Marci brutálfogzik

Megéltünk már egy s mást fogzás terén Mátéval és Milánnal is, de Marci , mint mindenben, ebben is tud újat mutatni. Emlékeim szerint Máté a felső kettővel küzdött a leginkább, és amikor ezeken túl volt, onnantól mintha meg sem érezte volna, hogy jön a foga. Nyilván volt 1-2 nyűgösebb napja, de szinte észrevétlenül lett teljes a fogsora. Milán már kicsit másképp csinálta, mert neki nem tankönyvileg jöttek szépen sorban a fogai, hanem összevissza, előbb lett alul 3 fogú, aztán lett fölül is kettő, de nagyon hosszas kínlódásokra nála sem emlékszem, ő inkább az étvágytalan fajta volt, amikor jött a foga. 2 éves korára már kint volt mind a 20 foga.

Marci az első fogaival mindenkit kenterbe vert, 4 és fél hónaposan tolta ki őket kicsi nyafogással. Jobban mondva, mire leesett, hogy a foga miatt nyafog, és nem a hasa miatt, addigra már ki is bújtak az alsó egyesek. Nem számítottam rá, no. 

Ez volt december közepe tájékán, és azóta gyakorlatilag folyamatosan fogzik. Nem kicsit, nagyon. Először csak a nyálát folyatta mindenhová, aztán szépen rákapott a rágcsálásra, mert az jó volt. Azóta is mindent rág, legyen az pelus csücske, párna sarka, valami játékállat, használja a direkt erre az esetre gyártott rágókákat is böcsülettel, és most nagy kedvence a dm-es gumifogkefe. És akkor szép is lenne, ha a történet itt véget érne. 

De sajnos nem ér véget. Mert hogy a kis tündérbogyó nem csak rág és nyáladzik, hanem ordít is, nagyjából úgy, mint akit nyúznak. Eleinte azt gondoltam, hogy biztos a front is közrejátszik abban, hogy semmi sem jó neki, láttunk már ilyet ugyebár. De a frontok szépen elmentek, a sírás, nyafogás, nyűglődés pedig szépen ittmaradt. Persze láttam én, hogy készülődik itt is, ott is fogacska, és kenem is neki bőszen. Múlt pénteken a doktornő is azt mondta, hogy egy merő duzzanat az egész felső ínye, plusz még alul is lát 2-t ami már duzzad. Meglátása szerint azon túl, hogy próbálom neki csillapítani a fájdalmát, kenegetem, nem nagyon tudok semmit sem tenni, csak türelemmel várni. 

Csak hát olyan nagyon rossz, amikor szegény annyira szenved, és igazából bármit adok neki, nem használ, és csak ordít, csak ordít, csak ordít... néhány napja úgy ordított 3 órán keresztül este, hogy még megvigasztalni sem hagyta  magát. Nem akart szopizni, nem akart ölben lenni, nem akart lefeküdni sem, csak sírt, sírt, sírt... (ekkor mondjuk front is volt, gondolom az sem tett jót neki)

Aztán tegnap végre megláttam egy kis fehérséget a felső ínyén, de nem ám az egyesek közül valamelyiket, hanem a bal 2-t. Fáj neki, mert hozzáérni sem szabad. Még a szájához sem. 

Szóval egy élmény most vele az élet.

Arról meg már nem is beszélek, hogy milyen éjszakáink vannak.... az, hogy Marciúr szépen befészkelte magát közénk, már-már természetes is. Az, hogy csak úgy tud aludni, hogy közben simogatni kell a hátát, hát az már nem annyira jó. Ha elmarad a hátsimi, akkor könyörtelenül felébred, és csak cicin tud visszaaludni. Így aztán többet szoptatok éjszaka, mint akkor, amikor még újszülött volt. Akkor egyszer, max. kétszer kelt föl enni. Most 4-5-ször is kéri a cicit este 11-től reggel 6-ig. Szóval nem vagyunk kipihentek egyáltalán.

Mindezek ellenére pedig, amikor épp nem fáj neki annyira, akkor olyan kis vidám cukorborsó, hogy nem lehet vele mást tenni csak ölelni és puszilgatni. Jajjj, olyan jó lenne, ha végre kibújnának azok a  fránya fogak!