Évtized

Hogy mi fér bele 10 évbe?
Egyetemi, kollégiumi évek, bulik, vizsgaidőszakok, stressz, összeveszések, kibékülések, távkapcsolat, utazás, albérlet, másik albérlet, viták, munkakeresés, munkábaállás, garzon, első autó, utazások belföldön- külföldön, esküvő, nagyobb lakás, első gyerek, nagyobb autó, második gyerek...
Hullámhegyek-hullámvölgyek....
Az első 10 évünkbe Nekünk ennyi fért bele:)

Matyiszavak és Kisöcsilak

Matyi szókincse egyre csak bővül. Ez azért is örömteli, mert hosszú perceket el tudunk tölteni úgy, hogy én kérdezgetem, hogy mit hogy mond és ő mondja. Végre sikerült egy részletét ennek a játéknak videóra rögzíteni. Az elhangzott szavak csak töredékei a Matyi által ismerteknek és használtaknak, csak nem mindig jut eszembe, hogy mit is tud már. Meg vannak időszakosan gyakrabban használtak, illetve olyanok, amik kicsit feledésbe merülnek. És vannak a kedvenceim, amit olyan aranyosan mond, hogy legszívesebben egész nap csak azt mondatnám vele. Egyik ilyen örök kedvencem a paradicsom-pempi. A videó elején pedig egy kis újra sláger ugatás hallható. most megint rákapott az ugatásra, áll a tükör előtt, és ugatja a tükörképét, és tetszik neki, meg nekem is:) A hátizsákot pedig azért akasztotta a nyakába, mert már mehetnékje volt, de nem kell megijedni, nem fojtja meg magát vele, mert csak egy cserepelus volt még akkor csak benne.

Továbbá elkészült egy újabb pocakfotó, ezúttal a 23. heti. Az elmúlt napokban nagyot nőtt, legalábbis úgy érzem, magamon és a felvennivágyott ruháimon is, amik biza egyre szűkebbek, rosszabb esetben teljesen szorosak, azaz használhatatlanok. A Bentlakó is egyre aktívabb, gondolom szűkül a tér. A teherbírásom már régen nem a régi, egy-egy séta Matyival kettesben teljesen ki tud ütni,pedig tényleg minden bokorban megállunk autót, buszt, és bármilyen járgányt nézni, útpadkára leülni, kavicsot és botot gyűjteni, kerítést simogatni, egyebek, és mégis. Ha még játszóterezés is van, az már számomra maga a halál. De remélem hogy ez csak valami múló fáradtság a hirtelen megnőtt pocak miatt, mert hát hol van még a vége... 

Érdekességek

Bár Olaszországnak igen kis szegletét ismerem, de azt hiszem nyugodtan állíthatom, hogy itt aztán mindent meg lehet találni, minden előfordulhat és annak az ellenkezője is. Ha csak az észak-dél ellentétet nézzük, már meg is magyaráztam mindent, míg észak inkább Svájc, addig dél inkább Afrika. Mind a városrendezésben, mind az emberek tekintetében, bár az olaszok északon is csak olaszok.

Nem mondanám semmiképp, hogy nem vendégszeretőek, hogy ha betérünk valahová nem néznek látnak szívesen. Kedvesek, és mosolygósak. Az utcán is, az egyszerű emberek nagyon barátkozóak, főleg Matyika miatt, az olaszok híresen család és gyerekszerető nép, és ezt lépten nyomon érezzük is, mindig van egy-két kedves szavuk, (lenne több is, csak én nem értek olaszul, ők meg nem beszélnek angolul), ha mást nem akkor hangosan Chio-znak Matyinak. Mégis van bennük egyfajta exhibicionizmus, és nemtörődömség a másik iránt.

Talán ezért is vethette meg a talajt itt annyira a divat, mert az emberek mernek mások lenni, mást hordani, mint a többiek, nem tucatárut, hanem valóban egyedi, minőségi darabokat. Az hogy némelyik ilyen minőségi darab hogy néz ki, az már más kérdés. Pl. nekem egy piros farmer még egy nőn is kicsit sok, nemhogy egy férfin, pláne nem egy tőle elütő ugyancsak élénk színű inggel és makkos cipővel. (Megdöbbentő, hogy a makkos cipő még mindig divat, még a neves üzletek kirakataiban is láttam belőle jónéhány példányt) De láttam már nőt is citromsárga szoknyában, és lila blúzban, tényleg olyan volt mint egy papagáj. Mondjuk alapvetően nem az jellemző a városra, hogy mindenki csiricsáré ruhákat hord, de van ilyen is, és nem kevés. A dolgozó nők-férfiak egyszerűen elegánsak, a férfiak ing-zakó és gondolom táskában lapuló nyakkendő kombóban nyomulnak, (bár a Gianni típusú macsókból nem látok annyit, mint azt a beharangozások alapján várnám)a nők fekete vagy pasztell szoknya/nadrág és egyszerű, de finom vonalú nem gagyi műanyag anyagú blúzban. Tényleg csinosak,magasak, és vékonyak, szépen fésült a frizurájuk.

A nemtörődömségre egy példa: a múltkor mikor egy étteremből készültünk eljönni, és már nyitottuk az ajtót, hogy megyünk ki, egy 20-30 fős társasággal találtuk  szembe magunkat, akik épp befelé jöttek, és nem, nem engedtek minket ki, hanem mind a 30an szépen besétáltak, átsétáltak rajtunk, jókedvűen, nevetgélve, nyilván fel sem merült bennük, hogy ha esetleg mi kimehetnénk, akkor ők könnyebben be tudnának jönni.

A buszok és a villamosok alacsony padlósak, kivéve egy-két matuzsálem korú villamost, de azzal nem járunk. A metrónál viszont mindig kell lépcsőzni, így azt csak Ferivel  együtt tudjuk használni.

Hétfőn a közeli bolt csak 10-kor nyitott, én ezt nem tudtam, és a bolt előtt már elég szép tömeg várakozott, tele nénivel, a gurulós cvekkerükkel.  Mikor felhúzták a redőnyt, csak úgy rohantak be ész nélkül, áttrappolva Matyin és rajtam is,  mintha az életük múlt volna azon, hogy melyik bevásárlókosarat tudják megszerezni. Ilyen szempontból tényleg mintha otthon lennék.

Na de nem is ezt akartam igazából, hanem két képet, ami szerintem érdekes.

Az egyik:

Lehetne ez akár egy kis mozaikkövekkel kirakott Hamupipőke üvegcipő is, akár. De nem az:)

ez kérem, egy fürdőkád. hogy mennyire kényelmes benne feküdni nem tudom, még elképzelni sem tudom hogy egy ilyenben töltsem el az esti habos fürdőmet. (nem is férne be a fürdőszobánkba). Hogy van-e olyan ember, aki megvesz egy ilyet, azt sem tudom, de gondolom van, mert több féle is volt belőle, és volt ára is, de olyan sok számjegyből állt, hogy nem tudtam megjegyezni.  De szerintem mókás:)

Aztán a másik, amit már kommentbe betettem, de hogy ne vesszen el, ide is berakom, az a kisFiatos virágtartó, ill. fatartó, mert ezek voltak a fák köré téve. Műanyagból vannak, és hófehérek. Nem tudom, mikor kerültek ide, de még nincs rajtuk egyetlen firka sem. Otthon szerintem már az első percben összefirkálták volna. Aztán lehet, hogy itt is, csak itt lemossák:) De majd megyünk még arra, és akkor megnézem, mi az ábra.

Hétvége- Monza, Milánó

A hétköznapok itt Milánóban szinte ugyanúgy zajlanak, mintha csak otthon lennénk. Leszámítva, hogy reggel mikor ébredünk akkor Apa még itthon van, és este akár elé is mehetünk, mert csak egy bő fél órányi sétára dolgozik. De alapvetően minden ugyanaz, annyi könnyebbséggel, és ezt azért otthon is el tudnám viselni, hogy itt minden nap jönnek takarítani:)

Tegnap este a Marley meg én című filmet néztük, ami nem új film már, de mi csak most jutottunk el ideáig, és egy egész napos matyinyűglődés után a legjobb választás volt, már csak azért is, mertnéhol iróniával, és humorral a saját éltünkre is ráismertünk, (kutya nélkül). Na de ez csak azért, mert eszünkbe jutott , hogy Matyi is olyan, mint a filmbeli kutya, akit kétszer kell megfuttatni egy nap, aki előtt be kell zárni a fürdőajtót, mert képes pancsikolni a wc-kagylóban, aki mindent szétszed, megrág, tönkretesz, és zajong. Nagyjából így telnek a napjaink, próbáljuk Matyit és az idegeinket kordában tartani. Matyi amúgy hullámzó teljesítményt mutat hiszti terén, szombaton teljesen korrektül viselkedett, nem volt balhé, vasárnap viszont az egész napja gáz volt.

Szombaton Monzába kirándultunk, (15 perc vonatút Milánóból) és csak itthon, este tudtuk meg, hogy pont a jövő, ill. ezen a héten lesz a monzai F1-es futam, úgyhogy szerencsénk volt, hogy most mentünk, most hétvégén nyilván tömeg lesz a városban, meg az utakon is.  Monzát egyébként kisvárosnak titulálja a könyvünk, de 120 ezer lakosú kb. , ami magyar szinten már nem is olyan kicsi. Mint minden normális olasz városban itt is van a főtéren egy Doumo, meg még egy csomó kisebb, de szép templom. A város maga igen hangulatos, és viszonylag nyüzsgő.

A nap fénypontja az volt, amikor sikerült beülnünk szerintem az ország legdrágább kávézójába, ahol fejenként 5 euróért ittunk egy kávét, hmmm... persze ez csak akkor derült ki, amikor  a kávé már az asztalunkon volt... igen, kérhettünk volna itallapot, de nem tettük, sose tesszük, mert mindig ugyanazt isszuk, Latte Macchiato-t, és soha, sehol sem fizettünk még ennyit, pedig sokszor kávéztunk már jó helyen, sőt... ha nyaralunk akkor az egyik hobbink az, hogy a főtéren kávézunk a teraszon. Na mindegy, én egy kicsit felhúztam magam, aztán már csak nevetve emlegettük az 5 eurós kávénkat.

Fel akartuk keresni az autópályát, hogy legalább kívülről megnézzük, vagy a környékét, és el is indultunk felé, egy hatalmas parkba, a Parko Monza-ba, ami egy hatalmas zöld terület a város szélén, melynek csak a 15%-át teszi a versenypálya, a többin mindenféle egyéb sportnak lehet hódolni, van itt golfpálya, uszoda, teniszpálya, biciklipálya, rengeteg játszótér, és minden ami egy örökmozgó 21 hónapos kifárasztásához kell,  kavicsos út, bot, kutya, növények, büfé. Matyi jött is bőszen a lábán, hol kavicsot gyűjtött, hol bottal kapirgálta az utat, hol szaladgált, élvezte. És így mivel végig gyalogolt, nem jutottunk el egészen a pályáig, mert akkor már túl későn értünk volna vissza. Így is hullafáradtan dőltünk mindannyian ágyba.

Vasárnap a fárasztó szombat után, és hogy engem is kíméljünk kicsit csak a városba mentünk be. Voltunk olyan helyen ahol már jártunk, de szeretjük, szeretem, és olyan eldugottabb kis utcákban is, ahol a múltkor nem. Nézelődtünk az üzletekben, bementünk a Ferrari boltba, ahol mindenféle Ferraris cuccokat árulnak méregdrágán,  pl. vehettünk volna egy Ferrari emblémás rugdalódzót mindössze 75 euroért. Aztán voltunk a divatnegyedben, és tátottuk/tátottam a számat... nem is annyira a kirakatban lévő cuccok miatt, hanem a kirakott árlista miatt, csak úgy röpködtek az 1000 eurók egy-egy táskáért, de egy ruhát is lehetett volna venni 4-5 ezerért... nem vettünk.

Bár Matyi be akart trappolni egy-két helyre, de jobbnak láttuk nem beengedni az elefántot a porcelánboltba.

És nem, nem én voltam ám az egyedüli, aki a kirakatokat fényképezett, rajtam kívül jó páran voltak még, szóval nem éreztem magam  annyira hülyének:)))

Aztán megint csak parkoztunk, Matyi nagy örömére, ahol voltak kacsák, halak, és ahol kedvére porolhatott, úgy nézett ki mint egy hontalan árvagyerek, olyan koszos volt. De úgy szeretem, amikor látom az arcán az örömöt, a lelkesedést, és tényleg olyan kevés kell neki hogy jól érezze magát.

Ma este pl. plázázni megyünk, amit ugyancsak szeret:)

Új fejezet: hiszti

Matyira ezideág tényleg nem sok panaszom lehetett.  Persze vannak/voltak/lesznek nézeteltéréseink, de eddig többnyire sikerült egy mindkettőnk számára kedvező megoldást találnunk a bajainkra.

Matyi azonban nő, okosodik, idősödik, önállósodik, feszegeti a határait, mostanában egyre durvábban, és hangosabban teszi mindezt. Igen, azt hiszem beléptünk a hisztikorszakba. Tudtam, hogy el fog jönni ez az idő,  és tudtam azt is, hogy vészesen közeleg. De most itt van, és néha az én jámbor,mosolygós kisfiamat eluralja valami dühöngő, önmagából kiforduló vadállat. Ilyenkor aztán nincs menekvés.

Egyelőre a hisztik ideje jól körülhatárolható időpontokban érkezik. Ilyenek pl. az esték, amikor már fáradt, nyűgös, de aludni azt semmi pénzért nem akar, vagy épp még nem tartunk ott, mert mást csinálunk, máshol vagyunk. Ez a része úgymond könnyen kiküszöbölhető azzal, ha időben minidg hazaérünk, és tartjuk magunkat a napirendhez.  Ez azért nagyjából így is szokott történni, de Matyinak mostanában minden mostazonnal kell, 5mp késedelem végzetes lehet mindannyiunknak.

Deeeee, újdonságként szerepel a palettán, hűdejó,  a bárhol lenyomok egy hisztit című nagyelőadás, amit bevallom, nem igazán tudok még (jól) kezelni, igazából sehogy sem tudom. Mert igazából nem is tudom, hogy épp mi a probléma. Mert ha elhárítom azt ami szerintem kiváltotta az ellenérzését, a hiszti nem marad abba. És akkor van földön ülés, térdelés, ököllel a padlót csapkodás, gonosz nézés krokodilkönnyekkel megspékelve, csakhogy mindenki lássa, hogy neki vannak a világon a leggonoszabb szülei, mert nem tehet meg valamit, amit szerinte megtehetne.

A legdurvább előadást eddig a milánói repülőtéren adta elő szerdán este  amolyan Üdvözellek Milánó programként, amikor is nem ülhetett fel egy ott parkoló járgányra, valami csomagszállító vagy takarító autó, nem tudom. Kezdődött a földön fetrengéssel, majd a babakocsiban vergődéssel, majd jött a finálé, az akkor nem veszek levegőt, úgyse... ilyet már nagyon régen nem csinált, bébikorában utoljára. Rémísztő volt! Persze 5 perc múlva a taxiban már mélyen aludt.

De volt már bolti balhé, mert nem jöhetett a lábán, mert az alsó polcokról mindent lepakolt, és volt hogy földhöz vágott csak úgy kíváncsiságból. (még szerencse, hogy nem az italos pultnál jutott ez az eszébe, hanem a papucsoknál) .

A babakocsiban ülésből most megint több a balhé, mint az elmúlt időben, Ő  mindenképpen saját lábon akar abszolválni bármilyen hosszú utat, vagy neadjisten ölben, nyakban, amire ugye én nem vagyok vevő, de még akkor is gyalogolni akar, amikor már nem tud, és csak húzatja magát.

Szóval nem könnyű most vele. De tudom, remélem, hogy túl leszünk rajta mindenfajta testi-lelki sérülés nélkül, és itt főként a saját testemre és lelkemre gondolok. Napközben még csak-csak jól viselem, tűröm, kezelem, de estére elegem lesz, elfáradok, és gondolom azt ő is érzi, hogy kevesebb már a türelmem.

Azt is tudom, hogy ez a folyamat természetes, hogy együtt jár a kisgyerekké válással, azzal, hogy még nem tudja magát maximálisan kifejezni, hogy többet akar a világból magába szívni, mint amennyit képes, hogy többet szeretne kifelé is kommunikálni, de nem tud még,  és igen, van amikor nem értem a jeleit, vagy félreértem.

A legbosszantóbb (számomra) megint az, hogy ebben az esetben is, mint már oly sokszor eddig, és oly sokszor még a kulcsszó a TÜRELEM.  Amiből nekem még mindig kevesebb van, mint kéne,  pedig sokkal több van, mint korábban volt, szerintem.  Szóval jó lenne nekem is rágyúrnom erre a türelem témára.

A szobatisztasághoz vezető hosszú út legelején

Minden kornak megvannak a maga szépségei, és kérdései. Kezdődnek ott, hogy ül-e már, áll-e már, jár-e már, beszél-e már, mit eszik, átalussza-e az éjszakát, stb. stb... reggelig sorolhatnám. A Matyi korában az épp aktuális, mindenhol bárki szájából elhangzó kérdés az hogy szobatiszta-e már? 

Nem, még nem szobatiszta, de majd az lesz. Ha nem ebben a hónapban, akkor a következőben, vagy az azt követőben, amikor benne is felmerül majd az igény rá.

Tavaly nyáron még úgy gondoltam, hogy az idei nyár majd jó alkalom lesz, hogy próbálgassuk a pelusmentességet. Aztán úgy alakult, hogy meglehetősen kevés időt töltöttünk itthon, egyvégtében sosem volt több 1 hétnél, így nagy értelmét nem láttam, hogy nagyon belemélyüljünk valami rendszerbe, amit aztán idegen helyen nem tudunk alkalmazni. De azért vettünk egy wc-szűkítőt, ha mégis úgyis adódna úri kedve a fiatalemberünknek, hogy kipróbálná a legkisebbik helyiségünket, akkor ennek ne legyen akadálya. Úgy gondolom, hogy ha egy mód van rá, akkor a bilis részt kihagyjuk a műveletből. Egyrészt semmi értelmét nem látom, hogy először bilire, majd wc-re szoktassam, másrészt számomra a bili amolyan kihelyezett pelus, amivel még több gond van, mint a pelussal, amit egyszerűen csak lekapok-kidobok, míg a bilit tisztogathatom minden egyes művelet után. Brrr... én ennél azért kicsit finnyásabb, és lustább is vagyok. Persze ha azt látjuk majd, hogy bili nélkül nem fogunk semmire sem jutni, nyilván be fogunk szerezni egyet, és félre fogom tenni minden felgyülemlő ellenérzésemet. 

Szóval wc-szűkítő...Néha-néha rá is kéretzkedett, ücsörgött egy darabig, letépkedett egy fél tekercs wc-papírt, és már jött is le.

  Aztán néhány hete a fürdés előtti lepucérodás alkalmával mindig megállt a tv előtt (csípőretett kézzel) és előfordult, hogy ha nem voltunk elég szemfülesek, akkor bizony a padlóra csorgott az anyag. Persze utána már hiába céloztuk meg az erre a célra szánt helyiséget, ott már nem sikerült produkálni. 

De olyan is volt már, hogy Matyi egyszer csak a wc-ajtó előtt szobrozott, kérve, hogy hadd mehessen be. Bement ráült, a szokásos papírtépés, aztán semmi. De nem erőltettem semmit. Nem ültettem órákig a wc-n, hogy addig onnan le nem száll, amíg nem történik valami.

Aztán tegnap este megtörtént az áttörés!!!!! Ugyanaz a tv előtt állós, csípőretett kezes forgatókönyv szerint történt minden, ahogy szokott, csak most lehet, hogy időben érkeztem... nem tdom... de mentünk a wc-re, és kis várakozás után megtörtént a csoda.... egy csepp, majd kettő is a wcben landolt. Nagy volt az öröm, mindenki részéről. Matyinak annyira megtetszett a dolog, hogy szegénykém erőlködni kezdett, hogy még, még, még jöjjön valami.

Mi meg persze közben ujjongtunk és agyondícsértük. Olyan ügyes volt!

Nyilván nem gondolom, hogy ez most már mindennapos lesz, és a szobatisztaság innentől fogva sétagalopp, és jövő héten már nem kell pelenka. Dehogy! De az első, legnehezebb  lépést megtettük ezen a hosszú úton, amin majd szép lassan, a Matyi tempójában  végigmegyünk.  De azt mindenképp pozitívumnak könyvelem el, hogy úgy láttam  Matyiban is jó érzések szabadultak fel, nem traumaként élte meg a dolgot. Ha így halad, és rákap az "ízére" akkor még az is lehet, hogy a télre csak egy pelenkással lesz dolgom. 

Mindenesetre furcsa lesz, ha Matyi már nem lesz pelenkás Akkor már tényleg nagyfiú lesz, visszavonhatatlanul.

UI: Friss: A délelőtti peluscserénél újra megcéloztuk a mellékhelyiséget, és a próbálkozást megint csak siker koronázta:))) Ennyire egyszerű lenne??? Ilyen hirtelen felnő a fiam??? Egyik napról a másikra??? 

Így most újabb elcsomagolandó darabbal bővül az amúgy sem kicsi bőröndünk, a wc-szűkítővel, mert ha már így ráérzett a mikéntjére, akkor semmiképp ne maradjon félbe:)

Kerekedő világ

Régen el sem tudtam volna képzelni azt, hogy fiam szülessen. Valahogy mindig csak lányban tudtam gondolkozni, azt hittem, hogy egy fiú annyira más, hogy nem is tudnék mit kezdeni vele. Aztán mikor kiderült, hogy Matyink lesz, kellett egy kis idő, amíg ráhangolódtam, de még mindig nem tudtam elképzelni milyen lesz. Aztán megszületett, és minden olyan jó lett, valahogy minden kialakult, egymásra hangolódtunk, beleszoktam, beletanultam. És nem panaszkodhatom, mert Matyi bár fiúból van, mégis elég bújós, szeretigényes, nincs ellenére egy kis szeretgetés, sőt most már ő maga is kezdeményez. 

Csütörtök óta tudjuk, hogy a családunk még egy ilyen kis Buksimanóval gyarapodik. Most nem kellett idő, hogy ráhangolódjak... rögtön tudtam, hogy jó lesz, hogy így lesz jó. 

Nem telik el nap azóta, még óra sem talán, hogy ne gondoljak Rá, hogy ne várjam Őt minden porcikámmal. Ha Matyira nézek, már Őt is látom, olyannak, legalábbis nagyon hasonlónak, mint amilyen Ő,  rövid kis szőke pihékkel a kis kerek buksiján, ahogy rohangál a kertben. 

Vasárnap vendégeink voltak, barátok a csaknem 5 éves fiukkal. Peti egyke, még, és látszik is rajta, hogy egyedül van, hogy otthon minden figyelem felé irányul, ami természetes. Nem nagyon tetszett neki, ha nem ő volt a középpontban, ha ez mégis előfordult, akkor minden erejével azon volt, hogy helyrebillentse a mérleget. Matyi pedig követte őt mindenhová. Felnézett rá, rajongott érte, kereste a társaságát. Aranyos volt.  A nagyok labdáztak a kertben, Matyi pedig olyan élvezettel szaladgált a labda után, és közben kacagott, nevetett, olyan boldog volt. 

Én pedig a hintában ülve csak néztem őket, és elképzeltem, hogy milyen jó lesz, ha majd a mi két lurkónk fog rohangálni az udvaron. Annyira várom már! 

Olyan türelmetlen vagyok, legszívesebben előretekerném az időt, vagy valahogy belelesnék a jövőbe, hogy lássam a mindennapjainkat négyesben. Hogy lássam, hogy milyen testvér lesz Matyiból, hogy tudjam, milyen 2 gyerekes, 2 kisfiús anyukának lenni.

Persze biztos nem fog minden olyan simán menni... Matyi után már nincsenek illúzióim, de azt is tudom, hogy a nehéz napok elmúlnak, és idővel egyre kevésbé fogok emlékezni az átalvatlan, végigsírt éjszakákra, a hasfájós reggelekre, a fogzásokra, a hisztikre. 

 

Kerekedik a világ... de még nem egészen kerek... ahhoz még kell kb. 4 hónap, hogy összeérjen a két a vége:)

 

Hát nem olyanok mint két tojás??? 

 

Egyből-kettő

Nagy izgalommal készültünk a kora estére, mindnyájan. Matyi délután egy 3 és fél órás megszokottnak épp nem nevezhető alvást produkált, melynek az lett a következménye, hogy olyannyira feltöltődött energiával, hogy fél 5 kor már kötéllel sem lehetett volna a lakásban tartani. Mondjuk engem sem. Én is be voltam sózva. Nem is annyira amiatt, hogy kiderül-e a neme, hanem inkább amiatt, hogy milyen lesz Őt látni, majdhogynem igaziban, életszerűen.

Jó korán megérkeztünk, de gondoltuk benézünk addig a boltba, hogy mi a felhozatal Matyiágy ügyben, (nem volt nagy választék, mindössze 1 db) , és mivel Matyi mindenképpen bele akart mászni egy járókába, ill. minden járókába, majd ki akart próbálni minden járgányt, jobbnak láttuk, ha elhagyjuk a terepet, és a folyosón kialakított amolyan játszósarokban ütjük el az időt. Matyi itt magáévá is tett egy régi ismerős Flinstonos járgányt, és jól elvolt. Nem is nagyon füllött a foga ahhoz, hogy bejöjjön a uh-szobába, és bambuljon egy képernyőt, ahol valami furcsa Kistestvérnek nevezett lény lubickolt. Részéről kb. 3 percig tartott a lelkesedés, ami alatt ledodózta (értsd: labda) a Kistestvére fejét, majd az én testi épségemért kezdett el aggódni, nagy hanggal.

Az ultrahang maga, nagy élmény volt, nekem. Legelőször a szokásos összekupordott pózban találtuk, mindkét kezével az arca előtt, fedezékben volt. Aztán valahogy mégiscsak meggondolta magát, és kicsit kifelé fordította az arcát, és megpillantottuk... És olyan nagyon szép volt, és teljesen olyan volt mint Matyika. A szája, az orra, mintha oda lett volna másolva a két évvel ezelőtti felvételről. Megdöbbentő volt a hasonlóság.

Aztán rátértünk a lényegre... és szerencsére most nem volt annyira zárkózott, még épp el tudtunk csípni egy lábzárás előtti utolsó pillanatot.... Így fény derült a titokra.... ami Nekem nem is volt olyan Titok... hisz valahol a lelkem mélyén mindig tudtam, hogy a pocakomat ezúttal is egy NÉVTELEN KISHERCEG béreli. Azért névtelen, mert fiúnevünk még egyáltalán nincs, (Matyinál sem volt, egészen a legvégéig), így egyelőre KisMatyinak, vagy II. Mátyásnak hívjuk.

Semmi kétség, kb. 4 hónap múlva 2 vadóc kisfiú anyukája leszek:)))))

Hála a rászánt időnek, kicsit jobban összebarátkozhattunk. A hölgy nagyon türelmes és kedves volt, többször is próbálta rávenni, hogy kifelé fordítsa gyönyörű pofikáját, és ne fúrja már bele magát annyira a méhlepénybe. Ezt kis időre meg is tette, ekkor még a hölgy is elismerte, hogy megdöbbentő a hasonlóság a már meglévő és a még bentlakó fiúegyedeink között.

Kisebbik Mátyás eztán vidáman integetett a lábfejével, édes volt, majd ásított egy hatalmasat, és elvonult a világ elől, jelezve, hogy legyen elég mára ennyi.

Persze le lett mérve az összes fontos paramétere, és minden teljesen korrekt, a korának éppen megfelelő. Szervei teljesen jól működnek, végtagjai épek, és jelenleg fejvégű fekvésben van.

Matyi ez idő alatt szaladgált körbe-körbe, majd ki akart menni, majd odatelepedett mellém az asztal sarkára, és végül készségesen kidobált minden szemetet a kukába. És végül örömmel távozott a tett színhelyéről, és mire kimentem, újra a lábbalhajtós csodajárgányban találtam.

ÉS amilyen elképzelhetetlen volt néhány évvel ezelőtt, hogy fiam legyen, akár egy is, kifelé menet már láttam magam előtt a két egyforma BuksiManót, ahogy tepernek egymás mellett.

Jó lesz!!!! Már várom:)))

Az izgalom tetőfokán

Az úgy volt, hogy elkezdtünk keresgélni a neten, hogy hová is menjünk majd 4D-re ha hazajöttünk. Gondoltam, hogy jobb ha már most lefixálunk egy időpontot, ki tudja mekkora a tumultus az ilyen helyeken, mert Mátéval nem kellett külön elmennünk, ahová vele jártam, ott volt helyben 4D is. Elsősorban közeli helyet kerestünk, aztán hogy legyen egészségpénztári elfogadás. Aztán ráakadtam, hogy a Minimanóban is van már ilyen uh, és juhééé, itt interneten is lehet foglalni, és még egy juhééé, van mára szabad időpontuk. Így hirtelen felindultságból  be is jelentkeztünk ma estére. 

Mert hát az mégsem járja, hogy a több hetes divat fővárosában való tartózkodásunk alatt gátat kelljen szabnunk a kislányruha vásárlási lázunknak. 

Meg különben is!Tudni akarjuk, és kész!És azt is hogy jól érzi-e magát odabent, hogy nagylábú-e mint a bátyja, hogy ugyanúgy csücsörít-e mint Ő annak idején, hogy tud-e fityiszt mutatni, és hogy tényleg az arcunkba mosolyog-e, ahogy én mindig látom. 

Úgyhogy ma estig teljes izgalomban leszek. Ilyenkor a percek is csigalassúsággal telnek! 

Lélekben pedig újra és újra elbizonytalanodom. Korábban annyira fiúnak gondoltam. Már csak azért is mert maga a terhesség is olyan hasonlóan zajlik, mint Matyival. Nem voltak hányingereim, volt viszont fáradtság, és van megint gyomorsavasodás. Persze ez nem jelent semmit, hisz mindenfélét hallottam már, azt is hogy más volt a terhesség, és azt is hogy ugyanolyan, pedig ellenkező neműek voltak a gyerekek. Mocorgást is nagyjából akkor kezdtem érezni odabent, mint Matyival anno. De valami mégis más.... Az, hogy ilyen zárkózott, magát megmutatni nem akaró, ez nekem olyan új, Matyi sokkal nyitottabb volt, vele sosem volt kérdés, hogy mit rejteget a lába között, rögtön megmutatta. Az is csak mostanában vert szöget a fejembe, hogy a Kisebbikünk, mintha sokkal nyugodtabb lenne. Bár pontosan arra már nem emlékszem, hogy Matyi ilyen korban mennyire volt aktív, de mintha a mozdulatai sokkal határozottabbak lettek volna, míg a Kisebbik még most is olyan kis lágy, selymes simogatásokkal jelzi jelenlétét, és inkább csak este, amikor már lenyugodtak a kedélyek. Szóval valami mégis más... de valahol mégis ugyanolyan. 

Majd jövök a hírekkel:)))

Szilvásgombóc

A történet ott kezdődik, hogy idén remek  volt a gyümölcstermés. Kezdődött a meggyel, amit lefagyasztottunk, befőztünk, megettünk. Aztán jött a barack, a nagy kedvenc, ennek csak az evés része maradt ránk, a melósabb befőzést Matyinagyi csinálta. Barack még mindig van, de azt szeretjük, az fogy. Itt van viszont a szilva, amiből ugyancsak kaptunk egy jó nagy adagot, és a napi pár szem Matyifogyasztás mellett nem nagyon apad. Ha szilva, akkor elsőre a lekvár ugrik be. De nálam a lekvárfőzés, különösen a szilvalekvár főzés olyan nagymamás dolog, és én nem érzem még magam eléggé nagymamának ahhoz, hogy nekiálljak szilvalekvárt főzni. 

Aztán Feri kitalálta a gombócot, amihez elsőre ugyancsak nem sok kedvem volt, sosem csináltam még, macerásnak gondoltam, majd pár nap alatt megemésztettem a gondolatot, és mára már kedvem is lett hozzá. Így fogtuk magunkat Matyival és nekiálltunk a feladatnak. Matyi nagyon élvezte, hogy kedvére pacsmagolhat, szórhatja a lisztet, ami nem mindig oda került, ahová kellett volna, de sebaj, jó móka volt. És nem is volt olyan nagy ördöngősség:)

 

Hogy a munka végeztével még a plafon is lisztes volt, azt szerintem mondanom sem kell. Majd az egy adag zsemlemorzsa a kukában végezte, mert odaégett, amíg Matyival közelharcot vívtunk a seprőért. De ez legyen a legnagyobb baj. A gombóc elkészült, és most várjuk haza Apát, hogy együtt tudjunk gombócozni.

Főzés közben pedig ezt énekeltünk: