Majom a családban

Egyszer, jó pár hónapja, egy hétfői napon,  belebotlottunk egy délután a duna tévén a Charly, majom a családban című sorozatba. Azért tudom, hogy hétfő volt, mert Máté csak hétfőn van itthon abban az idősávban, amikor ment a műsor, 16-17 óra között. Emlékszem, hogy nem volt házija, vagy már készen volt, és szörfölt a tévécsatornák között, arra várva, hogy majd menjünk a többiekért, és éppen akkor kezdték Charlyt. Én meg mondtam Máténak, hogy húúú, Charly!!!, mikor kicsi voltam, én mennyire szerettem! És megnéztük azt a részt együtt. 

Aztán mikor később beteg volt pár napig, akkor azt találta mondani, hogy milyen jó, mert akkor legalább nézheti délután a Charlyt. És nézte. 

Aztán olyan is volt, amikor elvileg nézhette volna, de valamiért lemaradtunk róla, és akkor nagyon bosszús lett. Mondhatjuk úgy is, hogy csapott egy villámhisztit. Ekkor írtam be először a youtube-ba, és lámmm, millió része fenn van a sorozatnak! Mily meglepő :-)

És innen már nem volt visszaút. Volt egy időszak, amikor megfeledkezett róla, de újabban megint nagyon rákattant, és ha van rá idő, akkor mindig megnéz egy-egy részt. Ráadásul talált a youtube-on egy mappát, amiben össze van gyűjtve vagy százakárhány rész, és most azt nézi sorban, mert korábban csak random módon választottunk. Így most a második évad 3. részénél jár, és tervezi, hogy az összeset megnézi :-) Szerintem nagyon mókás. 

Ha kérdezem tőle, hogy mit szeret benne annyira, nem tudja megmondani, csak azt mondja, hogy azért mert jó. Mondjuk tényleg vicces Charly, volt idő, mikor szerettem is volna egy ilyen kismajmot. Azóta lett 3 ilyen kismajmom, csak azok még nem annyira szőrösek, mint Charly, de kábé úgy viselkednek. 😛

A sorozat egyébként 16 évadot élt meg, 1995-2012-ig,  és ez 221 epizódot tesz ki. Szóval van még előttünk pár résznyi Charly. 

Solymári vár, kirándulás a Jegenye-völgyben

Vasárnap remek kirándulóidőre ébredtünk. Egész véletlenül jutott eszembe, hogy mi lenne, ha Solymárra mennénk, mert az nincs messze, és mert még nem is voltunk ott sosem. Hogy Solymáron van egy vár is, az nekem egészen sokáig nem volt a tudatomban sem. Tavaly szembesültem először vele, amikor egy ovis anyuka szervezett valamiféle kirándulást, és toborzott hozzá családokat, de mi azt kihagytuk. De azóta rajta van a listámon, hogy majd egyszer oda is menjünk el. 

Az egyik kedvenc kirándulós oldalamról, a kirándulástippek.hu-ról egy klassz kis sétaútvonalat néztünk ki. Igaz, mi nem pont így mentünk, hanem visszafelé, mert mi rögtön a várnál kezdtünk, és úgy mentünk aztán be az erdőbe. 

A Solymári várról nem tudok sokat mondani, annak ellenére sem, hogy már a 14. században is álltak itt egyes részei. Birtokosai gyorsan cserélődtek, és leginkább vadászkastélyként, lakóvárként használták. A török időkben romlásnak indult, majd később, a 18. században a köveit teljesen széthordták, és csak az 1900-as évek vége felé kezdődött meg a feltárása. Egy helyi gimnáziumi tanár segítségével készült el a vár rekonstrukciós terve, és ennek keretén belül építették újjá az Öregtornyot, ami most kilátóként működik, felépítették a várkaput. Ekkortól látogatható a vár. 

A vár alatti parkolóban álltunk meg. Innen csak pár percnyi sétára volt a vár. A belépésért fizetni kell, mi 5-en már csoportos jegyet kaptunk. 

A várat pillanatok alatt körbejártuk, a kilátón kívül sok nézni- és látnivaló nincs benne, de a táj, ami körbe veszi az mindenképp megérdemli, hogy egyszer feljöjjünk ide. 

Innen indultunk tovább, hiszen a az útvonal még egy homokkőfalat, egy forrást, és egy vízesést is jelzett, könnyű, pár kilométereses sétányira. 

Az út tényleg nagyon egyszerű, és könnyen járható volt, csak egy kis szakaszon volt sárosabb, de ott is meg lehetett kerülni. Végig a Paprikás-patak mellett kell haladni, el sem lehet téveszteni. A patak szépen kanyarog mellettünk, hol kicsit szélesebben, hol keskenyebben, itt egy kis híd, ott egy nagy farönk, ami megmászásra csábítja a fiúkat. A kezdeti vita is, hogy ki fogja Apa kezét, relatív gyorsan elcsitul, hiszen a patakba faágakat dobálni sokkal izgalmasabb. 

És máris ott a Rózsika-forrás. Sajnos a vize nem iható, így csak megcsodáljuk a szép lányos szobrot, és elolvassuk, hogy ki és mikor állította az emlékművet.

A fiúk már fáradtak, éhesek, szomjasak, ezért kicsit letelepedünk egy éppen szembejövő piknikezőhelyre, ami stílusosan a Szomjas-rét nevet kapta, és ettünk-ittunk. 

Faágúsztatás. Vajon kié megy a legmesszebb???

A legnagyobb kaland pedig a homokkőfal megmászása volt. Először egy kisebbet találtunk, majd kicsit arrébb egy sokkal-sokkal nagyobbat. Nem mondom, elég félelmetes volt. Pláne alulról nézni a fiúkat, ahogy csúszkálnak fölfelé, pláne, hogy alattunk csak a meredek homokkőfal volt, és lent valahol a patak, úgyhogy gyorsan a nyomukba szegődtünk, hogy segítsünk nekik. 

Lefelé

Fölfelé

 Persze volt nyávogás, mikor nem engedtük nekik, hogy egy meredekebb részre menjenek, meg hogy visszafelé csak a fal mellett jöttünk le, és nem kockáztattuk a lecsúszást. De hát ezek semmitől sem félnek, én meg eléggé paráztam, hogy valamelyiket majd úgy kell a szakadékból kivadászni.

Innen már csak pár lépés volt a vízesés, ami a Budai-hegység egyetlen vízesése. Kb. 5 méter magas, és fölülről és alulról is megtekinthető. Lefelé kell egy kicsit ügyeskedni, de nem vészes.

Így, hogy  a kényelmes sétaútról átkerültünk a patak túloldalára, keresnünk kellett egy jó átkelőhelyet, hogy visszamenjünk. Találtunk egy egy jó kis faágat, de a túloldal kicsit meredekebb volt, és a Nagyok ekkor indították el, a Marcimentő-akciót :-) Marci ugyanis megrekedt a part közepe táján, és egy gyökérbe kapaszkodva kiabált fölfelé a többieknek, hogy segítseteeeek!!!! Ők meg segítettek. :-) és kihúzták Marcit a csávából. 

Visszafelé már gyorsan haladtunk. Még egy gyors evő-ivószünetet tartottunk, aztán már ott is voltunk az autónál. 

Kellemes kirándulás volt. Jó levegő, szép ösvény, némi kaland. Kisebb gyerekekkel is bátran vállalható. Még babakocsival is. Csak akkor a patakátkelést hanyagolni kell. :-)

Kultúrszombat

Úgy alakult, hogy szombat estére háromfelé szakadt a családunk. 

Voltak az itthon maradók. Feri-Milán-Marci.

Volt Mátéka, aki osztálytársakkal a Müpában volt. A kerületi zeneiskola szimfónikus zenekara és kórusa előadásában nézték meg a Pillangókisasszonyt. Az előadásra Ágota néni, a szolfézstanár invitálta meg a gyerekeket és szülőket, mondván kihagyhatatlan lehetőség, hogy megfizethető áron az ember gyereke operát lásson. Mondjuk valóban, a kétezer forint körüli jegyárak eltörpülnek az operaházas jegyek mellett, ahová még így is lehetetlenség bejutni. Meg nem is igen van műsoron olyan darab, ami gyerekfejjel is vállalható. Ezt Ágota néni mondta, nekem nincs akkora ( semekkora sincs) operás műveltségem, hogy meg tudjam ítélni, mi az amit még be tudnak fogadni a gyerekek és mi nem. Szóval, Pillangókisasszony. Réges-régen láttuk ezt Ferivel ketten az Operában, de a története csak akkor lett újra világos, amikor pénteken hazafelé a suliból Máté nagyon klasszul elmesélte, hogy mi is fog majd történni. (operakalauz) A pénteki szolfézsórán ugyanis rákészültek a másnap esti színházra. Máté pedig olyan lelkes volt, és olyan izgatott. Már-már bántam is egy kicsit, hogy nem leszek vele, és nem lesz közös az élmény. De hát így alakult, jóval korábban vettünk már pont erre a napra egy másik színházjegyet, így Mátét hozták-vitték a barátai. 

Azt mondta másnap tetszett neki, nem álmosodott el közben, de a harmadik felvonásnál már nem olvasta a kivetített magyar szöveget, csak nézte az előadást, és a második rész volt szerinte a leguncsibb, mert akkor alig történt valami, csak vártak. De összességében szerintem tetszett neki. Nem mondta, hogy nem megy többet. És még Ágota nénit is felfedezték az előadásban, egyike volt a népnek. :-) És szerintem a hegedűtanárbácsi is ott volt, bár erre elfelejtettem előre felhívni Máté figyelmét, de utólag azt mondta, hogy mintha látta volna. Vagy egy hozzá hasonlót. Na majd holnap rákérdezünk. 

És voltam én, aki miután útnak indítottam Mátét, gyorsan összekaptam magam, mert én is színházba mentem a barátnőmmel. Mácsai Pál Örkény- estjét néztük, az Azt meséld el, Pistát. 

Mindig is szerettem Mácsait. A Terápia óta pedig különösen rajongok érte. Már ezekből a kis 30 perces epizódokból is azok voltak a kedvenceim, amelyekben ő volt a páciens, és ilyenkor hosszan hallgathattam a monológjait. Ez az este viszont minden elképzelésünket felülmúlta. Egyszerűen szenzációs volt! Hiába olvastam előzően több véleményt, kritikát, és mindenhol azt írták, hogy többszörnézős, megunhatatlan, hogy Mácsai annyira Örkény lesz a darabban, hogy tényleg elhiszed, hogy mindaz amit mesél, vele történt meg. Párosulva mindez Örkény iróniájával, groteszk humorával, tényleg zseniális. Annak a két órának minden perce élmény  volt. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy megnézzem hány óra, vagy hogy mikor lesz szünet, akármi. Vitt a történet, és egyik percben könnyesre nevettük magunkat, a másikban pedig villámcsapásszerűen némult el a teljes nézőtér, de úgy, hogy tényleg nem volt egyetlen egy pisszenés sem, se egy krákogás, se egy köhécselés, semmit... csak a néma döbbent csend, és Mácsai Pál hangja. 

És az élménybe még az sem zavart be, hogy a színházi sátorba ( az Örkény Színház nézőterének felújítása alatt a Városmajori szabadtérin játsszák a darabokat. ) olykor beszűrődött egy dühös kutyaugatás, gazdájának otromba megnyilvánulása, majd kétszer is harangoztak a szomszédos templomban. De Mácsait egy pillanatra sem zökkentette ki a külvilág, és ő általa minket sem. 

És tényleg, az Egy nap a  városban blog szerzője írta, hogy ezt egyszer mindenkinek látnia kell(ene). És tényleg. 

Menjetek, nézzétek/hallgassátok meg!

Milánkáról aktuálisan

Történt egy-két dolog az elmúlt hónapban Milánt illetően. 

A gyógytornát rendszeresen csináljuk, hetente szakemberrel, és minden este itthon is. 

Ami nagy előrelépés, az az, hogy J. doktor a hónap elején elintézte, hogy fogadjon minket az ortopéd klinikás doktor, úgymond soron  kívül. Ez volt egy csütörtöki napon, és hétfőn már ott is ültünk a klinika várójában, megspórolva így több hónapnyi várakozást. 

D. doktor nagyon kedves, és szerintem nagyon halk szavú. Vagy csak az én fülem már hozzászokva túlságosan a 10 év alattiak kiabálásához. Megnézegette a leleteket, megforgatta Milánt, és végül hozta azt a diagnózis, amit már J. doktor is előrevetített nagyjából, hogy valószínű, hogy műtét nélkül nem fog ez helyrejönni, legalábbis kicsi esély van csak rá, de a gyógytorna mindenképpen fontos és indokolt. 

Ezért egy egy hetes kórházi gyógytornát rendelt el, ami erre a hétre esik. Szerencsére nem kell bent aludnunk, csak reggel megyünk, délután jövünk. 

Korábban nem sokat, mondhatni semmit nem mondott arról, hogy hogy és mint fog ez zajlani. Én naiv azt gondoltam, hogy mivel intenzív gyógytorna volt a papírra írva, hogy majd ez azt jelenti, hogy több órát is fog akár tornázni, többféle módon. De nem, nem ezt jelenti. 

Szóval hétfőn 8 körül már fent voltunk az osztályon. Az ortopéd klinika, ( és még pár részleg) tavaly egy vadiúj, csilivili épületbe költözött. Az épület mondjuk tényleg szép, bár én az ambuláns részen kicsinylem a várakozórészt. Ott, ahol alapjáraton is min. 50-100 ember várakozik, a csecsemőktől az öregekig vegyesen, ott igazán lehetne egy kicsit szellősebb, levegősebb, és átláthatóbb a tér, de nyilván nem ez volt a fő a szempont. A fekvő osztály egész korrekt. Leszámítva, hogy az ablakon a másodikon is rácsok vannak, és a mellettünk lévő épület lapostetejére néz, ahol csak szellőzőnyílások vannak, de életnek nyoma sincs. Szóval így 3 nap után eléggé börtönfeeling, de hát mindegy. Ezt leszámítva minden oké. 

Hétfőn és kedden nagyjából értelmetlen volt ott töltenünk az egész napot, mert egy fél órás tornát leszámítva nem történt semmi. Tényleg semmi. Baromi pipa voltam, hogy EZÉRT nem ment Milán suliba, hogy itt ülünk, és nem csinálunk SEMMIT. Vagyis de, csináltunk, maratoni uno kártya meccset játszottunk, és fejenként kiolvastunk egy-egy könyvet. Hétfőn ráadásul még D. doktor sem volt ott, mert beteg volt. Ilyenkor nagyjából meg olyan az ember, mint az árvagyerek, hogy megtűrik, de igazából nem foglalkozik velünk senki. 

Kedden már volt D. Doktor, de a kedd is nagyjából úgy telt, ahogy a hétfő, leszámítva, hogy 7 órakor már ott ültünk az ágy mellett, mert kedden nagyvizit van reggel. 

Milán nem volt hajlandó lefeküdni az ágyra, mert amolyan rácsos ágyat kapott, merthogy úgyis hazajárósok vagyunk. De hiába volt letolva rajta a rács, hiába mondtam neki, hogy ez nem kiságy, ő nem, és nem akart benne pihenni egy percet sem. 

Ma, szerdán végre történt valami. Igaz, ma csak 10-re mentünk. Így ma csak 30 uno partit tudtunk játszani :-) Ma is volt torna, és ma elkezdték végre húzni Milán lábát. Egy cipőszerűségre egy súly van ráerősítve, ami az ágy végéhez van rögzítve, és ezzel kell Milánnak feküdnie. 

Hát nem annyira könnyű fekve tartani, a vége felé már eléggé kínlódott, mert zsibbadt a lába, mert fel akart ülni, mert, mert, mert... de mondtam neki, hogy mivel ma későn került rá csak ez a cucc, bírja már ki addig, amíg jönnek a délutáni vizitesek. Nagy kínlódással kibírta, és végül utána haza is jöhettünk, de holnap többet lesz rajta, mert torna előtt is, meg torna után is. De majd legfeljebb többször tartunk pihenőt. 

De amúgy meg egy hős. Tényleg. Mondjuk leszámítva a kellemetlenségeket, nem tudom előfordult-e már életében, hogy ennyit játszottunk, olvastunk, beszélgettünk csak mi ketten. Most aztán figyelemben és kívánságlesésben igazán nem szenved hiányt. Talán ez egy kicsit a jobbik oldala a dolognak, hogy kap egy kis extra törődést, és rendben lesz a kis lelke. 

A továbbiak meg majdcsak alakulnak. Egyelőre egy augusztus végi műtét előjegyzésünk van. De ez még változhat is. 

Most egyelőre ezen a héten legyünk túl. 

Szombati minikirándulás- Budaörs, Kő-hegy

Az úgy volt, hogy hét közepe felé leütöttem a vaterán egy ikeás gyerekfotelt. Van már egy belőle, Marcinak, és nagyon klassz tévénéző fotel, úgyhogy gondoltuk jó lenne belőle még egy. A szék Budaörsön lakott eddig, és hétvégi átvételt beszéltünk meg az eladó idős házaspárral.
De ha már így alakult, hogy Budaörsre megyünk, akkor gondoltuk, hogy ne csak a szék miatt tegyük meg ezt az utat, hanem akkor csapjunk hozzá még egy kis kirándulást is, és menjünk fel a város fölötti sziklás hegyre, úgyis ezer éve tervezzük, hogy majd egyszer fölmegyünk. Az autópályáról jól meg lehet csodálni a budaörsi sziklás hegyeket, mindig jól meg is csodáltuk. Szerintem nagyon turistacsalogató. :-)

Mivel nem volt annyira nagyon jó idő, bár a megelőző napokhoz képest mindenképpen pozitívum volt, hogy 1. nem esett a hó, 2. nem szakadt az eső, és 3. még csak nem is akart annyira elvinni a szél, de azért hűvös volt. És mivel nem tudtuk, hogy mennyire lesz majd minden sáros, és járható, így nem terveztünk sokat, csak egy minimál kis hegymászást, a Kő-hegyre, aminek a tetején a kápolna van, és a szomszédos kálvária dombot másztuk még meg. Meg hát egyébként is a székünkért jöttünk, egy kis kitérővel :-)

A Kő-hegy mindössze 235 méter magas tetején álló kápolna, és a mellette magasodó sziklán a kereszthez egy nagyon szép, nagyon új, és nagyon kényelmes kőlépcsősor vezet fel. Jó sok lépcső volt, de mivel szépen kanyargott föl a hegy oldalán, nem volt meredek, nagyon könnyen megmászható volt.

Az eredeti  keresztet 1895-ben állították, de 1950-ben egy vasgyűjtési akció keretén belül elvitték, és csak 1995-ben állították újra.

A kápolnát Wendler Ferenc építette 1855-ben, azon a helyen, ahol álmában meglátta Szűz Máriát. Később, felesége halála után,  ő maga felköltözött a hegyre, a kápolna alatt, a maga vájta barlangban lakott. A barlang most le van zárva, és sajnos szeméthegyek állnak a rács előtt. A kápolnát 1946-ban lerombolták, köveit elhordták,  2003-ban építették újra.

Ahogy felértünk, a fiúk minden kiszökellésre felálltak, leültek, lenéztek. Kövekből pedig nem volt hiány. És ahogy néztünk jobb meg balra, és kémleltük a környező hegyeket, izgalmas túrákat lehetne is még csinálni, ha majd egyszer több időnk lesz. :-)

Milánka a minap sajnálkozott, hogy az idei naptárban nincs olyan kép, amin csak ő van egyedül. Mondtam neki, hogy nem véletlen, emlékezzen csak vissza, hogy tavaly sosem akart fényképezkedni, még a családi képekre is mindig csak foghúzva állt oda. Úgyhogy most úton-útfélen olyan képet kér, amin csak ő van :-)

A kirándulás legkalandosabb része kétségkívül az volt, amikor úgy gondoltuk, vagyis én leginkább, (valamiért ez rémlett), hogy az egyik hegyről a másik simán gyalogosan elérhető, és el is indultunk a Kálvária-domb felé, de amikor már eléggé a hegy tetejének a szélén jártunk, akkor már kérdéses volt, hogy vajon a túloldalon le fogunk-e majd jutni, mert ösvény az nemigen volt, láttunk viszont jobbra is és balra is egy-egy kerítést. Majd láttuk, hogy a kerítés ott oldalt megkerülhető, így nekivágtunk. Végül egy félig építkezés-szerű telken kötöttünk ki, de végül kijutottunk az utcára, és át a dombra.

A kálvária dombot aztán már simán megjártuk. Megettük az úti elemózsiánkat, és már mentünk is az autóhoz. Meg a székhez. Amit csak egy kis kerülővel sikerült megtalálnunk, de végül meglett.

Mai Marci

Tegnap egész nap zuhogott az eső. Szerencsére még nem volt suli, így tegnap Marci is kihagyta az ovit. Ma viszont már mindenki tette a dolgát. Az eső is, ami ma is kitartóan esett, mellé jéghideg szél társult. Nem esett jól, no. Vissza is vettem a télikabátomat, szégyen, nem szégyen.

Battyogunk Marcival délután az iskola felé, esik az eső. Hegedűre kell vinni Mátét, és a ramaty időre tekintettel ma nem bicajjal mentünk. Tegnap is majdnem ráfagytunk Milánnal a biciklire, amíg elértünk a gyógytornára. Szóval megyünk, megyünk, és Marci egyfolytában csicsereg, de igazából se füle, se farka nincs annak amit mond, csak jár a szája. Egyszer csak lenéz a kabátjára, ami már jó vizes lett az esőtől, és sokkal sötétebbnek látszott, mint amilyen valójában.

- Anya, nézd csak! Szerintem kék eső esik! Nézd hogy bekékítette a kabátomat!
- Most olyan vagyok, mint egy nagy, igazi kék oroszlán!- és vicsorít egy nagyot :-)

Remélem nem

én vonzottam be ezt a mai időjárást, mert hogy éppen Agatha Christie Karácsonyi krimijeit olvasom. Hmmm....

Húsvét vasárnap kezdtem bele. Még gondoltam is, hogy kicsit groteszk, hogy épp húsvétkor, épp egy karácsonyi könyv került sorra, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, inkább vicces volt, mint kétségbeejtő.
Erre tessék.
Ma reggel hóesésre ébredtünk. a kezdeti havaseső fél órán belül igazi szép nagypelyhes hóeséssé változott át, és esett rendületlenül. Nem volt olyan boldogító látvány, mint lett volna olyan december-január tájban. Vagy akár még februárban is. De áprilisban?
Persze a gyerekeknek ígyis-úgyis felcsillant a szemük, és Marci két órán át hajtogatta, hogy akkor menjünk gyorsan szánkózni, ha nem ide, akkor a hegyekbe. Na persze. Még ha méteres hó lenne a kertben, akkor sem venném elő még egyszer a szánkót, az hétszentség!
11-kor el kellett mennem itthonról. Szétfagytam a jeges esőben, és bőrig áztam, de mire hazaértem, addigra Marci túltette magát a szánkózási vágyán.
Szóval csak így estére esett le, hogy mi van, ha a Karácsonyi történeteimmel vonzottam ide ezt a zimankót mára... Még szerencse, hogy gyorsan végzek most már vele, és ha nem változik semmi időjárásilag, akkor gyorsan lekapom a polcról Fejős Éva Karibi nyarát 😛Hátha az is bejön.

Huli szülinapja

3 hónapos volt Milán, amikor húsvétra egy plüssnyulat kapott, amit aztán úgy megszeretett, hogy elválaszthatatlan társa lett eztán. Mindenhová jött velünk, párszor el is veszítettük, és őrülten jártuk újra a korábban megtett útvonalat, remélve, hogy megtaláljuk. Szerencsére mindig meglett. Hol egy ablakpárkányra felültetve találtunk rá, hogy egy kapura felrakva, vagy csak ott hevert az út szélén, de mindig visszajutott hozzánk. A fülét a Balatonlellén veszítettük el  a strandon. az nem lett meg. Azt pótoltuk egy másik nyúlt hasonló fogású fülével. 😉 A nyakkendője már rég leszakadt, a kezét már többször vissza kellett varrni. A pocakját egyszer kitömtem vatelinnel, mert szegény nyúl már olyan szottyadt volt, de Milán nagyon sírt, hogy az így már nem az ő nyula, mert nagyon kövér lett. Kimostuk és összelapult. A bundájának szép barna fényessége és selymessége már nagyon régen a múltté. Egyszer, amikor már érezhető volt, hogy ez a nyúl lesz az, aki pótolhatatlan lesz, megpróbáltuk pótolni, hahahaa... Eleinte csak valami nagyon hasonlót kerestem, aminek hasonló a fogása, a tapintása, és fontos volt, hogy milyen a füle. De hiába volt a sokadik pótnyúl, nem kellett Milánnak. Mígnem az ország túlsó feléből, 3 embert megmozgatva, csomagban elküldve sikerült egy másik pontilyen nyulat  beszerezni. Nem gondoljátok, hogy Milán egyszer is lecserélte az eredetit? Soha nem lehetett átverni vele, pedig akkor még az eredeti is egész korrekt állapotban volt. 

Évekig nem volt neve se, egyszerűen csak Nyúlnak hívtuk, mígnem 2-3 éve Milán hogy-hogynem elnevezte Hulladéknak. Aminek végül csak a becézett formája maradt rajta, a Huli. Azóta így hívjuk. 

és Milánnak még  a mai napig hű társa. 

Milcsike pufiHulival. :-)

Ezért is gondoltuk, hogy ha már így kitartanak egymás mellett, és mivel Huli már-már családtag, mert hát nem megyünk nélküle sehová, akkor ez után minden évben húsvétkor megünnepeljük Huli születésnapját. Huli az idén töltötte a 7-dik évét! Nem fiatal jószág már, meg is fogta az idő. 😊

Egy nyuszinak nyuszitorta dukál. :-)

Huli elfújja a gyertyáját. A látszat csal, az ott nem 34, hanem 3+4, azaz 7. ( csak nem voltunk eléggé felkészültek erre az alkalomra. )

És íme, Hulika, az ünnepelt, és az ő kis gazdája :-)