Utolsó kirándulás-Colmar

Utolsó franciaországi kirándulásunk Colmarba vezetett. Colmar a Felső-Rajna megyeszékhelye, két dologról híres. Az egyik az Unterlinden Múzeumban található világhíres Isenheimi oltár, ami egy többszörösen kihajtható szárnyas oltár, de mi nem mentünk be ebbe a múzeumba hogy ezt megnézzük, úgyhogy érdemben nem tudok erről nyilatkozni. A másik, hogy e városban született a New York-i Szabadság-szobor alkotója, Frederic Auguste Bartholdi. Szülőháza ma múzeum, ahol személyes tárgyakat, a család lakószobáit, és a szobor bal fülének életnagyságú gipszmásolatát lehet megtekinteni. A város határában egy körforgalom közepén 2004-ben (a szobrász halálának 100-adik évfordulójára) felállították a szobor 12 méter magas mását, ami az eredeti szobor negyede.  

A város nagyon hangulatos, kicsit favázas, kicsit reneszánsz erkélyes, nagy katedrálissal a főtéren. Pont olyan volt, amilyennek egy búcsúlátogatásnak lennie kell. Kicsit nosztalgikus, kicsit ismerős, de mégis más, mégis új. Még a régi időkből megmaradt a város negyedes felosztása, és máig megkülönböztethető pl. a magasházas, padlásteres cserzővargák negyede, a kis apróházas, szűk sikátoros halásznegyed. Van egy Petit Venice-nek nevezett rész, ahol a házak Velencéhez hasonlóan a csatornákra épültek, a vízen pedig csónakostúrát lehet tenni. A széles sétálóutca remek pálya volt Milánnak, aki egy darab bagettel vágott neki a nagyvilágnak, mindenki nagy örömére. Igazán mókás látványt nyújtott, ahogy élvezte a szabadságot, és miután észrevette, hogy népes közönsége is akadt az étteremben várakozók, és a sétálgató turisták körében, még jobban rákapcsolt, és csak bohóckodott, színészkedett megállás nélkül, és mindenkivel kokettált. Matyi pedig szokásához híven vígan végigmotorozta a várost, ellenben valami megsüthette a fejét, mert volt néhány alkalom, amikor nem fintorgott bele a kamerába hanem rendes arcot vágott, sőt volt, amikor ő mondta hogy akkor fényképezzük le, és szépen odaállt, vagy pedig ő akart fényképezni minket.  

A napot, és tulajdonképpen az ittlétünket egy éttermi vacsorával zártuk, ami mint a mesében jó is volt meg nem is. Egyrészt 2 gyerekkel nem annyira szórakoztató, mint amilyen gyerek nélkül lenne. Másrészt nem voltunk biztosak benne, hogy a francia étlapról sikerült mindenkinek olyat választani, ami ehető. Két fogással eléggé biztosra mentünk, és abban nem is csalódtunk, de a harmadik cucc, ami valami Vogéz-módra elkészített húsömleny volt, hááááát az valami ehetetlen volt, legalábbis szag alapján… mert én tovább nem jutottam. De Máté egész rendes adagot bepuszilt belőle, úgyhogy végül nem ment kárba az egész, és lehet, hogy az íze nem is volt olyan förtelmes, mint a szaga. Végül pedig helyi áfonyás tortával öblítette le a vacsoráját, ami teljesen pirosra festette az egész száját kívül-belül. Milcsi pedig mindeközben igyekezett szétszedni a napernyőt, végignyalta az üveget, megette az asztal alá szórt perecmorzsákat, de rendes kaját nem volt hajlandó magához venni, ő biztosra akart menni, azt mondta a perecben még sosem csalódott.

Hegyre fel!

Mivel csütörtök-pénteken elég esős idő volt, és nem nagyon tudtunk kimozdulni, így szombaton újabb kirándulós napot iktattunk be a hegyekbe. Egyrészt, hogy Matyit kicsit megmozgassuk, másrészt, mert a magasban úgyis hűvös van, úgyhogy ha egyébként is rossz az idő, akkor már inkább ott legyen rossz. A Ballon D’Alsace után most a Vogézek legmagasabb pontjára a Grand Ballonra mentünk fel, ami 1424 méter magas. Persze ezt nem gyalog tettük meg, hanem jó darabon, majdnem végig autóval mentünk, és csak az utolsó pár száz métert kellett gyalogolnunk, ami még Matyinak is könnyen ment a szép kavicsos ösvényen. Szerencsére a hírhedt orkán erejű szél most elmaradt, meg a jégeső is, Matyi nagy bánatára, így kellemesen elsétálgattunk a magasban, jól körbenéztünk a hegy tetején lévő kilátóból (ami egyben meteorológiai és radarállomás is). Ha nem lett volna olyan felhős az ég, mint amilyen volt, akkor egész az Alpokig el lehet látni, így csak halvány körvonalakat láttunk belőle, de a panoráma így is nagyon szép volt.

Ezután a gps javasolt egy várromot, amit gondoltunk megnézünk, de mire odaértünk, addigra a fiúk édesdeden aludtak, és nem volt szívünk felébreszteni őket, csak azért hogy megnézzünk néhány egymásra rakott kődarabot, így csak az útról néztünk fel a hegyre és a romra, ami egy igazi rom volt, és nyilván tetszett volna Matyinak, de alvó oroszlánt nem keltünk fel. Itthon kicsit pihentünk, aztán pedig nekivágtunk a falunk felett lévő szoborhoz (Notre Dame de la Paix), ami egy 729 méter magas hegy tetején áll, az ablakunkból is látszik, és már az első naptól kezdve készülünk oda. Ez viszont igazi túra volt, a hegyet teljes egészében gyalog tettük meg, hol szélesebb, hol keskenyebb ösvényen, hol lankásabban, hol meredekebben. Máté egészen végig nagyon ügyesen jött, igaz, neki könnyű dolga volt, mert végig autóval jött, mert végig azt játszotta, hogy autót vezet. Emiatt nem is tudta fogni a kezemet, így én néha azért paráztam, hogy levezeti azt az autót a szakadékba, de nem tette, szerencsére. Volt néhány szakasz, ahol kötelek voltak kifeszítve, hogy tudjunk kapaszkodni. Ilyenkor mindig figyelmezettem, hogy figyeljen oda, mert ez egy nagyon veszélyes rész. Hát ez nagyon tetszett neki, és ilyenkor nagyon büszke volt magára: -) Fentről kicsit bámészkodtunk, néztük a falunkat, aztán mi lesétálunk, Matyi pedig levezetett.

A túra eredményeképpen pedig ezúttal csak én lettem gazdagabb egy kullanccsal, de szerencsére sikeresen el lett távolítva, úgyhogy talán megmaradok.

Francia logika

Milán kedvenc szórakozása, hogy ledobja a teraszról a labdát, és aztán érte megyünk a susnyásba. Egy ilyen alkalommal kijött hozzánk a szomszéd fickó, és hozta a kiskutyáját is, hogy a fiúk megsimogathassák.

Kérdezi tőlem angolul, hogy tudok-e angolul. Mondom neki, hogy igen. Mire ő azt mondja, hogy ő sajnos nem.

De akkor minek kérdezi?

Erre megkérdezi tőlem franciául, hogy tudok-e franciául. Erre meg én mondom, hogy nem. Ennek örömére adott két fej salátát : -)

És még mondják azt, hogy a franciák nem kedvesek. De mit gondolt, hogy 3 hét alatt, ha tudnék franciául, akkor az nem derült volna még ki? No mindegy.

