Megvagyunk

És még csak át sem alakultunk, sajnos. Bár nem tudom milyen formában lenne most épp jó. Talán egy téli álmot alvó medvével egész jól tudnék azonosulni.


Hogy miért ritkultak már megint meg a bejegyzések... hát erre több okot is tudnék találni, ha keresnék.

Hosszas betegség után, mégis nagyon váratlanul a hónap elején elveszítettük Feri édesanyját, Mamit. Nehéz és fárasztó hetek voltak ezek, az aggodalom, a remény, a bizonytalanság, majd pedig az elvesztés fájdalmával telített napok. Nehéz szavakba önteni azt a szomorúságot, ami fel-felüti a fejét, amikor kibontunk egy Mami baracklekvárját, és arra gondolok, hogy vajon hány üveg lapulhat még a kamrapolcon, arra várva, hogy mint egy szelencéből kieressze magából a Mami melegségét, oltalmazó szeretetét, vagy amikor megbontom az utolsó üveg paradicsomlevet, amit ő rakott el, és abból készül az ebéd, vagy amikor céklát reszelünk a salátába, és tudjuk, hogy Mami is hogy szerette. De ott  van a világbajnok borsóleves galuskával, amit csak a Mami tudott olyan istenifinomra főzni, és minden szombaton az volt az érkezési ebéd. Vagy a tarhonyás csirke, vagy a kópécsirke, ami a Mami találmánya, és ár lehet reprodukálni, de utánozni nem. 

De mindig a kezünkbe akad egy felvarrt nadrágszár, egy megigazított ing, egy párnahuzat, ami a kezei közül került ki, és amik most itt maradtak nekünk.... 

Nagy űr maradt utána, nem tudjuk befoltozni....

Máté a hétvégén rendet rakott az íróasztalán, és a fiókjában valahol mélyen talált pár levelet, amit a Mami írt neki még egyszer régebben. Egy időben rákapott Máté, hogy levelet írt a nagyszülőknek, jó gyakorlás volt ez, és örömet okozó, Mami pedig ahogy ereje engedte visszaírt neki. Akkor csak egy levél volt ez, ami elolvasás után a fiók mélyén landolt. Most Máté megtalálta, és kérdezte, hogy hová tegye, hogy ne vesszen el, hiszen ezeket még a Mami írta neki. 

Milánkám a közös keresztrejtvényfejtést, sudokuzást fogja hiányolni leginkább. Jó partnere volt ő ebben a Maminak, és ott, vele, mindig kedve volt rejtvényt fejteni, ment a Mamihoz, hogy mikor tudják majd csinálni, de itthon például soha nem venne elő egy rejtvényt. Semmilyet. Mert azt mondja, hogy rejtvényt fejteni azt a Mamival jó.

Abban a szűkös időben is, amit ott tudtunk tölteni, mindig jutott egy picinyke kis szeretetidő minden unokára, egy kis beszélgetés, egy kis rejtvényfejtés, egy kis olvasás, vagy közös hintázás, kutyasimogatás. Csoda volt ez a javából. Igazi csoda.  Megismételhetetlen, és csak nyomokban utánozható. 

" Ne várjatok többet tőlem, 

Kis erőmből adtam bőven, 

S akad abban amit adtam, 

egy parányi halhatatlan."

Mátékámmal. Mindig a mosolygós Mamira fogunk emlékezni.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------

Így indultunk hát neki a tanévnek, és álltunk elébe az új feladatoknak, amik önmagukban igenis értékesek, és nincs nap, amikor ne akadna valami tennivaló, valami bosszantó, valami örömteli, vagy megmosolyogtató, mégis a jelentősége annyira eltörpült, hogy szinte már nem is lett fontos...

Pedig az iskolában zajlik az élet. Mátéék még mindig nem kaptak szekrénykulcsot, ami most, hogy már kabátos idő van, eléggé bosszantó tud lenni. Nehezen tudom követni egyelőre, hogy miből mennyit haladnak, hogy mikor lesz dolgozat, stb... bár én rendre figyelmeztetem minden egyes nap, hogy tanuljon már valamit, ő rendre azt válaszolja, hogy mindent tud. Hogy mi az a minden, az meg majd dolgozatnál kiderül.

Milán hasonlóképpen kínlódik, pedig ők már elkezdték az év elejei felmérőket írni. A próbamatekon ordas hibákat vétett, mert figyelmetlen és kapkod. Most próbálom meggyőzni, hogy akkor sem fog jobb jegyet kapni, ha ő végez elsőnek, úgyhogy nyugodtan töltse csak ki az időt, és olvassa el figyelmesen a feladatot.

Az első betegséghullámon is túl vagyunk, pedig még csak most jön a hideg ősz. Marci nem hiszi el, hogy nem lehet már focigatyában és mezítláb csak úgy lerongyolni a kertbe. Ma reggel elég mérges volt rám, amiért kabátot erőltettem rá.

De hogy valami jót is mondjak... a lakás készül, alakul, ha nem is villámlépésekkel, de halad. fűteni ugyan még nem tudunk, ami napról-napra fájóbb pont lesz, de legalább a gázművek elfogadta a kivitelezést, majdnem kész vannak az átjárók, most kellemes huzatos és visszhangos a lakás, és poros. A konyha szanaszét, az előszoba úgy szintén, de az nem annyira lételem. De ha a festő valamikor ide tudna jönni a nem túl távoli jövőben, és kifestené a kecót, hogy aztán fel tudjuk szerelni a fűtőtesteket a konnektorokat miegyebeket, akkor már egészen célegyenesbe is kerülnénk pikkpakk. De addig még van egy betonozás itt, egy kis falazgatás ott, fölsöprés, felmosás végtelenítve... De látszik már kicsit a vége a történetnek... most, hogy megvan az összenyitás, most olyan nagy lett a belátható tér... klassz lesz majd végigkiabálni a lakást, hogy "gyerekeeeeeeek, vacsooooooraaaaaaa!"

Nincs még teljesen kész, Feri még vakolgat itt-ott, a túloldal még fólia alatt van itt-ott, de már olyan, mintha...

Formálódik

Lassan a második hétnek is vége, és egyáltalán nem üdítő, hogy kábé olyan fáradtak vagyunk mindannyian, mintha már legalább december közepét taposnánk. Valahogy nehezen állunk át, pedig az igazi menetrend még be sem indult...

Ami jó, és amit sikerként könyvelek el, hogy sikerült jól beosztani a zeneórákat, és egy napon egy időben tudom őket vinni. Kedden fél4-re mennek, ez sima ügy, 3-kor megyek értük, lerakom az egyiket, lerakom a másikat egy iskolával arrébb, majd felveszem az egyiket, felveszem a másikat, és összeszedjük Marcit. Ekkor otthoni tanulás van.
Pénteken viszont 2-re megyünk, itt már volt egy plusz köröm, hogy Máté had mehessen le korábban ebédelni, ne csak fél 2-kor, de azt mondták semmi akadálya, majd írjam be a füzetébe. Pénteken viszont visszaviszem őket a suliba, tanulóidőre pont visszaérünk, utána meg szolfézsuk van, egyiknek-másiknak. Ez a nagyobb szívás, mert pont  45 percnyi idő van a kettő között, ami várakozni sok, hazamenni-visszamenni kevés. Ugyanez van szerdán is. Talonban van még, egyelőre csak fejemben érlelgetem, hogy Máté szolfézsnapokon esetleg hazaslattyoghatna egyedül, csak hát ssötét van, meg este van... de majd alakul valahogy ez is.
Ami még nem tisztázott az Milán úszása, ebben még az is csavart egy kicsit, hogy a korábbi oktatója, akivel már félig leegyeztettünk mindent, na az felmondott, úgyhogy majd újra fel kell vennem a kapcsolatot az uszodával. De még körbenézek más helyeken is, hogy milyen időpontokkal tudok mahinálni. Nincs túl sok szabad lehetőségünk. És lehet, hogy Marcit is jó lenne vízbe dobni most már, pláne, hogy a Balatonnál már szinte egyedül megtanult úszni. Na jó, a technikáján még van mit javítani, de olyan kis cuki volt :-)

---------------------------
Az a baj, hogy van, hogy háromszor, négyszer is leülök egy bejegyzés mellé, mire végre befejezem... mint most is... és közben elfelejtem, hogy mit írtam már le...

Máté beválogatódott Lilian néni természetismeret szakkörébe/versenyfelkészítésébe/fakultációjába, nem tudom mi a hivatalos elnevezése a dolognak. Már első nap mondta Máté, hogy szerdán 2-től fél4ig ne szervezzek neki semmit, mert L. nénivel versenyre készülnek. Nem értettem már akkor sem, hogy kerül Máté ebbe a csapatba, nem azért mert nem tartanám képesnek rá, hanem egyszerűen csak úgy gondolom, és az eddigi eredményei is azt mutatják, hogy dráma-versmondás-szereplés, azaz humán vonalon  talán erősebb picit, ha másért nem hát a lelkesedés miatt. De hát beválogatódott, így hát megy szerdánként szakkörre, és egyelőre nagyon lelkes, és tetszik neki. Hahaha... csak akkor még nem tudta azt, amit én közben megtudtam L. nénitől, hogy nem lesz ám itt elég az, hogy eljárogatunk szerdán órára, hanem azt a töménytelen mennyiségű anyagot, amit ő ott kioszt, na azt hétvégén, esténként, kinek hogy, na azt be kéne vágni átólzettig. Hát ööööö.... És hogy akkor ebben azért kérné az együttműködésemet. Az enyémet. Is.
De csak bökte a csőrömet, hogy hogyan került Máté ide, megkérdeztem, mire azt mondta L. néni, hogy hát ő beszélt Angélával a gyerekekről, és Angéla javasolta, merthogy Mátéban van még kiaknázatlan lehetőség. Hát az van, ez tény. az meg másik kérdés, hogy mennyire hagyja kiaknázni :-) Szóval most itt tartunk. Tegnap már haza is hozta az első "pakkot", kb. 20 fénymásolt oldalt mindenféléről, nemzeti parkok, életrajzok, milyen növények vannak a pénzérméken, azok tulajdonságai, ilyesmi, de csak átfutottam... izgi lesz, azt meg kell hagyni.

Milánt egyelőre Lük szakkörre küldöm, de az ő ügye még képlékeny az úszás/gyógytorna miatt. Angéla néni nagyon nyomta Mátééknak a Lüköt, igaz, abban Máté nem volt benne sokáig, de az osztálytársa pl. országos Lük versenyt is nyert. Orsi néni nem csinál ilyesmit, a szakkört a párhuzamos osztályfőnök tartja, de nekem ő is szimpatikus, remélem be fog jönni Milánnak is.

Holnap kezdjük a zeneórákat! Remélem zökkenőmentes lesz.

Marcikám szegénykém pedig egyelőre keresi a helyét az oviban. Sajnos majdnem minden jó barátja elment idén iskolába, aki pedig maradt, az hol van, hol nincs. De remélem, hogy talál majd magának valaki társat.

Iskolás, orvosos, oltásos

Az, hogy holnap péntek, azért már egészen jól hangzik.
Az első iskolai hét mindenkit eléggé elfárasztott. Milánt talán nem annyira, de Máté totál kész van... pedig még nem is indult be igazán a gépezet. A zeneórák mikorját elvileg hétfőig megtudjuk. Mindkét tanárnak elküldtem egy csinos exceltáblában színes betűkkel, hogy mely időpontoknak örülnénk nagyon-nagyon, melyiknek kevésbé, és mik a teljesen nem jók. Plusz mindegyiknek írtam mellé pár szerintem nem túl rámenős, de alsóhangon olyan légyszilégyszi hangvételű levelet, hogy minek örülnék én, mint szülő nagyon. Mégpedig annak, ha legalább 1 órát össze tudnánk szervezni a héten, hogy ne kelljen 4 napon a ligetbe mennem, hanem csak 3-on. Máris jobban hangzik, nem?
Ha ez meglenne, akkor ezen felbuzdulva Milánt el tudnám vinni hétfőn gyógytornára, míg Máté focizik, csütörtökön pedig úszni, míg Máté focizik, és akkor meg is veregethetném a vállam gyakorlatilag. De nyilván lesz ebben pár kanyar és bukkanó, mert túl szép lenne ez így.

Ma összefutottam L. nénivel ( Máté új ofője)  a sulifolyosón, és ha már így alakult, gondoltam csak rákérdezek, hogy mi van ezzel a szülőivel, nem kedden kéne-e esetleg lennie... Azt mondta nem, mert hétfőn felsős szülői van, kedden meg alsós, úgyhogy ő mossa kezeit. De még gyorsan ledarálta, hogy mondta-e Máté, hogy természetismeret versenyre fognak készülni szerdánként (mondta, bár nem értettem, hogy mi alapján válogatódott be a keretbe Máté, de bánja kánya, a pozitív megkülönböztetésnek nem vagyok ellensége) Szóval ezt gyorsan eldarálta, meg még rábízott pár dolgot Mátéra, hogy mit olvasson el, és hogy akkor ezmegaz... Máté mondta az első nap, hogy Lilian néni pontolyan, mint Angéla néni, és hogy még ugyanazon a napon is születtek. Hát tényleg pont olyan. Még szerencse, hogy megedződtem már Angéla néni pezsgésén :-)

Ja, a szülői. Aztán bármennyire is azt mondtam, hogy akkor elengedem ezt a gondot, mégiscsak írtam Milánék facebook csoportjába, hogy most akkor mi van? Nem kedden kellene-e lennie annak a szülőinek. Amire azt válaszolta Orsi néni, hogy hát úgy volt, de nem kapták meg a keddet, így minden szülői egy napon van. Most mi van???? Azóta próbálom keresni ebben a logikát, és megérteni. De mindegy amúgy tényleg. Igazából meg is lehetne szüntetni az ilyen összeröfiket, mert a tudnivalókat úgyis át lehet tolni emailen, a kitöltenivalókat úgyis hazaküldik, vétójogod meg úgy sincs, szóval igazán felesleges időpazarlás az egész tanárnak-diáknak.

Na de nem is erről akartam írni tulajdonképpen, hanem arról, hogy Milánnal ma voltunk kontrollon a lábával. Időpontunk volt 11.45-re, így a suliból mentünk a 3. óra után. A busszal, amire felszálltunk 1 megállót kellett volna menni, mert gyorsjárat volt, erre egy köztes megállóban mindenkit leszállított a sofőr, hogy akkor neki most el kell mennie metrópótlónak, bocs. Nem értettem, hogy miért egy járatban lévő buszt irányítanak át... utána 5 percet vártunk egy olyan buszra, ami megáll abban a megállóban, míg 3 másik gyorsjárat elsuhant az orrunk előtt. Szuper! Végül Végszóra, pont 11.45kor húztunk sorszámot. Persze nincs ennek jelentősége a magyar egészségügyben, csak Milán nagyon rá tud parázni, hogy el fogunk késni, és mi lesz, ilyen szempontból kicsit kényszeres. De hát nem lehet innen elkésni... mert utána ültünk még egy jó fél órát, amíg adtak egy beutalót rtg-re. azzal felmentünk az elsőre, ott ültünk még egy fél órát kb., amíg behívtak, majd visszamentünk az ambulanciára, ahol megintcsak ültünk valamennyit mire végre bejutottunk. Két ülés közben azt is megtudtuk, hogy a Miorvosunk nincsen itt, mert tanulmányi úton van, nem is lesz majd csak januárban. Gondoltam is magamban, hogy őt se látjuk már többet... ( a nőgyógyászom is így kezdte, akinél a kicsik születtek, aztán vissza se jött. ) 
A lényeg, hogy szépen javul Milán lába, kell még tornáztatni, nyújtani az oldalsó izmokat, hogy még jobb legyen a hajlíthatóság, de tulajdonképpen minden úgy halad, ahogy kell neki. Hogy mikor veszik ki a tartólemezeket, azt nem tudta vagy nem akarta  megmondani ez az orvos, úgyhogy egy darabig még ezzel kell együtt élni. Bár fél év múlva kéne következő kontrollra menni, de csak áprilisra kaptunk időpontot.

Marcival pedig oltáson voltunk délután. 6 évesen! És bár nyávogott egy sort, hogy nem akar oltást kapni, meg különben is ő már elmúlt 6 éves, meg így meg úgy, de azért bátran jött, amikor jönnie kellett, és hősiesen viselkedett. Az is kiderült, hogy a 3 kiesett foga mellett már szinte mind a 4 hátsó őrlője is kint van, szóval tele van csontfoggal a szája. Kapott is matricát, meg bátorság oklevelet, amire nagyon büszke volt! Jajj, olyan nagy fiú már!

Tanévkezdés

Azért az olyan gáz, hogy rendre minden iskolakezdéskor, az első nap, amikor még egyébként is a plafonra kívánja mindenki az egész reggeli hajcihőt, amikor a régi rutin már rég elfelejtődött, de az új meg még nincs meg, amikor nemcsak arra kell figyelni, hogy fel legyenek öltözve a gyerekek, hanem még arra is, hogy húúú, ünneplő, de akkor csereruha is kell, azta meg még uzsonna is???, meg ez meg az, pedig igencsak leredukáltam már az évek során az első napon vivendő dolgokat, gondolván, hogy az A3-as színes kartonra csaknem az első napon lesz szükség, mind a 30-ra, meg ilyesmi... szóval mikor az egész reggel egy fejveszett kapkodás, és mindenki álmos, meg pont az a mese megy a tévében amit szeretünk, na akkor még észrevesszük, hogy esik az eső!!! Minden egyes tanévkezdéskor esik az eső!!!! Ez akkora szívás!!!
Végül fogszívva bár, be beértünk persze a suliba, pedig Máténak fél8-ra ott kellett lennie, mert szavalt az évnyitón. Később persze kiderült, hogy simán érkezhettünk volna a rendes időben is, mert a tantermük, az új, a második emeletes, ahová le kellett volna pakolniuk, na az még nem volt nyitva még 50-kor sem. Úgyhogy ott ácsorogtunk már vagy 20-an a folyosón bebocsátást várva, amikor meguntam, és lebattyogtam a tanáriba, hogy megkérdezzem, mi a helyzet. Be lesznek-e még engedve szerencsétlenek még ma, vagy ne is álmodjunk ilyen luxusról. Persze nem így, de volt néhány válogatatlan szófordulat a nyelvemen, de megtartottam magamnak.
Jaaaa, hogy az még nincs nyitva? Nem nyitották ki a takarítók? Van egyáltalán második szintes takarítónk, Marika??? Nem tudom, a József is az előbb ment fel kinyitni a saját termét!-hangzottak a mondatok a tanáriból, ami ad egyfajta árnyalt képet a helyzetről úgy általában.
Végülis kinyitották az ajtót.
Végülis a tornateremben tartották az évnyitót, nem kint a szép új színpadon, mert esett az eső.
Sebaj.
Máté szépen elszavalta a versét, ami véletlenül, vagy nem véletlenül épp az volt, amivel őket is köszöntötték a nagyok, amikor ők voltak elsősök, Nemes Nagy Ágnes: Tanulni kell című verse.

Azóta már túl vagyunk az első, sőt már a második napon is. Milánék harmadik osztálya sima liba, ezt már rutinból toljuk, Mátéék felső tagozatáról még rengeteg kérdés kering a fejemben, némelyik megválaszolódik a nap végére, ellenben merülnek fel újabbak. Igyekszem türelemmel és beletörődéssel venni az akadályokat, nem mindig megy... pl. már megint olyan információm van, hogy MÁR MEGINT egy napon, egy időben lesz szülői értekezlet a két osztályban, és ettől egyszerűen már hülyét kapok!!! Én nem tudom miért olyan bonyolult ezt összeszervezni, átgondolni, vagy akármi... de ezzel kapcsolatban futok majd még egy kört. Csak hát Lilian néninek egyelőre semmilyen elérhetőségét nem ismerem, szmk-sunk ugyebár még nincs, szóval elég nehéz így párbeszédet kezdeményezni. Meg kicsit unom is már, hogy folyton valamiért beszélni kell valakivel, hogy miért nem mehetnek a dolgok maguktól csak úgy rendben???? Ez olyan nagy kérés???

Na mindegy.

Könyvek javarészt becsomagolva, felcimkézve.  Milánnak van még pár pőre a suliban, azokat ma hazahozza. Úgyhogy iskolai felszerelésileg sínen vagyunk. A nagy kérdés, ami még lebeg a levegőben, az a zeneórák időpontja, ez elég sarkalatos pontja a hetünknek, pláne, hogy idén már Milán is elkezdi az oboát(furulyát). Elvileg jövő hétre a hegedűidőpontok összeállnak, az oboás nő viszont még nem jelentkezett, a levelemre meg nem válaszolt, más elérhetőségét pedig nem tudom... szóval ááááá

Éljen az új tanév! Kitartást, és kellő humorérzéket kívánok hozzá Mindenkinek!

A 2018-as tanévkezdősök.
Tavaly Máténak a válláig ért a kilincs, Milánnak a füléig, Marcinak meg a feje búbjáig. Itt a tavalyi. 

Hát ööö....

Az, hogy 3 nap múlva vége van a szünetnek, és kezdődik újra egy őrült fejvesztett rohanás egészen június közepéig, számomra még akkor is hihetetlen és feldolgozhatatlan, ha a másik részem már úgymond tűkön ül, hogy legyen végre egy kis nyugi itthon. De pontosan tudom, hogy már az első iskolás hát után azt fogom mondani, hogy inkább menjünk vissza az itthonkínlódós-örökkéösszeveszős-közelharcos nyárba, semmint az tanév, sakkozás az idővel, a különórákkal, hogy ki-mikor-hová-hogyan fog tudni eljutni és hazajutni, hogy hogy fog működni a felső tagozat Máténál, hogy hogy zajlik majd a tanulás, mennyire kell hazahordani a leckét, és legfőképpen mikor lesz ideje itthon arra, hogy tanuljon is érdemben, hogy Milán oboaóráját hová fogom tudni berakni, hogy az aa lehető legfájdalommentesebb legyen mindenkinek, emellett jó lenne, ha már idén tudatosan el lehetne kezdeni készülni a 8 osztályos felvételire, Máténak a 6 osztályosra, és akkor Marci tanítónéniválasztása emellett már szinte eltörpül, pedig nem kéne, mert hát mégiscsak megérdemli ő is, hogy alapos rákészüléssel és átgondolással válasszunk  neki tanítónéniket. Szóval nem fogunk unatkozni, az az egy biztos és garantált. Hogy a fiúk egyike-másika mennyire lesz önálló és önjáró, azt most még homály fedi. Nem kizárt, hogy Máté elindul majd az önállósodás útján, ez persze attól is függ majd, hogy Milán különórái mennyire lesznek összeegyeztethetőek az övéivel. Minden képlékeny még, minden bizonytalan. 

De hogy szokjuk hétköznapokat,  elkezdjünk betörni,  ma kaptunk egy kis ízelítőt, csak hogy ne lepődjünk meg annyira jövő hétfőn. 

Ma reggel ugyanis fél8-kor már ébresztő volt mindenkinek, ( hahaha, ez pont 1 órával később van, mint ami iskolaidőben szokás, szívtuk is a fogunkat rendesen) mert Mátét sportorvosi vizsgálatra kellett vinni. Ma volt az utolsó lehetőség, úgyhogy muszáj volt. De amikor kiválasztottam ezt a napot, (arra számítván, hogy biztos senki nem hagyja rajtam kívül az utolsó napra :-D, de tévedtem) akkor még nem tudtam, hogy Máté kap egy felkérést, hogy vegyen részt az évnyitós műsorban, aminek ma 10-kor lesz a próbája a suliban. Szóval gondoltam, az a legtutibb, ha odamegyünk kezdésre, 8.45-re, és akkor remélhetően hamar végzünk. Oda is mentünk, de akkor már vagy tizen várakoztak ott. Khmmmm, khmmm... Mondja az egyik apuka,  (amolyan mindenlébenkanál, mindenhezértek, és mindentjobbantudok típus, akitől kiráz a hideg)amikor elrebegtem, hogy mi sietnénk, mert a gyereknek fellépése van/lesz, hogy ők már itt vannak 8.10. óta, de nyugodtan menjünk csak be mi, mert ők nem sietnek! Gondoltam, hogy megkérdezem, hogy akkor mi a búbánatnak vagy itt nyolctízkor, ha a rendelés eleve csak 8.45-től volt meghirdetve, az orvos meg csak 9-kor jön, és 11.45ig akkor vidáman és dalolva besétálhatott volna a fiával, ha ráér, de nem kérdeztem semmit. Biztos ők is szoktatják már magukat a koránkeléshez :-) 

Sportorvos pipa, szerencsére gyorsan végeztünk, és a fellépőbaráték is ott voltak, úgyhogy együtt rongyoltunk át a suliba a próbára. 

Próba lezajlott. 3-4szer elpróbálták, a végén már egész vállalható lett a műsor. Tény, hogy nem egy Angélanéni féle rendezés lesz, el is hangzott, hogy próbálják meg elképzelni hozzá, hogy mit mondana Angéla néni, és úgy mondja mindenki a szerepét. Máté a verse mellé még kapott nagy hirtelen egy pár sort a jelenetben is. 

A kicsik addig a pályán fociztak. 

Majd innen bebuszoztunk a belvárosba, ahol nekem volt egy találkozóm, és mire azzal végeztünk, addigra teljesen hullák lettünk. 

Ettünk egy hambit, bementünk a Könyvudvarba, hogy látunk-e valami érdekeset, és hazafelé a buszon már majdnem elaludt az összes gyerek. 

Bezzeg hazaérve már egyik sem volt annyira álmos, hogy lefeküdjön aludni.... 

holnap Máté meg Feri elmennek Szentesre, és csak vasárnap jönnek haza. Még épp időben előkerestem ma délután a fehér ingeket :-) szerencsére még Mátéra is jó annyira az inge, hogy ha a nem sikerül másikat vennem nélküle a hétvégén, még akkor is jó lesz rá hétfőn. 

A tornacipőjére viszont azt mondja kicsi, úgyhogy abból kell majd nagyobb, pedig tavasszal kapta a meglévőt is, de most már ezen az ügyön is rajta vagyok. 

Marci oviszsákja is lekerült a fogasról, holnap az is kimosódik. hétfőre csilivili lesz az is. 

Szerintem nincs is más... és van még 3 nap... 3 nap meg bármire elég, sőt MINDENRE elég 😂

Huhhh

Bazilikás

Csütörtökön a Deák téren volt dolgom, és gondoltam, ha már kimozdulunk itthonról, és bemegyünk a városba, akkor csináljunk valami érdekeset is, vagy legalábbis nem hétköznapit, és az jutott az eszembe, hogy felmehetnénk a Szent István Bazilika tornyába, körbenézni. A fiúk, akárhányszor a Deák téren járunk mindig megcsodálják az óriáskereket. Egyszer régen egyszer már ültünk  rajta, és hát bevallom nem nagyon akaródzik még egyszer annyi pénzt kiadni azért a 10 perc boldogságért, és gondoltam, mivel a bazilika szinte csak egy köpésnyire van a keréktől, és csak egy hajszálnyival alacsonyabb, pontugyanazt fogjuk onnan is látni.
A toronyba lépcsőn és lifttel is fel lehet menni. Én a lépcsőt javasoltam, és ott is indultunk el. Háromszázvalahány lépcsőfokot kell menni fölfelé, de a háromnegyedénél van egy kiállítóterem, és ott át lehet szállni a liftre is. Persze a fiúk kinyávogták, hogy innen menjünk lifttel. Aztán mire felértünk, addigra meg is bánták, mert olyan büdösmeleg volt benne, hogy huhhh.... leszakadt rólunk az összes víz.

A kupolatérben még volt egy kis lemezlépcsősor, innen a kupola belsejét is láthattuk. Elég durva látvány volt.

A benti fülledt meleg után jól esett kimenni a kilátóteraszra.

 Lefelé végig lépcsőn mentünk.

És ha már itt voltunk, akkor templomban is mentünk egy kört.

Aztán persze behajtották a beígért fagyit, és végigsétáltunk a Duna-korzón is, hogy megnézzük, van-e még víz a Dunában. Volt még, szerencsére, bár a Margitszigetnél kellett volna inkább megnézni, mert ott állítólag elég látványos volt az apadás, de itt is látszódott a betonfalon, hogy meddig szokott érni általában a vízszint. Na ahhoz képest tényleg elég kevés volt a víz.
Hazafelé cseperészett is egy kicsit az eső, de csak másnap estére lett belőle szerintem nagyobb mennyiség. Vagy ki tudja már... a lényeg, hogy esett. Le is hűlt mára a levegő :-( Remélem azért még visszajön egy kicsit a meleg, mert olyan rossz, hogy ma egész nap zárni kellett a teraszajtót, mert ömlött be a hideg, és hosszú melegítőt kellett felvenni bentre is.

Felemás Balaton, kimaxoltuk a strandolást

Van, amikor bármennyire is szeretnénk valamit, bármennyire is van egy jó tervünk, mégis le kell mondanunk róla, mert közbejön valami olyan váratlan és előre nem tervezett, ami mindent felülír. Volt egy jó tervünk a nyár végére, mégpedig egy nagy családi horvátországi nyaralás Feri tesójáékkal. Mi ez elé még beütemeztünk pár nap Balatont is, egyrészt, hogy ne kelljen egyben annyit autóznunk, másrészt ez még akkor volt, amikor még csak a júniusi Balaton volt betervezve, az augusztus elejeiről szó sem volt, és túl sok lett volna az az idő júniustól jövő nyárig Balaton nélkül. Aztán Anitáéknak már korábban vissza kellett mondaniuk a nyaralást, de akkor még úgy terveztük, hogy mi elmegyünk külön, hiszen a gyerekek már be voltak sózva, meg már mi is rákészültünk. 

Aztán egyre bizonytalanabb lett ez a nyaralás, míg végül úgy alakult, nekünk is le kellett mondanunk róla, de akkor már elengedtük, hiszen nem ez volt, nem ez most a fontos. 

Ferinek a múlt héten haza kellett utaznia Szentesre, és még amikor elment, akkor még nem tudta meddig marad. Végül azt mondta, hogy legalább mi, én meg a gyerekek menjünk le a Balatonra arra a pár napra, ami le van foglalva, hiszen strandidő lesz, a fiúknak meg mégiscsak jobb ott strandolni, mint itthon aszalódni, ha már a Horvátországot úgyis lemondtuk. 

Szóval így indultunk el négyesben vonattal Füredre. 

Igazából csak a döntésmeghozatal volt nehéz, hogy menjek vagy maradjak, mert amikor már eldöntődött, hogy jó, akkor lemegyek velük, akkor már gyorsan kikristályosodott a terv, hogy hogy pakolok, mit mibe, mit ki hoz, mikor megyünk, hogy megyünk, stb... 

Így egy nagy gurulós bőröndbe besúvasztottam minden gyerekholmit-törölközőt-papucsot-strandfelszerelést, nekem volt egy kistáskám, és minden gyerek hozott egy kishátizsákot. Marciéban csak az útielemózsia volt. 

Ügyesen kibumszliztunk a pályaudvarra. Érdekesek ezek a gyerekek, de gondolom minden gyerek ilyen, hogy alapesetben annyi gond van velük, mostanában folyton összekapnak, piszkálják egymást, nem hallanak, nem akarnak hallani, nem csinálják, lógnak és héderelnek, de "stresszhelyzetben" mint pl. amikor át kell utaznunk a városon a vonatig, akkor tényleg egy szavam sem lehet, mert jönnek és csinálják, fogják egymás kezét, nem kóborolnak, nem maradnak le, (nem nagyon) , nem vitáznak, és képesek követni az utasításokat. Szóval tényleg nagyon odafigyelnek. 

Aztán persze amikor a feszültség csökken, és egy lélegzetvételnyi levegőhöz jutunk, mondjuk amikor már fent vagyunk a vonaton, és már el is helyezkedtünk, akkor persze kitör belőlük a gőz, és akkor megint ott tartunk, hogy "ülj rendesen, ne kiabálj, halkabban egy picit, ne morzsálj, ne piszkáld már, ne csúfold, hagyd békén, pihenjetek már egy kicsit, vedd le lábad, ne idd már meg az összes vizet, stb..." de még ezekkel együtt is eseménytelennek mondanám a vonatutat, és szerencsésen megérkeztünk, elfoglaltuk a faházunkat, bevásároltunk, és bementünk a városba, hogy együnk valami meleget. 

Mikor eldöntöttem, hogy jó, akkor lejövök velük egyedül, már akkor edzettem magam, hogy jóóó, akkor az a legegyszerűbb elfoglaltság, ha végigstrandoljuk a hétvégét. A stranddal való kapcsolatomat már egy korábbi posztban részleteztem, nem mondok újat azzal, ha azt mondom ez volt számomra a legnagyobb kihívás. De végül egész jól sikerült kialakítanunk a strandos rutint. Szombat-vasárnap-hétfőn már délelőtt lent voltunk a strandon, fürödtünk, labdáztunk, a fiúk várat/gátat építettek, lábtengóztak, játszótereztek, strandon kajáltunk, limonádét ittunk, sötétre barnultunk, este pedig sétáltunk egyet a sétányon, fagyiztunk, a fiúk mustot ittak, koncertet hallgattunk, és egyik este még barátokkal is összefutottunk a borfesztiválon. 

- Én úgy terveztem, hogy veszünk egy fagyit, leülünk, és nézzük a Balatont!- mondja Milán.
Így lett.
De ettetek-e már kenyér fagyit? Én még sosem láttam ilyet, de a füredi akvárium melletti Levendula fagyizóban ilyet is kapni. Kaptunk kóstolót, de nekem inkább mézeskalács ízű volt, semmint egy jó kovászos házikenyér :-) A gyerekek viszont kürtőskalács ízűt választottak, az jó volt.

Haverokkal már az éjszakában. Épp az Nb1 tabellát nézegetik, mert minden egyéb játékhoz már korom sötét volt.

Marci, az itthon fellelhető soktíz plüssnyúlból pont azt választotta legújabb szíve csücskéül, amiről évekkel ezelőtt leszedtem az egyik fület, és átvarrtam Milán hulikájára, mert az elveszett a lellei strandon. Egész addig, amíg ki nem derült, hogy a nyúl ezért félfülű nem is volt baj. Bezzeg, amikor fény derült a fülcserére, akkor azért kaptam a nyakamba egy tömény Marcihisztit, hogy "demiért, miértpontaző nyuláról, azonnalvarrjamvissza, megkülönbenis, milyenundokvagyok, szegénynyuszika". Százhúszezerzer ígértem meg kb, hogy majd keresünk rá egy másik nyuszifület, és átvarrom ha hazamentünk, mire hajlandó volt leszállni a témáról.  Tegnap este óta még nem jutott eszébe, én meg abban bízom, hogy még mielőtt eszébe jutna talál magának egy másik plüssállatot.

Nyuszika a kikötőben

Nyuszika a hinta tetején

Nyuszika a strandon iszik ( de a Balatonba is belelógatta a lábát)

Nyuszika már fáradt, nyakban kell vinni. 

Nyuszika a borfesztiválon

Nyuszika koncertet néz

Hétfőn este Feri is eljött, hogy kedden hazavigyen minket autóval. Este, míg én kihasználtam az kínálkozó lehetőséget és elmentem futni, ők csobbantak még egyet vízben. 

Kedden még strandoltunk együtt. Én mondjuk már majdnem sellővé változtam, annyit voltam vízben, de azért jó volt. Még ha kicsit keserédes lett így a Balatonozás, meg a nyár vége, a fiúk legalább jól kistrandolták magukat. Nem mondhatják, hogy nem fürödtek az idén eleget. 

Cirkuszos

Szombaton egész nap azt pörgettem a fejemben, hogy nehogy elfelejtsem, hogy estére cirkuszjegyünk van.
Délelőtt most már muszáj volt plázába menni, hogy egyrészt Máténak nézzünk iskolatáskát, hogy Marcinak vegyünk ajándékot, és hogy amit csak tudok, összeszedjek az 3-dikos tanszerlistáról. Máté kapott iskolatáskát, vagányat, nagyfiúsat. Marci kapott ajándékot, egy darut szeretett volna, így azt kapott, bár ennél praktikátlanabbat ki sem tudott volna találni, mert ennek pont nincs helye most nemhogy a szobában, de lakásban sem. Mindegy, megkapta.
És egy csomó mindent összekapkodtam a tescóban, ami Milán listáján volt. A maradékért, néhány ceruza, színes papírok, speckó füzet, ilyesmi, ma elmentem a papírboltba. Máté tanszerileg lóg egyelőre a levegőben, persze neki is vettem ceruzát, tollat, néhány füzetet, de semmi egyéb instrukciót nem kaptunk, gondolom az első héten, amikor majd minden tanárral találkoznak, akkor majd kiderül, hogy melyik mit kér az órájára. Még mindig elképesztő, hogy már ötödikes lesz! Van is bennem egy kis para, hogy milyen lesz.

A cirkusz viszont egészen jó volt! Tavaly jégcirkuszban voltunk, idén vízicirkusz volt a műsor.
A gyerekek közül most talán Marci volt a legjobban besózva, folyton kérdezgetett, hogy mi hogy, egyfolytában volt valami hozzáfűznivalója.
- Ó ezt én is meg tudom csinálni!
- Szerintem bele fog esni a vízbe!
- Biztos el fogja ejteni!
meg hasonló pozitív gondolatok törtek föl belőle fennhangon. :-)

A vízi világot szökőkútszerűen jelenítették meg, szegény segédmunkások százszor pakolták föl meg le a burkolatokat, tolták be a szórófejeket, de az eredmény nagyon látványos volt. Mintha a Margitszigeti szökőkút közepén tornáztak volna a tornászok.
Én még mindig frászt kapok a légtornászoktól, mindig attól félek, hogy a szemem láttára fognak leesni, és ezt én nem akarom látni.
A kedvenceim viszont a trambulinos fiúk voltak, hát az valami fantasztikus volt! A fiúk is csak úgy sasolták, remélem nem próbálnak majd ki néhány trükköt a kerti trambulinban. :-)
Marcinak meg persze az volt a kedvence, amikor a bohóc beleesett a vízbe. Mi más?

Marciszülinap

Volt néhány korábbi tervem, hogy majd hogyan is ünnepeljük Marci szülinapját, volt köztük haveros focizás, amit még akkor el kellett vetnem, mielőtt még igazából tervvé kovácsolódott volna az egész, mert hamar kiderült, hogy Marci foci haverjai közül senki nem lesz a városban. ( az óvodában is most van a rendes nyári bezárás, gondolom nem véletlenül erre az időszakra időzítették többen is a családi nyaralást, mamázást, miegymást.) Aztán olyat is terveztem, hogy elmegyünk a Vasúttörténeti Parkba, mert Marci nagyon szereti a vonatokat, és ott még éppen nem volt, és ott is van egy modellvasutas rész, ami a kedvence. De aztán a nagymeleg miatt, meg azért mert szerdán én sem voltam jól ez is elmaradt, mert nem sikerült kellően ráhangolódnom. Viszont semmiképp nem akartam, hogy csakúgy elteljen a nap, mert az már milyen?
Úgyhogy végül egy nagyon lájtos kis programot csináltunk, mégpedig, elbicikliztünk a ligetbe, mert úgyis jegyet kellett venni a cirkuszba, hogy beváltsuk Milán ajándékjegyét. ( az, hogy mennyi pénzt hagyunk még ott a többi jegyre, hogy Milánt elvigyünk az ingyencirkuszába, az már más kérdés. Jó üzlet ez a cirkusznak, gondolom, mert egyébként nem csinálná. És egyébként mi sem mennénk, pláne nyáron nem, amikor kint is lehet lenni. )  Végül sikerült szombat estére jegyet vennünk.
De ha már ott voltunk, akkor bringáztunk egy kicsit a ligetben. Vagyis szerettünk volna bringázni, mert sajnos a ligetes utak mindenre jók, csak bicajozásra nem, meg futásra sem, meg úgy általában... tankkal mondjuk jól járhatóak, de hát ki jár tankkal??? Pedig van turista bőven, az épülő múzeumnegyed nélkül is tele vannak a frekventált helyek turistacsoportokkal, magánutazókkal, szóval kicsit adhatnánk kicsit többet a küllemre, de ezt már a Gellért-hegynél is írtam szerintem, nem is megyek ebbe bele.
Végülis Marciszülinap van, ugyebár :-)
Aztán kát zötykölődés között találtunk egy jó kis kiülős helyet, a Zöld Küllőt, ahol meg is álltunk, és elnyaltunk egy jégkrémet, a fiúk még beszürcsöltek mellé egy-egy limonádét ünneplés gyanánt.
Persze 3-an háromfélét, háromféleképpen kértek, az egyik bodzás legyen, a másik epres, a harmadik zöldalmás, az egyik simavizes, a másik buborékos, meg ez meg az, de a pultos csaj egész jól vette az akadályokat. 👍

Itt elidőztünk egy picit, mert Marcinak megtetszett a műanyag házikó a sarokban, és hát ő volt az ünnepelt, úgyhogy nem sürgettük. Meg hát jó zene szólt a hangfalakból, meg árnyék volt a napernyő alatt, szóval jó volt nagyon kicsit ejtőzni itt. Akkor hagytuk el a bázist, amikor túlságosan megnőtt az ebédelők száma, és ínycsiklandó illatok kezdtek röpködni a fejünk felett. Jobbnak láttam biciklire pattanni, míg ki nem találják, hogy éhesek, és akkor hallgathatom hazáig, hogy ők éhen fognak halni.
Hazafelé még a kreszpályán is tekertek volna egy kicsit. De én még épphogy csak letámasztottam a bringám egy árnyékos pad mellé, és vettem volna elő a könyvemet, (hahaha, naivan), amikor jött Máté, hogy Milánnak defektes lett a kereke. Hát komolyan! Hogy mindig kell valami gigszer! Így a körbebiciklizésről le kellett mondanunk, és már egy strapás biciklihazatolós út lebegett a szemem előtt, amikor eszembe jutott, hogy van egy bringaszervíz ott az egyik sarkon, nézzük meg, hogy hátha nyitva van, és hátha meg tudja csinálni a kereket.
Nyitva volt, és szerencsére volt még egy pontjó belsője, úgyhogy meg tudta csinálni a biciklit. Kicsit még csavarozgatott is rajta, a féken is állított, a kormányt is beállította, ilyesmi. A fiúk meg közben szóval tartották. Különösen Marci. :-)

Délután pedig kiesett a harmadik fogacskája, amire már úgy várt, és azt mondta, az már biztos, hogy sosem fog kiesni! Pont a szülinapján! :-)

Este még egy jégkrémtortával ünnepeltünk.

Kis cukikám :-)  Olyan nagyfiús lett! Már egyáltalán nem olyan kis pufigombóc, mint pici korában.

Sajnos a nagy ünneplésben estére lebetegedett, és még most sincs túl jól, láza van. Délelőtt a doktornő (nem a saját) ránézett ugyan, de sokat nem segített, mert a csillapítsuk a lázát, és szopogasson torokfertőtlenítőn kívül nem kaptunk más tanácsot. Ezt meg igazából önnállóan is csináltam addig is, és a mostani állapotát nézve nem tudom elég lesz-e ez a hétvégére....