2011. november 18., péntek

Nem az én napom

Most éppen a mairól beszélek, bár ide vehetném a tegnapit is, meg talán az az előttit is, és ha jól belegondolok mostanában elég gyakran úgy érzem, hogy kidobott magából a világ. Lehet hogy kezdek depressziós lenni???
Na de vissza a mai napra, ami igazándiból már tegnap elkezdődött, mégpedig azzal, hogy este csúnyán összevesztünk Mátéval. Amikor azt mondom hogy csúnyán, akkor azt úgy is kell érteni, hogy NAGYON CSÚNYÁN, és még akkor is igen finoman foglamaztam. A részletekbe itt most nem mennék bele, igazából semmi olyan extra dolog nem történt, ami máskor ne történt volna már meg, csak a szokásos ezerszerkellrászólni, milliószorkelltúlordítani, nemhallnemlátnemért semmit, csak őrjöng, mert persze nem aludt délben, és tegnap estére már sok volt, elszakadt a cérnám, és kiborítottam a bilit.
Eredménye persze nem lett csak annyi, hogy jó nagy adag kétoldali síráson estünk át, és amíg Mátét Apa vígasztalta a karosszékben, addig engem Milán a fürdőszobában. Majd magamat ostoroztam, hogy szaranya vagyok mert ordítok a gyerekkel, meg különben is. Majd az önvádam egyszer csak átcsapott önsajnálatba, mert úgy éreztem hogy engem senki nem ért meg, (ezt még mindig így érzem amúgy), hogy engem senki nem szeret, (ez se sokat változott), hogy engem mindenki csak kihasznál és senki se látja, hogy bajban vagyok, majd csak akkor amikor szívinfarktussal és/vagy idegbajjal egyszer csak átköltözöm a túlvilágra, de akkor meg már késő bánat, sírhatnak utánam, és bánhatják, hogy nem törődtek velem többet és hagytak elenyészni ezen a világon.
Ebbe a hatalmas önsajnálatba végül csak belealudtam, de a reggel sem hozott enyhülést, mert a fiúk ugyanúgy összevesztek már korán reggel, Máténak  már megint könyörögnöm kellett hogy méltóztasson reggelizni, és még a minap frissen vásárolt nagykübli vitamin is a földön landolt (ezt még most sem értem, hogy hogy egyébként, gyanítom hogy Milán segítőkészsége is benne is volt a dologban).
Aztán a kedélyek valahogy mégiscsak lecsillapodtak, gondoltam itt az idő hogy megvalósítsam az álmaimat, azaz végre rendet tegyek a webalbumaim között. Az a tervem, hogy Máté régi albumát és a fiúk mostaniját össze szeretném rakni, az utazós képeket pedig a Máté albumának a helyére szeretném, mert akkor sittysutty be tudnám illeszteni a utazós blogba a képeket. De gondoltam teszek egy próbát, és a Máté képeit egy tranzitalbumba teszem, hogy egyáltalán működik-e. Ehhez akartam csinálni egy új gmail-es címet, de nem sikerült, mert azt mondja nekem a gmail, hogy csak bizonyos korhatár fölött regisztrál nekem címet. Nocsak, nocsak, mondom én, ilyet se mondtak még nekem, hogy a magam a 32 évével én még a védett életkorban vagyok. Mivel többszöri próbálkozásra is az arcomba kaptam, hogy mit akarok én, a gyerekek védelmében meg satöbbi, satöbbi, akkor gondoltam egyelőre jegelem  ezt a projektet, hátha holnapra már nem leszek olyan fiatal.
Aztán elszaladtunk Milánnal a postára. Már a kapuban megrekedtünk mert míg én megnéztem a postaládát Milán valamit bűvészkedett a kapuval és valahová becsípte valamelyik ujját, de nem derült ki hová és melyiket, de elég kiadósan üvöltött. A postára betoppanva újabb incidens közepébe csöppentem, mert amíg nyomtam egy sorszámot addig a semmiből felbukkanó kis purdégyerek kikapta Milán szájából a cumit és a sajátjába nyomta. Milán szegén csak pillogott hogy mi van, én pedig gondolkodás nélkül ráripakodtam a gyerekre, hogy mit képzel, és hogy hagyjon minket békén aztán láttam, hogy a gyerek a sötétbőrűek kasztjába tartozik, úgyhogy kicsit visszavettem, jobb velük jóban lenni, ugyebár.  De nagyon ránkcuppant mert jött utánunk mint a kiskacsa, és Milán nyuszikájára is szemet vetett, na de ezt már Ő sem hagyta, a Nyúl az nálunk szent és sérthetetlen.  Ekkor még egyszer rámordultam megkértem, hogy húzzon a fenébe, menjen vissza az anyukájához. Nem tudom megtette-e, de én dolgom végeztével a legrövidebb menekülő útvonalon elhagytam a tett színhelyét, mielőtt még  20-30 szerető rokon a nyomunkba nem ered.
Ha leszámítom, hogy Milán az utolsó kereszteződésnél bealudt, és egészen addig aludt míg ölben fel nem cipeltem a szobába, és még azt is végigaludta, hogy megaóvatosan levettem róla a kabátot-sapkát-cipőt-nadrágot, betakargattam, majd 2 mp múlva ott szobrozott mellettem a nyuszikáját szorongatva, akkor röviden ennyi a délelőtt története.
És mi lesz még itt délután??? Szerintem kirakok a kapura egy Vigyázz harapok! táblát, vagy egy Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel-t. Csak úgy a miheztartás végett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése