Angolórán

Tekerünk haza a múltkor a suliból. Kérdezem Mátét, hogy mi volt a suliban, mi volt az angolórán. 
Persze semmi nem volt. :)
De pár perc múlva azt mondja Máté:
- Anya, ha legközelebb nem értesz valamit, amit mondok, akkor majd mondd nekem, hogy " one more time!"

Tegnap este fürdés közben meséli, hogy megint tanult valami újat az angol órán. 
- No és mit tanultál?
- Hát azt, hogy " pizdicsáj". (vagy valami hasonló)
- Miiiit?
- Pizdicsáj.
- Nem "please be quite!" véletlenül?
- Ja de! Az! Tényleg! - csillan fel a szeme- És az mit jelent? 
- Azt, hogy legyetek csendben.
- Akkor már értem, miért mondta annyiszor a tanítónéni. -töpreng el rajta.

Szolfézs szülői

Pénteken volt szülői. Ágota nénivel ezideáig egyszer beszéltem telefonon, akkor is negyed órát beszélt, szóval mindenre fel voltam készülve, és igazam is lett. Bár tény, hogy sok infó elhangzott, nem csak az idénre, de a jövőre vonatkozóan is. Ágota néni, hát ő egy tündér szerintem, álruhában. Mindene a zene, az éneklés, és a gyerekek. Süt belőle a törődés, a kompromisszumkészség, a segíteni akarás, hogy bárhogy is, de járjanak a gyerekek, tanuljanak zenét, mert zenélni jó! 

Szerencse, és szerencsétlenség is egyben, hogy a kerületünkben nagyon nagy igény van a zenei oktatásra. Sok gyerek ( és sok szülő) szeretné zeneiskolába íratni a gyerekét, ami jó. Csak hát sajnos nagyobb az igény, mint a kapacitás, kevesebb a tanár, mint amennyit a diákok száma igényelne, ezért a hangszerre kerülésnél bizony várólisták vannak. Ezért van az, hogy azt találták ki, hogy kezdjenek el a kicsik szolfézst tanulni hangszer nélkül, hogy egy kicsit kitolják az időt. 

Ide járunk most mi. Vagyis Máté. Hivatalosan szolfézs előképző. Hetente kétszer fognak szolmizálni, és énekelgetni, meg ki tudja még mit csinálni Ágota nénivel. 

Aztán tavasszal lesz majd a nagy hangszerválasztás, vagy hangszeres felvételi, amikor is a zeneiskola épületében ott lesz minden hangszer, amivel csak  foglalkoznak, és mindet ki lehet ( ki kell) próbálni, meg lehet fogni őket, meg lehet szólaltatni, és ott kiderül bizonyosan, hogy egyrészt a gyerekeknek melyik tetszene, másrészt a szakmai "zsűri" megnézi hogy szerinte mi lenne a jó, melyik hangszer lenne való a mondjuk Máténak. Megnézik az alkatát, a tartását, a kezeit, a fogsorát (fúvósoknál számít ez is ), és ajánlanak neki valami testhezállót. Ha szerencsénk van, akkor a Máténak tetsző, és a tanárok által javasolt hangszereknek van valami találkozási pontjuk. Ha még nagyobb szerencsénk van, akkor sikerül olyat választanunk, amire nem kell hosszasan várakozni. Ilyen állítólag a dob (meg az ütősök úgy általában) meg a gitár, amire majdhogynem csak kihalásos alapon lehet bejutni. És ha még ennél is nagyobb szerencsénk van, akkor sikerül olyat választanunk, amit a mi iskolánkban is tanítanak. Jelenleg most zongora, trombita és fuvola oktatás van nálunk. Zongorából 4 is van most már, szóval oda elég sok gyerek befér.  Ezen túl persze bármire jelentkezhet, és bármire fel is vehetik, csak akkor ugyebár nem házon belül lesz az óra, hanem el kell vinni valahová máshová. És hát ez a legnehezebb része a dolognak. De ezzel egyelőre még nem foglalkozunk. 

Egyelőre szolfézs előképző. A 2 könyvet, a Csicsergők 2., és a Kodály 333 olvasógyakorlatát még nem szereztem be. Bevallom ma jutott eszembe, de már későn ahhoz, hogy biciklire pattanjak, és bemenjek a belvárosi zeneboltba, de most már nem fogom elfelejteni. 

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz az egészből. Hogy meddig fog tartani Máté lelkesedése, és a mi kitartásunk. Szerencsére sokan járnak az osztályból, több cimbije is Máténak, így a lendület egyelőre adott. Aztán ki tudja, lehet hogy lesz még egy jó jazzdobosunk, vagy egy trombitásunk. :)

Egy tanulságos félmaraton margójára

Több okból is az volt a mai. Így utólag, pár órával később persze már jóval elnézőbb vagyok magammal, és jobban tudok annak is örülni, hogy bár mélyen magam alatt futottam,ami az időt illeti, de beértem, megcsináltam, még ha nem is mosolygósan, hanem sokkal inkább fáradtan és elcsigázottan. 

Ha lett volna bátorságom, akkor lehet, hogy kiállok úgy 13 km magasságában. Nem ment. Nem bírtam, meleg volt, nem szólt a zeném, és pisilnem is kellett. De nem voltam ahhoz elég bátor, hogy feladjam. Hát mentem tovább, ahogy tudtam.Kilométerről kilométerre, frissítőállomástól frissítőállomásig. Végül csak elértem a célvonalat, de hiányzott az eufória, az öröm, csalódott voltam, mert elszúrtam. 

Kezdem azzal, hogy nem is volt betervezve ez a verseny nagyon sokáig. De aztán júliusban olyan jól ment a futás, sokat és jól futottam, és hát olyan szép lett az idei jubileumi érem, hogy végül csak elkezdetem sóvárogni utána, aminek nevezés lett a vége. A júliusi sikerélmények ellenére mégsem voltam elég felkészült. Ezt éreztem is, tudtam is, de reméltem, hogy az, hogy már nem ismeretlen a táv, és hogy képben vagyok a saját erőnlétemmel és a ritmusommal, hogy ez majd átsegít. Végülis át is segített. Jó lett volna rekordot futni! Titkos vágyam persze az volt, hogy ha minden nagyon összejönne, akkor akár még 2 óra alá is becsúszhatok. Erről aztán már hetekkel a verseny előtt lemondtam, de egy 2:05. körüli idővel azért elégedett lettem volna, az tükrözte volna a jelenlegi állapotot. 

De hogy milyen is volt a verseny?

Ami örök:

- az előző napi aggodalom, hogy nem lesz meg. 

- az aznap reggeli izgalom, és az elhatározás, hogy meglesz az. 

- a odaúton már biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi gáz, hiszen van az a lassú tempó, amivel végig tudom kocogni a távot. ( és tényleg van. )

A ligetbe (vagy a helyszínre) megérkezni mindig nagyon inspiráló. Sok különböző ember, de mégis hasonló, egy célért vagyunk itt mindannyian, a fiataltól az öregig, nőktől a férfiakig, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból. Hatalmas a tömeg, és szinte lüktet. Itt mindenki barát, mindenki mosolyog. Nem gond, ha kérsz egy papírzsepit, vagy egy fotót. A rét fölött lüktet az energia, a speeker már lelkesíti a tömeget, a hangfalakból messzire zeng a "Let the sunshine!"  Már bizseregnek a végtagjaim. Elmegyek vécére, még nincs sor. Felrakom a rajtszámom, előkészítem a dolgaimat, leadom a hátizsákot. Közben kisüt a nap. :) A fű még nedves. Az emberek gyűlnek. A zene szól. Jó  a hangulat. 

Megiszom a vizemet, megeszem a müzliszeletemet, és megint elmegyek vécére. Ebből sosem elég. Még mindig vállalható a sor. 

Bemelegítés. Nagyon jól esik. Mindig így kéne. Sajnos alapból nem vagyok jó bemelegítő, de ilyenkor mindig elhatározom, hogy ezentúl rászánom azt az 5 percet. Aztán megint elmaradozik. 

Lassan rajt. Még egy utolsó vécéroham mindenitől. A mobilvécék előtt 15 fős sorok állnak, kb., de nem aggódom, tudom, hogy gyorsan halad. 

Irány a rajt. Keresem a helyem, a saját rajtzónámat. Azon belül is próbálok jól helyezkedni, nem túl elöl,  inkább a hátsó harmadba állok, és nem szeretem amikor körben magas férfiak vesznek körül, mert előjön  a klausztrofóbiám. Végül a 2 órás iramfutók mögött 5-10 méterrel találom meg  a helyem. Őket aztán gyorsan szem elöl tévesztem, sajnos. 

A rajtra várva már nem izgulok. Mennék már, induljunk, haladjunk, jó lesz ez! És végre elindulunk, elkezdődik a hosszú-hosszú kilométerek sora. 

Az eleje nagyon jó volt! Tényleg! Az elsődleges terv az volt, hogy csak úgy mint a vivicittán, az első frissítést kihagyom. Viszont annyira meleg lett időközben, és az Andrássy-n végig szembe sütött a nap, hogy muszáj volt innom. Ekkor már sejtettem, hogy nem lesz ez így jó, de csak mentem. 8 km-nél már kicsit kínlódtam, de ilyenkor mindig kínlódok, és csak várom, hogy elérjem a 10.et. 10 után mindig átbillen bennem valami, és utána jobb szokott lenni. Most valahogy nem akart átbillenni. Elhagytam a 10 km-t, (utólag nézve ekkor még egész jól időben voltam), a Lánchídon jó volt átfutni, és elhagytam a 12-t, a 13 már nagyon nehezen akar eljönni, és egyre jobban kellett pisilnom. De muszáj volt innom minden állomáson, dögmeleg volt, tűzött a nap, és a rakparton nemigen volt semmi árnyék, leszámítva, amikor a Parlament alatt futottunk. 14 után nagyon nehezen ment. Vacilláltam, hogy megálljak-e pisilni vagy sem. Nem akartam, mert reméltem, hogy kibírom a végéig, meg ugyebár időkiesés is, meg az utolsó két ponton még sor is állt. Na azt végképp nem akartam, akkor inkább végigkínlódom. 15 km után pont az orrom előtt pattant ki az egyik rötyiből egy pasas, és nem volt sor. Jelnek vettem, és gyorsan bementem. Megváltás volt. Utána jobban is ment a futás megint egy darabig, de nagyon fáradt voltam már. Ha nem verseny lett volna, akkor már megálltam volna, így nem álltam meg. A Nyugati felüljárón viszont szégyen-gyalázat te tempós gyaloglásra váltottam. Nem volt erőm felfutni, de szerintem hoztam azt a tempót gyaloglással, amit egyébként futással tudtam volna, viszont így pihentem egy levegővételnyit. Ettől függetlenül nem kaptam szárnyakat, de viszonylag simán eljutottam a köv. frissítőállomásig ( 18 km után). Jó lett volna ez után kicsit belehúzni, de nem bírtam, inkább csak tettem a lábam, egyiket a másik után, és vártam a következő kilométertáblát. 19, 20, nagyon nehezen akart eljönni. 20 után már nagyon vártam, hogy meglássam a célkaput, de csak nem akart eljönni, csak nem volt még sehol, még egy kanyar, még egy egyenes, és végre ott van! Nem tudok a célkapuban mosolyogni, nagyon fáradt vagyok! De megvan! Beértem,  megcsináltam, lefutottam! Jó volt elnyúlni a fűben, és vizet kortyolgatni. Most már a napsütést is tudtam értékelni. :)

Hivatalosan 2:15:48 az időm. Én azért, hogy kicsit biztassam magamat, hogy nem volt ez annyira rossz, akkor levonom belőle a vécéidőt, meg azt, hogy 2szer is állva ittam meg a vizet, szerintem olyan 2:10 lehet. Ami persze nem olyan rossz, csak nem lett jobb, mint a múltkor. :( 

Persze akkor nem volt ilyen meleg, mint most. 

Visszagondolva lehetett volna egy kicsivel jobb. Ha nem hagyom el egy kicsit magamat középtájon, akkor talán tudtam volna hozni a legutóbbi időmet. Meg ha nem kellett volna pisilnem. Meg ha..., meg ha... meg ha... túl sok a ha. 

Ez most így sikerült. Sebaj. Hátha legközelebb jobb lesz :)

Félmaraton harmadjára pipa :)

Elröppent a második is

Nem tudom... alig pislogtam párat a héten és máris péntek van. Péntek??? Már megint????

Hétfő: - iskolai szülői. Sok dátum, programok, javaslatok a félévre vonatkozóan. A legnagyobb gondunk nekünk anyukáknak, hogy a pénteki szolfézs majdnem fedi a pénteki focit, ami ugyebár tarthatatlan. A szolfézsos Ágota néni, és a focis a Pista bácsi egymástól függetlenül azt állították, hogy nem lesz ebből baj, évek óta ez megy, megoldják ők ezt egymás között. Hát tegyék! Ma mindenesetre elrakta Máté a szolfézs füzetét is, meg a focicuccát is, de csodálkoznék, ha a focit időben abba tudnák hagyni. 4 gyerek érintett a foci-szolfézs ügyben a mi osztályunkból. 

Kedd: Nem is tudom... Ja persze... Gigadefektem volt, ráadásul nem itt a környéken. Persze Murphy törvénye alapján egyértelmű, hogy nem akkor kapok defektet, amikor 10 percre vagyok otthontól és 5-re a bicajostól, hanem akkor, amikor a semmi közepén valami ipartelep szélén tekerek úgy 5 kilométerre itthontól. Szerencsém is lehetett volna, mert éppen egy bicikliszervíz mellett robbantam le, vagyis autó-és bicikliszerelő volt egyben, de mikor a srácok az ajtóban meglátták a széttrancsíroztott gumimat, mondták, hogy nekik most ehhez moströgtön nincs cseregumijuk, sorry. Nem messze ajánlottak egy másik helyet, ami viszont csak másfél óra múlva nyitott, szóval hazatoltam a járgányt. Vagyis rögtön a szervízbe. Kapott új abroncsokat. Csilivili csodaszép. Csak hát jön a királydinnye szezon, ami meg belsőgyilkos. 

Szerda: mintha semmi extra nem történt volna. Máténak megvolt az első szolfézs órája. Azt mondta csak énekeltek. 

Az oviban zajlik a logopédiai felmérés, Milán már túl van rajta, eredményt papír formában még nem tudok, de hát nyilván kell majd járnia, a cs, s, sz, hangok az én fülem által is javításra szorulnak. 

A kiscsoportban minden sima, Marci még mindig tündibündi. Bezzeg itthon! Egyszer lent felejtette a kardigánját az udvaron, Milán vitte utána. Délután mondta is neki, hogy 

- Marci, de máskor ne hagyd el a ruhádat, mert nem leszek mindig ott, hogy összeszedjem, és utánad vigyem!

Délután  mondtam nekik, hogy maradjanak még lent egy kicsit játszani, nincs még rossz idő, mire Milán mondta:

- Én most nem focizok, felmegyek feladatlapozni! (Hoppá)

És így is tett. Gőzerővel dolgozik minden délután. 

Csütörtök: Hideg van, és esik az eső. Utálom ezt az időt. Napsütést akarok és meleget. Marci persze nem akar felöltözni. Nem kell kardigán, nem kell kabát, nem kell esőkabát. Szerinte. 

Ja, és folyik az orra.

Könyvtárban voltam, egyedül. Furcsa volt, és nem is tudtam annyira élvezni, mint ahogy gondoltam, hogy fogom, hogy nem kell a betűkártyákat egyesével visszarakosgatnom Marci után. 

Délután a Sehallselát Dömötört tanultuk Mátéval. Meghallgattuk a Halász Juditos dalt is, többször is, majd énekeltük együtt, majd szavaltuk együtt, majd ő egyedül. Néhány sor ott  a közepén, hogy azt mondja, "zabszalmát sző a takács, sziklát aszal a szakács", na ez sehogy sem akart megmaradni a buksijában. Vagyis tudta, csak a takács-szakács-kovács hármast olykor összekavarta. Ettől bedühödött, felhergelte magát, és persze még jobban belekavarodott. Milán bíztatta, hogy ügyes vagy Máté, szépen elmondtad. Imádom, hogy Milán mindig olyan kis segítőkész, ha úgy érzi hogy valami baj van. Hol Marcit terelgeti, hol Mátét bíztatja, ott segít ahol tud. :) Máté nem akarta elhinni, hogy reggelre tudni fogja hiba nélkül. És persze tudta :) Remélem nem parázza túl, ha esetleg őt fogja felszólítani ma Angéla néni.

Ma délután zeneiskolás szülői. Ránk lett pirítva emailben, hogy nagyon fontos a megjelenés, mert csak ez az egy alkalom van! Nagyon kíváncsi vagyok. 

Jövő héten Milán szülői, ahol nem más, mint az iskoláztatás lesz a téma, iskolaérettség, és társai.Tervezem majd, hogy elmegyek vele is egy komplett felmérésre, hogy mondják meg, hogy milyen jellegű iskola lenne jó neki. De ezt majd csak később. 

Nyaralós elmaradós- Badacsonyi kirándulás

Még júniusban fogalmazódott meg egy olyan terv, hogy majd legközelebb vonattal elmegyünk valahová. Akkor ez több okból is jó ötletnek tűnt. Egyrészt három gyerekkel fillérekért tudunk vonatozni. ( Ez persze nem igaz.  Mert hiába utazunk 90%-os jeggyel, manapság a gyorsvonatra is pótjegyet kell váltani, ami nem azonos az IC-s helyjeggyel, az más tészta, és nem is értem, hogy mi végre és mi értelme van a burkolt áremelésen kívül, mert erre nem vonatkozik a százalékos kedvezmény, így a pótjegyekre kétszer annyit fizettem, mint a 90%-os menetjegyekre. ) Szóval ha fillérekért nem is, de mindenképpen egy másfajta aspektusa a kirándulásnak a vonatozás. De mivel úgy alakult, ahogy, és a vonatozós kalandokat már a nyaralás első napján letudtuk azzal, hogy lementünk Füredre, nem éreztem kellő erőt magamban ahhoz, hogy még egyszer végigkínlódjak min. 1 óra hosszát Badacsonyig, plusz kitudjamennyit az állomáson, amíg befut a vonat. Így végül autóval mentünk. Igaz, így kihagytuk a békés borozgatást, de azt hiszem a fiúkkal ez egyébként sem jöhetett volna létre, ami a borozgatás békés részét illeti. 

Szóval Badacsony. Voltunk már ugyan párszor Badacsonyban, (Feri többször), de mégsem érzem ismerősnek a terepet, legtöbbször a Kisfaludy-háznál nem jutottunk tovább, vagy még addig se. Most viszont túrát terveztünk. Nem a nagyot, az egész hegyet megkerülőt, hanem csak egy fél túrát, remélve, hogy Marci is bír majd jönni a lábán. 

Kábé félútig mentünk fel autóval. Ha teljesen lent parkolunk, ahol szoktunk, akkor Marcival megint nem jutunk el csak a Kisfaludy-házig, vagy még addig se, így viszont csak az utolsó szakaszt kellett gyalog megtenni. De hát ez is épp elég volt, mert Marci észrevette, hogy az út mentén végig csordogál lefelé a forrás vize, és ettől egyszerűen nem volt hajlandó szabadulni, csak guggolt mellette, nézte, tett egy lépést, megint leguggolt, megint nézte, és nem akarta megérteni, hogy hogy ez a víz végig itt lesz mellettünk, haladjunk már. 

Lassan, nagyon lassan azért csak feljutottunk. De út közben legalább volt időnk gyönyörködni a szőlőültetvényekben, a hátunk mögötti Balatonban, szemben a fonyódi hegyekben. Mindennek van jó oldala :) És igyekeztünk elkerülni, hogy valamelyik fölfelé száguldó autó elé kerüljünk. Hogy miért kell a gyalogosokkal zsúfolt úton száguldozni fölfelé, nem értem. Ez olyan suttyóság. Ide az ember nem azért jön, pláne gyerekekkel,hogy ugráljon el az autók elöl, hanem bámészkodni, sétálgatni. Mindegy, túléltük, feljutottunk egyben. 

Szegedi Róza ház

Szemben Fonyód

Kisfaludy-ház, ide most nem mentünk be.

Bezzeg régen... habos kávé is dukált a kilátás mellé :) (2007)

A habos kávé most kimaradt helyette a kiránduló útvonal felé kanyarodtunk. A végső terv a Kisfaludy kilátó volt, ami a Badacsony 438 méteres magasságában épült 2011-ben. (volt régi is, ez az új. ) 18 méter magas, a tetejéről jól átlátható a Tapolcai-medence és a környező hegyek.
De hát hol van az még...
Feri járt már fönn tavasszal, de amikor kérdeztem, hogy milyen volt a terep, fogja-e bírni Marci, és hogy mennyire van messze, nem igazán tudott egzakt választ adni, csak hogy hát, voltak benne nehezebb részek, de a vége már lankás volt, szóval nekivágtunk.
A Rózsa-kőnél rögtön meg is pihentünk :) Mentünk vagy 50 métert.
A Rózsa- kő egy lapos bazalt tömb, melyen Kisfaludy Sándor és felesége, Szegedi Róza szívesen üldögélt, és gyönyörködött a Balatonban.
A helyiek szerint a Rózsakő varázserővel bír. "Hogyha egy leány meg egy legény ráül a kőre, háttal a Balatonnak, egymás kezét fogva, még abban az évben egymáséi lesznek. De az is elég, ha a leány ül a kőre háttal a tónak, rágondol szerelmesére és felsóhajt. Akire gondol, annak a szíve érte fog dobogni."

Ez után jöttek csak a megpróbáltatások! Hosszú-hosszú ideig hol meredekebb, hol kevésbé meredek lépcsősoron tapostunk fölfelé, néhol a lépcsőfokok majdhogynem Marcimagasságúak voltak. A Nagyok söpörtek előre, ők nagyon élvezték. Marci is jött, eleinte kitartóan, majd ahogy nehezedett a terep, akkor már segítséggel, végül sokszor megállt pihenni, mondta, hogy ő nem jön tovább, leül, de szerencsére egy kis pereccel tovább tudtuk csalogatni. Egy cél lebegett előttünk, hogy Marci minél később kerüljön nyakba/ölbe, mert ha egyszer felkerül, akkor onnan már nem akar majd lejönni. Így hát mentünk, mendegéltünk, és lassan haladtunk is felfelé.

Ott elöl, a piros sapkás kis pötty, az a mi fiunk :)

Marci is jön

Megpihen

Lépcsősor

Kb. félúton.

Már van egy vándorbotja

Lefeküdt egy gyökérre.

Túrázók

Végén már tényleg sima út vezetett, de mire odaág elértünk azért jól meg kellett küzdenünk. Marci is beadta végül  a kulcsot, és nyakba kérte magát. Mint kiderült, egy kanyarnyira voltunk akkor már csak a kilátótól, szóval akár végig is jöhetett volna.

 Fölfelé Marci még úgy-ahogy jött, de fönt a kilátóban kitört a balhé, mert nem engedhette el a kezemet, úgyhogy egy gyors körbenézésre, és fotózkodásra szántunk csak időt.

Hát nem csodaszép?

Persze az, hogy Marci a kilátó alján, a rácson ül, és hisztizik, az nem tartja Milánt vissza attól, hogy ő meg azért azért kezdjen el hisztizni, hogy ő meg le akar minket fényképezni, mert megígértük neki, vagy mi. Így hát készült rólunk egy közös kép Milán által, és egy családit is kaptunk egy kedves pártól, ezt ők ajánlották fel, nem tudom miért gondolták, hogy fényképképesek vagyunk 2 hisztiző gyerekkel egy kilátó tetején, de mi meg nem utasítottuk vissza az ajánlatot, így Marcit fölnyaláboltuk a lábunk alól, mégiscsak a család része, hiszti ide, vagy oda.
Később még kétszer találkoztunk ezzel a párral, mindig jól megmosolyogták a  fiúkat. Addigra már a hiszti is abbamaradt.

A kilátóból lejőve, hogy ne pontugyanazon az úton menjünk vissza, amin jöttünk, elindultunk a Ranolder-kereszt felé menő úton, mert a lentebbi pihenőhöz ezen az úton is vissza lehetett jutni. A keresztig ugyan nem mentünk el, de találtunk még egy szuper kilátóhelyet, ahol megpihentünk, fényképeztünk, és már nem volt más feladat előttünk, mint visszamenni az autóhoz. Ehhez azonban még a hosszú magaslépcsős útszakaszon túl kellett jutnunk, de lefelé már könnyebb volt minden.

Jól elfáradtunk, mondhatom. Nagyjából 5 kilométert gyalogoltunk, oda-vissza. Az autó mellett magunkba tettünk egy jókora kakaóscsigát, amit erre az alkalomra tartogattunk.
Másnapra még izomlázam is volt a lépcsőzéstől. Nem nagy, de mégiscsak izomláz.
Legközelebb pedig a másik irányból indulunk, a Bújdosók-lépcsője felől, hogy az az oldal se maradjon ki. Szóval vannak még lehetőségek.

Túl az első héten

Vagyis még csak Marci, mert egyelőre még csak ő durmol itt mellettem, a többiek délutánig keményen tolják. 

Milánék ma valami kertészeti kiállításon jártak a szomszéd kerületben. Valami kézműveskedéssel egybekötött lekvár és paradicsomkóstolás volt a program. Milán kijelentette:

- Paradicsomot én biztos, hogy nem fogok enni, mert attól hányok!

Említette ezt már itthon is, de hogy honnan vette? Nem tudom van-e összefüggés a kettő között, de mikor Milán pocakban volt, akkor voltunk épp Nápolyban és környékén, és én még életemben nem ettem annyi paradicsomot, és paradicsomos tésztát, mint ott és akkor, abból a tűzpiros, mézédes, messzire illatozó fajtából. Nyami-nyami, de finom is volt! Lehet, hogy már a hasamban belecsömörlött a paradicsomba? 

Marci nagyon ügyesen vette az első hét akadályait. A reggelek szinte simán mennek, nagy lökés az, hogy Milánnal együtt megyünk, nincs nyafogás, csak egy kis megszeppenés van még a csoportajtóban, de ez pillanatok alatt tova tűnik. 

Tegnap volt az udvaron egy pici pityergés, ami szerintem azért volt, mert Milánék az iskolaudvarra mentek, és így nem találkoztak úgy, mint azelőtt. De megszeretgették, megvígasztalták, nem volt vészes, állítólag. Viszont minden öltözésnél ő szépen összekészíti a hazamenős cuccát, meg még azt is, amit nem kell hazahozni. Beleteszi a kis szatyorjába, és szorongatja. Édes mókuskám! Ebéd után jön haza, és csak úgy röpül az ölembe, és csak bújunk, csak bújunk, csak bújunk. 

Mára azért már elfáradt. Ezt onnan gondolom, hogy ebédnél ráfröccsent egy korty víz a zoknijára, és sírva jött ki zoknit cserélni. Kicsit távolabb álltam, és csak hallotta, hogy Anyucika, anyucika!  Marcira nem pont az a jellemző, hogy egy kis vizes zokni miatt sírjon, aki akár nyakig sárosan és porosan is elfetreng egész nap az udvaron, és azt állítja, hogy " nem toszos ruhám". Szóval volt egy kis sírdogálás, de nem volt komoly. Jól sikerült az első hét szerintem. Vannak akik még sokat sírnak, akiket reggel hat lóval kell behúzni a csoportba, remélem mi ezt a rész kihagyjuk, és nem fog előjönni később sem, bár fel vagyok rá készülve, hogy nem lesz mindig ilyen sima menet, de azért nem bánnám, ha nagy sírások kimaradnának. 

Mátéék pedig ezerrel tolják már a második osztályt, egyelőre ismételnek matekból, volt írás, túl vannak az első hittanon, és az első angolon is. Az új angol tanítónénit kaptak, állítólag ez nagyon jó lesz. Kérdeztem Mátét, milyen volt, azt mondta nem tudja, mert egész végig csak angolul beszélt, és nem értettek semmit. De olyan mókás arccal mondta, széttárt karokkal, - Hát nem értettünk semmit! 

Később kiderült, hogy azért elmondta nekik magyarul is, hogy mit mondott. Viszont a fagyizó előtt, ahová napok óta úgy járunk, hogy na ez lesz a szezonzáró fagyizás, aztán mégsem az, parkolás közben csak hallom, hogy mondogatja, hogy " How are you today? " szóval máris több ragadt rá ez alatt az egy óra alatt, mint tavaly egész félévben. Meglátjuk. Ma reggel pedig egy szép angolos kiejtésű okéval távozott, amikor huszadjára bíztam rá, hogy az angolkönyvpénzt adja oda, a mappát tegye ki, azt a két becsomagolatlan könyvet, amit pedig eddig nem sikerült hazahoznia, azt legyen már szíves hazahozni. 

Szerdán és pénteken lesz szolfézsóra. A pénteki kiverte nála a biztosítékot, mert az üti a pénteki focit, hacsak el nem tették a focit máskorra. De megígértem neki, hogy majd kitalálunk valamit. 

Hát így vagyunk. 

Éljen a hétvége!

Nyárzáró balatoni hétvége

Hogy kicsit kiszakadjak az ovi-iskola misztikumából, visszatérek még a múlt hétvégére, (aztán majd még visszább is, mert még a nyaralós bejegyezésekkel is el vagyok maradva kicsit), amikor is 4 itthon töltött nap után pénteken újra összecuccoltunk, és levonultunk megint Füredre.
Feriéknek céges focibajnokság volt, és ez jó alkalom volt, hogy kihasználjuk még így utoljára ( mi először :-) ) a kánikulát, és végre csapjunk egy igazi strandolós, Balatonos hétvégét.
Már péntek délután elindultunk, de este lett mire leértünk, hála néked budapesti dugó! De lent voltunk! Egy fontos dolog volt csupán, hogy a 8 órás Margaret Island koncertet még elcsípjük a sétány végén.
Fél nyolc tájban fordultunk be a parkolóba, gyorsan bedobáltuk a táskákat a faházba, és már ott sem voltunk. Ügyesen átlavíroztunk a borhetek tömegén, és már ott is csápoltunk az első sorban. :) Azért kellett előre menni, mert a fiúk nem láttak semmit hátulról.

Ketrecharcos

A koncert szuper volt, és azóta a fiúk profin papapáznak :)




Szombaton és vasárnap pedig maratoni strandolást tartottunk. Így nyár végére nálunk is előkerült a pár éve vásárolt gumimatrac, és most el is vittük magunkkal, és fel is fújtuk, ezáltal új értelmet nyert a fürdés. Felváltva feküdtek rajta, és húzták egymást, vagy én húztam őket, bójáig mentünk. Ez mindig a legnagyobb kaland, kiúszni a bójáig, pláne nekem, akinek ott már nem ér le a lába, és nehéz eldönteni, hogy ki kapaszkodik kibe, vagy hogy azért van a matrac, hogy a fiúk feküdjenek rajta, vagy azért, hogy én ne süllyedjek el :)

 A nyarat, stílusosan,  a Mészáros pince olaszrizlingjével és mustjával búcsúztattuk. :)

Vasárnap délelőtt elmentünk egy kör vizibiciklire. Régóra érett már a dolog, Milán mindig a kikötőnél állomásozó világítós-elektromos vizicsónakba akar beleülni, és ígérgettük már egy ideje, hogy majd megyünk sima vizibicóval. Csak hát a nyáron nem volt szerencsénk a strandolással, így elmaradt, de most pótoltuk.
Először soknak tűnt az az 1 óra, amire ki lehetett venni a bicajt, (ez volt a min. idő, kevesebbre nem adták), de végül olyan gyorsan eltelt az idő, mentünk kicsit balra, aztán a sétány felé, minden gyerek szeretett volna tekerni is, szóval a végén még meg is kellett húznunk egy kicsit, és toltunk egy sprintet, hogy ne nagyon csússzunk ki az időből. Nagyon élveztük! El tudtam volna még ott hasalgatni a platón sokkal tovább is.

Csillogó Balaton

 Tekerők:

Marci is teker :)

A sétány a vízről

Vasárnap délután aztán fájó szívvel, de elköszöntünk a Balatontól. Nem valószínű, hogy idén még látjuk egymást, no de jövőre!!!! Akkor is lesz nyár :)

Első nap, pipa :)

Este izgatottan feküdtünk le aludni. A gyerekek ruháját kikészítettem, Milán ovis zsákját összerakta, Marcinak pótruhát csomagoltam, Máténak a matek- és rajzdobozát összeraktam, tolltartót feltöltöttük, végül még a tisztasági csomagot is összeszedtem, meg a tornazsákba is bedobáltam ami kell majd. Egész büszke voltam magamra.  Az volt a terv, hogy mindannyian elmegyünk Mátéval tanévet nyitni, hogy elhangzik-e valamilyen fontos infó akár az igazgatónő, akár Angéla néni szájából, illetve új napközis tanítónénink van, és kérdéses volt, hogy lesz-e valami bemutatkozás, vagy valami.

Reggel mindenkibe sikerült időben lelket verni, Máté pedig, aki állítása szerint nem várta egyáltalán az iskolát, na ő magától ébredt, és pillanatokon belül talpig díszben pompázott lakásszerte, és sürgette a többieket. 

Végül mindenki elkészült, és mivel Máté ingben ment, ezért Milán is abban akart, és akkor már Marci is, így lett 3 elegáns kishercegem, és nem volt még fél 8 :)

Az évnyitó az udvaron volt, és háááát... jó hosszúra sikeredett. Eleve késve is kezdték, de a felénél már nem csak a kicsik, de én is kezdtem toporogni, hogy menjünk már. Tavaly mintha rövidebb lett volna... vagy csak nagyobb volt az izgalom. :) Tény, hogy most lelkileg nyugisan álltuk végig az ünnepséget. Viszont mire vége lett, addigra már igencsak 9 óra volt, így az ünnepség után már nem nagyon volt időm maradni, ill. semmi időm nem volt, csak gyorsan felvittem a terembe a dobozokat, váltottam pár szót A. nénivel, és már ott sem voltam, mert a kicsiket még be kellett adni az oviba. 

Az oviban Milánt gyorsan elrendeztük, trikót  és szandit cserélt, és már ment is be. Kati néni már vonta is az ölébe, hogy megszeretgesse, hogy üdvözölje. Szegénykém kicsit el lett ma reggel hanyagolva búcsúzásilag, persze volt puszi, meg ölelés, de jó lett volna kicsit nyugisabban, csak nem akartam, hogy Marci esetleg kitalálja, hogy ő is odamegy a Milán csoportjába. 

Míg Milán készült, addig Marci szépen asszisztált neki, és mondta is Milánnak, hogy ő nem ide jön, hanem a másik oldalra. :) És jött is utána szépen, szó nélkül cseréltük a szandált. 

Nem volt már idő arra, hogy még bemenjek vele akár egy percre is, de nem is volt ez betervezve, eleve úgy készültem, hogy ma már nem lépem át a csoport küszöbét, jobb lesz úgy. Nagy húzóerő volt egyébként, hogy az akváriumba ma megérkeztek a halak, és tegnap délután is, meg ma reggel is folyton arról beszéltünk, hogy majd megy és megnézi a halacskákat. Ezzel is váltunk el a csoport ajtóban, hogy elmegy a kisvécébe pisilni, és utána megnézheti a halakat, akik már nagyon várják, és így is lett. Szépen besétált Ica nénivel. 

Kicsit ácsorogtam a folyosón, beszélgettem Milán dadusával, majd amikor a Marciék dadusa kijött, akkor mondta, hogy minden oké, nincs sírás, jól ellesz, meg udvarra is mennek majd, így hát eljöttem. 

Ebéd előtt mentem ma még érte, az udvaron voltak, meglestem a kerítés mellől, hát nagyon kis aranyos volt. :) 

Az óvónénik megdicsérték, nagyon ügyes volt, nem sírt egyáltalán, csak nagyon csendes, a gyerekekkel még nemigen barátkozik, de ez természetes még így az első napon. Hogy meddig lesz ilyen kis csendes demóMArci, hát arra kíváncsi vagyok. Egyelőre örülök, hogy jól érzi magát, hogy feltalálja magát. Az udvaron persze találkoztak Milánnal, és együtt is játszottak. 

Tegnap délután Milán mondta, hogy ő már annyira várja, hogy Marcival játszhasson az oviudvaron :) 

Milán mára önként egész napot vállalt, én felajánlottam neki, hogy elhozom ebéd után, de erre azt mondta, hogy inkább az oviban szeretne aludni, mert ott rövidebb ideig kell csendben lenni. Na hát... 

Aztán mikor mentem Marciért, akkor jött oda ő is, megölelgette Marcikát, és nézett szomorúan a bociszemeivel, akkor mondtam neki megint, hogy hazajöhet, de még Mátéért is el kell menni, és amikor ezt meghallotta, akkor rögtön iszkolt vissza az udvarra, hogy akkor inkább marad. 

Mátékám meg hazahozott egy szekérderéknyi könyvet. Ránézésre nem olyan sok, de olyan nehéz volt a táskája, hogy hajajj. 

Hát elkezdtük ezt a tanévet is. Nagyon messze van még az őszi szünet, a jövő június meg még messzebb, de hamar el fog telni ez is, hiszen a tavalyi is olyan hamar eltelt... meg a tavalyelőtti is... meg az az előtti is... és így tovább. 

Majd belerázódunk ebbe is. 

Marci az oviban

Avagy beszoktatás harmadszorra.

Ma reggel volt a napja, amikor Marci életében először már nem csak kibickedni ment az oviba, hanem ő maga volt a főszereplő. Nem is volt ez még igazi ovis nap, csak egy ismerkedős játszódélelőtt, szülőkkel, de mégiscsak nagy nap volt ez Marcinak, pláne, hogy ma még egyedül volt ovis. Holnap már Milán is megy, de nem vagyok biztos benne, hogy az dob majd a dolgon, majd meglátjuk. 

Reggel nagyon édesek voltak, Milán is szívesen jött volna, de megbeszéltük, hogy ő ma még nem jön, és szépen leült Marcival megbeszélni, hogy mi hogy lesz,és nyugtatgatta, hogy holnap már majd együtt mennek, és hogy az udvaron majd biztos fognak találkozni. Milán már nagyon várja, hogy együtt legyen Marcival ovis :) Aztán érzékeny búcsút vettek egymástól, Milán rábízta Marcira, hogy ügyes legyen! Marci meg mondta neki, hogy jóóóó :)

Az oviig már rutinos mentünk, Szilvi nénivel (Milán óvónénije) is összefutottunk, aki üdvözölte Marcit az oviban, majd később Zita nénivel(Máté óvónénije) is összefutottunk. Meg volt lepődve, hogy már Marci is itt tart, hiszen még csak most született!!! Marci meg aztán tényleg az ovi gyereke, hiszen alig 3 hetesen már vitte Mátét az oviba:) Kerítésen, zöld ajtón be, lépcsőn fel, itt kicsit megtorpant Marci, mert Milán csoportja balra van, én meg jobbra invitáltam, a Boróka felé, de végül jött szépen, ellenvetés nélkül. 

Kíváncsian kacsingatott be a csoportba, jó nagy nyüzsi volt, gyerekek, szülők, óvónénik, ped. asszisztens, dadus, mindenki ott volt abban a pici csoportban. Átvettük a benti szandit, és itt egy kicsit elbizonytalanodott, hogy hogyan tovább, ücsörgött egy kicsit a padon, nézelődött, nem sürgettem, és egyszer csak eszébe jutott, hogy odabent voltak halacskák, és már pattant is fel, és húzott befelé, hogy nézzük meg. 

Sajnos az akvárium ma még üres volt, a halacskák még Ica néninél nyaraltak, de holnap reggelre már ott fognak úszkálni a helyükön, várják az új kisgazdáikat. Marci nem akart ebbe beletörődni, és időnként visszatértünk az akvárium elé, hogy megnézzük, hátha már visszajöttek. 

Aztán megnéztük a mosdót, nagy kedvenc lett a kisvécé és a kismosdó, legalább háromszor el is ment pisilni meg kezet mosni. 

Eleinte meg volt kicsit illetődve, és nem nagyon akarta, hogy eltávolodjak mellőle, de aztán szépen oldódott, és egy óra múlva már ügyesen feltalálta magát, keresett és talált magának játékot, autózott, felment a galériára és babázott, majd a galéria alatt főzőcskézett, épített. Olyan kis aranyos volt, olyan kis tündibündi, nem is hasonlított ahhoz a veszedelemMarcihoz, akit mi itthon ismerünk. 

Volt egy kis taktikai megbeszélés, és adatgyűjtés szülőknek, és volt egy kis bemutatkozós körbeülés gyerekeknek, amin Marci nem vett részt, épp benne volt valamiben, és semmiképpen nem lehetett odacsalogatni a szőnyegre, aztán kimentünk megnézni az udvart. Mi kint maradtunk a kerítésen kívül, mert nem mehetnek be szülők. Marci először hívott, hogy menjek vele, de aztán második unszolásra szépen ment, igaz, hátra-hátrapislantott, majd rögtön felmászott arra a mászókára, amire a kicsik még nem mászhatnak fel. Szegénykémet villámgyorsan levadászták, de nem búsult. 

Aztán már jöttünk is haza. 

Szerintem nagyon ügyes volt! Holnap már nem leszek bent vele,  de ha szépen el tudunk válni, akkor utána már jól ellesz szerintem. Abban maradtunk, hogy elmegyek egy rövid időre, majd visszanézek, és ha minden oké, akkor marad, ha meg nem hát kisnyúl. Ebéd előtt tervezem hogy elhozom holnap, de mivel az évnyitó után megyünk csak az oviba, ez kábé 9-től 11-ig fog tartani, pont mint ma. 

Hát izgalmas dolog ez még harmadjára is, nagy lépés ez Marcinak, de bizakodó vagyok, hiszen jó kezekben lesz Marci. 

Holnap folytatjuk :)