Nincs még egészen 1 hónapja, amikor Milcsi úgy döntött, hogy kétlábon keresztülszeli a szobát. És
mivel mindig csak a kezdet nehéz, így innentől már ment minden mint a
karikacsapás. A szobányi távolságot szépen lassan bővítette, lakáson
belül csak a küszöböknél ereszkedett négykézlábra, majd már akkor sem.
Aztán Milánóban a játszótéren egyik játéktól a másikig bátran elment,
igaz a vége elég mellbedobósra sikeredett, ha a távolságot kicsit
túllőtte.
Néhány napja már azt vettem észre, hogy
itthon az esetek nagy százalékában már kétlábú. És irtó boldog, fülig ér
a szája. Sokszor nem is csinál mást, csak jön-megy, egyik szobából a
másikba, céltalanul, csak azért hogy menjen. Gyakorol:)
Ma amikor sétálni mentünk, (meg ügyeket
intézni), már odafelé láttam, hogy nem jó neki most a kocsiban, ki
szeretne jönni. Megbeszéltük, hogy most nem, de hazafelé ha még mindig
nagy a lelkesedése, akkor jöhet a lábán. És hát a lelkesedés persze
töretlen volt.
Kivettem. Azt a boldogságot az arcán
látni kellett volna, leírni nem lehet. Fogtuk egymás kezét, és mentünk,
és mentünk, és Ő büszkén pislogott fel rám, elismerést várva.
Matyi mint mindig most is érezte a
pillanat ünnepélyességét, és nagy hanggal kürtölte szerte az utcán, hogy
Milán sétálgat, majd a motorját félredobva becsatlakozott mellénk
harmadiknak, és akkor egy darabig így mentünk. Mint a répás mesében, én fogtam Milán kezét, Milán fogta Máté kezét...
Majd két ház múlva Matyi ráunt a hatalmas tempónkra, és visszapattant a motorjára.
Így mentünk egészen 4 háznyi távolságot,
amikor is Milán visszaült a kocsijába, és onnantól kezdve békésen
nézelődött egészen hazáig:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése