Kórházas

Kedden délután kezdődött az egész, amikor hőemelkedése volt, majd kis láza is, és köhögni kezdett. Furcsán köhögött, de nem gondoltam, hogy annál többet, mint hogy adok neki köptetőt és csillapítom a hőjét bármi mást is kellene tennem a másnapi rendelésig. Szerdán nem volt túl jól, bár láza nem volt csak hőemelkedése, de látványosan szenvedett, és csak bújni akart, ölben lenni, és olykor ugatósan köhögött. A doktornő rögtön egy beutalót írt a Bethesdába, merthogy erősen kruppgyanús, írt is neki egy kiválthatatlan kúpot, hogy azt adjam be neki, ha hazamentünk, és mielőbb menjünk a kórházba, ahol majd megmondják hogyan tovább. 

Sosem voltunk még ilyen helyzetben egyik gyerekünkkel sem, sosem voltunk velük kórházban, sürgősséggel pláne nem. Egyszer Milánt akarta beutalni tüdőgyulladással, azt hiszem, de akkor akkor végül csak beutalót kaptunk, amire végül nem lett szükség, mert másnapra jelentősen javult az állapota. Szóval mivel teljesen tapasztalatlan vagyok, szerencsére kórház ügyben, Ferit hazahívtam a munkából, mert semmiképp nem akartam egyedül odamenni. Feri el is indult nyomban. Már csak a Nagyokat kellett valahol elhelyezni arra röpke pár órára, amíg mi odavagyunk. Végül Bendéékhez mentek el. 

A kúpot nem sikerült kiváltanom, mert nem volt a gyógyszertárban. Marci kedélyállapota teljesen jó volt, jókedvű volt, játszott a Nagyokkal, mókáztak, nevetgéltek, amíg én készülődtem, pakolásztam és vártam, hogy Feri hazaérjen. 

A fiúkat kiraktuk Bendééknél. A kórházban először a sürgősségi ambulanciára mentünk, ahol hát... jó sokáig ücsörögtünk. Legalábbis én soknak éreztem. Marci egészen addig, amíg be nem mentünk teljesen jól elvolt, persze néha köhögött, csúnyán, de ez nem szegte kedvét. A kedves doktornéni rögtön mondta, hogy akkor bizony menjünk fel az osztályra, és majd ott vizsgálja inkább meg helyben, mert az tuti, hogy maradnunk kell. Nem voltam boldog. 

Fent megvizsgálták, végig ordított, torka szakadtából, már amennyire bírt. Mert sírás közben érezhetően alig kapott levegőt, és látványosan rosszul is lett. Be nem fulladt, de süppedt a mellkasa, és valóban sípolt, húzott, meg mit tudom én. 

Párásítottuk. Kapott kúpot. Amit nem tudtam kiváltani. 

Párásítottuk. Végigordította. 

Vettek tőle vért. 

Majd kaptunk egy helyre kis rácsos ágyat egy fotelággyal. Marci a rácsos ágy látványától is sírva fakadt. Pedig csak a takarót akartam kivenni belőle, hogy a hátára terítsem, miközben az ölemben hüppög. 

Közbe-közbe egy zsírpapírra lefirkantottam néhány dolgot Ferinek, hogy mit hozzon utánunk. Nem volt egyszerű, mert egyrészt nem akartam hosszú távra berendezkedni, és akkor még nem is volt szó semmi másról, csak hogy éjszakára mindenképpen maradnunk kell megfigyelésre, másrészt nagyon nehezen ment a gondolkodás, hogy mire is lehetne szükségünk. Végül csak összeállt egy szedett-vedett lista. Feri hazament összepakolni, mi kuporogtunk a fotelágy szélén Marcival. 

Közben felhívtam Ildit, hogy ne aggódjon, nem feledkeztünk el a fiúkról, csak kicsit elhúzódtak a dolgok. Megnyugtatott, hogy semmi probléma, a fiúk épp vacsiznak, kaptak csereruhát, mert nyakig összesározták magukat, úgyhogy minden rendben. 

9 után ért oda értük Feri. Azt mondta hullák voltak, fél óra múlva már aludtak is otthon.

Marcival eközben nem csináltunk semmit. Ültünk az ágy szélén, és csak ültünk. Marci szép lassan megnyugodott, már nem sírt, aztán már nem hüppögött, elszunyókált. A rácsos ágyba eszembe sem jutott betenni, odafektettem a 80 centis fotelágy sarkába, és próbáltam úgy mellékuporodni, hogy nekem is jusson egy kis hely. 

Az éjszakánk borzalmas volt. Elsősorban nem Marci állapota miatt, mert ugyan felébredt néhányszor amiatt mert köhögött, de nem voltak hosszúak és vészesek a köhögései, bár szárazak voltak még mindig, inkább az volt a baj, hogy ahányszor fordult folyton belecsapódott a falba, vagy felébredt, felült, körbenézett, és látszott a tekintetén, hogy megrémül attól, hogy nem tudja hol van, és miért. Fél óránként néztem az órát. Konkrétan fél óránként. túlzás nélkül. Éjjel 1 és fél 3 között rá is csodálkoztam párszor, hogy az elmúlt fél órában  egész mélyen sikerült elaludnom, mert olyan volt, mintha órákat aludtam volna.
Reggel aztán a szokott időben, 6-kor ébredt. Kivadászta a hátizsákból a fél sajtosrudat és a tejberizst, és megette. Kapott megint sós párát. Majd vizit, majd vizsgálat. A főorvos néni nagyon kedves volt, azt mondta mindent megtesz, hogy mielőbb hazamehessünk, de majd délben visszatérünk a dologra.  Egyébként mindenki nagyon kedves volt és segítőkész, és az osztály is nagyon kulturált és tiszta volt. 
A fül-orr gégész is megvizsgálta Marcit, ő mindent rendben talált, és enyhe kruppos köhögést észlelt csak.
A délelőtt borzalmas volt. Marci ugyebár, aki már nem karonülő csecsemő, mint a többi ottlévő kisgyerek, nem maradt el hosszú távon a szobában. Jönni-menni akart, sétálni a folyosón, mindent megnézni, felmászni, kinyitni, megfogni, megnyomni, és ha ebben gátoltam, akkor sírt. Minden érdekesebb volt a saját holminknál.
Az igazán probléma az volt, hogy mivel ma nevelés nélküli munkanap volt az oviban, ezért mindenképpen haza kellett jönnünk tegnap. A doktornő marasztalni akart még 1 éjszakára, de akárhányszor újrabeszéltük sehogy nem volt jó. Így végül belement, hogy késő délután elenged minket. Gondolom, ha nagyon nagy gáz lett volna, akkor úgysem hagyja, és a nehezén az ő állítása szerint is túl volt már Marci, csak biztos ami biztos alapon szeretett volna még egy éjszakát, ami mondjuk plusz párásításokat is jelentett volna, de hát nem tudtunk mit tenni, nem maradhatnak itthon egyedül a nagyok sem.
Így aztán tegnap este már itthon voltunk. Marci nagyon örült a tesóinak, csak úgy ölelte őket. A kórházban is minden kisgyerekben őket kereste. Nekem iszonyat fejfájásom volt. Feri meg elment a dolgára.
Este elalváskor elég vacakul volt Marcus. Akkor meg is fordult a fejemben, hogy lehet hogy mégis hiba volt hazajönni, bár még mindig azt gondolom, hogy inkább beviszem 3-4-szer párologtatni, (bár azt mondták nem kell), mintsem ott kínlódni egész nap, és összeszedni még valami fincsiséget, mint ahogy nekem el is kezdett kaparni a torkom. De aztán a szirup (spiropent) után már jobb lett Marcinak, és egész éjjel nyugodtan aludt, még csak nem is köhögött. 
Ma napközben hullámzó volt az állapota. Hol jobban volt, hol kevésbé, hol bújósabb, hol sírósabb, hol egész vidám. Látványosan nincs jobban, de rosszabbul sem, stagnál, de már jobban veszi a levegőt, váladékosan köhög, és folyik az orra. Nehezítette a dolgot, hogy a fiúk is itthon voltak, és ők nem nagyon tudják a csendrendeletet betartani, mindig van valami vita, valami óhajsóhaj, Marci pedig olyan nehezen tud elaludni, hogy emiatt szétfeszít az idegesség egész nap. De majdcsak jobb lesz már az ő állapota is, és azzal együtt az én toleranciaküszöböm is visszaáll majd a helyére.