Máté 9 éves

Az első mézeskalácsházunk

"Be van fejezve a nagy mű. Igen. A gép forog, az alkotó pihen. " -mondhatni.

Évről-évre csak nézegetem a szebbnél-szebb mézeskalácsházakat, de egészen eddig nem volt bátorságom, hogy hozzálássak. Nem is a bátorság a jó szó, hanem inkább nem volt meg a löket. 

Az idén viszont ez a hiányzó lökés is meglett, mégpedig úgy, hogy Máté Angéla nénit húzta ki a karácsonyi ajándékozáson. Először pánikba estem, hogy atyaég, mit fogunk adni Angéla néninek, ami se nem túl drága, se nem túl gagyi, ami ötletes, kreatív, és egyedi, mert Angéla néni tudvalevő, hogy ezt szereti leginkább. 

Először másban gondolkodtam, aztán egyszer csak, amikor szombat reggel a mézestésztát gyúrtam be, jött az ihlet, hogy csinálhatnánk egy mézeskalácsházat. Így hirtelen rögtön meg is dupláztam a lisztmennyiséget. 

De ekkor még semmit nem tudtam a mézekalácsház készítéséről. Aztán elolvastam pár tippet, és rájöttem, hogy igazán nem tűnik bonyolultnak. És tényleg nem is az. 

Vasárnap kezdtünk hozzá. 

Kisütöttük a sablonokat, és kihülés után én a cukormázas összeragasztást választottam. A karamellizált cukros a másik, de azt írták, hogy azzal macerásabb dolgozni, mert forró, meg könnyen dermed, hát gondoltam, a cukormáz nekünk pont jó lesz. Jó is lett. Jó sokat belenyomkodtam a résekbe. 

Hétfőn nem volt időnk a házzal foglalkozni, mert ilyenkor Máté itthon írja a leckéjét, Milán focijáról meg nem érünk haza túl korán, de megbeszéltük, hogy ma délután mindenképpen ki kell díszíteni, mert a szerda este erre megint nem alkalmas. Csütörtökön meg már ott az ünnepség, addigra kell az ajándék. 

És ma ki is festettük minden oldalról. Máté is segített, hol az ötleteivel, hol ténylegesen is nyomkodta a cukros zsákot. Elvégre mégiscsak az ő ajándéka, legyen benne az ő keze munkája is. Mondhatnám, hogy vigye el ő a balhét 😊 De nem, mert szerintem klassz lett a ház. 

Kicsit csálé, néhol ferde, de a miénk. 😃 Lehet, hogy leszóróm még porcukorral, hogy olyan legyen, mintha havas lenne, még nem tudom...

Már csak azt kell kitalálnom, hogy szállítsuk el a suliba épségben, és hogy hogyan csomagoljam be. De minden napnak legyen meg a maga baja. Ezen majd még gondolkodom. 

Húúú, de izgi!!! Remélem tetszeni fog Angéla néninek!

Vásári készülődés

Luca napi vásár lesz ma a suliban. Kora délután, úgyhogy mivel Máténak ma még van hegedűje, így csak szőr mentén tudunk részt venni. Volt viszont erre tekintettel karácsonyi készülődés mindkét osztályban 1-1 délután. 

Mátéék szép szódabikarbónás díszekkel és képeslapokkal készültek. Az a pár anyuka ( és egy apuka), aki részt szokott tudni venni az ilyen közös alkotásokon az akkor is ott volt, és a szokásos módon pletykapartival fűszerezve, eltelt az a pár óra, miközben elkészültek a vásárra szánt dolgok is. 

Most, hogy van egy elég erős összehasonlítási alapom az osztályokat és a közösségeket illetően, nagyon látszik, hogy Angéla néni már erősen rutinróka az osztály szervezését illetően. Ő nem csak tanítja a gyerekeket, hanem közösséget is formál, és nem csak a gyerekekből, hanem a felnőttekből is. Mindig van valami, amire mozgósíthatja a szülőket, akik többé-kevésbé mozgolódnak is, így aztán egy egész klassz csapattá értünk össze így harmadikra, szülőstől-gyerekestől. Van is jó pár tervünk a következő időkre közösen. 

Milánéknál még érthető módon, fél év alatt még nem alakult ki ekkora egység. Nem is biztos, hogy fog, mert ahogy látom, Orsi nénit még eléggé leköti a 30 gyerek koordinálása, ( plusz a hozzájuk tartozó 60 szülő kínjának-bajának megoldása). Orsi néni még van annyira lelkes, hogy egy csomó mindent megcsinál maga, anélkül, hogy segítséget kérne a szülőktől. Most is például kisütött egy hatalmas doboznyi mézeskalácsot, amit a gyerekkel díszítettünk ki, majd csomagoltunk be a vásárra. Rengeteget! Mondtam is neki, hogy miért nem szólt, vagy miért nem osztotta ki, biztos lettünk volna páran, akik szívesen sütöttek volna pár tepsi kalácsot. Szóval rengeteget dolgozik pluszban, és néha emiatt nem is tudja hol áll a feje. 

A gyerekek viszont nagyon élvezték a díszítést, igaz, volt is mit takarítani utánuk, mert még a plafonról is lógott a cukormáz, és nagyjából mindenhol voltak kis díszítő gyöngyök, és a vége már eléggé idiótáskodásba fulladt, de azért klassz délután volt így együtt.

kis dolgosom

Az elkészült mézeskalács csomagocskák

Zárójeles történet:

A délután csúcspontja számomra mégis az az elcsípett beszélgetés volt a szomszéd asztalnál, amikor az egyik kisfiú, mézeskalácsot díszítgetve odafordul a mellette ülő anyukájához, hogy:
- Anya, xy azt mondja, hogy a basszus csúnya szó, ugye a basszus nem csúnya szó?!
Mire az anyuka pillanatnyi gondolkodás nélkül vágja rá:
- Nem, az nem csúnya.

Nem is kommentálnám tovább.

A hegedű hete

Ezen a héten a rendes heti két óra mellé bejött még egy szerda esti hegedűfellépés, ami igazából egy kis rákészülés volt a pénteki vizsgára. Mindenki, (a mi tanárunknak a tanítványai csak, nem a komplett hegedűtanszak) azt játszotta, amire a vizsgára készült, csak egy kis miniközönség előtt, mert mindenkinek mentek a szülei. Máté két számot játszott, a süss fel napot, és a hegedűkönyvből egy francia népdalt. Ügyes volt, csak kár, hogy Marci pont belekínlódott a Máté fellépésébe :-( Meg úgy általában végigkínlódta az egészet. Pedig a gyerekek nagyon ügyesek voltak, még akkor is, ha néha hallhatóan hibáztak, rontottak. Számomra döbbenetes, hogy már a Mátétól egy évvel előrébb járók is olyan hosszú darabokat adtak elő fejből, és szuperjól, hogy csak ámultam.

Nagyon jó volt, hogy volt egy ilyen rendezvény, mert láttam, hogy merre felé fogunk, fog Máté fejlődni. Nagyon izgalmas utazás lesz ez Mátéval :-) Épp beszéltük, hogy milyen furcsa lesz, amikor majd Vivaldi szűrődik ki a szobából.

Az est csúcsa, nem véletlenül, az a fiú volt szerintem, aki legidősebb növendékként utoljára lépett fel, egy hosszú, bongyorhajú nagy kamasz fiú, félregombolt ingben. A Schindler listájának a főcímdalát hegedülte. Hát ott egy kicsit megállt a levegő... mintha senki nem mert volna még lélegezni sem... nagyon szép volt.

Ma délelőtt pedig sor került az első hegedűvizsgára. Szerencsétlen módon pont a heti korcsolyával esett egy időre, de hát mindegy... Máté azt mondta nem izgul, nagyon várja.

Harmadikként lépett fel, és szerintem nagyon ügyes volt, sose ilyen szépen még nem húzta a süss fel napot :-)

Tök gáz, hogy remegett a kezem felvétel közben... 

Olyan jól áll a kezében az a hegedű :-) 

Nem mondtak most semmit, igazából nem is tudom, hogy jegyre ment-e ez, vagy csak megfelelésre, majd hétfőn hátha mond valamit a tanárnéni. 

A suli előtt vártuk meg, amíg visszaérnek a többiek korcsolyáról. Olyan édesek voltak, mert ahogy szálltak le a buszról, már a lépcsőn sorra kérdezték, hogy na, mi van Máté, milyen volt, hogy sikerült? 

Szerintem jól. Kapott is egy jutalom sütit :-)💗

Hétvégi szeles minikirándulás a Hármashatár-hegyre

Szombaton gondoltam egy merészet, és miközben azt próbáltuk kitalálni, hogy milyen boltba, boltokba menjünk, azt javasoltam, hogy mi lenne, ha vásárlás előtt felmennénk a Hármashatár-hegyre, lenéznénk az új kilátóból, kicsit friss levegőt szívnánk, és hazafelé mennénk be a boltba. Úgyis Ferenc nap volt, legyen akkor ez egy névnapi kirándulás. :-)

Így hát jól felöltöztünk, bár itthon a teraszról szép napos időnek tűnt, a fiúk sálat sem akartak venni, de gondoltam, hogy jó lesz az még. Hűvös volt, de napos, éppen kirándulásra való idő. 

A fiúk, különösen Milán, mindenképpen erdőben járós kirándulást akartak. Mondtam nekik, hogy ne csalódjanak nagyon, hogy valószínű ez alkalommal kihagyjuk  a nagy erdős sétát, nincs azért annyira jó idő, de majd meglátjuk. Amióta Tihanyban megnéztük a barátlakásokat, azóta ez a köveken mászós túra nekik az etalon. 

Mentünk, mentünk, és a waze alkalmazás valamiért úgy gondolta, hogy nem az egyszerűbbnek tűnő egyenes úton visz minket, hanem átvágatott velünk egy hegyet, föl a Kiscelli úton, át a meredek hegyoldalon, hogy aztán belevigyen abba az útba, amin eredetileg is jöhettünk volna. Szerencsére nem volt jég, meg hó, mert akkor még annál is félelmetesebbek lett volna azok a meredeken fölfelé tartó szűk kis utcácskák. A fiúk persze nagyon élvezték, úgy sikongattak a hátsó sorban mikor egy-egy kanyar után meglátták a következő emelkedőt előttünk, mintha vidámparkban lennénk a hullámvasúton. Egészen addig én is élveztem, amíg Feri egy viccesnek gondolt félmondata el nem hangzott egy kanyarban, ahol a lendületünkből vissza kellett venni, mert szemből is jöttek, mégpedig, "remélem nem gurulunk vissza". Na nekem ennyi elég is volt ahhoz, hogy ez után nyolc kézzel kapaszkodjak ahová csak tudok. De persze nem gurultunk vissza, és meg is érkeztünk épségben a hegyre, a kilátó alá. 

Guckler Károly kilátó ( 495 m)

Nagyon-nagyon régen jártunk már erre, Feri azt mondja, szerinte voltunk itt egyszer, amikor valamelyik gyerekkel terhes voltam. Én erre nem emlékszem, de lehetséges. Én egy ennél korábbi kirándulásra emlékszem csak. Akkor gyalog jöttünk föl a hegyre. Most ennél lustábbak voltunk. 

A parkolóból nem kellett sokat menni, de Milán azért rendesen kínlódott, hol volt már ekkor a nagy lelkesedés, hogy menjünk az erdőbe, hiszen hideg is volt, szél is volt, és különben is, minek jöttünk ide, zsörtölődött. 

A kilátónál egy közepesen nagy turistacsoport piknikezett, elég zajosak voltak, de hogy hogy nem fagytak meg? 

Gyorsan fölmentünk a kilátóba, pikkpakk körbenéztünk, és nagyon-nagyon fújt a szél! De a kilátás tényleg jó volt. Már amennyire a széltől ki tudtuk nyitni a szemünket, és láttuk :-) 

A fiúk megnézték, és bemásztak a hegytetőn lévő régi katonai bunkerekbe. Ezt én eddig nem tudtam, de most már tudom, hogy a II. vh. idején itt volt a magyar ütegek légvédelmi központja. Innen védték a várost, mert jól körbe lehet látni. Én kicsit féltem, hogy majd nem tudnak kijönni, vagy hogy belefutnak valami hajléktalan csoportosulásba, vagy valami kakifélébe, de szerencsére nem történt semmi. 

Kis kerülővel mentünk vissza a kocsihoz, mert a srácok elindultak lefelé a lejtőn. Ha rajtuk múlik meg sem állnak a szomszéd hegy lábáig, ahová egyébként jobb időben még át is sétáltam volna, de ebben a fagyos szélben nem esett annyira jól a séta. 

Miután jól átfagytunk, még jól is esett bemenni a meleg bevásárlóközpontba :-)

Ugyancsak tegnap

Tegnap délelőtt szimpla 4 órát töltöttem a városban, javarészt valamilyen tömegközlekedési eszközön, vagy arra várva, köztes időben pedig pillanatok alatt elintéztem ezt-azt. Átvettem Máté ajándékát a 3-dik kerületben. Geomagot kért. Már tavaly is rajta volt a listáján, de végül tavaly még nem kapott. Kapott helyette mást. De most olyan rövid volt a listája, és látszott, hogy ezt most már tényleg szeretné, hogy megkapja. Biztos örülni fog neki.

Aztán átvágtam a városon a tévesen egy másik postára küldött csomagért.  Erről most nem zengenék ódákat, elég annyi, hogy némileg akadozik mifelénk a postai szolgáltatás.

Jóóóó messzi postán kötött ki a pakkunk, először pánikba is estem, hogy na, oda csak születni lehet, de kiutazni nem, mert az első amit kidobott az útvonaltervező az volt, hogy szálljak fel a lajosmizsei vonatra. Khmmm... aztán a második az, hogy menjek egy busszal a Boráros tértől 29 megállót, ami kb. egy 45 percet tesz ki. Na most tőlünk a Boráros tér kábé még 45 perc. Szóval kerestem az alternatívákat, és végül persze csak kijutottam, igaz, hogy összesen oda-vissza 7 darab járművön ültem, és még szerencsém is volt, mert pont elcsíptem azt a buszt, ami egyébként csak óránként jár, mondom ÓRÁNKÉNT. Na mindegy. Meglett a csomag! Ez a lényeg. Én meg jól átfagytam, de legalább kiolvastam egy könyvet, amíg a városban zötykölődtem. 

A végére már annyira vacogtam, hogy elfelejtettem kenyeret venni, és bérletet is csak Máténak vettem, magamnak nem, pedig korábban az eszemben volt, hogy nekem is kell, de a bérletautomatánál is várnom kellett, aztán meg le kellett húznom a kesztyűmet, és húúúú, egy másodperc alatt fagyott jéggé a kezem. 

A nap jó híre pedig az volt, hogy Orsi néni végül csak elintézte, hogy ne egy napon legyen a karácsonyi ünnepségük Mátéékkal, mint az korábban ki volt tűzve. Ettől egyébként már a falnak megyek, hogy intézményen belül sem működik semmiféle kommunikáció, és rendre egymásra szervezik a műsorokat.De úgy tűnik, ez most megoldódott végül. 

Két hét múlva már szünet lesz. A gyerekek havat szeretnének. Ha a szünetre esik a hóesés, abban még én is benne lennék, de addig már ne essen, légyszi!!!!

Mikulás

A Mikulásban az a legjobb, hogy még mindig csillogó szemmel csodálkoznak rá a csizmába rejtett csomagra.
Mivel decemberben az nálunk ünnepség- és ajándékhegyek vannak, a Mikulás, másokkal ellentétben, hozzánk "csak" finomságokat, és szigorúan csak kis ajándékot hoz. Ezt mondjuk minden évben újra kell kommunikálnunk a gyerekekkel, de látszólag fogják, és értik. És azt hiszem, eddig nem is volt sosem csalódás.
Marci nagyon cukibogyó volt tegnap este, amikor a cipőpucolásra került a sor, olyan lelkesen és alaposan tisztította a csizmáját, amit 1 napja hordott csupán, szóval szinte még új. Csak úgy csillogott-villogott.

Aztán az ablakba tettük a cipőket, és rá kellett jönnöm, hogy jövőre már vagy nagyobb ablak kell, vagy új helyet kell találni a csizmáknak, mert az ablakba már nem fognak odaférni. :-)
Reggel persze nagy volt az öröm és izgatottság!
A kedvencem, amikor egyesével mutogatják, hogy mi minden van a csomagban.
- Nézd, ilyen is van benne, ezt is hozott, húúúú, ezt nézd!

Milánnak a fél csomagnál jutott ezébe, hogy
- Kíváncsi vagyok, megkapta-e a levelemet!!!!!
És akkor jól beletúrt a csomagba, és persze, hogy ott volt a dinótojás :-)
- Néééézd!!!! Megkapta a levelet!!!! - volt nagy boldogság :-)

Milán és a dinótojás

 Mindenki kapott még egy-egy szett filctollat, Marci is kapott egy dinótojást, Máté pedig egy radírozható tollat, amilyenje volt már egyszer, de már kifogyott, és az nagy menőség a suliban.

Máté a radírozható tollával

De a Mikulásnak sok dolga van még ma, megy az iskolába is, meg az oviba is. És tegnap a fociedzésre is beugrott, bár ott csak elrejtette az ajándékokat, nem zavarta meg az edzést. :-)

A nap híre

Hogy végre, végre, kiesett Milán első tejfogacskája!!!!

Olyan sokáig vártunk rá, hogy elkezdjen mozogni, aztán olyan sokáig vártuk, hogy kiessen! Már 2 napja is szinte vízszintesig hajlott, de csak ma pottyant ki reggel, (pici rásegítéssel), mert már nem tudott enni.

Most van egy kis foghíjasunk :-) ( Meg egy pityergő 4 évesünk, amiért neki még nem esett ki foga.)

Idei naptáras kalamajkák

Még pár héttel ezelőtt találtam ki, hogy idén visszatérek a gyökerekhez adventi naptárilag, és magam sütötte keksszel fogom megtölteni. Be is szereztem a munkálatokhoz a karácsonyi mintás sütipecsétet. 

A múlt heti nagy ajándék elrejtés közben ráakadtam a szekrény mélyére süllyesztett tavaly adventi naptárra, ami elsőre nem is nézett ki olyan rosszul, sőt... de akkor még nem terveztem a felhasználását, így becsúsztattam a szekrény mögé. Marci persze még aznap délután ráakadt, és jött ki vele, hogy húúúú, ezt mikor rakjuk fel. Mondtam neki, hogy eljön majd annak is az ideje, most még rakja vissza oda, ahol volt. 

Aztán csak teltek a napok, és egyre inkább ráébredtem, hogy az a fajta megoldás, hogy én szépen kisütök és fellógatok 72 db pecsételt kekszet, na ez nem fog beleférni. Így gyorsan újraterveztem, és előkaptam a szekrény mögül a tavalyi kartont, kicsit megrenováltam, pótoltam néhány meggyűrődött zacskót, és ebbe terveztem belerakni a napi 3 harapnivalót. 

Igen ám, de a dupla adagnyi keksztésztából csak fele annyi keksz született, mint ahány nap karácsonyig! Már félúton láttam, hogy nem lesz ez a tészta elég... gondoltam is, hogy gyorsan összedobok még egy adagot, és már majdnem hozzá is kezdtem, amikor rájöttem, hogy annak a kisütésére már baromira  nem lesz időm.... Így aztán hatalmas leleményességgel a naptár egyik felét keksszel, a másikat csokigolyókkal töltöttem fel. Tadammmm!

Aztán este, mikor hazadőltünk a hegedűről nem is volt eszemben. Marci fedezte fel az szekrény oldalán, és olyan szívetmelengető módon tudott örülni neki, hogy azt nem is lehet leírni. Ezek a pillanatok azok, amiért érdemes, amiért megéri a fáradtságot és az időt. A csillogó szemek, a ujjongás, az önfeledt lelkesedés, amivel hívja a testvéreit, hogy "Gyertek, nézzétek!" és mutatja, és mosolyog, és örül, és, és, és... imádnivaló!

Aztán persze a varázslat tovaillan, és minden visszazökken a megszokott kerékvágásba, és nem hall, nem csinálja, direkt csinálja, nem érti, nem megy, nem eszik, nem mozdul, stb... de arra az 1 percre  megállt az idő, és tényleg itt volt a CSODA! 

Újabb esti szösszenet

Vannak délutánok, esték, amikor tök normálisan tudnak működni, együttműködni, és vannak, amikor teljesen meg vannak zakkanva, és semmivel nem lehet őket arra rávenni, hogy vegyenek vissza. Nagyjából fele-fele arányban fordulnak ezek elő, teljesen random módon. 

Tegnapelőtt délután például pont ilyen őrültekháza hangulat uralkodott a lakásban. Meg már előtte is. 

Mert kedd délután Luca-napi készülődés volt Mátééknál, ami 4 körül ért véget, így rögtön össze is szedtük Milánt, és úgy mentünk együtt Marciért az oviba. De a kedd Milánnak a napközis délutánja egyébként a suliban, amikor nem megyek érte korán, így tud egy kicsit még ott bandázni, játszani. Természetesen vérig volt sértődve, hogy korán mentem érte, és hazáig duzzogott. 

Itthon aztán mintha kifújta volna a fejükből a tartalmat a szél, mert semmire nem voltak hajlandóak, pedig mindkét iskolásnak volt még több-kevesebb leckéje, Máténak hegedűgyakorlás, szóval lett volna mit csinálniuk, de nem. Mire az egyik végre leült a feladatához, akkor a másik kergült meg, én meg csak azt éreztem, hogy hol az egyikre kell rászólnom, hol a másikkal kiabálok megállás nélkül, hol ők veszekednek/verekednek különböző kombinációban.

És ennek a káosznak a közepén képes voltam közvéleményt kutatni, hogy ki mit vacsorázna. Sebtiben oda is raktam a szilvásgombócnak ( lidl) a vizet, pirítottam a zsemlemorzsát, Marci pedig virslit óhajtott, hát azt is odakészítettem. Közben szép lassan kicsordogáltak a konyhába, gondolom már éhesek voltak, de a civakodás folyamatosan ment.  Éppen beugrottam valamiért a szobába, zsebkendőért, vagy valami ilyesmiért, de még a küszöböt sem értem el, amikor Marci már ordított valamiért, Milán meg odacsapott, és már ment is az asztal mellett a verekedés, rugdosódás. 

- Nem hiszem el, hogy 5 másodpercre se fordítottam még hátat, és máris ordítotok!!!! Nem hiszem el, hogy nem lehet verekedés nélkül ülni 5 percet az asztalnál egymás mellett.!!! Ezt egyszerűen nem hiszem el!!!!- kiabáltam 

Persze úgy néznek rám, mint a ma született bárány, és Milán odafordul Marcihoz, és folytott suttogó hangon odasúg neki:

- Szegény anya!- mondja- Most megint jól felbosszantottuk. Legyünk most egy kicsit jók. 

- Jóóóóó!- egyezett bele Marci

Lehet tippelni, hogy meddig sikerült jónak lenniük. :-) De ezt azért nem álltam meg mosolygás nélkül :-)