Focimeccs a nappaliban

"Nagyjából óvodáskorra- két-hároméves kortól hat-hétéves korig- tehető életünknek az az időszaka, amikor varázslatban, a csodában nincsen semmi meglepő, és a lehetetlen is lehetséges."

/ Ranschburg Jenő/

Néhány napja találkoztam ezzel a Ranschburg-megállapítással a facebook-on. Rögtön megtetszett, és gondoltam is magamban, hogy valóban milyen igaz ez, hiszen Máté nap mint eláraszt a tiszta, őszinte kérdéseivel, megállapításaival, a fantáziavilágában történő eseményekkel.

Aztán talán még aznap, vagy másnap, már nem emlékszem, míg Milán fürdött, addig Máté focimeccset játszott a nappaliban. Labda nélkül, egyedül. Ő testesítette meg az egész csapatot, mellesleg Ő volt a Barcelona, Ő volt egyszemélyben  az ellenfél is, a kapus, a bíró, a kommentátor, és még a közönség is. Egyáltalán nem okozott neki nehézséget hogy ezt az összes szerepet Ő egymaga eljátssza. Szaladgált föl-alá a szoba közepén, cselezett, becsúszott, leszerelt, kapura lőtt és védett is.Egyszer még egy röpke szünetet is tartott a két a félidő között.

Mikor jeleztem neki, hogy lassan készülni kellene a fürdéshez, akkor közölte, hogy jó, de még 10 perc van a meccsből.

Az eset óta sokszor eszembe jut a fenti idézet. A lehetetlen tényleg lehetséges:)

Én ededül!!!!

Az utóbbi hetekben talán ez a legtöbbet hallott mondat Milán szájából. Mindent egyedül akar csinálni, függetlenül attól, hogy tudja-e vagy sem. Ezzel még nem is lenne semmi gond, ha mondjuk soha nem sietnénk sehová, és lenne idő arra, hogy családilag kivárjuk amíg ő mondjuk cipőt húz, vagy pulóvert, vagy akármi mást megcsinál, amit épp a fejébe vesz. De sajnos nem mindig van erre idő. És amikor nincs, akkor persze bepöccen.

Aztán ott van az az eset, amikor nem sikerül neki valami. Például a pulóvert nem mindig tudja felvenni, mert nyakánál akar belebújni,  (tehát a nyaka lenne alul, ha sikerülne neki így felvenni) ami persze nem megy, és ilyenkor rendszerint még az egyik ujja is kifordítva van, úgyhogy végképp belegabalyodik. Ilyenkor szabályos dührohamot kap,és utána már az sem jó ha segítek, mert legszívesebben látni sem akarná a pulóvert.

De "én ededül" van az evésnél is, ami kábé olyan 60-70%osan működik is, attól függően épp mi van az asztalon. Mert a kanalas cuccokat relatív ügyesen megeszi, persze odacsöppen a ruhájára, de ezen már nem akadok fenn. (kivéve ha épp a kimenő ruháját foltozza éppen össze indulás előtt) De a rizzsel például még mindig csak úgyahogy boldogul, mert perszehogy ragaszkodik a villához, mint a nagyok, ellenben a rizs nem ragaszkodik annyira hozzá, így legalább a fele mennyiséget a földről seperem össze ebéd után.

De ő akarja tolni a bevásárlókocsit, ő akarja venni a péksütit a boltban, ő akarja még a szatyrot is hazacipelni, szóval mindent mindent ő egyedül akar csinálni, ami néha elég kiborító tud lenni, valljuk be.

De hát majdcsak belejön. Ez most egy ilyen kor. Ami azért vicces is tud lenni, ha ez az én ededül épp jó pillanatban talál meg, mint valamelyik reggel, amikor Máté még alig nyitotta ki a szemét, de Milán már őegyedül felöltözött, hogy menjünk az ododába.

Alul teljesen korrekt is volt minden, felül viszont volt némi eltérés az elvárthoz képest.

A pulóver ugyanis annyi sebből vérzett amennyiből csak tudott, kezdve ott, hogy Máté egy szennyesből elszedett felsője volt, aztán az eleje volt hátul, ráadásul kifordítva az egész. Milánt ezek az apróságok vajmi kevéssé izgatták és amikor meglátta hogy a fényképezőért nyúlok, roppant büszkén állt oda Máté mellé, aki azt se tudta  még, hogy melyik világon is van.

Talán nem meglepő, hogy valamiért egész nap ezt a számot dúdolgatom magamban:

Huszonkettes és még:)

Sitty-sutty említés nélkül haladtunk át M3-al a félidőn, és holnap már a 22. hetet töltöm. Eszméletlen még mindig, hogy mennyire rohan az idő, mintha Mátéval a pocakban még nem szaladt volna ennyire... Az is megdöbbentő, hogy csakúgy mint Mátéval és Milánnal korábban szinte egy éjszaka alatt akkora lett a pocakom, mintha egészben ettem volna meg egy dinnyét. Tényleg. Este még alig volt valami, reggelre meg ott volt egy nagy gombóc. Félelmetes. Ez a hirtelen növekedés persze erősen rányomja a bélyeget a mindennapjaimra, mert hipphopp odalett a fittségem, és minden mozdulat nehezemre esik. Tudom, hogy lesz ez még így se, de most nagyon nem találom a helyem, mert sehogy sem kényelmes, mert itt feszít, ott fáj, és egyre többször érzem a jóöreg savasodást is, amit pedig úgy utálok. Kilók szempontjából másfél kiló plusznál tartok, ez egy egészen friss ma reggeli adat. A vérnyomásomra mondhatjuk hogy teljesen átlagos, amikor a doki/védőnő méri akkor általában a béka s...e alatt van egy picivel, ha itthon vagyok a fiúkkal, akkor inkább a plafont verdesi, úgyhogy tulajdonképpen jól vagyok.

Éééééés..........

Csütörtök óta már azt is tudjuk, hogy ha minden igaz, akkor egy újabb KISFIÚVAL gyarapodunk :))) Legalábbis a doki is meg én is úgy láttuk, hogy ez bizony kisfiú. És olyan szép kis gombócbuksija van mint a Nagytesóinak, és mivel este voltam dokinál ami neki a csúcsideje, így épp vidáman lubickolt. És olyan nagyon aranyos volt:) Olyan nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz igaziban!!!! Hogy kire fog hasoníltani... Mátéra vagy Milánra? vagy kapunk egy harmadikféle verziót, és igazából egyikőjükre sem, de mégis mindkettőjükre? Sajnos fényképem nincsen róla... valahogy mindig elfelejtődik, és nekem sincs eszemben, hogy kérjek. De majd úgyis megyünk 4D-re, és akkor majd szép képeket tudok majd mutatni.

Mikor Milánról kiderült, hogy fiú lesz, akkor emlékszem, hogy tele voltam kétségekkel. Hogy fogom-e őt is úgy és annyira szeretni, mint Mátét, hogy hogy fogom kezelni  a hasonlóságukat-különbözőségüket. El sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet egy másik kisfiú aki a miénk, de nem Máté. Most sem tudom elképzelni, hogy milyen lesz, de most inkább a várakozás és az izgalom a domináns bennem, nem  a félelem és a kétségek. Tudom, hogy bármilyen is lesz, hasonló vagy másmilyen, nagyon fogjuk szeretni!!!! Mind a négyen:) És ennél több úgysem kell, a többi úgyis kialakul magától.

Máté már nagyon várja:) Egyre többet beszél róla, és tervezgeti, hogy majd mi hogy lesz akkor amikor már a Picibaba is megszületik. Hogy majd addig amíg nem tud a Picibaba vele játszani, addig majd ő is ott fog feküdni mellette és simogatja a kezecskéjét. Meg hogy majd menjünk Törökországba (ki tudja miért pont oda?) de majd csak akkor ha már a Picibaba is megszületik, hogy Őt is vigyük:) És kitartóan Misikének hívja:)

Szóval nagyon örülünk!!!! És nagyon várjuk már! Biztos nagyon klassz lesz!!!!

Ovis szöszök

- És mit játszottatok az oviban?

-Autóversenyeset. Én voltam VillámMeki.

-Csak hát túl korán jöttél értem! (majdnem negyed 5 is volt már). Mert 30 perces futamok vannak. Úgyhogy máskor akkor gyere, amikor vége van egy futamnak. Most is fel kellett adnom a versenyt !!!!

- Oké Főnök!

- Anya, képzeld el, hogy az oviban Andika mindig akkorát tüsszent, hogy a szája elé kell tennie a kezét!

-Persze, hogy olyat tüsszent, hiszen mindig a szánk elé kell tenni a kezünket! Te nem szoktad?

-Én csukott szájjal szoktam tüsszenteni.

-Ja:)

- Én nem hiszem, hogy Izabellának hoz valamit is a nyuszi.

-Miért?

-Mert Ibolya néninek mindig rá kell szólnia az oviban.

-Rád meg itthon kell rádszólnom nekem. Akkor neked sem hoz semmit, nem?

-De Te az anyukám vagy, nem az óvónéni.

-Ja???? Hogy az más????

- Képzeld el, a Tamás meg a Peti mindig harapdálnak.

-Hát mondd nekik, hogy ne harapjanak, mert az nem szép dolog.

- Hát már mondtam, de nem értik!!!! Annyira értetlenek!!!!!

Végül egy nem ovis ráadás:

- Máté, kérsz egy maflást?

- Köszönöm nem kérek!

(És nem, nem szoktuk verni a gyerekeket)

Húsvéti képegyveleg

A húsvéti mérleg:
- egy teljes hangerős és 3 elsuttogott locsolóvers Máté részéről
- több szatyornyi csokitojás, csokinyúl, csokicsirke és társai
- rettenetes mennyiségű édesség és üdítő Milán pocakjában
- Máté már várja a következő húsvétot
- én még nem álltam mérlegre:)
Valahogy így:

Félős

Máté a 101 kiskutyás könyvet nézegeti.

-Anyaaaa!!!! Nagyon félek! Nagyon félek!
-Mi a baj?
- Semmi, csak itt fogja Szörnyell néni elrabolni a kiskutyákat!
-Akkor lapozz tovább!
-De még nem olvastam végig az oldalt!

És még legalább 1 percig sopánkodik hogy mennyire fél:)

Húsvétváró

Nem tudom miért, de valahogy a húsvét engem minden évben olyan váratlanul ér, tökmindegy, hogy korán van vagy későn, szinte csak akkor kapok észbe, hogy hoppá húsvét, amikor az oviban mondják, hogy akkor viszlát, holnaptól tavaszi szünet van. És mivel az ünnepet rendszerint nem is szoktuk itthon tölteni, így az igazi húsvéti készülődés is nagyjából el szokott maradni. Idén meg pláne kimaradt, mert még a szomszéd néni se szólt, hogy ad barkát, pedig arra nagyon számítottam. Sebaj.

De hogy mégis legyen valami lekerült végre az ajtóról a karácsonyi hóember és került a helyére szép tavaszi húsvétváró virág. Aztán tegnap ugye sütöttem egy nyuszitortát, ma pedig amíg én ebédet főztem a fiúk hímestojást festettek, papíron. Máté óhaja volt, hogy így legyen, rajzoltatott velem csodaszép hímes tojásokat, amiket aztán ő kifestett festékkel. Meg persze Milán is, bár vele még mindig nem sikerült megértetnem a víz-festék-papír sorrendet, (komolyan nem értem miért nem érti) és rendszerint a festék-víz-papírt alkalmazza, ami ugye kevésbé látványos, de legalább elfoglalja magát. Aztán Milán persze hamar megunta, és inkább elvonult mondókázni, de Máté még egy húsvéti kifestőbe is belekezdett, és nagyon ügyesen kiszínezte a tojást.

És mivel nem tudom hogy a hétvégén mennyire kerülök gép elé, most ragadom meg az alkalmat, hogy Máté idei locsolóversével kívánjak mindannyiótoknak 

Kellemes Húsvétot ,

a lányok legyenek illatosak, a fiúk zsebe pedig teljen meg piros tojásokkal.

Korán reggel útra keltem,
Se nem ittam, se nem ettem.
Tarisznya húzza a vállam,
Térdig kopott már a lábam.
Bejártam a fél világot,

Láttam sok-sok szép virágot.
A legszebbre most találtam,
Hogy öntözzem, alig vártam.
Piros tojás, fehér nyuszi,
Locsolásért jár egy puszi.

És ha már április, akkor nálam  tulipán.Hogy ez épp Hollandiából származik e azt már nem tudom, mindenesetre jó sok tulipán nyílik és készül nyílni itt nálunk a kertben, és mindegyik egy kicsit visszavisz 3 évvel ezelőttre.... De jó is volt:) De jó is lenne!!!!

Nyuszitorta

Már jó pár hete áll a kamrámban egy nyuszitorta-forma arra várva, hogy megtöltsem valami finomsággal. Ez a nap tegnap jött el. Egészen eddig nem tudtam igazából, hogy milyen sütit is süssek benne, aztán olvastam Csillus csupacsokis tortareceptjét, és rögtön tudtam, hogy ezt akarom, így ez lett. És bár versenyen nem indulnék vele, mert tortadíszítésből nagyon le vagyok maradva, de a fiúknak nagyon tetszett, és tulajdonképpen én is meg voltam magammal elégedve.  A torta pedig valóban isteni finom.

Dínó-nézés

Kint vannak mér egy ideje a városban a plakátok, hogy a Kökiben valami tutijó dinó-kiállítás van, de mivel a Köki nem igazán fekszik a mi csapásvonalunkon így csak említésszinten maradt a dolog. Aztán vasárnap délelőtt mert nem volt más dolgunk és az idő sem volt olyan jó kintlevős, mégiscsak elmentünk megnézni. Én azt gondoltam, hogy ez olyan igazi kiállítás, külön terem, meg ilyesmi, de nem, hanem olyan mint amilyen mondjuk a húsvéti díszítés szokott lenni az ilyen plázákban, hogy itt-ott le volt rakva néhány dinoszaurusz, amik mozgatták a farkukat-fejüket, meg hangot adtak, persze úgy, hogy jól járd körbe közben a plázát is.

Máténak nagyon tetszett. És ez tulajdonképpen a lényeg. Teljesen odaáig volt, és még vicsorgott is, úgy mint ahogy a dinók. Aranyos volt nagyon.

Milán legújabban felvett jószokásához híven teljesen random módon lenyomott egy-egy hisztit, szerintem néha még maga sem tudta hogy éppen miért is megy a cirkusz. Végül aztán megbékélt, és ő is eléggé érdeklődő lett.

Lehetett volna még fényképezkedni meg dinón lovagolni, de jó hosszú sor állt mind a két a helyen, Máté meg nem nagyon forszírozta a dolgot, mint tudjuk, nem egy szereplős fajta, így ezt kihagytuk.

A délelőtt legviccesebb helyzete pedig az volt, hogy amikor bementünk az Obiba, Feri meg Máté előttünk pár méterrel szépen bement, engem meg Milánt pedig a hatalmas magasságunkból adódóan nem észlelt a fotocellás ajtó. Erősen gondolkoztam, hogy akkor csinálok magamból nagyobb bohócot ha bezörgetek, vagy akkor ha elkezdek ugrálni mint egy bolond, hogy hátha észrevesz az ajtó. Szerencsére Feriéknek feltűnt hogy lemaradtunk, és hátrafordultak, majd beengedtek. Ezután megyünk be az üzletbe és a kapu amin át kell menni fejbekólintotta Milánkát:) Mert nem érezte, hogy ő még ott jön fél lépéssel mögöttem, és elkezdett bezáródni. Szerencsére nem ütött nagyot, Milán is csak nevetett rajta, na de mégis:)

Nem tudni

Nyilván nem fogok újat mondani senkinek sem, mert aki tudta bármilyen elérhetőségemet az már tudja, hogy a pénteki ultrahang nem vitt minket közelebb a fiú lesz-e vagy lány kérdés megválaszolásához, azaz továbbra is a vagy-vagy kategóriában vagyunk. Ami minket, engem legalábbis egyáltalán nem izgat, én most teljesen nyugodt vagyok, mondhatni érdektelen, mert bármi is lesz, mindenképpen jó lesz, és mindkét verzióra nagyon kíváncsi is vagyok. Ha lány, akkor érthető okokból... nem volt még ilyenben részem. Ha fiú akkor meg azért. Tök kíváncsi vagyok pl. arra, hogy ha fiú lenne, akkor milyen lenne. Külsőleg is meg belsőleg is. Mert az eddigi két fiunk olyan nagyon különbözik egymástól, de sokszor meg mégis olyan egyformák. Na ezt jól összekuszáltam, de talán értitek mire gondolok. Szóval szerintem nagyon izgi lenne még egy fiú:) Most egy kicsit jobban  el is tudok képzelni egy fiút. Olyan vagány dolog 3 fiús anyukának lenni:) És ráadásul van egy kedvencnevem, ami persze hogy fiúnév.  Ennek ellenére mégis picit jobban érzem lánynak, mint fiúnak.

Na de abbahagyom ezt az eszmefuttatást, mert úgysem vezet sehová.

Szóval a doktorbácsi szépen körbenézegette, és minden teljesen rendeben van M3-al, pontosan a korának megfelelő méretekkel rendelkezik,szép íves gerince, kerek buksija, és nagy pocakja van (nagyobb mint Milánnak volt hasonlótájt:) :)

BPD(koponya haránt átmérője): 43.8mm

AD1(gerinctől a hasfalig a poci): 50mm

AFP: 1.44  MOM, 51.69ng/ml

OFD(koponya hosszanti átmérője): 62.7mm

AC(pocakkerület):145.4mm

HC(buksikerület):170mm

FL(combcsont): 31.1mm

Becsült súlya: 309 gramm

A vizsgálat alatt végig kezét-lábát a pocakjához húzta, ebből a pózból nemigen lehetett kimozdítani semmivel. Nyilván elegemvanavilágból hangulatban volt, ami biztos rólam ragadt át rá, mert pénteken kicsit én is abban voltam. (képet sajnos nem kaptam, igaz el is felejtettem kérni)

Uh után ugyanis a felszámolás alatt lévő munkahelyemre mentem búcsúzkodni kollégáktól, barátoktól, a laboromtól, a készülékeimtől.... hát nem volt jó érzés....és akkor még szépítettem is rajta egy kicsit.