2015. április 2., csütörtök

Közlekedési Múzeumos

Tegnap óta tombol nálunk a tavaszi szünet!!! A szélviharral együtt. :(  Pedig mennyi remek ötletem, tervem volt a szünetre, persze mind kinti, nagy biciklizés a ligetben a pályán, nagy focidélutánok a haverokkal, játszóterezés, szóval csak a szokásos. De ezekről egyelőre le kell mondanunk, mert az idő, hát mit mondjak, nem épp szünetbarát. 
Tegnap reggel, a szünet első napján máris döntenem kellett, hogy mi legyen, mert 7-kor már mindenki javában ébren volt, 8-kor már túl voltak néhány összeveszésen is, és nem volt még 9, amikor már én is veszekedtem velük, szóval ez így nem mehetett tovább egész nap.
Így azt találtam ki, hogy elmegyünk a Közlekedési Múzeumba, ahol már úgyis ezer éve voltunk, és amit két hét múlva be is zárnak jó időre, aztán meg ki tudja milyen lesz, amikor újra megnyitják. Hogy érdekesebb legyen a dolog, még ennél is, hívtunk barátokat is. Így 5 fiúval már mindjárt szebben sütött a nap is felettünk. :) 





Valamiért arra számítottam, hogy nem lesznek nagyon sokan. Pláne, hogy nyitásra már ott voltunk. Ennek ellenére a bejárat előtt hosszú sor kígyózott, igaz, ezek iskolás csoportok voltak, olyan 3-4, kisebbek, nagyobbak, mindenfélék. Egy kicsit nehézkesen is jutottunk be, mert csak egy pénztár volt, és mire a 3 csoport leszámolta a borítékban összegyűjtött aprót, hát azzal elment némi idő. Sosem fogom megérteni, hogy miért nem lehet ezt gördülékenyebben csinálni. Mondjuk 2 pénztárban, külön a csoportosok, külön az egyéni látogatók, vagy valami. Emlékszem, hogy a beléptetéssel már a Mezőgazdasági Múzeumban is meggyűlt a bajom. De lehet, hogy tényleg csak velem van a baj.
Na de végül csak bejutottunk, és szerencsére odabent már nem volt olyan vészes a gyerektömeg, mint amilyennek kint látszódott, odabent jól eloszlott a tömeg.
Persze a fiúk rögtön felmásztak mindenhová, ahová csak lehetett, Marci meg ment utánunk, ahová csak tudott. A terepasztalnál aztán elidőztünk egy darabig, nem is gondoltam volna, hogy még a nagyokat is ennyire ámulatba ejti, csak úgy hűűűű-ztek, és próbáltuk kitalálni, hogy melyik alagútból fog előbukkanni a villamos. 


Marci kedvence, a ló :)

A busz...

A villamos...

Na meg a vonat :)
 Marci minden egyes kiállított busz makett mellett teljes extázisba esett, hogy buuuuusz!!!! Anya, buuuusz!!!! Egy baj volt csak, hogy a vitrinek egyáltalán nem gyerekmagasságban voltak, és még az 5 évesek is csak alig láttak be, Marcit pedig ezeken  részeken ölbe kellett venni, ami elég fárasztó volt már egy idő után. De legalább megvolt a napi edzés is, hogy a jó oldalát nézzem. 


A járművek mellett voltak még egyéb közlekedéssel kapcsolatos makettek is, hidakról, hídépítésről, híd újraépítésről, a nagyokat, az iskolásokat ez már nagyon érdekelte, felváltva olvastuk nekik az infót a falról. Ha maguk olvassák, akkor még most is ott állnánk szerintem, de a feliratokat ügyesen kiolvasgatták maguk is. Aranyosak voltak, ahogy betűzgettek :)

Szerencsénk volt, mert pont akkor értünk a körünk végére, amikor a terepasztalt elindították, így gyorsan odamentünk. Minden óra fél-kor indítják el, és megy valahány percig, mondjuk 20, nem tudom, de elég sokáig. Először nehezen találtak a fiúk helyet maguknak, mert a csoportok végigállták a korlátot, de aztán ürültek meg helyek, és mindenki kedvére kibámészkodhatta magát. Sajnos a 3 terepasztalból csak 2 működött, azokon sem ment minden vonat, de a fiúknak nagyon tetszett. Marci itt is teljesen odavolt, de a legjobban az tetszett neki, hogy a vonatoknak még a lámpája is égett, és egyfolytában azt kiabálta, hogy páj, páj, anya, páj, vonat (ezt nem így mondja, de most nem tudom hogy , páj=lámpa)



 A hajós részen már eléggé csak végigszaladtunk, csak egy-két érdekesebb makettet néztünk meg alaposabban, néhány nagy vitorlást, Columbus hajóit, de már nagyon eltelt az idő, és Marci, mint szűk keresztmetszet, már eléggé kezdett fáradni. De mivel futóbicajjal volt, ezért nem akartam teljesen nullára meríteni, mert akkor cipelhettem volna ölbe haza.




Végül simán, nyafogásmentesen hazaértünk. Hajtotta őket a gyomruk, és a beígért chillisbab :)
És bár mindenki aludt ebéd után, délután mégis ugyanolyan agyamentek voltak, mint reggel. (biztos a szél). Be is ígértem nekik, hogy soha többet nem viszem őket sehová. Soha!!!! Sehová!!!!
Szerintem nem vettek komolyan.

1 megjegyzés: