Buék!

Kívánok Nektek örömökben, sikerekben gazdag, vidámsággal teli,

álombeteljesülős, nagyon boldog új évet!

Milán 1 éves

Azt kérdezed tőlem,
hogyan vártalak?

Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jő az alkonyat,
mint ha szellő jelzi
a förgeteget –
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap csillagát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret –
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,
záport a virág,
mint patak a medrét,
madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget –
mindenkinél jobban téged
így szerettelek.

(Beney Zsuzsa)

Kapaszkodás nélkül

A holnapegyéves Milán tegnap úgy döntött, hogy nincs értelme a további időhúzásnak, elég a bénázásból,  gondolt egyet, és kapaszkodás nélkül ácsorgott hosszú másodpercekig. Olyan hosszan, hogy még arra is volt idő, hogy felkutassuk a fényképezőgépet, bekapcsoljunk, fókuszáljunk, stb...

Azóta egyre sűrűbben műveli az álldogálást, és látszik rajta, hogy nagyon menne már, nagyon, de még nem tud:) Csak akkor, ha megragadja bármelyikünk egyik kezét. No de akkor söpör mint a huzat.

Azt hiszem nem kell már sokat várnunk az első önálló lépésekre sem:)

Képek

Tévesnek bizonyult az a feltételezésem, miszerint Milánról kevesebb kép készül(t), mint Matyiról. Ezt bizonyítja, hogy már 3 napja képeket válogatok a szülinapjára, és már a sokadik átnézésen és szelektáláson vagyok túl, és hiába dobtam már ki sok kedvencképet még mindig legalább a felére kellene csökkentenem a darabszámot. Hogy hogyan fogom mindezt kivitelezni azt még magam sem tudom... de a hátralévő 2 napnak elégnek kell lennie!!!!

(Tudom, tudom, ez legyen a legnagyobb bajom az életben! De most tényleg EZ a legnagyobb bajom:))

3 nap múlva 1

3 nap múlva már Milán is 1 éves lesz. Nem lesz már picibaba... már rég nem az.
Ha ránézek nem tudok mást, csak mosolyogni.

Amikor pocaklétének 21-dik hetében bizonyos lett, hogy Ő is fiú, akkor először örültem, hogy egyrészt nem csalatkoztam a megérzéseimben, másrészt azt hittem, hogy ez majd megkönnyíti a dolgomat, hiszen fiúból van már egy, Mátéval megjártuk a mélységeket és a magasságokat, tehát baj nem lehet. Aztán volt egy periódus, amikor elbizonytalanodtam, elfogott a kétség, hogy képes leszek-e külön kezelni őket egymástól, fogom-e tudni nem összehasonlítani őket, fogom-e tudni mindkettejüket egyformán, de mégis másképp szeretni... hiszen ha kisfiúról volt szó, akkor nekem Máté volt A Kisfiú, és vele olyan nagy szimbiózisban éltünk.  El sem tudtam képzelni, milyen lehet egy másik, aki nem Matyi, de valahol mégis hasonlít rá.

Aztán megérkezett Milán. És az első napokban mintha csak egy Matyiklónt láttam volna magam előtt. Pont ugyanolyan volt mindene, pont ugyanúgy feküdt, úgy grimaszolt, úgy aludt, ahogy Ő amikor icipici volt.

Majd amikor hazahoztuk, akkor hónapokig szinte észrevétlenül létezett velünk, mellettünk. Mert míg Matyival csak hallomásból tudtam, hogy vannak eszikalszik babák, és mindenkire haragudtam, aki ezt állította, addig Milán TÉNYLEG eszikalszik volt. Sokáig. Sosem hittem volna, hogy valaha kapok én is egy ilyet! Bárhol tudott aludni, aludt a kiságyában(!), a fotelében, a nagyágyban, a babakocsiban, séta közben, az autóban, a vásárlások alatt, bárhol, és sosem sírt, sosem elégedetlenkedett. Szinte már el sem hittem, hogy ez velem történik:)

Aztán mikor már kezdett többet ébren lenni, akkor is jól elvolt. Mérhető ideig lekötötte a figyelmét a lámpa, a függöny, a fellógatott játékok, a pörgőforgó, bármi. És ez most is így van, sokkal tovább képes tanulmányozni és játszani a játékokkal mint Máté, aki még 3 évesen sincs annyira türelmes, hogy ha valamit elsőre nem tud megcsinálni, mert figyelmetlen, akkor még egyszer nekifusson. Milán hosszasan elbogarászik egy autó kerekével, vagy a golyóvezetőn vezetgeti a gyöngyöket, és addig gyakorolta EGYEDÜL a búgócsigázást, amíg profin meg nem tanulta pörgeti. (Talán még jobban is csinálja, mint Matyi.)

Mára már nem tudnám elképzelni, hogy másmilyen legyen. Teljesen más mint Máté, mégis sokszor olyan egyformák.

Most már tudom, hogy kényelmesen  elférnek a szívemben ők ketten. Most már tudom, hogy tudom őket egyformán szeretni, mégis másképp. Most már tudom, hogy azért kaptam Milánt, hogy ezt megtanítsa nekem. Hogy ne bánkódjak akkor sem, ha az annyira vágyott kislányt talán sosem kapom meg. Mert nem fogok! Mert minden jól van így.

Ha ránézek csak mosolyogni tudok... mert ha rám néz, Ő is mindig csak mosolyog:) Mindig jókedvű, mindig vidám, NAAAAGYON huncut, és a szemében mindig ott van a csillogás, az öröm, hogy vele vagyunk, és minden apró kis törődésért hálás.

Én pedig hálás vagyok, hogy Ő van nekem, hogy megtanított nagyon sok mindenre, legfőképp 2 kisgyerekes anyukának lenni. Hálás vagyok, hogy türelmes volt velem, hogy kivárta, amíg nemcsak fizikailag, de lelkileg is megerősödöm annyira, hogy távolabb tudjam engedni magamtól Matyit, hogy ne csak mindig az aggasszon, hogy Matyi nehogy  rosszul vegye le a szitut, hogy végül elfoglalhassa a méltó helyét a családban.

Hálás vagyok, hogy Vele megtapasztalhattam az anyaság napos oldalát is, hogy tudtunk nagyokat sétálni a nyári napsütésben, hogy bármikor bárhová el tudtunk -mertünk vele indulni, mert tudtuk, hogy nem lesz vele baj, hálás vagyok a kacagásáért, a jókedvéért, ami ragályos, az ölelésért, a cinkosságáért, hálás vagyok, hogy én lehetek az anyukája, hogy minket választott.

Az idei karácsonyunk

Mire Máté szülinapi mulatságaiból feleszméltünk, addigra hipp-hopp nyakunkon lett a karácsony, és rájöttünk, hogy bizony vannak még restanciáink a készülődéssel kapcsolatban. Úgyhogy kedden nyakunkba vettük a várost, és próbáltunk kicsit javítani a renoménkon, de persze nem sikerült teljes mértékben, mert a fiúknak olyan jól kitalált egyenfotel persze már nem volt a boltban, Feri sem azt kapott, amit először kigondoltam, úgyhogy módosítani kellett itt-ott, de végül senki nem maradt ajándék nélkül. Sőt... Kárpótlásul viszont még 24-én délelőtt sikerült kacsát venniük a fiúknak a piacon, meg csillagszórót, mert hát egyik nélkül sincs karácsony.

Aztán volt sütés-főzés, takarítás, és bár kis csúszással, de fa is elkészült, bár Milán suttyomban az asztal alatt megdézsmálta a fára szánt mézeskalácsokat,

majd  Mátéval karöltve összegubancolták a kedvencgyöngyeimet:)

Ellenben  nagyon megörültem, amikor a dobozból előkerültek azok a csillagok, amikről nem is tudom hogyan felejtkezhettem el, hiszen minden évben ezeket akasztjuk a fa tetejére, és még egy kollégiumi szobatársamtól kaptam annak idején, szóval még saját készítésű is ráadásul:) Szóval minden  jól alakult, még csillag is lett a fa tetejére, ahogy Máté megálmodta:)

Az ünnepi  vacsorát már erős csúszással sikerült prezentálnom, így már  szinte mindegy is lett volna mit teszek az asztalra, mert a kiskorúaknak már kopogott a szemük, igen, még Milánnak is, hiába puszilta be a mézeskalácsokat.Ennek következtében viszont nem nagyon volt már idő arra, hogy mindenféle angyalok a fa alá varázsolják a dobozokat, így ezt a feladatot én próbáltam ellátni míg a fiúk a vacsorájukkal voltak elfoglalva, kevés sikerrel. Ezen a téren van még mit alakítanunk a jövőre nézve!

Aztán volt ajándékbontás, rácsodálkozás, örömködés, testvéri enyém-tiéd, mert Máté ugyan játszhatott Milán zenélő állatfarmjával, de Milán hozzá sem nyúlhatott Máté kávéfőzőjéhez, és fordítva.

A békességet csak a csillagszórógyújtással lehetett helyreállítani, ami még mindig a legnagyobb csoda karácsonykor. Nekem is, mert imádom nézni a csodát a szemükben. Máté még mindig tátott szájjal nézi, Milán pedig édesaranyosan ágaskodott a csillogó valamiért, és hangosan óóóó-zott.

És persze elkészült az idei karácsonyi családi fotó a fával (amit sikerült éppenugyanolyanra varázsolni, mint a tavalyit, és az az előttit), ami most is csak annyira sikerült jól mint az előző években, csak idén először négyen próbálunk rajta egyszerre egyfelé nézni és közben szépen mosolyogni:)

De ami a legszembetűnőbb rajta az az, hogy a gyerekeink bizony nőnek, mint a répa, a tavalyin még Matyi is olyan kicsi volt, most már szinte kész férfiember, Milán pedig.... hát róla meg még úgyis írok a héten, hiszen 4 nap múlva újra ünneplünk:)

Karácsonyra

Sokmindenben nem szeretem az amerikaiak majmolását, pl. a héten is kb. milliószor átkoztam el minden olyan mesefilmet, ahol csillag a csúcsdísz, mert a világon nem lehet ilyet kapni mifelénk, kivéve az ikeában egy irtógagyit, amit nem vettem meg, viszont Matyi mindenképpen csillagot szeretne a fánkra. Csillag lesz végül, de nem csúcsdísz. Muszáj lesz jövőre saját kezűleg fabrikálni valamit, vagy legalábbis megkérni az óvónéniket, hogy csináltassanak egyet Matyival.

Ellenben az amerikaiak Karácsony van, buli van felfogása hozzám sokkal közelebb áll, mint a nálunk sokkal hagyományos csendeséjes.

Éppen ezért a kedvenc karácsonyi zenémmel kívánok Nektek nagyon boldog, békés, szeretettel, melegséggel teli Karácsonyt!

A harmadik napon

Tegnap harmadjára, és idén utoljára volt Máté oviban, és az kell mondjam teljesen elégedett vagyok, mind vele, mind az óvónőkkel, és kicsit magammal is.

Vele azért, mert egy igazi hős. Nehezen oldódik, bár tegnap már magától odatelepedett egy kisfiú mellé könyvet lapozgatni, de sokszor hátrapislant, hogy ott vagyok-e még. Egyre könnyebben fordul az óvónénihez, ha szeretne valamit, és úgy látom kezdi őket a bizalmába fogadni.

Mivel januárban nem biztos, hogy lesz lehetőségem arra, hogy ott üldögéljek vele, így muszáj volt elkezdenünk, hogy egy kicsit maradjon ott egyedül. Itthon megbeszéltük, hogy nekem majd el kell jönnöm, de mindenképp vissza fogok érte menni. Persze ott már nem akarta, hogy elmenjek, csak mondogatta, hogy maradjak még egy kicsit. Aztán abban maradtunk, hogy jó, nem megyek el, csak kimegyek a folyosóra, és ott fogom várni. Először sírt, és nem akart kiengedni, aztán csak elengedett, és bezárult mögöttem az ajtó. Néhány percig hallottam, hogy pityereg, hogy hív, majd a sírás abbamaradt, és kb. még 5 percig néha hallottam, hogy engem akar.

Én pedig csak álltam ott az ajtó előtt, és szívem szerint az első nyikkanására berontottam volna, és sohasoha nem engedtem volna el. De mire négyszer-ötször elmantráztam magamnak, hogy nemmegyekbe, nemmegyebe, addigra odabent rendeződni látszott a dolog, mert egy pisszenést sem hallottam. ( A kulcslyukon belesve láttam, hogy Matyika a rajzasztalnál rajzol Veronika nénivel.) Megnyugodtam, de nem mentem el. Ott ültem a kispadon, néha olvastam, néha hallgatóztam, és egyszer még az ablakon is belestem. Nem volt semmi. Matyi teljesen rátapadt az óvónénire, ha ő ment valahová, akkor kézenfogva Matyi is ment, ha leültek akkor az ölébe ült, ami nagy előrelépés, mert előző nap azt sem hagyta, hogy hozzányúljanak, hogy megvígasztalják.

Aztán egyszer csak elkezdtek szálingózni a szülők... haza lehetett jönni. Matyika nagy örömmel borult a nyakamba, de most már bátran ment vissza az asztalhoz, hogy begyűjtse a rajzát:) Úgyhogy nagyon büszke vagyok rá!!!!

Az óvónéni szerint is nagyon ügyes volt Matyi, azt mondták teljesen természetes, hogy kicsit sírdolgál, az nem lenne az, ha nem így tenne. És hogy vannak, akik könnyebben, vannak, akik nehezebben szoknak be, de mindenkinél vannak hullámvölgyek, van akinél hetek múlva jön elő, hogy nem akar ott maradni.

Örülök, hogy jól veszi Matyi az akadályokat. Örülök, hogy annak ellenére hogy nálunk sem óvoda, sem óvónő, sem csoportválasztás szóba sem jöhetett, úgy látszik kegyes velünk az élet, és két remek óvónénit kaptunk, akik nemcsak a gyerekekre nem erőltetnek semmit, de az anyukákra sem.  Tudják, hogy nem könnyű feladat ez egyikünknek sem, és ezzel a hozzáállással egy olyan bizalmat sikerült elérniük, amivel a kétségeimet teljesen szétoszlatták. Nincs bennem aggodalom, hogy mi lesz Matyival akkor, amikor otthagyom, mert tudom, hogy törődnek vele, hogy nem hagyják az ajtót verve zokogni utánam, hanem megszeretgetik, és próbálják vele megbeszélni hogy mi is történik most (éppen azokkal a szavakkal amiket tőlem is hallottak, amikor Matyival beszéltem), és ez jól esik nekem.

Nagyon remélem, hogy ez a bizalom megmarad az elkövetkező években is, és olyan jó lenne, ha Máté szeretné az ovit. Remélem hogy januárban is olyan lelkes lesz, mint ebben a néhány napban. Én ezt kérem a Jézuskától:)

(no meg azt, hogy legyen végre mindenki egészséges, mert Milán hetek óta taknyolódik megint, és ma reggelre Matyi is lebetegedett újfent, brutállázas, és a újdonságként a fülét fájlalja, és én sem tudok kikecmeregni igazán a náthámból, mert ma reggelre nekem is megint fájt a torkom.

Szép karácsonynak nézünk elébe!)

Koncerten

Sok szempontból jó, ha az ember lányának van egy 3 évese, vagy egy ahhoz nagyon hasonló. Pl. egy csomó olyan dolgot lehet csinálni, amit egyébként valószínű nem tennék, és egy csomó olyan helyre lehet legálisan menni, ami csak a kisgyerekes szülők privilégiuma. Ilyen pl. az Halász Judit koncert is, amelyiken vasárnap voltunk, mert hiába, hogy HJ generációk kedvence, és a dalait mindenki kívülről fújja, gyerek nélkül nemigen jutna eszembe jegyet váltani egy ilyen eseményre. Nem is nagyon láttam gyerek nélkül várakozó párokat a színház előterében.

No de mivel nekünk van egy éppen 3 évesünk, így vasárnap délután nagy izgalommal vágtunk neki a városnak, hogy fél 3kor már bent üljünk a gyönyörűséges Vígszínházban.

Máténak nagyon tetszett a színház maga, már az előtérben is csak tátotta a száját, a fények, a csillogás teljesen lenyűgözte. Mikor pedig végre elfoglaltuk a helyünket, akkor meg már szavakat sem talált, csak nézett jobbra-balra, csodálta a színpadot. Ez a csodálat még akkor is tartott amikor már elkezdődött a koncert, és bár Matyi lelkesen tapsolt, de egy hang sem jött ki a száján, láttam rajta, hogy a szeme csak úgy issza be a látványt, és elraktározza valahová hátra, hogy aztán majd hónapokig arról beszéljünk, hogy mi minden volt ott.

Aztán szép lassan feloldódott, és a koncert  közepe felé még énekelt is:) Kicsit mondjuk megzavarta, hogy a közeli karácsonyra tekintettel néhány általa ismert dal helyett karácsonyi énekek csendültek fel, és nagyon hiányolta, hogy a hulla hó és hózik szám alatt nem esett a hó úgy mint a dvd-n, de alapvetően élvezte.

Csak az utolsó kb.10 percben álmosodott el, akkor már képes lett volna még elaludni is, de aztán nem tette.

Szóval szuperül éreztük magunkat, mindannyian. És még Milánnak is volt egy negyed órája, amikor lekötötte az előadás, egyébként pedig megrágta az előttünk lévő szék háttámláját, összebarátkozott az előttünk ülő apukával, a mögöttünk ülő anyukával, szétszedte a karkötőmet, kipakolt a kistáskából, és bemajszolt néhány piskótát, és csak egyszer kellett vele felállni, szerencsére a sor szélén ültünk. Igen, jobb lett volna nélküle, de hát mi mindenhová együtt megyünk:)

A nagy sikeren felbuzdulva már keresem a következő lehetőséget, ahová elmehetnénk. Van a tarsolyomban mozi, mert Matyi most nagy Bogyó és Babóca lázban ég, bábszínház, cirkusz, ilyesmi. Már nagyon várom, bármelyik is lesz a következő:)

Este pedig még előkerült a táskából a póló, amit titokban vettem a koncerten, és nagy volt az öröm, hogy éppen ugyanolyan, mint a Halász Judité:) Csak kicsit még nőni kell bele:)

Oviban először és másodszor

A nagy szülinapozás közepette túl vagyunk az első, és rögtön a második ovis napon, ami nem is igazán nap volt, hanem csak egy fél délelőtt, kb. 9-kor érkeztünk és nem volt még 11 óra, mikor már dolgunk végeztével távoztunk.

Az első nap szinte minden simán ment, köszönhető ez annak, hogy végig ott voltam Matyival a szobában. Eleinte, úgy az első fél órában nem nagyon akart mellőlem eltávolodni, majd egy szirénás autó meghozta a bátorságát, és kicsit oldódott. Rajzoltak az óvónénivel egy karácsonyfát, és Matyi rajzolt rá égőket, főzött a játékkonyhában egy kávét, de alapvetően csak ismerkedett, nézelődött. Nekem szimpatikus volt az óvónénik hozzáállása, nem erőltettek semmit, inkább én voltam az, aki feléjük próbáltam irányítani Matyit, hogy tőlük kérdezzen, velük játsszon, nem ők akarták mindenáron hogy elszakadjon a szoknyám mellől.

Az első napi lesifotó:

Hazafelé aztán a friss ovis rém büszke volt magára, ennek ellenére semmit nem akart mesélni az itthonmaradottaknak.

Ma reggel egy rossz éjszaka után nem épp fitten ébredtünk fel, és kérdéses volt hogy menjünk-e oviba, van-e értelme, ha csupa kóma az egész gyerek, de reggeli után Máté mondta, hogy na akkor öltözzünk, és menjünk oviba. Így hát mentünk.

Egy kicsit megint ott voltam vele, de most már hamarabb megbátorodott mint a múltkor, és ment szépen a szőnyegre autózni, meg rajzolt is egy autót. (egészen autóformájút). Érdekes, hogy itthon nem egy nagy rajzolós, igaz, hogy amióta Milán a pakolós korba lépett már nincs egészen elől a rajzcucc, de azért mindig szem előtt van, és nem nagyon szokott leülni magától rajzolni, ott meg magától szépen odaült a rajzasztalhoz, hogy rajzoljunk. Pedig még a ceruza is olyan az oviban, mint az itthoni. Szóval fura.

Mivel szépen autózgatott, megbeszéltem vele, hogy egy kicsit elmegyek, de nem sokára jövök vissza. Először azt mondta ne menjek el, és maradtam is egy kicsit még, majd egyszer csak ő mondta, hogy most mehetek egy kicsit, és megígértette, hogy mindjárt jövök. Kiültem a folyósóra, és vártam, mi történik, majd kb. 10 perc múlva kijött az óvónéni, hogy szerinte menjek csak el  nyugodtan, mert Matyi szépen játszik, hát elmentem, és kb. 45 perc múlva értem vissza, de akkor már hallottam, hogy sír:(

Csak bújt a nyakamba, olyan kis aranyos volt.Igaz, azt hajtogatta, hogy most már menjünk haza.

Az óvónéni azt mondta, nem volt semmi gond, szépen játszott, evett-ivott (volt tízórai), aztán egyszer csak leült a szőnyegre és sírt, és nem hagyta magát megvigasztalni se, de nem sírt régóta, csak pár perce.

Úgyhogy most van egy nagyon pozitív és egy kicsit negatív élményünk, és tudom, hogy ez a rendje, és jól van ez így, mégis olyan szomorú vagyok, amikor sír, úgyhogy remélem hogy nem lesz nagyobb baj, mint egy-egy ilyen kis elkeseredés.

Addig pedig, amíg minden nem megy flottul, sokat beszélgetünk az oviról, és olvasgatjuk ezt a könyvet, hátha segít...