2018. szeptember 24., hétfő

Megvagyunk

És még csak át sem alakultunk, sajnos. Bár nem tudom milyen formában lenne most épp jó. Talán egy téli álmot alvó medvével egész jól tudnék azonosulni.


Hogy miért ritkultak már megint meg a bejegyzések... hát erre több okot is tudnék találni, ha keresnék.

Hosszas betegség után, mégis nagyon váratlanul a hónap elején elveszítettük Feri édesanyját, Mamit. Nehéz és fárasztó hetek voltak ezek, az aggodalom, a remény, a bizonytalanság, majd pedig az elvesztés fájdalmával telített napok. Nehéz szavakba önteni azt a szomorúságot, ami fel-felüti a fejét, amikor kibontunk egy Mami baracklekvárját, és arra gondolok, hogy vajon hány üveg lapulhat még a kamrapolcon, arra várva, hogy mint egy szelencéből kieressze magából a Mami melegségét, oltalmazó szeretetét, vagy amikor megbontom az utolsó üveg paradicsomlevet, amit ő rakott el, és abból készül az ebéd, vagy amikor céklát reszelünk a salátába, és tudjuk, hogy Mami is hogy szerette. De ott  van a világbajnok borsóleves galuskával, amit csak a Mami tudott olyan istenifinomra főzni, és minden szombaton az volt az érkezési ebéd. Vagy a tarhonyás csirke, vagy a kópécsirke, ami a Mami találmánya, és ár lehet reprodukálni, de utánozni nem. 
De mindig a kezünkbe akad egy felvarrt nadrágszár, egy megigazított ing, egy párnahuzat, ami a kezei közül került ki, és amik most itt maradtak nekünk.... 
Nagy űr maradt utána, nem tudjuk befoltozni....

Máté a hétvégén rendet rakott az íróasztalán, és a fiókjában valahol mélyen talált pár levelet, amit a Mami írt neki még egyszer régebben. Egy időben rákapott Máté, hogy levelet írt a nagyszülőknek, jó gyakorlás volt ez, és örömet okozó, Mami pedig ahogy ereje engedte visszaírt neki. Akkor csak egy levél volt ez, ami elolvasás után a fiók mélyén landolt. Most Máté megtalálta, és kérdezte, hogy hová tegye, hogy ne vesszen el, hiszen ezeket még a Mami írta neki. 
Milánkám a közös keresztrejtvényfejtést, sudokuzást fogja hiányolni leginkább. Jó partnere volt ő ebben a Maminak, és ott, vele, mindig kedve volt rejtvényt fejteni, ment a Mamihoz, hogy mikor tudják majd csinálni, de itthon például soha nem venne elő egy rejtvényt. Semmilyet. Mert azt mondja, hogy rejtvényt fejteni azt a Mamival jó.
Abban a szűkös időben is, amit ott tudtunk tölteni, mindig jutott egy picinyke kis szeretetidő minden unokára, egy kis beszélgetés, egy kis rejtvényfejtés, egy kis olvasás, vagy közös hintázás, kutyasimogatás. Csoda volt ez a javából. Igazi csoda.  Megismételhetetlen, és csak nyomokban utánozható. 

" Ne várjatok többet tőlem, 
Kis erőmből adtam bőven, 
S akad abban amit adtam, 
egy parányi halhatatlan."


Mátékámmal. Mindig a mosolygós Mamira fogunk emlékezni.


---------------------------------------------------------------------------------------------------------

Így indultunk hát neki a tanévnek, és álltunk elébe az új feladatoknak, amik önmagukban igenis értékesek, és nincs nap, amikor ne akadna valami tennivaló, valami bosszantó, valami örömteli, vagy megmosolyogtató, mégis a jelentősége annyira eltörpült, hogy szinte már nem is lett fontos...

Pedig az iskolában zajlik az élet. Mátéék még mindig nem kaptak szekrénykulcsot, ami most, hogy már kabátos idő van, eléggé bosszantó tud lenni. Nehezen tudom követni egyelőre, hogy miből mennyit haladnak, hogy mikor lesz dolgozat, stb... bár én rendre figyelmeztetem minden egyes nap, hogy tanuljon már valamit, ő rendre azt válaszolja, hogy mindent tud. Hogy mi az a minden, az meg majd dolgozatnál kiderül.
Milán hasonlóképpen kínlódik, pedig ők már elkezdték az év elejei felmérőket írni. A próbamatekon ordas hibákat vétett, mert figyelmetlen és kapkod. Most próbálom meggyőzni, hogy akkor sem fog jobb jegyet kapni, ha ő végez elsőnek, úgyhogy nyugodtan töltse csak ki az időt, és olvassa el figyelmesen a feladatot.

Az első betegséghullámon is túl vagyunk, pedig még csak most jön a hideg ősz. Marci nem hiszi el, hogy nem lehet már focigatyában és mezítláb csak úgy lerongyolni a kertbe. Ma reggel elég mérges volt rám, amiért kabátot erőltettem rá.

De hogy valami jót is mondjak... a lakás készül, alakul, ha nem is villámlépésekkel, de halad. fűteni ugyan még nem tudunk, ami napról-napra fájóbb pont lesz, de legalább a gázművek elfogadta a kivitelezést, majdnem kész vannak az átjárók, most kellemes huzatos és visszhangos a lakás, és poros. A konyha szanaszét, az előszoba úgy szintén, de az nem annyira lételem. De ha a festő valamikor ide tudna jönni a nem túl távoli jövőben, és kifestené a kecót, hogy aztán fel tudjuk szerelni a fűtőtesteket a konnektorokat miegyebeket, akkor már egészen célegyenesbe is kerülnénk pikkpakk. De addig még van egy betonozás itt, egy kis falazgatás ott, fölsöprés, felmosás végtelenítve... De látszik már kicsit a vége a történetnek... most, hogy megvan az összenyitás, most olyan nagy lett a belátható tér... klassz lesz majd végigkiabálni a lakást, hogy "gyerekeeeeeeek, vacsooooooraaaaaaa!"

Nincs még teljesen kész, Feri még vakolgat itt-ott, a túloldal még fólia alatt van itt-ott, de már olyan, mintha...


5 megjegyzés:

  1. Ó, őszinte részvétem, megkönnyeztem...:( :(

    Lakásfelújításhoz meg...nem is tudok mit mondani. Kitartás, egyszer kész lesz! Meg egyéb közhelyek. :)

    A vacsorás kiabálást már gyakorolom, szerintem a néni alattunk, hamarabb tud mindent, mint a gyerekek...Ez is nekik előnyös, eljátszhatják, hogy nem hallották, hogy szóltam. Korábban a hatvanyakárhány m2-en ez nehezebb volt...

    VálaszTörlés
  2. Istenem :( ♥ Őszinte részvétem nektek! :(♥ A lakáshoz pedig szívből kívánom,hogy a Karácsonyt már a kibővített házban tölthessétek!♥♥♥

    VálaszTörlés
  3. Őszinte részvétem... :-( Nagyon szépen írtál Mamikáról.

    VálaszTörlés
  4. Nagyon sajnálom a történteket, együtt érzek Veletek... Az írásodból lejön, hogy Mamika tündéri lehetett...

    VálaszTörlés
  5. Nagyon szépen írtál, őszinte részvétem nektek. Kívánom, hogy a fiúknak maradjon meg minden emlék róla, mert az ilyen emlékekből ők is sok erőt tudnak majd meríteni.

    VálaszTörlés