Önzőség

Ma nem mentünk sétálni, pedig mehettünk volna. Csak önző voltam. Olvasok egy könyvet, és már majdnem vége, és annyira akartam olvasni, hogy Mátét ebéd után betettem a babakocsijába és elaltattam a teraszon. Aludt is egész sokat, én pedig csak faltam a betűket. Szeretem az ilyen életrajzi jellegű könyvet, ami azért nem csak tömény adathalmaz,hanem olvasmányos, és érdekes. Ilyenkor kicsit beleélem magam a történetbe, a korba, a szereplők bőrébe. Olyan kettősség van bennem egy jó könyvvel kapcsolatban, mert egyrészt le sem szeretném tenni, mindig csak olvasnám, másrészt pedig azt szeretném, hogy minél tovább tartson. Ez a kettő ugyebár üti egymást. Még szerencse, hogy mindig van a polcomon 1-2 olvasásra váró darab, és ilyenkor egy kicsit már az is a szemem előtt lebeg, hogy már azt is jó lenne olvasni. Fénykoromban, Máté előtt, egyszerre több könyvet is olvastam, volt az este olvasós, amit az ágyban vettem magamhoz, ez általában valami szép vaskos példány volt, ami kevésbé mobilizálható, volt az utazás közben olvasós, ami egy vékonyabb, könnyebben olvasható, kevesebb koncentrálást igénylő, de mégis érdekes könyv volt. És volt még egy a konyhában, és a munkahelyi fiókomban is tartottam egyet, hátha egy-egy oldalt el tudok olvasni, mondjuk erre ritkán volt példa. Most örülök, ha egy könyvre van időm. Leginkább este tudok olvasni, amikor Máté már alszik, és én még nem vagyok annyira álmos. Na erre az elmúlt 3 napban nem volt példa, ezért kellett ez a ma délután. Hogy önzősége-e? Szerintem nem. Szerintem megérdemlem:)