Könyvjelző

Mikor Máté született, a kórházban adtak valami ajándékcsomagot, amiben volt egy liberós kártya. Ez a kártya lett az ott olvasott könyvem könyvjelzője, és még sok azt követőnek, mert ha ránéztem, akkor mindig eszembe jutottak azok az első napok. Egészen addig volt hű társam ez az egyszerű kártya, amíg Máté egyszer sallangosra nem nyálazta. Hogy pontosan mi követte, azt nem tudom, de azóta jelöltem már könyvet nápolyi hajójeggyel, belépőkkel, most épp egy milánói metrójegy a társam. Szóval mindig valami olyan, amihez emlékek kötődnek, és egész addig vannak velem, amíg teljesen tönkre nem mennek. (A fiúk mindig kilopkodják a könyvemből, és előbb utóbb darabokra tépik, gyűrik őket.)

A minap, míg én reggeliztem, addig Milcsike a szembeszéken ácsorgott és mesekönyvet lapozgatott, közben néha kért egy-egy darab felvágottat, amit elmajszolt. Este megint kézbe került a könyv, és meglepetten halásztam ki a lapok közül egy hosszúkás sonkadarabot, mire Feri megjegyezte:

- Milcsikének sonka a könyvjelzője: -)
Hát igen. Ő is olyan valamit választott, amiről szép emlékek jutnak az eszébe: -) Egy sonkadarabot.

Esőben

Idegenben talán az a legnehezebb, hogy a fiúknak kellőképpen érdekes, és egyben fárasztó elfoglaltságot találjak. Hozunk ugyan néhány játékot, de korántsem annyit, ami hetekig szórakoztató lehetne, és ami egyik nap még nagyon érdekes volt, az a másik nap már uncsi. A legjobb nyilván az, és ez otthonra is igaz, ha kint vagyunk a szabad levegőn, és sokat sétálunk, játszunk.

De vannak olyan időszakok, amikor egyszerűen semmi sem köti le őket, vagy amikor nem lehet kimenni, mert esik az eső, mint pl. ma. Ilyenkor hagyom, hadd randalírozzanak idebent, és próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy már tizedjére szedem fel a földről a párnákat, a ruhákat, próbálom nem meghallani, hogy a kanállal dobolnak a széken, (remélem a felettünk lakó tulajoknak is sikerül nem meghallani, bár ott is van 4 gyerek), vagy beteszünk valami jó zenét és együtt táncolunk, de így is lassan telik a nap. És persze, hogy ilyenkor még a déli alvásuk is csak nyúlfarknyi, nehogy azzal is egy kicsit előrébb jussunk!!!

Szóval mire eljön a délután, és a szokott séta ideje, egyértelmű hogy már tűkön ülnek. Ma is odatolták a fotelokat az ablak elé, és nézték az esőt. Várták, hogy elálljon, és Máté félpercenként kérdezgette, hogy elállt-e már, és mindig megjegyezte, hogy de hát van esőkabátunk, akkor miért nem megyünk abban sétálni??? Édespofák voltak: -)

2 órás várakozás után oszlani látszottak a felhők, és csendesedni kezdett a sűrűn zuhogó eső, így végre rábólintottam, hogy jó akkor készüljünk, sétáljunk egy kicsit. Mire elkészültünk megint sűrűn esett, úgyhogy visszatelepedtek az ablakba. Aztán mikor végre rávettük magunkat hogy elinduljunk, akkor épp nem esett, de 10 méterre a háztól megint rákezdett, így visszaszaladtunk a teraszra, beöltöztünk esőmenőbe, és végre elindultunk, Máté nagy örömére: -)

Menetfelszerelésben: Eddig ez volt a második ilyen full-esős napunk itt, és remélem több ilyen már nem lesz. Ennél még a kánikulai nyári meleg is jobb, mint amilyen tegnap volt, pedig akkor meg a melegtől akartam megpusztulni. Úgy látszik errefelé végképp nincs semmilyen tavasz. Vagy nagykabát kell, mert olyan hideg van, vagy majd meg sülünk.

Napi rutin

Telnek a napok. Lassan visszafelé számolunk, és tervezzük a hazautat. Mindig így van ez, mire már megszokjuk a falusi életet, a csendet, a nyugalmat, a világtólelzártságot, az internetnélküliséget, addigra hazamegyünk. Eleinte nagyon lassan telt egy napunk, aztán valahogy belerázódtunk, és kialakult egy itteni rend, és így már nem olyan vészes.

Reggel relatív sokáig alszunk, legalábbis tovább, mint otthon, igaz később is fekszünk. Elbúcsúztatjuk Apát a teraszról, ez fontos része a napnak, egyszer úgy ment el Apa, hogy Máté még aludt, és egész délelőtt azon nyafogott, hogy nem köszönt el, és jöjjön vissza, hogy tudjon integetni. Aztán reggeli, és játék az udvaron, labdázunk, vagy a fiúk lapátolnak valamit. Aztán ebéd, és alvás. Kb. 2 órát szoktak aludni, de van, amikor 3-at is. Alvás után pedig lemegyünk a faluba, veszünk bagettet. (Két hét után találtunk a falu szélén egy IGAZI szupermarketet is: -)))

Milán névnapjára Máté választott egy süteményt, és azóta azt gondolja minden napra jár süti. Persze ez nem így van, de azért szoktunk azt is venni olykor-olykor. A kedvencünk egy golyó formájú süti, ami nem tésztából van, hanem olyan habcsókszerű anyagból, és meg van kenve trüffeles krémmel, és jól meg is van forgatva benne. Nyami-nyami. Bár nekem nem sok szokott maradni belőle, épp csak ami lemorzsálódik, mert a fiúk sittysutty bepuszilják mihelyst hazaérünk vele, még a kalapjukat sem veszik le, ülnek rögtön az asztalhoz: -) Persze jól ki is kenik vele magukat: -) A pékség után szoktunk benézni a turista irodába, és amíg én gyorsan rápislantok a netre, addig a fiúk elrágcsálnak egy kis bagettet, összeszedik az összes prospektust és újságot, ami még nincs itthon, és „beszélgetnek” a nénikkel. Aztán játszóterezünk, sétálunk, kacsákat nézünk, attól függ, hogy Matyinak mihez van kedve. Hazaérve a teraszon joghurtozunk, ez egy sarkalatos pontja a napnak, mert evés közben a fiúk már felfelé kacsingatnak, hogy itthon vannak-e a kislányok, és mehetnek-e hozzájuk játszani. Vagy a kislányok kacsingatnak lefelé. És estig játszanak egymással, vagy egymás mellett. Máté megosztja velük a kekszét, és fura módon nem a hozzá korban legközelebb állóval van a legjobb kapcsolatban, hanem a legidősebb kislánnyal, aki, mivel két kisebb tesója van, olyan türelemmel és érdeklődéssel van Máté iránt, hogy öröm nézni őket. Máténak először furcsa volt, hogy nem érti, mit beszélnek a lányok, de ez nem akadályozta meg abban, hogy ő maga is ossza nekik az észt, és magyarázzon nekik, hogy mit hogy csináljanak. Meg is kérdezte egyszer tőlem, hogy a kislányok miért halandzsáznak? Mondtam neki, hogy franciául beszélnek. Azóta amikor halandzsázik, akkor azt mondja, hogy ő most franciául beszél: -) 

 

Az első néhány napban mikor köszöntünk a szomszédoknak, vagy bárkinek, mert a faluban mindenki köszön mindenkinek, csakúgy mint otthon, még nekünk is, Matyi mindig bondzsornó-t mondott. aztán egyszer csak ő is elkezdett bonzsúr-ozni. Fűnek-fának bonzsúrozik: -) Nagyon aranyos. És olyan nagyfiú már. Ez alatt a két hét alatt amióta itt vagyunk olyan igazán kisfiús lett. Olyan laza, olyan vagány. 

Éppen mintegy (majdnem)3 és fél éves: -)

Egy kis Lotaringia

Mivel szombaton a borútnak köszönhetően elég nagy dózist kaptunk Elzászból, és az ő falvaiból, így vasárnapra módosítottuk az eredeti tervet, és Munster-Colmar helyett Lotaringia felé vettük az irányt és Nancy-be látogattunk el. A dimbes-dombos Elzász mellett elterülő Lotaringia kevésbé látványos, két jelentős városa (Nancy és Metz) mellett számtalan II. vh-s erőd, föld alatti járatok, lövészárkok, csatamezők (pl. Verdun) háborús emlékművek, és temetők birtokosa. Északi részén a Magniot-vonal több részlete is megtekinthető, körbejárható. De mi nem mentünk ennyire messzire, csak a tőlünk másfél órányi autózásra lévő Nancy-ig. Az egykori hercegi székhely ma is csodálatos, hatalmas főterét ma is uralja a hercegi pompa. Aranyozott kovácsoltvas kapuk, szökőkutak, fasorok, XV. Lajos tiszteletére emelt diadalív, körben pedig az egykori hercegi épületek. A tér a világörökség részét képezi. A tér mögött terül egy hatalmas park (Parc de la Pépiniére), ami hasonlít kicsit a mi Margit-szigetünkhöz, volt itt egy kis vidámpark, (szerencsére még nem működött), egy kis állatkert leginkább háztáji állatokkal (kivéve a majmokat, bár lehet, hogy itt az is háziállat), rózsakertek, játszótér, büfé, szóval minden, ami a kellemes időtöltéshez és kikapcsolódáshoz szükséges lehet. A fiúk is élvezték, a széles sétányokat, és itt még Milcsike is kikérte magát a kocsiból, és szaladt egyet, mert egyébként ő simán tűrné, hogy egész nap csak tologassuk a farát.

Kedvencképek kalapcsere után:

Kicsit elhúztuk itt az időt, és még ettünk is, ittunk is, úgyhogy mire kijöttünk a parkból szép fekete felhők gyülekeztek, amiből kétszer is kaptunk a nyakunkba esőt, egyszer még épp időben sikerült behúzódnunk egy kapualjba, majd következett egy újabb verőfényes napsütéses rész, és másodjára már nem úsztuk meg, mire átértük az utca túloldalára, ahol egy bácsi jó kis menedékkel invitált, addigra csuromvizesek lettünk. Szerencsére utána gyorsan megszáradtunk, bár Milánnak nem nagyon tetszett a dolog elázós része, de hamar megvigasztalódott, Máténak meg nagy kaland volt: -)  

Sétáltunk még kicsit a városban, elmentünk néhány templom és a városkapu mellett, majd hazafelé indultunk, és egyszer végre emberi időben fél7 körül értünk haza, és így nyugodt tempóban tudtuk végrehajtani az esti szertartásokat, ami egyébként itt 1 órával el van csúszva az otthonihoz képest. Szimpla hétköznapokon is simán van 9-fél 10 is mire a fiúk elalszanak, az otthoni 8-fél 9 helyett. Igaz reggel sem kelünk 6-kor, nem ritka, hogy csak 8-kor ébredünk fel. Ezt azért igen meg tudnám szeretni:- )

Elzászi borút és a Vár

A Vogézek lankáin 120 km hosszan húzódó Elzászi Borút Franciaország egyik legkedveltebb turistaútja. Az út mellett ameddig a szem ellát szőlőültetvények vannak, a hegyek várromokkal és erődökkel, a falvak pedig borozók sokaságával csábítják az idelátogatókat. A falvak hangulata tipikus elzászi, maga az út pedig olyan, mintha egy kicsit a Balaton-felvidékre kerültünk volna, szőlők, hegyek, borgazdaságok váltják egymást. Az út gyalogosan, kerékpárral és autóval is végigjárható. Mi nem mentünk rajta végig, csak 3 helyen álltunk meg.

Igazából Koenigsbourg-vára volt az elsődleges úticélunk, csak amikor rájöttünk, hogy ez része a borútnak, akkor belevettük még a napunkba a két szomszédos falut. Tulajdonképpen a favázas építkezésnek köszönhetően ezek a falvak szinte egyformák, de mégis mások, és épp ez a favázas jelleg ad mindegyiknek egy sajátos mesebeli hangulatot, pláne hogy a házak a szivárvány minden színében pompáznak. Némelyik régebbi ház nekem olyan volt mint a mézeskalácsházikó a Jancsi és Juliskából volt, ferde, színes falak, pici zsalugáteres ablakok, apró ajtó. Épp csak a kolbászkerítés hiányzott előle, no meg a boszorka.

Ribeauvillé is ilyen volt, a faluról sokminden nem mondható el, kellemeset sétáltunk a falu főutcáján, (Grande Rue), kávéztunk, sütiztünk, Matyika dalolászott, Milcsike nézelődött, és mosolygott, de amit mindenképpen meg kell említeni az a Mészárosok-tornya : -)  

Továbbá kitartóan próbálkozunk egy családi kép elkészítésével, de nemigen sikerül, mert Matyi abszolút nem partner a dologban, és vagy fintorog, vagy nyelvet nyújt, vagy karatézik egy léggyel, hátat fordít vagy bármi mást csinál, csak nem néz a kamerába. De azért így is szeretjük: -) Legalább ha másra nem is, de arra, hogy volt egy ilyen korszaka biztos hogy emlékezni fogunk nyugdíjas korunkban.  

Innen mentünk Koenigsbourg-várához, a fő úticélunkhoz. Matyi nagyon be volt sózva, hogy várba megyünk. Nem emlékszem járt-e már valaha várban, de ha járt, akkor sem emlékezett rá, el sem tudta képzelni milyen egy vár. Szerintem valami játszóteres dolognak gondolta, mert ott találkozhatott már hasonlóval. Egész a vár lábáig fel lehet menni autóval, igaz a parkolás nincs túl jól megoldva, egyszerűen az út szélén lehet megállni, de legalább lehet. Első blikkre jó sok ember volt ott, de aztán mikor bementünk már annyira nem volt vészes, mert az emberek nagyobbik része az idegenvezetős csoporthoz csatlakozott, és ha sikerült őket ügyesen elkerülnünk, akkor mi békésen sétálgathattunk, nézelődhettünk. Máté mindenhová benézett, belesett, mindenhonnan kinézett, mindenre felmászott, lépcsőzött a kanyargós lépcsőn (csigalépcső), élvezte. Milcsiszi pedig hátizsákból szemlélődött, de ezt ő egyáltalán nem bánta, vigyorgott, mint a vadalma. 

 

Kedvenc Matyi: -) Persze itt is jár a szája, nem hagyná abba a fecsegést egy pillanatra sem: -)  

A vár egyébként csodaszép, és bár réginek tűnik, de igazából a mai képét II. Vilmosnak köszönheti, aki az 1900-as évek elején szinte teljesen át- és újraépítette. A toronyból pedig remek a kilátás a Rajna-völgyére és a hegyekre.  

A várból leérve még korainak találtuk az időt ahhoz, hogy hazamenjünk, Feri pedig nem akart majmokat nézni, (egy közeli várromnál szabadon élnek a jávai makákók), sem sólyomeregetést nézni ugyanott, (ezt mondjuk én sem annyira), sem gólyafarmra menni,(Hunawihr-ben van Elzász legnagyobb gólya visszatelepítő farmja, ahol több tucat gólyacsalád él néhány évig, és amikor szabadon engedik őket, akkor már nincs meg bennük a vándorszellem, és nem repülnek el, vagy nem olyan messzire, és így kisebb lesz a halálozási arányuk)(autóból azért láttuk a sok-sok gólyát), így egyszerűen csak megálltunk még egy kicsit sétálni a szomszédos Riquewihr-ben. A város jellegzetessége a 16. századi városfal, amely még ma is körülöleli a kis sikátoros települést. A főutcáján véges-végig éttermek, borozók, fagylaltozók, csecsebecseárusok, és a házak fölött húzódó hatalmas szőlőültetvények várják a turistákat. Talán a legfontosabb, amit meg kell említenem a faluval kapcsolatban, hogy itt végre találkozott Matyi egy rókával: -) ( nem, nem olyannal aki a száján jön ki, abból elég volt egyszer is) Igaz, kitömött formában, de a részletekbe nem mentünk bele, mindenesetre teljesen odavolt, hogy még le is fényképezkedett vele, fintor és nyelvnyújtás nélkül: -)  

 Bóklásztunk kicsit a szűk utcácskákban, vásároltunk ezt-azt, Matyi motorozás közben elénekelte a „Fényes a ház teteje” című saját szerzeményét sok százszor, ami tulajdonképpen csak ebből az egy sorból áll, de többfajta hangerővel és dallammal kell énekelni (videó is van róla, de azt nem tudom most feltölteni) és mivel mindannyian hullafáradtra sétáltuk magunkat, még szélsebesen bevásároltunk a Corában, mert itt vasárnap többnyire nincsenek nyitva a boltok, és szombaton is csak max. 8-ig, aztán hazaautóztunk: -) Aztán itthon a fiúk közös erővel még széttörtek egy frissen vásárolt spagettiszószt a konyhakövön, csak hogy ne legyen olyan uncsi az este sem: -)

Séták

Ideérkezésünk után kellett néhány nap, mire rá tudtam venni magamat arra, hogy nekivágjunk a fölöttünk lévő hegynek. Milán a hátamra került a halacskás meiteiben, amit először eléggé nehezményezett, de mire kiléptünk az ajtón a tükörben már vígan viháncolt, és tette ezt az út nagy részén, lóbálta a lábait, végül még el is aludt volna szerintem, ha mentünk volna még néhány percet. Máté ragaszkodott ahhoz, hogy motorral jöjjön, semmiképp nem tudtam róla lebeszélni, így jobb a békesség alapon hagytam, had jöjjön azzal. Persze az emelkedő harmadánál már mondogatta, hogy nem bír jönni, de aztán csak jött, becsületére legyen mondva.

A fél órás körsétánk alatt Máté folyamatosan sünit keresett, de nem talált, be kellett érnie két lóval, és néhány báránnyal, ennek ellenére nagyon élvezte.

Egyébként nem tudom, hogy errefelé mennyire divat a hordozás bármilyen formája is, egy nagyobb városban gondolom hasonlóan elterjedt mint nálunk, de itt faluhelyen úgy néztek rám és a hátamrakötött Milánra mint egy űrlakóra, aki véletlenül idecsöppent. De hát itt leszünk még egy darabig, úgyhogy majd megszokják. Addig meg legalább van miről beszélni a faluban : -)

Azóta már több hegyi sétát is tettünk, és hol innen, hol onnan tekintünk le a falura, hol motorral, hol babakocsival, hol ezek nélkül vágunk neki. A kedvencem, amikor a fiúk kézen fogva jönnek : -) Az olyan mosolycsalogató, szívet melengető. (Feltéve ha épp nem a salakos partnak indulnak neki nagy egyetértésben)

Névnapos Milán

Milán, Milánka, Milus, Milcsi, Milcsuszó, Milcsiszi… Bárhogy is hívjuk, Ő a mi névnapos Milánkánk :-) Aki kis kerekpofijú, huncutmosolyú, csillogószemű, nyuszi fülét morzsolgató, hinta-és csúszdabetyár, pocakfőnök. Aki nagy sumák, de mégsem tudok rá haragudni. Aki mindenki megmosolyogtat. Aki vonzza a puszikat, és akit elmondhatatlanul szeretünk :-)

Boldog névnapot Milánka!

Így szereti a nyuszikáját: