Cukrászdai szösszenet

Tegnap délután, miután a játszóházból játszótér lett, és egy kellemes sétán voltunk túl mindenórás csodaszéppocakos barátnémmal, betértünk a cukrászdába, mert én már nagyon beleéltem magam egy jó kis sütizésbe.  Persze nem azt ettem, amire rákészültem, az utolsó pillanatban változtattam, és persze utána bánkódtam, hogy nem kellett volna, de azért jó volt. 

Matyi kényelmesen elhelyezkedett egy karosszékben, majd leszállt onnan, leskelődött a lyukakon keresztül, próbálta felborítani az asztalt majdnemsikerrel, szóval teljesen otthonosra vette a figurát. 

Olyannyira, hogy el is szavalta a kedvenc szerzeményét, a Pitukapi-t. És bebizonyosodott, hogy a dal valóban slágergyanús, mert a Matyi után a szomszéd asztalnál ülő hasonszőrű kisfiú is rázendített ugyanerre a nótára, szülei nagy csodálkozása közepette. 

A videó végén a másik kisfiút lehet hallani egy rövidke ideig:)

Pinki!!!

Azaz, fénykép.

Matyi új szokása, hobbija, hogy fényképezteti magát. Vagy bármit, amiről Ő úgy gondolja, hogy megörökítendő az utókornak.  Lehet ez bármi, bárki. Ha értékesnek ítéli a szitut, akkor jön, és közli, hogy Pinki!, majd nyomatékosításképpen kézenfog és odavisz a fényképezőgéphez. Én mindig megkérdezem tőle, hogy mit kell fényképezni, Ő pedig mindig megmondja, mutatja, ha neki is rajta kell lennie, akkor pózol.

Így kerültek a következő képek a gyűjteményünkbe, Matyi utasítására. 

Az autó.... a pocakom tetejére helyezve,majd különös hangsúlyt fektetve a kerekekre:

 

Az építőkockázás mostanában nagy sláger, a kezdeti toronyról már továbbléptünk az alagútra, és a garázsra, de olykor a garázst át kell alakítani ággyá, mert Matyi kis kedvencei Manga (a medve) és Vau (a kutya) elfáradtak, és aludni szeretnének. Ilyenkor még ki is párnázza a helyüket, és ha hideg van, vagy ha fáznak, akkor még be is takarja őket. (itt épp nem fáztak).

 

KisTesó közeledtével Matyi kapott egy nagyobb ágyneműt, a bébitakaróját pedig megörökli majd a KisÖcsi. Az ágyneműre való huzatot Matyi maga választotta ki, és büszkén cipelte is a hatalmas sárga-kék szatyorban a vállán, majdnem a pénztárig. Itthon aztán amikor használtatba vette, akkor is kért egy pinki-t. 

Matyinak sokáig nem voltak kedvenc állatai, alvósállatai,  de mivel még pár héttel ezelőttig is szinte egész éjjel közöttünk aludt, nem is volt rá igazából szüksége, hisz ott voltunk mi. Aztán egyszer csak szépen magától beleszokott a saját, nagyfiús ágyába,magától. Egyre több időt aludt ott, és egyre kevesebbet közöttünk.  Bő 1 hete, este ha már úgy érzi álmos, hívja Apát, és együtt szépen lefekszenek, Matyi fecseg még egy darabig, aztán szépen elalszik, és többnyire reggelig meg sem nyikkan. (hogy ideáig is eljutunk egyszer, hát azt magam sem gondoltam volna).

Ezzel egyidőben választott magának két kedvencet, Mangát és Vau-t. Ők mindig elkísérik aludni, és reggel is Apa után ők az elsők, akiket keres. Gondoskodik róluk, szereti őket, elhelyezi őket a párnán, betakargatja a lábukat, olykor még joghurttal is meg kell őket etetni. (gondolom, amikor éhesek:) 

Tegnap Manga nagyon fázhatott, mert zoknit kellett rá húzni, sőt... Matyi még a mamuszát is felhúzatta rá.  Majd miután beöltöztettük Mangát, akkor kézenfogva kisétáltak a szobából, és követelte a fényképezést.

Közben magához vette még az egyik  kedvenc autó, amit Anyáé-Apáé névvel illet, mert olyan szürke, mint a miénk, és el is mutogatja, hogy ki hol szokott benne ülni:)

És még egy csomó mindent mond, és csinál, amiről majd fogok írni, legalábbis szeretnék.... 

Matyi a konyhában

Máté konyhaművészet iránti fellángolása úgy néz ki nem szitakötő életű, a vonzalom még mindig tart, és már nem is csodálkozom, amikor a konyhába lépve ő egyből a székhez startol, és húzza oda a pulthoz. Sőt...az ebéd kiválasztásánál az is szempont lett, hogy tud-e benne Máté segíteni, vagy nem. Mert ha nem, akkor bizony sose lesz ebéd, mert akkor nyafogás van, és akkor csak hátráltat. De ha tud, akkor már egész gördülékenyen tudunk együtt dolgozni. Szinte már a napirendünk része a közös főzés. Ma sem történt ez másként. Persze a konyhában azért nagyokat lehet mókázni is, és Matyi minidg kitalál valamit, amivel megédesíti a délelőttöket. 

Például divatbemutatót tart. A téma ezúttal a jövő tavaszi kalapdivat volt, Matyi módra:

Ha épp nincs feladata, akkor sorba rendezi a gyümölcsöket, vagy tornyot akar belőlük építeni, esetleg labdázik velük. 

Újabban ragaszkodik hozzá, hogy ő szórja a sót, vagy épp mikor mit. (Ennek következtében ma egy kicsit sós lett a főzelék, mert elkapta a hév, és csak sózott, és sózott..., de megettük:)

Ha valami kiszóródik, akkor rögtön kéri a nedves kendőt, hogy feltörölje.... van, amikor a törlést is túlzásba viszi, és már szinte mosdásba fullad. 

Ha kell, akkor kever-kavar, ha kell kipakol a szekrényből. Igazán hasznos (is tud lenni) :))) ÉS közben fecsegünk is az élet nagy dolgairól.... hogy a szomszédban dolgoznak a bácsik, (vmi építkezés van)  hogy elment egy repülő, vagy autó, mikor miről. Ha Matyinak jókedve van, akkor még dalra is fakad... egyelőre két slágergyanús számot nyom, az egyik saját szerzemény, Pitukapi címre hallgat, a másik pedig még mindig a Rajta-rajta Matyi módra. 

   

Nagyhas bejelentkezik

Már a múlt héten is gyanús volt, de ma délelőtt, amikor a szokásos hétvégi bevásárlást intéztük, szó szerint a földbe gyökeredzett a lábam, amikor a pláza egyik üzletének a tükréből egy hatalmas has köszönt vissza. Nagy volt, és gömbölyű, a kabát már nem ért össze rajta. Aztán ott voltam mögötte én is.  Jó, jó, tudtam én, sőt éreztem is hogy nem vagyok már az a nádszál, és a 90-60-90-et meg sem közelítem, na de ennyire???? Ilyen hirtelen? Hiszen valamelyik nap még olyan kis formás volt... mikor nőtt ekkorára???

Persze voltak árulkodó jelek... amiket ezek szerint nem vettem tudomásul, és nem vettem elég komolyan.  Éreztem én, hogy valami történik itt, amikor egyre nagyobb rést  (ha még résnek lehet nevezni az az tátongó űrt, amit hagyok magam után) kell nyitnom a tolóajtón, hogy kiférjek. Hogy a mosogatasához lassan már nem elég hosszú a kezem, és minidg vizes lesz a pólóm. Hogy a fogmosást is jobb még félmeztelenül, vagy játszósban véghezvinni, mert minidg a hasamon csattan egy-egy pötty. És mindezek tetejébe még a farmeromon is lazítani kellett egy gombot.

Szóval voltak/vannak jelek, hogy Pocaktesó szépen nő és házat bővít. Csak én valahogy nem vettem őket észre. Pedig még hajaj... hol van a vége....

Az egészen pontosan 33+4 -es pocak:

Aranyos

Délelőtt Matyi papírt és filctollat kért. Letelepedett a kisasztalához, és alkotott. Majd jött és büszkén mutatta a művét. Olyan aranyos volt, és olyan öröm volt az arcán. azt hittem megzabálom.

 

Megkérdeztem, kinek rajzolta. Általában Apának szokott rajzolni. Most azt mondta Babáé, és a pocakomra mutatott.  Arra kérdésre pedig hogy mit rajzolt, azt mondta Tita, azaz cica.

Hát nem szívetmelengető? :)

Dojé

Sétáink alkalmával Matyi mindig megáll az út szélén levelet gyűjtő bácsik,nénik mellett, és akár segítene is szívesen, ha hagynám, de ha már dübörög benne a munkakedv, akkor azt inkább itthon dübörögtesse ki magából, és akkor haszon is van belőle. Egyik sétánk alkalmával kapott egy bácsitól egy szem diót, amit csodálattal szemlélt egész hazáig, majd itthon feledésbe merült a konyhapulton. De mióta mindgi ott sertepertél körülöttem most megint megtalálta. Mondtam neki, hogy ez a dió. Erre ő ismétli dojé. Annyiban hagytam.

 

A dió hű társa lett, gurigatta, csodálta napokig, mígnem tegnap  reggel egy becsapódás következményeként szétnyílt, és jóízűen megettük. 

A héját viszont nem lehetett kidobni, az ugyanolyan varázslatos volt Matyinak, mint a dió egyben. Még fürdeni is vitte magával, és úsztatták apával. Közben persze minidg hajtogatta, hogy dojé, dojé.

Majd törölközésnél Apával próbáltak rágyúrni erre a dió-dologra, mármint kiejtésügyileg. 

Apa: Mondd, hogy diiiii!!!!

Matyi: diiii

A: mondd, hogy óóóóó!!!!

M: óóóóóó!!!!

A: (lassan, artikulálva) diiiiiióóóóóóó

M:  (szünetet tartva a két tag között) diiiiii......óóóóó

A: (most egyben) dió

M: (rávágja büszkén és gyorsan) DOJÉ !!!!!

 

Megszakadtunk a nevetéstől:)))) 

Szerel

Matyi tegnap segített apának cipős szekrényt összerakni. Azt már régóta tudjuk, hogy ezek a lapraszerelt cuccok Matyinak nagyon bejövősek, bármit vettünk, amit aztán itthon kellett összeszerelni, azt mindig is imádta. Csak eddig igazán nem a munka része érdekelte nagyon, hanem az, hogy széthordja az elemeket,és hogy eltüntesse a csavarhúzót. De tegnap nagyon ügyes volt, ha Apa mondta neki, hogy melyik csavart hová tegye, akkor odatette, hozta  a következő ugyanolyat, szóval annyira nem volt hátráltató tényező. Na jó... ha épp nem volt feladata, akkor minden lyukat betömött valamilyen csavarral, de olyan ügyesen illesztgette a helyükre őket, hogy csak néztem. 

Negatívumként azért meg kell jegyezni, hogy helykitöltő hungarocellt miszlikbe tördelte a szőnyegen... Apának biztos egy élmény volt összeszedni:)

Úgyhogy eddig is benne volt az agyamban, hogy valamelyik közelgő ünnepére esteleg egy barkácskészletet kap, de most végképp. Most bújom is a netet, hogy mik vannak, és találtam is olyat ami tetszik, és az ára sem übersok, mert nagyon drágát feleslegesnek tartok, mert lehet, hogy két hétig lesznek meg az elemek, aztán valahová eltűnnek.  Szóval valami ilyesmi biztos, hogy rákerül Matyi egyre bővülő kívánságlistájára, amit én írok, hehehe:)

Ki kicsoda a fényképalbumban

A digitális fényképezőgépek világában talán elcsépelt, ódivatú dolog fényképalbumokban gyűjteni kedvenc fotóinkat. De mi még ilyen régimódiak vagyunk, és időről-időre előhívatunk egy jó nagy adaggal, amit aztán nem győzök albumba rendezni. Most is lenne mit előhívatni, ha venném a fáradságot és átnézném azt a néhány ezer képet, amit az elmúlt 1 évben készítettünk itt-ott, erről-arról. Bár most, hogy közeleg Matyi szülinapja, talán nem lesz olyan nehéz rávennem magamat egy kis nosztalgiázásra:) Míg nem volt Matyi, addig az egyik kedvenc elfoglaltságom volt a képek rendezgetése, feliratozása, azóta kicsit visszavett a lelkesedésem, de most hogy Matyi is már viszonylag nagy, talán előbb-utóbb partner lesz ebben. 

Lelkesedésünknek köszönhetően jó néhány album sorakozik a polcunkon, amiket Matyi is előszeretettel lapozgat. Egy-kettőről le van ugyan tiltva, de azt nem is forszírozza, mert "nehész".

Leginkább a fotelban ücsörögve lapozgat. Oda a kisebb albumokat viszi magával. A nagyobbakat a földre teszi és úgy lapozza. Közben sorolja, hogy kik és mik  vannak a képen.  Minden rokont felismer. Magát egyszerűen csak babázza.

A gyerekkori képeimen értelemszerűen nem ismer meg. Ahol még kopasz vagyok, azokon a képeken viszont magát látja, és mondja hogy "Máté", vagy "Mati" . (A T-t nem mondja rendesen, olyan orrból jövő hangot ad, de írásban nem tudom kifejezni.) Ahol hajam van, ott egyértelműen baba vagyok. 

Mikor mondom neki, hogy ez anya, akkor rázza a fejét, és kijavít, hogy baba. 

A 8. osztályos képemen már elbizonytalanodik olykor, volt már, hogy egyszerűen rávágta, hgoy anya, de van, amikor néni vagyok.

A gimis képeimen már egyértelműen megismer. (Ezek szerint fellelhető még bennem a gimnazista).

Ha legközelebb kedve támad albumot nézni, kikérdezem apából is. Csak tegnap az én képeimet szedte le. Kíváncsi vagyok apát mikortól ismeri fel:)

A fényképek hatására eszébe jutott, hogy hívjuk fel Mamát. Odaállt a polc alá, ahol a telefonomat tartom és erőteljesen mamázott. Felhívtuk. A telefonnak természetesen nála kellett lennie, annak ellenére, hogy telefonba nem beszél csak ritkán, és keveset, hiába... a skájphoz van szokva.Ezért is van, hogy elköszönésképpen integet és puszit küld. Esetleg bedob egy "sziaApá"-t, függetlenül attól kivel beszél. 

Ezt leszámítva úgy telefonál mint a nagyok. Figyelmesen hallgat, néha közbeszól, és sétálgat a szobában:)

Segítség a háznál

Nyilván Matyi is érzi, mint ahogy én is, hogy nem vagyok már a régi. Így ahol tud, segít, próbálja magát hasznossá tenni. A házimunkából eddig is kivette a részét, mosásnál ki-be pakol, segít teregetni, mostanában seperni is akar, és lelkesen porszívózik. 

Ami valóban nagy segítség, hogy többnyire szépen elpakolja maga után a játékait. Van, amikor csak segítséggel hajlandó, de sokszor egyedül is megcsinálja, és van, hgoy kérés nélkül is, ilyenkor jön, és be is jelenti, hogy "pakom". 

Újabban a konyhában próbálja magát hasznossá tenni. Ha egy pillanatra is megállok a kunyhapult előtt, ő már megy is a székért, és mondja, hogy "húz". Előfordul, hogy csak mellettem ácsorog, és csipeget valamit, vagy sorbarakja a gyümölcsöket, adogatja a krumplit, beledobálja őket a vízbe, de van, hogy feladatot kell neki adni, nincs mese. Ilyenkor próbálom bevonni őt valami kevésbé veszélyes, és elronthatatlan feladatba. Így pl. a múltkor ő lapította a pizzatésztát a tepsibe, maszálta rá a szószt, szórta meg sonkával (bár több sokna került a pocakjába, de annyi baj legyen). LEgutóbb pedig ő forgatta a lisztbe a karfiolokat. Igaz, hogy minden csupa lisztes lett, még a fülébe is került, de olyan elégedett volt, és olyan lelkes. És az is igaz, hogy duplaannyi időbe telt a panírozás, mint egyedül.

 

 

És a munkájának gyümölcsét aztán minidg jóízűen el is fogyasztja. 

Itt épp kacsacombot rágcsál urasan:

 

 

Hétvégén pedig az egyenlőség jegyében Apának segített a kertben. Szép napos idő volt, és Matyi nagyon élvezte a kerti munkát. Most már egyszerűbb feladatokat tényleg rá lehet bízni. Ilyen volt pl. a lehullott falevelek zsákba tömködése. Persze megunta egy idő után, és akkor már viccesebb volt szétrugdosni az összegereblyézett leveleket:) 

Aztán segített fát ültetni is, ügyesen fogta a fát, aztán a kis lapátjával lapátolta a gödörbe a földet. Miután végeztek, akkor ő előlről akarta kezdeni, és ki akarta venni újra a fát a földből... 

 

 

1 híján 2

Azaz Matyi ma 23 hónapos.  1 hónap múlva újra születésnapja lesz. Hihetetlen!!!!

Még emlékszem az első esténkre.... mintha csak tegnap lett volna.  A frissen vágott hasammal nem éreztem magamban annyi erőt, hogy szopi után kikecmeregjek a hipermagas kórházi ágyból és visszategyem az neki rendelt kis zsúrkocsiba. Így ott maradt mellettem. Meg se mertem mozdulni, igaz, meg se tudtam volna, mert annyira féltem, hogy történik vele valami, összenyomom, ráfekszek, bármi.... még a kislámpát is égve hagytam.  A szobatársam egész este síró kislánya cseppet sem zavarta a mi kettőnk idilljét. Csak néztem Őt.... le sem tudtam venni róla a szememet. Olyan szép volt, olyan békés, olyan nyugalom áradt belőle. Aludt. Csöndesen, békésen, a kis ráncos kezecskéit össze voltak téve.  Ha fölé hajoltam óvatosan, nehogy felébresszem, akkor éreztem, ahogy a kis pihéket a buksiján, és a babaillatot. 

Minden este rácsodálkozom, hogy milyen nagy már... hogy meddig ér az ágyban. Már nem kisbaba. 

És minden éjjel rácsodálkozom, hogy mégis milyen kicsi még.... amikor alszik, ugyanolyan mint amikor még csecsemő volt. Ugyanolyan az arca, ugyanolyan békés, és ha fölé hajolok ugyanúgy érzem a kis hajának csiklandozását,  és a Matyiillatot. 

Napról-napra ügyesebb és okosabb.... minden napra van valami új. 

 

Bébialvós képek:

 

Mostani friss, Apával alvós:

 

Ui: Utólag rájőve a cím mindenképpen találó, nemcsak Matyi közelgő második születésnapjára igaz, hanem arra is, hogy alig több, mint 1 hónap híján már két kis pihésbuksijú , szundiillatú fog mellettünk szuszmákolni. Alig több, mint 1 hónap múlva, újra ott fogok feküdni egy kórházi ágyon, és mellettem lesz egy apró kisbaba... és szerintem ugyanúgy nem fogok tudni aludni mint akkor, és ugyanúgy ámulatba fog ejteni a gyönyörűsége, és ugyanúgy könnycseppek lesznek a szememben, mint akkor.... Jó lesz újra átélni azokat a perceket:)