakadtából volt képes üvölteni minden egyes sétánk elején, majd aludt egy rövidet, mintegy erőt gyűjtve, (na ez alatt az idő alatt intéztem el a vásárlást, a postát, az ezmegazt), majd utunk utolsó 10 percét ugyancsak végigüvöltötte. Élmény volt!

Aztán valahogy kinőtte, leginkább akkor, amikor már lábon járó lett, és akkor már tudta értékelni a kocsibanülést, mert tudta, hogy az jó, nem büntetés.  Ekkortájt már irigykedve figyeltem a kis motorosbetyárokat magam körül, és alig vártam, hogy Matyi is belenőjjön, és ezzel új színt vigyünk a mindennapos sétáinkba. Majd amikor már a testvérkérdés került szóba, akkor újra képbe kerültek a babakocsit tologató anyukák, és elképzeltem milyen lesz majd, amikor mi is így hármasban koptatjuk  majd a betont.

Hamar eljött ez az idő... Hármasban jövünk-megyünk mindenhová. És az élet mégiscsak kegyes volt hozzám, mert valóra váltotta azt a régi álmomat, a napsütésben büszkén feszítőset... csak hát kis fáziskéséssel. Mert Milánnal minden olyan, amilyennek megálmodtam. Sőt sokkal jobb, mert mellettem pedig ott teker Matyi, énekelve, fecsegve. Kellhet még ennél több?

ÉS most már én is érzem magamon a tekinteteket... azokat a jóértelemben vett irigy pillantásokat... szinte hallom a gondolatokat, hogy dejó neki. És valóban jó. Mert az álom valóra vált.

Sétálunk a napsütésben, szépen, lassan, Milán a kocsiban mosolyog, vagy alszik, mostanában gargalizál is. Matyi tapossa a motort, hol előttem, hol mögöttem, hol mellettem, de sosem túl messze... néha megállunk, összeszedünk eztazt, követ, falevelet, bogyókat, megnézünk egy kutyát, macskát, és megyünk tovább.  Élvezzük a jó időt. Mosolyognak ránk az emberek.

Mosolygunk és visszamosolygunk.

Vigyázz, kész...

.... és néhány nap múlva RAJT!

Vagyis autóba pattanunk, és meg sem állunk... Mert mi nem vagyunk az az egyhelyben ülős fajták. Így jónéhány nap alatt legalább 3 országot fogunk érinteni, és lesz benne őrségi séta, velencei-trieszti városnézés, szigetközi wellnesspihenés, és bécsi barátlátogatás.

Igen, kicsit izgulunk, hogy Milán hogy fogja viselni, de annyira nem hogy emiatt itthon maradnánk, lesz ahogy lesz, majd megállunk, ha meg kell állni, ezen nem gondolkodunk.

Azért érdekes, hogy a második gyerekkel már tényleg minden könnyebb, bár Matyival sem vártunk olyan sokáig, ő 8 hónapos volt, amikor nyakunkba vettük az országot-világot, és 15 amikor először repült. Az, hogy bármi olyan történne velük, ami itthon nem, eszünkbe sem jut.

Szóval lázasan készülődünk, tervezünk, útikönyvet bújok, listát írok a még beszerzendő ruhadarabokról, mert én meg Matyi eléggé le vagyunk gatyásodva. (Mondjuk tegnap sikerült megtalálnom az egyik vászonnadrágomat, amit csak 2 évente tudok hordani, és nagyon megörültem:))))

De addig még remélem sikerül kiírnom a fejemben lévő posztokat, helyet adva így az újonnan keletkezőeknek:))))

A mai nap a jelenben

Mi lehet jobb annál, mint másodfokú hőségriadóban oltásra vinni a majdnem félévest, akinek persze alapjáraton elege van a világból, ráadásul abban az időben, amikor vagy épp alvásideje lenne, vagy épp az alvás előtti nyafogását végzi éppen. Egész úton szurkoltam, hogy a 10 perces távot bírja ki ébren, mert különben hajaj... persze az út 2/3-ánál bealudt, így kemény 3 perc alvás után fel kellett ébresztenem.

Hogy emiatt, vagy nem emiatt, ki tudja, de sikerült rosszul lemérni, hosszra is és kilóra is, mert hosszra 64 cm-t  mértek, de szerintem több, kilóra pedig már a 3 héttel ezelőtti itthoni saccperkábé mérésen is fél kilóval többnek mértem, fogyni meg nemigen fogyott, ezt tudom, érzem, amikor a sejhaját kell ringatni. Na mindegy.

Szerencsére az oltásokat jól tűrte, nem sírt, a másodiknál kicsit már legörbült a szája, de gyorsan felejtett.

Megint téma volt, mint mindig, és mindenhol, hogy mekkora barna szemei vannak:) Persze Hősünk meg vigyorgott mint a tejbetök, nyilván vette a lapot, hogy őt dícsérik a csajok.

Aztán itthon oltás ide, ventillátor oda, a 27 fokos szobában egyik gyereknek sem ment az alvás. Megjegyzem egy hete még 21-re is fűteni kellett.... Na jó, egy röpke fél órácskát lenyomtak mindketten, de hát az arra sem volt elég, hogy egy nagyobb levegőt vegyek. Így gondoltam egy merészet, és nekikezdtem vasalni amíg a fiúk játszottak. Matyi a papírlyukasztóval füvet nyírt, Milán pedig a ruhaszárító alatt, mint 21. századi játszószőnyeg,  szalad:)

Nagyon toleránsak voltak, mert majdnem 1 órán át nem igényeltek, gondolom ők is érezték már a feladat súlyát, és nekem sikerült megdöntenem az egységnyi idő alatt kivasalt ruhák számának világrekordját, ennek ellenére még mindig nem végeztem...

De vasalás közben rájöttem arra, amit sosem értettem, hogy a filmekben az írók gyakran elvonulnak egy szigetre, vagy valahová, hogy megírják életük regényét. Hát most nekem is jó lenne elvonulnom valahová, mert már legalább 3 bejegyzés van a fejemben, ami arra vár, hogy billentyűzetre kerüljön. Remélem még az előtt módomban lesz őket leírni mielőtt elavulnának, vagy elfelejteném őket.

Ötödik

Folytatván a tavaly megkezdett sort...
Az elsőt ketten ünnepeltük, a másodikat Matyival pocakban, a harmadikat hármasban, a negyediket Milánnal pocakban, és most az ötödiket négyesben...
és már az is biztos, hogy a hatodikat is négyesben fogjuk;-)
Így történt 5 évvel ezelőtt:


Meg így is.

<

Apavárás

Minden este, amikor már bejövünk az udvarról, készülünk a vacsorához, fürdéshez, akkor elkezdődik Apa hazavárása is. Ez úgy történik, hogy Matyi odatolja a kisszékét az ablakba, és ott szobrozik hosszú percekig, majd lepattan, és szomorúan mondja, hogy "nem jön apa". Ilyenkor meggyőzöm, hogy ha kitartóan várja, akkor biztosan hamarosan jönni fog.

De olyan is van, amikor nekem jó lenne, ha egy kicsit várná az apját, mert teszem azt épp nyugiban tudnám megetetni Milánt, vagy megcsinálni a vacsorát, de persze akkor semmi affinitása nincs ott álldogálni. Így volt ez a minap is. Hiába mondtam neki, hogy szaladjon nézze meg, nem jön-e apa, vagy nincs-e ott a szomszéd cicája az udvaron, az istennek sem akart egy tapodtat sem eltávolodni tőlem. Egyszer aztán azt találtam mondani, hogy Apa nagyon szomorú lesz, hogy nem várja senki.

Matyi nézett rám kerek szemekkel, néhányszor (5-ször, 6-szor, 10-szer?) elismételgette, hogy "apa szomojú lesz, nem vájja senki", majd elvonult, gondoltam sikerült meggyőznöm. De néhány pillanat múlva jön nagy megelégedettséggel, és telivigyorral az arcán mondja, hogy "Süsü, várja Apát!".

Először nem értettem miről beszél, de aztán a kisszobába bepislantva megértettem:)))

Így várják haza Apát, Matyi és Süsü:

Pillanatfelvételek Milánról

Szó szerint pillanatfelvételek, mert ülni ugyan még nem ül egyedül, de nagyon szeretne, mert az odavissza fordulás már nem kihívás,  de ha fogom, akkor már  ügyesen húzza fel magát, és nagy büszkén csücsül, és  ha elengedem akkor néhány pillanatra úgy marad, majd ráeszmél, hogy hoppá, most nem fog senki, és akkor elkezd dőlni:)

A csodálkozó:

Vicces arcot vág:

Oldalnézetből:

És ülve egész más megvilágításba kerülnek a dolgok, és még azok a csüngő vacakok is közelebb kerülnek a szájához:)

Hasalnak

Milán ágyában:

És Máté puszit ad:

A két rosszcsont:)))) Az ilyen pillanatok elfeledtetik velem az összes "bűnüket".

A ló túloldalán

Matyi, mint tudjuk nem egy nagy zoknihuszár, az első adandó alkalommal legalább az egyik fele lekerül a lábáról. Télen, meg amikor hideg van, azt találtam neki mondani, hogy ha nem veszi fel a zokniját, és úgy általában nem öltözik fel rendesen, akkor bizony beteg lesz, és akkor bizony a doktornénihez kell menni, de úgy hogy ilyenkor a doktornéni nem ad ám matricát, mert nem fogadott szót, és nem öltözött fel rendesen, és ezért lett beteg.

Nem úgy tűnt, mintha hatásos lett volna a hegyibeszédem, mert Matyi mindig is a saját feje után ment öltözködés szempontjából, és az nem mindig az általam javasolt irány volt.

De valami mégiscsak megragadt benne, mert ma amikor dögmeleg van, és mondtam neki, hogy nem kell melegítőnadrág, és még a zokniját is leveheti, ekkor ő, ahelyett, hogy kétkézzel tépte volna le magáról a nemszeretem ruhadarabokat, ahelyett, nemhogy melegítőalsót, de még pulóvert is vett fel, (apautójásat) és még a zokni is a lábán van. Egyiket sem lehet lekönyörögni róla. Azt mondja, nem veszi le, mert akkor a doktornéni nem ad neki matricát.

Úgyhogy most tetőtől talpig beöltözve kivonulunk a kertbe, mert bár játszótérre akartam vinni, de nincs pofám pulóver-hosszúnadrág kombóban odamenni, mert engem néznének hülyének.

Szóval egy szó mint száz, van tanulsága a dolognak.... érti ő hogy mit beszélek, nagyon is, csak épp esze ágában sincs azt csinálni, amit mondok neki. De az is lehet, hogy későn érő típus, és csak most fogta az agya, azt amit már november óta szajkózok neki???

Napsütésben

Bár minket konkrétan nem fenyeget(ett) az ár, jó néhány napja nemigen tudtunk a kertünk közelébe se menni, (na jó ez legyen a legnagyobb bajunk, és soha nagyobb) mert kb. nyakig ért a fű, nem nekem Matyinak, és térdig a sár, ugyancsak nem nekem. Így maradtak a hol jobban, hol kevésbé szemelkélő esőben történő motorozások, eső elől hazafutások, mint napi testmozgás, bent pedig Matyi gyurmával homokozott:))) Ez is a kreatív fantáziavilágunk eredménye:)

Aztán szombaton végre valahára megláttuk a napot, és délután a fiúk gyorsan le is nyírták a füvet, mielőtt újra esni nem kezd az eső. Így aztán ma délelőttre nem is maradt más hátra, mint hogy élvezzük a nyári meleget, amíg tehetjük.

Matyi nagyon boldog volt, hogy végre kedvére rohangálhat, kertészkedhet, focizhat, motorozhat, nem kell mindig a lába elé néznie, hogy nehogy széttaposson egy csigát. (Én nem is értem, honnan kerül elő annyi csiga)

Szóval Matyi szaladt:

Milán pedig mint kezdő botanikus a rózsát tanulmányozta, karikával csörgött, lábbal rugdosott, repperesre állította a sapiját és úgy fújt nyálat, és hintázott mindeközben.

Puszilgatnivaló husi Milánlábak:

Jó lenne most már az esőfelhőknek végleg búcsút inteni. De sajnos az időjósok keddtől újra esőt mondanak. Ami meg ráadásul Medárd napja. Szóval ha tényleg úgy lesz, hát akkor nem sok jónak nézünk elébe...

Fantáziavilágban élünk

Azt hiszem, a gyermeki fantázia nem ismer határokat. Mert csak egy gyerek tud:
- papírlyukasztóval füvet nyírni a szobában, és ki is dobni a füvet a kukába.
- videómagnóval kávét főzni, tejjel és cukorral, épp úgy ahogy szeretem.
- a zsebnélküli nadrágjának a zsebéből mindenfélét elővarázsolni, gyógyszert Milánnak, kulcsot, tollat, bármit.
- úgy elindítani apafűnyíróját, hogy a vezetéket a virágágyásba dugja, majd ő adja hozzá a hangot.
-számítógépegeret maga után húzva szánkósat játszani.
- esőkabátot és gumicsizmát húzva a szobában is esőset játszani. (mintha nem lenne még elég az esőből odakint)
- csak ő hallja a plüssmedvék-kutyák-oroszlánok miegyebek sírását, sőt meg is tudja szoptatni őket, ha éhesek.
- fényes nappal elemlámpával szaladgálni, mert elment az áram.
És még sokminden mást is, ami most nem jut eszembe:)

Irigylem tőle a képzelőerejét, a letisztultságát. De általa egy kicsit én is belelátok ebbe a gyermeki világba. Kicsit az én fantáziám is elkalandozik, meglendül, és ilyenkor jóízűen kortyolgatom a videóval főzött kávémat, és nagyokat hümmögök, hogy ez aztán milyen finom. (mondjuk naponta kb. 30 kávét iszom így meg, ebből az utolsó 20 már koffeinmentes:)

Suttyomban

Egy röpke, de mindennapos délelőtti káosz után,  miután végre sikerült kitalálnom, hogy Milán nem szeretne a kiságyában forgópörgőzni, hanem inkább a játszószőnyegen heverészne, Matyinak viszont esze ágában sem volt korához méltó játékkal elütni az időt amíg én összecsapok egy carnonarát, mert ő viszont forgópörgőzni akart... szóval mikor végre mindenki a helyére került, és én is a konyhába, akkor Milánmanó egyszer csak hopp, és hátról hasra fordult. Hibátlanul. Minden keze-lába jó helyen volt, nem alatta nem fölötte, ott ahol annak lennie kell.

Szemtanúja nem volt a nagy eseménynek, én már csak az eredményt láttam, amikor bekukkantottam a konyhából, és Milki büszkén feszített hasrafordulva, és egy katicabogarat tanulmányozva.

Persze utána lefotóztam az örömmámorban úszó arcát, de a memóriakártyánk beadta a kulcsot, én nem adja oda a képeimet.

Pörögnek az események:)

Folyamatosan beszél

Bármennyire is próbálok emlékezni, nem tudom mikor kezdett el Matyi beszélni... úgy igazán. Arra emlékszem, mikor kezdett nagyjából szavakat mondani, imádtam ezt a korszakot (is). De hogy mikor kezdett folyamatosan beszélni??? Nem tudom. Olyan mintha egyszer csak felkeltünk volna reggel, és ő beszélt volna. Már olyan természetes, mintha mindig is beszélt volna. Már nem is emlékszem, hogy milyen volt, amikor még nem beszélt. Már nem is tudom, milyen volt akkor a kommunikációnk. Pedig nem volt az még olyan régen... vagy mégis?

Sosem értettem, mikor azt mondták mások, hogy addig örülj míg nem beszél, mert aztán le sem lehet lőni. Sosem értettem, hogy ez tulajdonképpen mit takar.

Most már értem. Hajajj, de még mennyire! Mit meg nem adnék naponta csak 5 Matyibeszéd mentes percnek! Azt hiszem bármit megadnék... Mert Matyi folyamatosan beszél. Reggeltől estig, megállás nélkül, sokszor csak úgy összefüggéstelenül, sokszor csak halandzsázik, van, amikor énekel, estére mindig kiabál, szóval mindig mond valamit, megállás nélkül, nonstop. És visszajelzést vár, hogy igen, figyelek rá, hogy igen, amit mond az úgy van, mert ha nem reagálok, akkor addig hajtogatja, amíg meg nem teszem.

Fárasztó. Nagyon fárasztó. De azért vicces is. És ahogy arra nem emlékszem mikor is kezdődött ez a beszédmizéria, így arra sem mikor lett Matyinak olyan pengés logikája, int amilyen van, és hogy mikor lett olyan vicces. Mert nemcsak a mi vicceinket érti, és nevet rajtuk, hanem ő maga is viccel, tudatosan. Tudja, mikor mond vicceset. Ilyenkor várja, hogy nevessünk rajta. Nem nehéz. Mert olyan vicces, ahogy viccel:)

Szóval nap mint nap elgondolkozom, hogy milyen csodálatos is ez a beszédtanulás. Rácsodálkozom, hogy olyan nyelvtani dolgokat tud helyesen használni, amiről nem is gondolnám, pl. az előljárókat (remélem hogy így hívják őket) hogy mikor elválós, és mikor nem. pl. felmegyek, nem megyek fel, megiszom, nem iszom meg, stb...vagy hogy tud ragozni anélkül, hogy ismételgettük volna mint anno nyelvórán az iskolában, hihetetlen!

Egy dolog van, amit nem értek, de biztos van magyarázata, talán valaki tudja is, hogy Matyi nem használ névelőket. Sosem. Ez az ismertetőjele.

Aztán vannak olyan szavai, amiket innen-onnan magáraszed, és nekem nagyon mókás. pl. elemózsia, virágillat, büdös macska, hülye kutya, stb...

Délelőtti szösszenet:

Fekszünk az ágyon, Milán szopizik, Matyi Milán mögött fekszik, fogom a kezét.

Én: - Matyi, jéghideg a kezed!!! Takard be, és megmelegszik!

Betakarózik, pár perc múlva a fejére húzza a takarót.

Én:- Máté??? Mit csinálsz????

M: - Fülem is hideg. (és látványosan megtapogatja a fülét, hogy megmelegedett-e már)

Hát így beszélgetünk mi. Folyamatosan. Egész nap. Megállás nélkül.

Matyiszájak

Le szeretné tekerni a vizespalack kupakját, de nem bírja.
Mondja nekem, hogy tekerjem le. Letekerem.
Mire ő teljes átéléssel: - De ügyes vagy!
Hát megdobbant a szívem:)

--------------------------------------------------------------------------------------------------
Kint vagyunk a kertben, és egymás után jönnek a repülők a fejünk fölött. Az egyik alacsonyabban jön, mint a többi, és ezért hangosabb is.
Matyi: - Anya lehalkítja repülőt! Nagyon hangos!
--------------------------------------------------------------------------------------------------
Bejön az udvarról. Mondom neki, hogy vegyük le a kardigánját. Nem akarja. Később újra próbálokozom, kérdezem tőle, hogy ne vegyük-e le.
Mire ő határozottan tiltakozik:
- Nem veszem le, meleg van! (hát mondom, pont ezért kéne levenni)
--------------------------------------------------------------------------------------------------
Halandzsázik, vagy legalábbis én nem értem mit mond.
Én:- Matyi, mit mondasz?
Matyi:- Össze-vissza beszélek.