Az első igazi séta

Nekem a kisgyerekes szülőségről mindig egy olyan kép ugrik be, hogy megy az anyuka, fél kézzel babakocsit tol végszükség esetére, másik kezével mosolyogva vezetgeti az apró léptekkel haladó gyerkőcét. Ha ilyet látok mindig mosolyra húzódik a szám, hisz mi lehet aranyosabb annál, ahogy egy kis törpe ismerkedik a világgal ímmáron kétlábon.  Mikor a babakocsiból végre kikerülve saját maga veheti szemügyre mindazt amit jól ismer már, hisz ott volt minden karnyújtásnyira tőle, csak épp sosem érte el, és a fránya anyukák csak tolják a kocsit, és tolják, anélkül hogy egy picit szusszannának. 

Tudtam, hogy nem kell már sokat várnom arra, hogy a saját bőrömön megtapasztalhassam ezt az érzést, hisz Máté egyre ügyesebben tipeg kétlábon, mondjuk kéz a kézben még sokkal biztonságosabban lépked, mint egyedül, de jó úton haladunk, és én nem erőltetem. 

Az első NAGY sétát nem egy ilyen borongós, szeles, hideg napra terveztem, lelki szemeim előtt szép tavaszi napsütésben, kicsit lengébben  öltözve láttam magunkat Zugló utcáin. De másképp alakult, mert bármilyen barátságtalan volt is az idő, el kellett mennünk a postára. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet, mert Máté nem szereti a szelet, ha a szembe fúj, akkor meg pláne nem, és sajnos ez ilyen volt. Így esett, hogy az utolsó kereszteződésnél már nem bírtam/akartam hallgatni ahogy nyűglődik, így gondoltam egy merészet és kivettem, kézen fogtam és együtt lépdeltünk hazafelé. Nem tudom, hogy melyikünk arcán volt nagyobb a büszkeség, Máté örült a szabadságnak, én pedig annak, hogy már itt tartunk, egy régi álom valóra vált. Persze ez a 20 méter kb. ugyanannyi idő volt, mint az egész út, oda-vissza, és jól átfagyva értünk haza mind a ketten, de egyikünk sem bánta. Itthon magunkba döntöttünk 1-1 bögre meleg teát, és helyreállt a hőháztartásunk. Már alig várom a következő ilyen sétánkat, remélem azt már szebb időben tudjuk megejteni.