Az elmúlt napokban...

... volt vidéki nagyszülő látogatás, szülinapozás, tortaevés, egyéb rokonlátogatás, diópakolászás, pohártörés, fecsegés, aranyoskodás, mindenhová puszitadás, hisztizés, pocakban lakó Kistestvérnek beszélés, simogatás, köldökön benézés, pohárból most már csakisegyedül ivás, és csakis azt amit mi, viráglocsolás, lépcsőnmenés egyedül a harmadikra, új kalap hordás, és ehhez hasonló hétköznapi, mégis érdekes dolgok.

Volt nagy kirándulás, Szilvásváradon jártunk, ahol Matyi tanubizonyságot tett a teherbírásáról, mert a völgybe kifelé szinte végig a saját lábán jött, ami azért nem kis táv. Tesómék bő háromnegyed óra alatt tették meg, mi ezt Matyitempóban két és fél óra alatt abszolváltuk, de megérte, mert nagyon élvezte. A mindenhol csordogáló patak teljesen lenyűgözte, szinte csak rohangált az út egyik oldaláról a másikra, és csodálkozott, hogy itt mindenhol víz van. Ha hagyjuk, akkor bele is ment volna, de nem hagytuk, mert akkor garantált lett volna a hiszti, amikor abba kell hagyni a pancsolást. Szerette az állatokat, az őzeket, a kacsákat, a halakat, de a kedvence egy sétalovaglásra odatámasztott ló volt, akit nagyon bátran meg is simogatott oda és vissza is. Tetszettek neki a hatalmas  fák, aminek meg akarta fogni az ágait, nagy nehezen sikerült lebeszélni róla, de először még egy botot is magához ragadott, hogy hátha azzal majd eléri. Tobozokat gyűjtött, dobált, bottal az utat kapirgálta, kavicsot dobott a tóba, ugatott, hápogott, halacskázott, színészkedett, bohóckodott. Élvezte. És mi is. Este nem kellett altatni, egy nyikk nélkül elaludt olyan fél 9 magasságában, és reggel 9-ig egy hangja sem volt. Már ezért megérte:)

A Kisebbik is egyre gyakrabban és félreértést nem tűrően jelzi bentlétét. Mozdulatai egyre határozottabbak, már nem csak lágyan simogat, ajajj, mi lesz itt még később:))) Ha evésről van szó türelmetlen, én szinte még fel sem fogtam, hogy éhes vagyok, a következő pillanatban már érzem azt a mostazonnal érzést, de igazán kívánósnak nem mondanám magamat.  A közérzetem elég ingatag, hol jobb, hol még magamat is a pokolba kívánnám inkább. De lassan félidőhöz érünk, hihetetlen gyorsan telik az idő, és én még mindig nem gondoltam bele, hogy két gyerekem lesz, nem is olyan sokára.

Egyre inkább kisfiúnak gondolom, érzem, de lehet, hogy csak azért töményedett be bennem ez az érzés, mert az elmúlt napokban mindenki csak kislányról ábrándozott, hogy az milyen jó lenne Matyi mellé. Szerintem juszt is kisfiú lesz!!!!

A titok...

...az még mindig Titok. De annyit tudunk, hogy egy tökéletesen fejlődő, uh-t végző doktorbácsi szavaival élve "jófej" kisbaba lakik odabent, aki élénken mozog, DEEEE szigorúan csak összezárt lábakkal.Szóval nemet illetően nem lettünk okosabbak, de tudjuk, hogy remek AFP-vel rendelkezik, hogy mindene a helyén van, hogy szép a gerincvonulata, kerek kis buksija, hosszú combjai,  teli pocakja,  (pont mint a pontpontvesszőcskében, kicsi nyaka, nagy pocakja) már alig fér egy egyben a képernyőn, és hogy makacs és akaratos, és már most az van, amit Ő akar, és jusztse mutatja meg, hogy kisfiú-e vagy kislány. Ezen jellemzők alapján tipikus NŐ. 

Számosítva Kistesó paraméterei:

BPD(koponya haránt átmérője): 43.5mm

AD1(gerinctől a hasfalig a poci): 40.1mm 

AFP: 1.16 MOM, 40.5 ng/ml

OFD(koponya hosszanti átmérője): 55.3mm

AC(pocakkerület):131.7mm

HC(buksikerület):156.3mm

FL(combcsont): 28.5mm

Becsült súlya: 254gramm

 

Méretei szinte milliméterre azonosak Matyi hasonló korabeli  méreteivel, ezek alapján egy hozzá hasonló Buksitojásra számíthatunk.

A vizsgálat amúgy az enyhe késésre való tekintettel, (nem mi késtünk, ők voltak elcsúszva), eléggé futószalagosra sikerült. Talán ezért is nem sikerült magamutogatásra bírni Legkisebbünket, talán egy-két pocakpöckölésre reagált volna, na de mindegy. A lényeg, hogy minden rendben van Vele. 

DEEEE, az utolsó kimerevített búcsúfotón nekem nagyon huncutul csajosnak tűnt. De lehet, hogy már csak beképzelem. 

Most várjuk a következő találkozást a doktorbácsival, hátha a vele kialakított bizalmi viszony majd megmutattatja a megmutatnivalót. 

Tegnapi friss pocakfotó

Bár tegnap nem volt semmi jeles dátum, hacsak az nem hogy 18+1 napos kismami lettem, de eszembe jutott, hogy csináljunk egy pocakfotót a már szépen alakuló Kistesófészekről. Két hét alatt hihetetlenül megnőtt, ami csak azért érdekes, mert kilóban viszont ugyanott vagyok, mint két héttel ezelőtt. Furcsa ez:)

És ami még fontos, hogy most már biztosan érzem, hogyy valaki lakozik odabent. Estén ként most már menetrendszerűen érzem a kis kezek-lábak kapirgálását, most már nem csak akkor amikor véletlenül ráfekszem egy óvatlan hasrafordulással. Sőt.. ma épp főzés közben is jelzett, gondolom éhes volt ő is, mert én az voltam. Olyan jó érzés tölt el ilyenkor. Már el is felejtettem ezeket a kellemes, finom mozgásokat, Mátéból már csak a végére emlékszem nagyon, hogy nyomott mindenhol, legfőképp az oldalamon. Kíváncsi vagyok, hogy PocakTesóval milyen lesz majd később. Most valahogy úgy érzem, hogy Ő egészen más, Őt mindig a bal oldalamon érzem inkább, Matyit inkább a jobbon éreztem. Persze tudom, hogy ez még ezerszer fog változni, amíg van bőven helye, addig tud fészkelődni. 

Most megint izgatott vagyok a holnap miatt, de ez most már olyan kellemes izgatottság, csak jó lenne tudni, hogy kell-e fiúneveken gondolkodnunk, vagy nem. Mert hát azért jó ha egy gyereknek van neve, és egyelőre fiúneveink nincsenek egyáltalán. De ha muszáj, majdcsak találunk valamit neki is, hisz Matyi sem maradt név nélkül:)

Hogy hogyan éltük túl a hőséget, és egyebek

Ha minden úgy maradna, ahogy ma van,azaz, kellemes szél, kellemes hőmérséklet, akkor nyugodt szívvel kijelenthetném,hogy túléltük az idei nyarat is. De ezt még nem merem ilyen határozottan kijelenteni. Az elmúlt pár napban tényleg borzasztóan szenvedtem, és már saját magamat is idegesítettem, hogy szenvedek, hogy nem találom a helyemet, sehogy nem volt jó.  De mára virradóra végre jól aludtam, és talán most már minden visszazökken a régi kerékvágásba. 

Matyit persze nem zavarta (volna) a hőség, ő kint lent volna napestig, meg is kell vele küzdeni rendesen, ha be kell jönni az udvarról.  Hogy enyhítsen a melegen, megmártózott a hűs habokban, a teraszon. Bár nem nagyon vágja a medence funkcióját, eddig csak igazi nagy vízben fürdött, úgyhogy gond nélkül beleül ruhástól is, és séta után belemossa a szandálját. De azért aranyos.

A lakásba bejőve pedig sebtiben szabadul meg az összes ruhájától, a pelust is beleértve. (by HuncÚr, ebből is látszik, hogy nagyon egy húron pendülnek az azonos korúak:)). Ezen naturalizmusán felbuzdulva ki is próbáltuk az újonnan beszerzett wc-szűkítőt, amin néhány röpke percig szépen elücsörgött, majd gyorsan lekívánkozott róla. Két órás nudizmusa alatt nem történt úgymond baleset,  úgyhogy a szobatisztaságfelé vezető első fél lépcsőfokot kipipáltnak tekintem.(ha ez ilyen egyszerűen menne!) 

Pucérhuszár vs. szellemmotoros:

Aztán ma délelőtt látogatott meg a védőnő, és ezen felbuzdulva még tegnap este előkerestem a Matyi-korabeli kismamakönyvemet, és bár nem így érzem, és nem úgy látszik, eget rengető különbségek nincsenek, a két évvel ezelőtti és mostani paramétereim között. Pedig azt hittem, hogy most  hamarabb kezdtem a kilók felszedését, és a pocakkerekítést, de ezek szerint nagyon nem, mert a mostani 18. hetes számaim a Matyi-korabeli 19. heteseknek felelnek meg, ezt pedig én nem veszem eltérésnek. Úgyhogy most újraéledt bennem a remény, hogy talán most sem szedek majd magamra olyan rémesen sok kilót, amivel aztán nem tudok mit kezdeni. 

Közben pedig várom a pénteket, amikor újra találkozunk Kistesóval, és reméljük, hogy utána tudunk már Kisöcsiről, vagy Kishugiról beszélni. Bár a kíváncsiságom a pár héttel ezelőttihez  képest alábbhagyott, csapongok a tulajdonképpen mindegy is hogy mi, és a lehet, hogy mégis inkább kisfiút szeretnék között, közben pedig lányneveken gondolkozom:) 

És nagyjából az utolsó mondathoz hasonló összevisszaságban telnek a napjaink:) 

Ami sok az sok

Nem mondom, szeretem én a meleget, csak nem bírom. Én, aki egyébként sem vagyok annyira nyár fun, napról-napra nehezebben tűröm a hűséget. Kintre már csak alig-alig merészkedem, utálom, hogy bármit veszek fel, mindenképpen melegem van. A lakás kezdi nálam megütni az elviselhetetlen szintet.Most 28 fok van, de tegnap este 29 volt. Ilyen melegben én már nem tudok aludni, és ventillátor mellett sem, mert az is zavar. Külön öröm, hogy Kistesólakot már ki kell párnázni az esti alváshoz, ami pluszban melegít. Hajnaltájt, olyan 4 körül már jó lenne, akkor tudnék nagyot aludni, de mire épp jól aludnék, addigra Matyi kezd ébredezni, és nincs apelláta, fél8-8 körül indulnia kell a napnak, nekem ez a pár óra háborítatlan alvás úgy látszik, most már nem elég. Matyinak is melege van, a nappali alvásai a minimálisra csökkentek, gyakran már az 1 órát sem ütik meg, éjszaka aludna szegény, de csatakos, forgolódik, keresi a helyét, keresi a hűvöset, amit nem talál.  Szenvedünk! 

Tegnap egész nap plázáztunk, hogy kellemes hűs levegőt érezzünk magunk körül, és összekötöttük persze az aktuális vásárlással és nézelődéssel. 

Én már lassan képtelen leszek mindenre, fáradt vagyok, és emiatt ingerült, és ezt Pocaktesó is érzi, pocakkeményedéssel jelzi, hogy hékás, nyugi.

Kellemes 25 fokot akarok! Maximum! Farmert szeretnék hordani egy lenge hosszúujjas pamutfelsővel! Érdekes, hogy sosem szerettem a nyarat, talán még kisgyerek koromban igen, de aztán már inkább nem, és az ellenszenvem az idő előrehaladtávalcsak nőttön nő. 

Szerdán az internet szerint 23 fok lesz. Már várom. Pedig valószínű fejfájással fog rámköszönteni a hirtelen lehülés. De hogy nekem semmi sem jó!?

ÉpítészMáté

A múltkori Dóm-os rácsodálkozás az építészetre nem múlt el nyomtalanul. Volt már néhány próbálkozásunk az építőkockával, egyszer egy egészen nagy tornyot sikerült felépítenem, felépítenünk, de nem sikerült lefényképeznem, mert addigra Matyi lerombolta. Aztán volt néhány házépítési kísérletünk is, de Mátét még ekkor is jobban szórakoztatta a rombolás, mint az alkotás. 

Ma délelőtt egy újabb lépcsőfokra léptünk. Matyi hozta az építőkockás bödönét, jelezve, hogy építsünk. Szépen letelepedtünk a földre, magunk mellé vettük a bödönt, és elkezdtem megépíteni az alapokat, mert Máté csak felfelé szeret terjeszkedni, de hogy ne dőljön el, a toronynak biztos lábakon kell állnia. Az alapozás után jöhetett a munka kreatív része, ez már kizárólag a Matyi feladata volt, nekem csak annyi szerep jutott, hogy az én ölemben ülve építkezett (amíg elérte ülve a tetejét) egyre feljebb, és nekem kellett az elemeket adogatni. (olyan édesen tartotta a kezét mindig egy újabb elemért:)))

Az eredmény egy kicsit Hundertwasser-es  garázs lett, amibe végül be is parkoltattunk egy autót, majd ültünk egymáshoz szorosan összebújva és csodáltuk a remekművet. A nagy büszkeségbe Matyi bele is aludt:)

Íme, így készült a nagy mű:)  Hát nem szép???

Megint

Már megint Szomszédokat néztem... és már megint sírás lett a vége...

Külföldi, Szomszédokat nélkülözni kénytelen olvasók számára röviden: Lenke néni kórházba került. Taki bácsi elárvulva ácsorog a sötét szobában, néz ki az ablakon, nincs kedve semmihez, hisz egyedül van, nincs vele a Társa,akivel évődnek-cívódnak ugyan, de egymás kiegészítői.  Taki bácsi nem eszik, nem iszik, csak áll az ablakban és Lenkéjére gondol, hogy gyógyuljon meg, hogy hazajöhessen, hogy az Ő lelke is meggyógyulhasson. Egyik este Lenke nénit meglepetésként becsempészik a nappaliba... És van ám nagy öröm, egymás nyakába borulás, így szép, így teljes az élet. 

Mindig meghat, ha idős emberek egymás iránti szeretetét látom. Ahogy kéz a kézben, kicsit egymásnak támaszkodva, kicsit segítve ezáltal egymást sétálgatnak az úton. Ahogy megcsillan szemükben az egymás iránt érzett több évtizedes szeretet, a jóban-rosszban. Szerintem ez olyan szép. Biztos vagyok benne, hogy egymás szemében még 30,40, 50 év elteltével is azt a ifjú, pajkos mosolyt látják, amibe beleszerettek annak idején. Hogy egy erőtlen kézszorítás ugyanolyan biztonságot ad nekik, mint régen.

Jó lenne ezt megtapasztalni! De addig még hosszú út áll előttünk. De amikor egy ilyen idős párt látok,az valahogy mindig erőt ad, hogy átlendüljek a nehézségeken, a mindennapokon. Hisz látom magam előtt a célt, ahová én is el szeretnék érni sok év múlva.

Kismamahormonok

Dolgoznak ezerrel.  Legalábbis csak erre tudtam gondolni, miközben bőgve néztem a Szomszédok 1992-es karácsonyi adásának ismétlését. Hát normális ez???? És hol van még a vége????Remélem odaáig nemfog fajulni a dolog, hogy Mary Zsuzsi protézisén is sírva fakadjak.Na az aztán űbergáz lenne!!!!

A mérleg nyelve

Testvérek között is úgy lenne az igazságos, ha vadócMátyás mellé kapnék egy tündibündi csefres, szöszicopfos kisleányt, csak hogy kiegyenlítődjenek az erőviszonyok. Máté egyre inkább kisfiú, egyre inkább a fiús dolgok érdeklik, persze ez a természetes, és ez egy cseppet sem baj, imádja az autókat, nézni, ülni benne, bütykölni, egyre virgoncabb, vandálabb, nem ül meg egy percet sem egy helyben, örökké izgómozgó. Ha valamit a kezébe kaparint, nem érdeklik olyan apróságok, hogy az pl. milyen színű, formájú, a működését tanulmányozza, a kerekér pörgeti, a motorikáját szedi szét. Fiúból van. 

Persze imádom, Őt is, és azt isahogy általa egy kicsit más megvilágításban tapasztalhatom meg a világot. De jó lenne egyszer majd egy kislány is, akinek lehet fésülgetni a haját, (he-he), masnikat és hajcsatokat válogatni, akivel lehet csacsogni csajos dolgokról, akinek az számít, hogy a labda piros legyen, és nem feltétlenül nagy. Akinek végre kedvemre válogathatnék az üzletek végtelenül gyönyörű kislányruhái között. Látom magam előtt a kis fodros szoknyájában és a rózsaszín virágos szandáljában, copfosan. 

A másik pillanatban pedig nem tudom elképzelni hogy mást is kaphatnék, mint kisfiút. Ehhez már hozzászoktam, ebbe már beleszoktam. És bár világ életemben úgy gondoltam, hogy nekem nyilván csak lányom lehet, mert mit is kezdenék én egy fiúval, végül egész jól belejöttem a fiúsanyaságba, azt hiszem. Mégsem tudok elképzelni egy másik kisfiút, aki kisfiú ugyan, de mégsem Matyi. Nyilván hasonlítanának egymásra, de mégis más lenne. De milyen? Hisz Matyi (nekem) annyira tökéletes.

Hát ilyen és ehhez hasonló háborúkat vívok magammal. A válaszokra a jövő hétig minimum várni kell, amikor megyünk a 18. hetes genetikai uh-ra. Igaz, én már tegnap is feltettem a bátortalan kérdést, hogy nem látszik-e véletlenül ki lakozik odabent, de családunk legkisebbje egyelőre még nem volt hajlandó felfedni kilétét, szemérmes térdösszeszorítással közölte velem, hogy még nem jött el az ideje a titok felfedésének. Mellesleg én kisfiúnak gondolom, érzem Őfelségét, és lehet hogy emiatt, de én annak is láttam, de a doktorbácsi szerint nem volt egyértelmű a látvány, úgyhogy nem bocsátkoztunk találgatásokba. 

De a legfontosabb, és minden más tényleg nem számít és másodlagos, az az, hogy jól van, vidám, és boldogan lubickol. Hogy kisfiú-e vagy kislány???Néhány hónap múlva úgyis kiderül. És bármi is lesz, biztos, hogy imádni fogjuk.

Végül. Végre sikerült sort keríteni egy igazi pocakfotóra. Igaz ez is csak kutyafuttában készült, de íme:

Hétvégi nyüzsi

Csütörtök este szerencsésen hazaértünk. Máté eddigi legjobban viselt alvás nélküli repülőútja volt, majd a taxiban elaludt, persze 3 saroknyira a házunktól. Itthon kitörő örömmel fogadta az otthont édes otthont, és vette birtokba a rég elfeledett játékait, legfőképp a motorját, amiről le sem szállt este 11-ig, addig rótta a köröket a szoba közepén. Ennek annyira nem örültem, mert az akkor már több napos fejfájásom kezdett elviselhetetlen méreteket ölteni, ami aztán elviselhetetlenné is vált, és éjjel muszáj volt bevennem egy fájdalomcsillapítót, bármennyire is nem akartam, de nem tudtam tőle aludni. 

Péntek reggel voltam hivatalos az Afp vérvételre. A rossz éjszaka után nem esett túl jól a korai kelés, sőt... elég rosszul esett. És bár korábban vártam már ezt a napot, mert ilyenkor egy kis időt csakmiketten vagyunk PocakTesóval, de most valahogy nem tudtam ráhangolódni, minden erőmmel azon voltam, hogy nehogy kicsússzon a lábam alól a talaj valahol a lakás és a kórház között félúton. Szerencsére hamar végeztem, és egy óra múlva már otthon is voltam, és Matyi déli alvásakor nekem is sikerült egy kicsit mellé kucorodni, és egy kis lelket verni magamba.

Szükség is volt rá, mert ezután kezdődött csak igazából a nap. Miután HuncAnyu újra elérhetővé tette magát a külvilág számára, egy gyors egyeztetés után HuncAnyu javaslatára egy hiperszuper cukrászda  felé vettük az irányt (a link is Tőle van ám :), ahol még játszóház is van. Matyi útban odafelé egy hatalmasat zakózott, az esést mondjuk nem láttam, de a végeredményt, a fején lévő plezúrt még ma is csodálhatom, és ez az esés kicsit elvette a kedvét az élettől, sírt még akkor is amikor kis késéssel betoppantunk a játékok birodalmába. Még szerencse, hogy Apa a hosszas maradjak-nemaradjak vitája önmagával a maradás mellettdőlt el, így míg ő vígasztalta az elesett madárkánkat, addig én gondtalanull belevethettem magamat a csajos társalgásba messzirőljött  Hugómamival és Huncanyuval, és megcsodálhattam az igazi Hugót, aki élőben még jobban levett a lábamról. Hugómumiban pedig azt hiszem egy újabb lelki társat találtam, és már most nagyon várom az újabb találkozót, amikor talán kicsit több lesz az idő, kevésbé leszek szétszórt. 

Közben Matyi is magára talált, és miután felfedezte a különböző járgányokat, gyorsan feledte bánatát, és miután tett néhány kört egy hagyományos motorral, majd egy nyulassal, bepattant egy FrédiBéni járgányba, és ki sem akart onnan szállni.

 

 

Játszóház után legurítottunk még egy-egy isteni süteményt, Hugót ekkorra már Álomföldre tologatta az Apukája, Hunor pedig miután visszaszökött Játékországba fáradtságát bizonyítandó becsukta ujjacskáit a mozgóajtó közé. Szerencsére nem történt baj, csak ijedtség, de az incidenst  jelnek véve szedtük a sátorfánkat.

Utunk innen egy másik buliba vitt, ahol Matyi igazi partiarcként jött-ment, evett-ivott, táncolt, és ismerkedett. 11 körül én mondtam, hogy menjünk haza, mert nem bírom a szemem nyitva tartani, és a fejfájásom ismét kezdett előjönni, a Fiatalember szerintem még maradt volna, akár hajnalig is. 

Szombat délelőtt a fiúknak kertészkedéssel telt, Matyi kitartóan sertepertélt Apa mellett a kertben, követte a fűnyírót, vagy épp menekült előle, és nagyon élvezte. Majd paradicsomot szüretelt, amit pampi-nak , vagy egyszerűen csak dodó-nak(értsd: labda) hív. ÉS rájöttem, hogy ismeri a színeket, legalábbis a pirosat mindenképpen, mert amikor mondtuk neki, hogy csak a pirosakat szedje, ez nem okozott nála fennakadást. Persze amikor elfogytak a pirosak nekilátott a zöldeknek is. 

 

 

Délutánra a Millenáris-beli Babanet találkozó volt beiktatva, újra  csak Hugómamiékkal, de kicsit túlkombináltuk a dolgot, és végül nekünk ez kimaradt, helyette azonban elmentünk bevásárolni, és telefont nézni-venni Nekem, mert a régi úgy tűnt, hogy hosszas betegeskedés után végleg feladja a harcot, de hát 6 éves volt a drágám, szóval megszolgálta már az időt ,pláne, hogy az elmúlt 1 évben Matyi által fokozott terhelésnek volt kitéve. Működött ő kisautóként a földön tologatva, labdaként nagyot repülve, távirányítóként és még sorolhatnám, persze mindezt Matyi által egy óvatlan pillanatban megszerezve. 

A telefonvásárlásra végül vasárnap került csak sor, és végül sikerült a Családfőnél egy alsóközépkategóriás, nem gagyi egybengumi gombos, szép darabot kialkudni, így most újra elérhető vagyok az éteren keresztül, és ez jó!

Szóval igazán tartalmas és zsúfolt hétvégén vagyunk túl, ma délután pedig a Doktorbácsival van randim, aki remélem rápislant a Bentlakóra, és megnyugtatja olykor háborgó lelkemet, hogy minden rendben odabent.