Húsvétvasárnap

Húsvét vasárnapjának kora reggelén mire én fél szemmel pislogtam kettőt, addigra a fiúk már tetőtől talpig focimezben pompáztak a nappali közepén, és követelték a reggelijüket, merthogy focimeccs van, hajrá anya, húzzál bele, ide azzal a reggelivel, de gyorsan. Mire megreggeliztek, addigra én is magamhoz tértem annyira agyilag, hogy szóljak Ferinek, hogy ugyanmár toljon erről a díszes társaságról egy fotót. Nem volt még fél 8 sem talán. 

Marci sajnos lemaradt a képről, mert az ő toalettje még éppen nem volt tökéletes, nagyjából semmi nem volt rajta. 

A fiúk a délelőttöt a focipályán töltötték. Szerencsére épp nem volt az a nagy szélvihar, ami szerintem csak engem zavart volna egyébként, őket egy cseppet sem szokta. 

Délután Máté szülinapi buliba volt hivatalos. Még a szünet előtt kapta a meghívót, és kattogtam is rajta pár napot, hogy elmenjen-e vagy sem, mert egyrészt mégiscsak húsvét vasárnapja van, és egész már terveim voltak. De mivel nem volt éppen jó idő, így ez az akadály elhárult. A másik, hogy nem tartottam pont Máténak való bulinak, valami lézerfegyveres mulatság volt, amitől kicsit ódzkodtam. Szerintem nem való még ekkora gyerekeknek egy ilyen buli. Egyrészt. Másrészt nem vagyunk épp fegyverpártiak. Nincs is itthon egy darab puskánk sem. Semmi. És igazából nem is hiányzik nekik. Persze szigorúan véve nincsenek eltiltva tőle, mert nyáron azért van vizipisztolyozás, meg ha barátoknál van harcos játék, akkor játszhatnak ők is persze, de itthon nem tartunk ilyesmit. Szóval nem bántam volna, ha valami módon ezt kihagyhatjuk. De mivel épp nem utaztunk el, így végül csak rábólintottam, és elmentünk, és Máté persze nagyon lelkes volt, meg izgatott, hogy milyen lesz. 

Amikor megérkeztünk, akkor Máté még elég visszahúzódó volt, nem csak osztálytársak voltak a meghívottak, hanem egyéb ismerős gyerekek is, nagyobbak is mint a migyerekeink. Két csapatot alakítottak, és tényleg kaptak egy igazihoz nagyon hasonló fegyvert. Szerintem félelmetes volt. A gyerekek viszont nagyon felspanolódtak tőle. 

Aztán levonultak a pincébe, és négy negyed órás körön keresztül keresték és lőtték egymást  a félhomályban. Kint az előtérben pedig kivetítőn lehetett nézni, mit történik odalent, már ha épp valamelyik kamera látóterében voltak. A gyerekek élvezték, negyed óránként, amikor feljöttek, teljesen töltve voltak adrenalinnal. Én  eléggé kakukktojásnak éreztem ott kint magamat a szülők között, mert mindegyik olyan lelkes volt, hogy hűűű ez milyen klassz, és így meg úgy, én pedig csak nem tudtam leküzdeni a viszolygásomat az egész lövöldözősdi miatt. Mikor említettem a fenntartásaimat az egyik anyukának, nézett is rám kerek szemekkel, hogy de hát miért.... mert hát fiúk, meg hát az milyen jó, meg hogy nekik van otthon egy egész ládányi mindenféle puskájuk, meg gránátvetőjük, mert mit tudom én. Hát nem tudom... nekünk nem hiányzik itthonra az ilyesmi. Szóval kicsit kilógtam a mezőnyből. Na de hát mindegy. Egyszer túléltük. Máténak meg  kaland volt, még ha nem is mozgott otthonosan a témában. 

Jó sokáig elhúzódott a buli, tortázással mindennel együtt. Én jól átfagytam, amíg Mátéra vártam a félig nyitott, félig fűtött helyiségben. Alig vártam, hogy felszálljunk a fűtött villamosra. 

Persze Máté teljesen túlpörgött estére, és már semmi nem volt jó, és csak nyivákolt, de ő még minden mást akart csinálni, csak lefeküdni nem, de szerintem még nem is érte a párnát a feje, amikor már úgy aludt, mint a bunda.

Tavaszi szünet- kimaradt napok

Jól lemaradtam... Már nem is emlékszem, hogy mit csináltunk a múzeum utáni napokban. Valahogy elteltek az édes semmittevéssel. Jaaaa.... igen. Csütörtökön könyvtárban voltunk.
Pénteken pedig Milánnal megint a fülészeten voltunk kontrollon. A recepciós pultnál derült ki, hogy ők, mármint a kórházi dolgozók nagypéntek alkalmából már csak félüzemben dolgoznak, azaz, csak sürgősségi betegellátás van, fülészet pedig nincsen. De hát nem tudtam? Hát nem. Nekem a maga a doktornő adta ezt az időpontot. Jaaa, vagy úgy. Hát ők nem tudnak semmit, kérdezzem már meg a portán. Megkérdeztem. Rácsörögtek a két ajtóval arrébb lévő doktornőre, aki ott volt, és csak ránk várt. Még ő kért sűrű elnézést, hogy aznapra adott időpontot, de egy hónappal ezelőtt nem esett neki le, hogy ez már húsvét. Vagyis majdnem az. Így hát bejött. Mivel rajtunk kívül nem volt senki, így pikkpakk végeztünk, belenézett Milcsi fülébe, én is belenéztem, és naaaaagyon érdekes volt, megnézte a torkát, és arra jutott, hogy lát javulást, de még mindig nem ürült ki teljesen minden, aminek ki kéne, mert kicsit még véreres a füle, de nagyon dicsérte Milánt, hogy szuperjól fújja az orrát. Ott tesztelte is. Tovább kell szednie a szirupot, meg kapott valami speckó orrsprét, és majd megyünk megint kontrollra. Akkor már hallásvizsgálat is lesz megint. Nagyon gyorsan végeztünk. Tényleg. Valahol a szívem mélyén pedig azt éreztem, hogy így kéne ennek mennie egyéb napokon is. 10-re van időpontunk, 10-re ott vagyunk, és 10.20-kor már táncolunk kifelé dolgunk végeztével. De sajnos egyéb napokon ez nagyon nem így működik. :(

A fiúk, ha épp nem fújta el őket a viharos szél, akkor fociztak, ha elfújta őket, akkor idebent találtak maguknak valami elfoglaltságot, építettek, rajzoltak, és festettek képeket. 

Én pedig sütöttem süteményt. Vagyis rágcsálós kekszeket. Mert azt szeretik. Egy darabig segítettek is, majd a harmadik tepsi után valahogy beszivárogtak a szobába :) 

Készültek nyulak, csirkék, pillangók, és tojások is, de azokról már kép se készült. Kétféle receptet használtam, egy sütőporosat, meg egy sütőpor nélkülit. A fiúk azt mondták, hogy a sütőporos kicsit jobb lett, mert puhább. Persze a másik is elfogyott. :) Bár ha hagyták volna kicsit állni, akkor szerintem az is megpuhult volna, de nálunk nincs állási ideje a süteményeknek. Semmilyennek.

Aztán szombaton megérkezett Csongor anyukámmal. A fiúk már teljes lázban égtek, Milán már egy hete számolta, hogy hányat kell még aludni. Hogy a szombat hátralévő része mivel telt, azt már nem is tudom. Mi Ferivel moziban voltunk este, az az egy biztos. A Rókatündért néztük. Feri választotta, én kicsit féltem tőle, hogy milyen lesz, de kíváncsi is voltam azért, de a magyar filmektől mindig tartok kicsit, de jó volt ez. Fura volt, de jó, szórakoztató, (nem) kicsit retró, és még vicces is, a zene meg különösen tetszett, szóval végülis tök jó, hogy megnéztük. (az zavart csak egy kicsit, hogy a főhősnő engem nagyon Eszenyi Enikőre emlékeztetett, holott tudtam, hogy nem ő az, de ezt az EszenyiEnikős érzést nem tudtam kiverni a fejemből. ) 

Közlekedési Múzeumos

Tegnap óta tombol nálunk a tavaszi szünet!!! A szélviharral együtt. :(  Pedig mennyi remek ötletem, tervem volt a szünetre, persze mind kinti, nagy biciklizés a ligetben a pályán, nagy focidélutánok a haverokkal, játszóterezés, szóval csak a szokásos. De ezekről egyelőre le kell mondanunk, mert az idő, hát mit mondjak, nem épp szünetbarát. 

Tegnap reggel, a szünet első napján máris döntenem kellett, hogy mi legyen, mert 7-kor már mindenki javában ébren volt, 8-kor már túl voltak néhány összeveszésen is, és nem volt még 9, amikor már én is veszekedtem velük, szóval ez így nem mehetett tovább egész nap.

Így azt találtam ki, hogy elmegyünk a Közlekedési Múzeumba, ahol már úgyis ezer éve voltunk, és amit két hét múlva be is zárnak jó időre, aztán meg ki tudja milyen lesz, amikor újra megnyitják. Hogy érdekesebb legyen a dolog, még ennél is, hívtunk barátokat is. Így 5 fiúval már mindjárt szebben sütött a nap is felettünk. :) 

Valamiért arra számítottam, hogy nem lesznek nagyon sokan. Pláne, hogy nyitásra már ott voltunk. Ennek ellenére a bejárat előtt hosszú sor kígyózott, igaz, ezek iskolás csoportok voltak, olyan 3-4, kisebbek, nagyobbak, mindenfélék. Egy kicsit nehézkesen is jutottunk be, mert csak egy pénztár volt, és mire a 3 csoport leszámolta a borítékban összegyűjtött aprót, hát azzal elment némi idő. Sosem fogom megérteni, hogy miért nem lehet ezt gördülékenyebben csinálni. Mondjuk 2 pénztárban, külön a csoportosok, külön az egyéni látogatók, vagy valami. Emlékszem, hogy a beléptetéssel már a Mezőgazdasági Múzeumban is meggyűlt a bajom. De lehet, hogy tényleg csak velem van a baj.

Na de végül csak bejutottunk, és szerencsére odabent már nem volt olyan vészes a gyerektömeg, mint amilyennek kint látszódott, odabent jól eloszlott a tömeg.

Persze a fiúk rögtön felmásztak mindenhová, ahová csak lehetett, Marci meg ment utánunk, ahová csak tudott. A terepasztalnál aztán elidőztünk egy darabig, nem is gondoltam volna, hogy még a nagyokat is ennyire ámulatba ejti, csak úgy hűűűű-ztek, és próbáltuk kitalálni, hogy melyik alagútból fog előbukkanni a villamos. 

Marci kedvence, a ló :)

A busz...

A villamos...

Na meg a vonat :)

 Marci minden egyes kiállított busz makett mellett teljes extázisba esett, hogy buuuuusz!!!! Anya, buuuusz!!!! Egy baj volt csak, hogy a vitrinek egyáltalán nem gyerekmagasságban voltak, és még az 5 évesek is csak alig láttak be, Marcit pedig ezeken  részeken ölbe kellett venni, ami elég fárasztó volt már egy idő után. De legalább megvolt a napi edzés is, hogy a jó oldalát nézzem. 

A járművek mellett voltak még egyéb közlekedéssel kapcsolatos makettek is, hidakról, hídépítésről, híd újraépítésről, a nagyokat, az iskolásokat ez már nagyon érdekelte, felváltva olvastuk nekik az infót a falról. Ha maguk olvassák, akkor még most is ott állnánk szerintem, de a feliratokat ügyesen kiolvasgatták maguk is. Aranyosak voltak, ahogy betűzgettek :)

Szerencsénk volt, mert pont akkor értünk a körünk végére, amikor a terepasztalt elindították, így gyorsan odamentünk. Minden óra fél-kor indítják el, és megy valahány percig, mondjuk 20, nem tudom, de elég sokáig. Először nehezen találtak a fiúk helyet maguknak, mert a csoportok végigállták a korlátot, de aztán ürültek meg helyek, és mindenki kedvére kibámészkodhatta magát. Sajnos a 3 terepasztalból csak 2 működött, azokon sem ment minden vonat, de a fiúknak nagyon tetszett. Marci itt is teljesen odavolt, de a legjobban az tetszett neki, hogy a vonatoknak még a lámpája is égett, és egyfolytában azt kiabálta, hogy páj, páj, anya, páj, vonat (ezt nem így mondja, de most nem tudom hogy , páj=lámpa)

 A hajós részen már eléggé csak végigszaladtunk, csak egy-két érdekesebb makettet néztünk meg alaposabban, néhány nagy vitorlást, Columbus hajóit, de már nagyon eltelt az idő, és Marci, mint szűk keresztmetszet, már eléggé kezdett fáradni. De mivel futóbicajjal volt, ezért nem akartam teljesen nullára meríteni, mert akkor cipelhettem volna ölbe haza.

Végül simán, nyafogásmentesen hazaértünk. Hajtotta őket a gyomruk, és a beígért chillisbab :)

És bár mindenki aludt ebéd után, délután mégis ugyanolyan agyamentek voltak, mint reggel. (biztos a szél). Be is ígértem nekik, hogy soha többet nem viszem őket sehová. Soha!!!! Sehová!!!!

Szerintem nem vettek komolyan.

Focitorna

Talán már említettem, hogy a múlt hét elején kiderült, hogy vasárnap focitorna lesz. Máté teljesen bezsongott, számoltuk a napokat. Úgy csütörtök táján aztán már elkezdtem azon mélázni, hogy vajon hogy fogjuk ezt a focit sikeresen abszolválni, különös tekintettel a reggeli 8.30-as megjelenésre valahol egy világvégi tornateremben, rögvest az óraátállítás után. Szombat este már nagy volt az izgalom, Máténak nem kellett kétszer mondani, hogy nyomás aludni, mert holnap fáradt lesz, és akkor nem fog majd tudni játszani, mi pedig kutattunk az emlékeinkben, hogy vajon a telefonunk az miképp áll át az új időszámításra, magától-e, vagy kell neki némi emberi jóváhagyás. Végül 6-ra húztuk fel az órát, arra számítva, hogy a telefonunk nem önműködő, és hogy a szombat esti reggel 6, az vasárnap reggel már 7 lesz. Csörgött is az óra könyörtelenül, ki is nyomtuk, és kellett némi utánagondolás, hogy kitaláljuk, hogy akkor most mi van, kell-e kelni, vagy nem, néhányszor összehasonlítottuk az óráinkat, és végül hagytunk még magunknak egy óra pihenőt.

Egy órával később cseppet sem fitten kimásztunk az ágyból. Érdekes, hogy Máténak ilyenkor nem kell hosszasan rimánkodni, hogy ugyan már reggel van, ébresztő, hasadra süt a nap, vár a munka, a munka nemesít, ingyombingyom ki az ágyból, trallalalaaa, és társai, hanem pikkpakk fürgén kipattan a takaró alól, szinte ugyanazzal a lendülettel már a reggelizőasztal mellett ül, és tolja befelé a sonkás szendvicset.

8-as indulást terveztünk. Egy alig 10 perces csúszással el is indultunk, de keine panik, mivel a program eleve csak 9-től kezdődött, csak a gyülekező volt félkor nem volt akkora a para, hogy elkésünk. Mivel mindannyian mentünk, mert én sem akartam kimaradni a buliból, de sok mindent nem tudtunk, hogy mi lesz, és mikor, és meddig, ezért B tervként ott volt, hogy ha Marcinak már elege van, akkor felülünk a buszra, és hazajövünk, majd C tervként egy közeli játszótér felkeresése is megfogalmazódott, de végül egyikre sem kerítettünk sort. 

Érkezés után volt még egy kis tanácstalanság, hogy akkor melyik öltöző, milyen mez, kivel játszunk, hány ember van, satöbbi, majd együttesen levonultunk a tornacsarnokba.

Talán 6 csapat volt. Nekünk volt egy elsős és egy másodikos csapatunk is, de a másodikosok nem lettek végül elegen, így Máté és még két társa abban a csapatban is elő-előfordult, úgyhogy szerintem játszottak vagy 8 meccset, de lehet, hogy többet is, nem számoltam, de tény, hogy ezek a fiúk 3 órát úgy fociztak végig, olyan lelkesedéssel, olyan lendülettel, olyan fáradhatatlanul, hogy tényleg élmény volt őket nézni. Nem csak a mieinket, a többieket is. Még úgy is, hogy szegények össze-vissza csúszkáltak a terem poros padlóján. Pista bá pedig, akit eddig csak látásból és hallomásból ismertem, de közvetlenül nem, hát ő meg egy zord külső mögött arany szív, akiből süt a gyerekbarátság, akinek mindenkihez volt egy bíztató, kedves szava, aki folyton csak dicsérte őket, akinek az ejnyebejnyéje is olyan volt, hogy az ember szíve megolvad, amikor hallja. A gyerekek meg imádják. 

Pihenő

Középkezdés

A jutalom műzlire várva

A Csapat

Nagyon jó kis délelőtt volt, én egy-egy meccset úgy izgultam végig, mintha valódi tétje lenne, szurkoltunk, tapsoltunk, bosszankodtunk, és együtt örültünk. Marci is csak a végefelé lett már problémásabb, (amikor elfogyott az a két zacskó keksz, amit bekészítettem), de végül egy kis sétával, egy kis bordásfalra mászással el lehetett foglalni. Milán is már csak a végére fáradt el, de akkor már tényleg alig volt vissza valami, és mivel ő is kapott jutalom müzlit, (kétszer is) és ő is odaülhetett a nagyok közé, így rém elégedett volt.

Mondanom sem kell, hogy egy nyikkanás nélkül aludtak el mindannyian, amikor hazaértünk :)

Folyt. köv. Állítólag lesz majd tavaszi torna is, de az már kinti pályán, talán műfüvön, és több résztvevővel. Már most várjuk :)

Egy szavam sem lehet

... és nincs is, hiszen múlt hétvégi színház után ez a a hétvége nálam már egy péntek esti adhoc mozival indult, ráadásul az Urániában, ahol még sosem voltam, és hát az valami lenyűgözően szép. Kicsit furán is éreztem magamat ebben a szép milliőben a farmer-garbó kombómban, pedig mások sem voltak puccosak, csak mégis... a büfénél pedig az előttünk álló idősebb házaspár nem pattogatott kukoricát kért nagy kólával, (nem is árultak ilyesmit), hanem egy-egy pohár metaxát. A film (Samba) meg olyan kis lájtos-csajos volt, az Életrevalók fekete pasijával és Jane Eyre-rel, akiről egész végig nem jöttem rá, hogy honnan ismerős, csak itthon esett le, amikor megnéztem a porton. Szóval végül is jó volt, igaz ha én választottam volna csak magamnak, akkor én ezt a dán thrillert választottam volna, de a Holtodiglan után már nem merek én választani a csajoknak filmet. :) 

Attól függetlenül, hogy nekem későn végződött a péntek este, attól a szombat még nálunk ugyanakkor kezdődik. És mivel cipővásárlás volt a terv, ezért ez még pluszban rányomta a bélyegét a napra. Több boltban is voltunk, és nem tudom megmondani, hogy a két gyerekre hány pár cipőt próbáltunk fel, mert rengeteget, és egyszerűen fantasztikus, hogy 27-32-ig mindenféle kombinációban próbáltunk cipőket, és végül vettünk 4 pár cipőt (2 utcai, 2 torna) 4 féle számmal, ráadásul úgy, hogy Máté új tornacipője az itthonlévő kinőttnél kisebb számozású, de nagyobb. Szóval így legyen az ember okos. Közben Marci ugyanúgy próbált, mint a többiek, hol egy rózsaszín gumicsizmában bukkant elő, hol egy kis virágos szandálban, ezek voltak az alsó polcokon, hol egy kis hímzett gyerekbőröndöt húzott maga után, szóval nem volt egyszerű. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy ezek után, miután nagy nehezen végigpróbáltunk számtalan cipőt, és végre mindenki talált magának megfelelőt, akkor nem tudtunk kártyával fizetni, mert akadozott a terminál, készpénzünk meg nem volt 4 cipőnyi. Szóval este vissza kellett menni a cipőkért. 

És még csak eztán tértünk be a sportboltba, hogy nekem válasszunk egy új futócipőt, mert a réginek már annyira kikopott a sarka, hogy hosszút futni már nem nagyon lehetett benne. Várható volt, hogy ez sem lesz az a sima menet, nem is volt az, én is felpróbáltam egy csomó féle fajtát, mire végül sikerült döntenem. Nagyon húzott a szívem a régi Adidasom felé, mert az is nagyon jó volt, szerettem, de nem volt a méretemben, így végül most egy Asics-om lett.  Marci ez idő alatt hol a lábam mellett ordított, hol a kicsivel arrébb lévő padoknál, de mindenképpen szét volt esve.

De a végeredményt tekintve, lett egy új cipőm, ami még bejáratós, de tegnap, amikor egy laza 5-6 kilométerre indultam sikerült benne csúcsot futnom időben, pedig nem is éreztem annyira azt, hogy jól menne a futás, inkább fáradt voltam, mint fitt, és inkább kényszerűségből indultam el futni, mintsem azért, mert vitt a vágy. És mégis. Szóval remélem jól megleszünk együtt az elkövetkező időszakban, és sok-sok kilométerrel leszünk boldogabbak. :) 

Úgyhogy tényleg nem panaszkodhatom :)

Ráadásul a jubileumi 1700-dik bejegyzést olvashattátok :)

A hétvége híre -Update

Nagyon sűrű hétvégénk volt, de mindenek mellett, előtt, történt valami igazán említésre méltó, mégpedig, hogy Marci rákapott a vécébe pisilésre. Tatatadammmmm!

Az úgy volt, hogy szombat reggel, mikor még a szememet is csak félig tudtam kinyitni, de már minden gyerek ébren zsizsegett, akkor Milán elment pisilni, és Marci, ahogy szokta mindig is, vele tartott, majd amikor végzett, akkor elkezdett ő is vetkőzni, és mondta, hogy akkor most ő  oda tütty.  Szépen rá is ült, és borzasztóan büszke volt, amikor sikerül a művelet, és nagyon viccesnek is találta, nem is nagyon akart leszállni. Persze nagyon megdicsértük, összepusziltuk, ő meg csak vigyorgott, mint a vadalma. Aztán a nap folyamán még kétszer megismételte a produkciót, délben és este is. Borzasztóan élvezte :)

És a lelkesedése még a mai napra is kitartott, reggel, mikor mondtam, hogy cseréljünk pelust, ő mondta, hogy akkor menjünk a vécére is, és ez többször is megtörtént. Hogy lesz-e ebből tartósan valami, hogy lesz-e előrelépés a közeljövőben a felé, hogy majd szól is ha kell neki, és nem csak úgy random módon próbálkozik, azt nem tudom, mindenesetre ez most egy olyan előrelépés, amire nem is gondoltam, hogy nyár előtt sor fog kerülni.

Mindenesetre most nagyon örülünk! 

Én meg jókat mosolygok az orrom alatt, amikor eszembe jut, hogy iszkol a vécé felé, amikor kérdezem tőle, hogy menjünk-e :) Csak úgy szedi a kis tappancsait.

És hogy van-e élet a pelusozás után???? Hát ebbe nem is merek belegondolni se. 7 éve és eleddig 3 hónapja van a  háztartásunkban legalább 1 pelusos, voltak olyan hónapok, amikor 2 is volt :) Azok voltak csak az igazán szép idők! Szóval, ha egyszer eljön majd a pelusnélküli idő, az mindenképpen egy új élet kezdete lesz.

Időközben ma délben a nagydolog is belesikerült a nagyfehérbe. Kapkodom a fejem. Most tényleg???? Így egyszerűen??? Ilyen pikkpakk???? Ezt nem akarom elhinni!!!!
Persze szólni még nem szól, azért annyira még nem esszük forrón a kását, de számomra akkor is varázsütésszerű ez a hirtelen előrelépés.
Máténál is valahogy hasonlóképp működött, de az már olyan rég volt, nem nagyon emlékszem rá. Bezzeg, hogy Milánnal mennyit kínlódtam, az még most is élénken él bennem.
Hát nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra:)

Ovis húsvét

Tegnap délután volt az oviban a hagyományos húsvéti készülődés. A gyerekek már a múlt héten is nagy munkában voltak, akár reggel, akár délután volt, mindig volt valami munka a nagyasztalnál, de hogy pontosan mit alkottak, az csak tegnap derült ki, amikor is megvásároltuk a gyerekek munkáit. (ez amolyan burkolt alapítványba való adakozás). Ilyenkor minden csoportnak van egy standja, ahol szépen ki vannak állítva a gyerekek munkái. Hát szebbnél szebbek egyébként, és jó végignézni a szorgos kiskezek munkáin. 

Milánék is kitettek magukért, idén négyfélét is készítettek, ajtódíszt, barikát, tyúkocskát, és hagymahéjjal festettek tojást. A báránynak a bundájához maguk tépkedték és bongyorgatták a gyapjút, ennek egyik reggel a szemtanúja voltam, és borzasztóan élvezték a gyerekek. Biztos így volt ez a korábbi években is, csak akkor nem figyeltem fel rá, hogy milyen sokféle anyaggal dolgoztak a gyerekek, gyapjú, filc, vessző, hajtogattak, ragasztottak, masnit kötöttek, és közben énekeltek és meséltek is mindig valami aktuálisat. pl. a kiskakas gyémánt félkrajcárját. 

Hiába,hogy Mátéért tegnap nem én mentem, mert fél négytől volt meghirdetve a mulatság, mégsem sikerült elég korán odaérnünk Marcival, és Milán már fenn volt az egyik emeleti csoportban. És bár épp előző nap sopánkodott, amikor ugyan elég későn értünk oda érte, de a kis barátja pont aznap még tovább volt, és már-már a gyűjtőcsoport határát súroltuk, szóval Milán sopánkodott, hogy nem igazság, hogy Ákos mehet a gyűjtőcsoportba, ő meg még sosem volt ott, (miért hiszi azt, hogy az valami nagy kaland?) ennek ellenére, amikor tegnap meglátott az ajtóban, csak úgy röpült kifelé. Rég nem csinált már ilyet, általában úgy kell kikönyörögni a szobából, mert mindig benne van épp valamiben. Szóval így teljesüljön Milán minden álma, gyűjtőcsoport pipa :)

Miután magunkhoz vettük Milán alkotásait, a szomszéd terembe vonultunk, ahol mindenféle kézműveskedés zajlott, lehetett mindenfélét csinálni, virágból koszorút fonni, (vagy ajtódíszt?), gyurmából nyuszit, vagy akármit csinálni, de Milán a harmadik helyen cövekelt le, és klasszul kivágott, kidíszített egy repülő papírnyuszit. Közben Marci is ügyködött valamin mellette. 

Aztán a Boróka csoportban csinált egy nyuszibábot, amivel este, mikor hazajöttünk elő is adott egy maga által költött, a három kismalac elemeit is magában hordozó mesét, amiben a farkas szerepét egy dinoszaurusz kapta meg.

Míg Milán a nyuszibábbal ügyködött, én addig feltérképeztem a csoportot, mert ez az a csoport, ahová Marcit szeretném majd adni ősszel (!!!!) Sosem voltam még a Boróka csoportban, de azt tudtam, hogy ez egy viszonylag kicsi szoba, de hát ez még annál is kisebb!Viszont amilyen picike, olyan barátságos, olyan meleg, olyan kuckós, és van benne galéria és egy akvárium, ami Marcinak nagyon bejött. Milánék dadusnénijével jó ideig nézegették a halakat, míg mi dolgoztunk.

A délutánt hagyományosan Szilvi néni táncházával zártuk. Marci egy ideig csak a padon ülve nézte az ovisokat, és csak a végére szánta rá magát, hogy csatlakozzon Milánhoz. Hát olyan tüneményesek voltak :) Ahogy Milán szépen fogta Marci kezét, majd amikor vége lett a zenének, akkor meg megölelték egymást :) Olyan sok szeretet jött belőlük, olyan öröm volt nézni őket!

A puszi :)

Tündéreim kézen fogva :)

Tavaszi

Csak ideért az a várva várt tavasz, no. Végre lekerültek a télikabátok, azon nyomban ki is mostam mindet, nehogy visszavegyük. Marciról persze nem volt könnyű lekönyörögni, ő olyan ragaszkodó típus, nehezen vált, de ha egyszer sikerül ráimádkoznom valamit, akkor utána már gyorsan a szívéhez nő. Most hogy félig meddig tavasziasodtunk, belengettem Ferinek reggel, hogy hétvégén egy giga cipővásárlásra készüljön, mert legalább két gyereknek kell tavaszi cipő, ha szerencsénk van, akkor Marcinak találok még a szekrényben egy pár szétbicikliznivalót, aztán Milánnak nincs udvari focicipője, Máté állítólag kinőtte a tornacipőjét, és én is nagyon szeretnék egy futócipőt, mert a régit már kicsit elnyűttem, és töri a lábam. 

Aztán, ha már így belejöttem a tavasziasításba, akkor keresve sem találtam volna jobb alkalmat arra, hogy levegyem az ajtókról, ablakokról a karácsonyi rajzokat :) Jobb később, mint soha. Most már csak a szekrény tetejéről kell majd levadászni a húsvéti csecsebecséket. 

A fiúk meg telítve vannak programokkal, nem győzöm feljegyezni, hogy kinek mikor mi van, mit kell vinni, fizetni, hányra kell ott lenni. Húsvéti készülődés és mulatság az oviban is és a suliban is, színházba is mennek mind a ketten, csak máskor és másra, az egyiknek lesz nevelés nélküli munkanapja, a másiknak nem, csak össze ne keverjem őket, az egyiknek kér kifújt tojás és egy kemény múlt csütörtökre, a másiknak egy kemény és egy kifújt most péntekre, ide 900 ft, oda 1650, stb... és Marci még nincs sehol. 

Máté vasárnap iskolai focibajnokságra megy. Teljesen be van sózva, ez lesz az első ilyen kalandja, valami iskolák közötti bajnokság, olyan Bozsik-programos.

Tegnap kaptak egy papírt hittanon, hogy most vasárnapra meghívnak minden kis hittanost és családját egy húsvéti gyermek istentiszteletre, ahol a hittanos gyerekek is fognak énekelni. Kérdezem Mátétól, hogy ő is fog-e énekelni a templomban. Mire Ő kicsit felháborodva:

- Én nem fogok énekelni, mondtam is a hittanos néninek, hogy nekem vasárnap focibajnokságom lesz, én nem tudok menni!

Szóval ez most nekünk ki fog maradni. Hogy a focira milyen felállásban fogunk menni, az még erősen képlékeny. Feri természetesen megy, Milán is menni akar, hogy Marci mennyire bírna egy ilyen sokórás rendezvényt, hát az itt a nagy kérdés.De addig majd alszunk még rá párat. 

Ma reggeli napsütéses. És nyílnak a jácintok :)

Hétvégi röpke, vagy röpke hétvége?

Hogy Máté szavával éljek, valóban nem igazságos, hogy a hétvége csak 2 napos! 5 napig várunk rá, tervezzük, hogy majd mi lesz a hétvégén, aztán végre itt van, és sutty... észrevétlenül el is tűnik, és kezdődik minden elölről. 

Szombat délelőtt Milán szülinapi buliba volt hivatalos. 10-től délig tartott a hepöning, amire Milán már olyan fél 8 tájban elkezdett készülni, és sürgetett, hogy gyerünk, induljunk, mert el fogunk késni. Persze nem késtünk el. Szeretem, amikor ilyen alkalmakkor kettesben villamosozunk, mert kicsit be is van zsongva, és csak csacsog, meg fecseg, meg izgul, mintha legalábbis nem ugyanazzal az 5-6 gyerekkel töltene el plusz 2 órát a hétvégéből, akikkel egyébként hétfőtől péntekig egész nap játszik. De mindegy, aranyos nagyon. Mindig ragaszkodik hozzá, hogy ő hozza, az ajándékos szatyrot. A villamostól még kellett egy pár percet gyalogolni, és ő minden házra rámutatott, hogy:

- Ebben a házban lesz a Lego buli?

- Nem, nem ebben!

- Akkor ebben?

- Nem, nem ebben!

- De remélem megnézted a térképen hová kell mennünk! Nehogy eltévedjünk, és elkéssünk!

- Megnéztem, nyugi, nem fogunk eltévedni :)

hát valahogy így.

Aztán itthon gőzölgő bableves várt minket. 

Alvás helyett a nagyok nem tudom mit dolgoztak, én meg elmentem futni. Végre, végre igazi futóidő van, és nem kell duplapulcsi, nem kell sál, sallalala:)  Épp jókor, mert kicsit le is vagyok maradva a felkészülésben. 

Este pedig idejét sem tudom mióta, újra színházba mentem!!!! Bár sokat hezitáltam rajta, mert hát nincs egy rongyom sem, ugyebár, amit felvehetnék, de végül csak rászántam magam, és végül nem bántam meg, dehogy bántam, nagyon jól éreztem magam! 

Gyorsan el is felejtettem, hogy odafelé mennyit zötykölődtem a dugig tömött villamospótló buszon a körúton, és hogy majdnem el is késtem, pedig tényleg nagyon időben időben indultam, olyannyira, hogy a Blahán nem is futottam a magassarkúmban a bentálló buszhoz, sőt a következő tömöttet is nagyvonalúan elengedtem. De hát ki gondolta, hogy ez lesz? Na mindegy. Cserébe mindig történik valami megmosolyogtató, most például velem szemben két lány beszélgetett, szülinapi ajándékon tanakodtak valakinek, mire mondja az egyik:

- De hát milyen már, hogy már nem 1-sel, hanem kettessel fog kezdődni az éveinek a száma!!!! Naaaaagyooooon duuuuurvaaaa!!!!! 

- Húúúúú, tényleg!!!!! Ez de gáz!- mondja a másik. 

Na hát ezen elmorzsoltam egy kis mosolyt a szám sarkában. 

A fiúk addig itthon tartották a frontot. Csokit vacsoráztak, (persze nem, de mindig ezzel etetnek, amikor nem vagyok itthon), és meccset néztek mese helyett. (ez mondjuk így volt), és csak 1 tányért tört össze Marci :)

Vasárnap pedig, hogy, hogy nem, a fiúk focinapot tartottak, igaz, már a szombat is focinap volt, de mifelénk ez nem számít. Máté már kora reggel focimezt húz, és sürgeti a reggelit. Azt mondja nem baj, ha Feri még nincs kész, addig ő előremegy edzeni. Úgyhogy nálunk van délelőtti meccs, meg délutáni meccs, közben pedig edzés van!

Ma pedig már hétfő van, és még Feri is elutazott, úgyhogy volt bennem egy kis para reggel, hogy el fogunk aludni, de szerencsére van egy Marcink, aki mint egy kakukkosóra, úgy ébred fel minden reggel pontban fél 7-kor, így végül nagyon időben odaért mindenki mindenhová :)

De hogy én mennyire várom már a tavaszi szünetet, azt nem is tudom elmondani! :)

Fogadóórán

Tegnap fogadónap volt a suliban. A múltkori pár nap hiányzás után kicsit nehezen rázódtunk vissza a hétköznapokba. Bár javarészt bepótoltunk mindent, mégis folyamatosan volt bennem a múlt héten egy kis rossz érzés, hogy talán mégis gyakorolni kellene még egy kicsit, hogy olvasni kéne esténként, mert mégiscsak kihagyott Máté majdnem egy hetet, a múlt hétről meg nem sok infóm volt, mert alig hordott haza valami könyvet, mert azt mondta megcsinálta a házit. 

Szóval nem sok képem volt arról, hogy az elmúlt napokban hogy szerepel, nincs-e lemaradva. 

Fél 6 körül érkeztem, és meglepő módon csak egy anyuka ült éppen a teremben. Ahogy sebtiben körbenéztem az asztalok javarészén még ott figyeltek a gyerekek mappái, ami azt jelentette, hogy előtte sem voltak még túl sokan. 

Márti néni rögtön le is csapott rám, hogy váltsunk pár szót. Hát akkor átfutott rajtam, hogy vajon miről is akar majd ilyen nagy lendülettel beszélni, de végül semmi nagyon gáz dolgot nem mondott, csak amit már korábban, is, hogy Máté magaviselete enyhén szólva is csapongó, és villámcsapásként vált át a csendes kisfiúból dühöngő őrültté. Ezt a szót nem ő használta, ezt én mondom, mert pontosan tudom miről beszél. Igen, Máté ilyen. Amikor fáradt, amikor elege van, akkor hajlamos úgy viselkedni mint aki nem teljesen normális. De aztán helyrebillen minden, és no para. Nem nagyon tudok ezzel mit kezdeni, gondolom, hogy délutánra már teljesen odavan, és nem nagyon tudja másképp kiadni magából a fáradt gőzt, csak úgy, ha kicsit elveszti a fejét. Ezt leszámítva meg volt vele elégedve. 

Angéla nénivel végignéztük a félév óta kapott jegyeket. Angéla néni nagyon meg volt vele elégedve.  Írásból is most már teljesen oké, többnyire jólmegfelelteket kap, meg kiválókat. Olvasásilag is rendben van, és külön jó Máténak, hogy a rajzos feladatok lassan kikopnak az olvasásfelmérőkből. :) Szóval nem volt rá panasz. Hacsak az nem, hogy örülne, ha kicsit aktívabb lenne órán, bár azt is említette, hogy ezen a téren is érez pozitív változást az évkezdéshez képest. Közben meg egy csomószor elmondta, hogy milyen aranyos, és kedves gyerek. 

Magam részéről pedig az fogott meg nagyon, és ezen azóta is töprengek, hogy egy fél mondattal azt mondta A. néni, amikor kérdeztem tőle, hogy mit tudunk mi tenni otthon, hogy Mátéból kihozzuk azt a pluszt, ami a tanítónéni szerint is benne van, de még lapul valahol, akkor azt mondta, hogy ne csináljunk semmit, hogy látszik, hogy nagyon szeretjük itthon Mátét, hogy sokat foglalkozunk vele, törődünk vele, és hogy ne csináljunk semmit másként mint eddig, mert ennek a szeretetnek, törődének végül meg lesz a gyümölcse. 

És bár én sokszor érzem úgy, hogy több időt kellene vele tölteni, (ez egyébként Milánra is igaz, vele szemben is mindig lelkiismeret furdalásom van), de hát nemigen van olyan része a napjainknak, amikor tisztán ki lehetne szakítani bármennyi Mátéidőt. Ezen majd még gondolkodom kicsit.

Mindenesetre azért simogatta a lelkemet ez a megállapítás. :)