2016. december 1., csütörtök

Újabb esti szösszenet

Vannak délutánok, esték, amikor tök normálisan tudnak működni, együttműködni, és vannak, amikor teljesen meg vannak zakkanva, és semmivel nem lehet őket arra rávenni, hogy vegyenek vissza. Nagyjából fele-fele arányban fordulnak ezek elő, teljesen random módon. 
Tegnapelőtt délután például pont ilyen őrültekháza hangulat uralkodott a lakásban. Meg már előtte is. 
Mert kedd délután Luca-napi készülődés volt Mátééknál, ami 4 körül ért véget, így rögtön össze is szedtük Milánt, és úgy mentünk együtt Marciért az oviba. De a kedd Milánnak a napközis délutánja egyébként a suliban, amikor nem megyek érte korán, így tud egy kicsit még ott bandázni, játszani. Természetesen vérig volt sértődve, hogy korán mentem érte, és hazáig duzzogott. 
Itthon aztán mintha kifújta volna a fejükből a tartalmat a szél, mert semmire nem voltak hajlandóak, pedig mindkét iskolásnak volt még több-kevesebb leckéje, Máténak hegedűgyakorlás, szóval lett volna mit csinálniuk, de nem. Mire az egyik végre leült a feladatához, akkor a másik kergült meg, én meg csak azt éreztem, hogy hol az egyikre kell rászólnom, hol a másikkal kiabálok megállás nélkül, hol ők veszekednek/verekednek különböző kombinációban.

És ennek a káosznak a közepén képes voltam közvéleményt kutatni, hogy ki mit vacsorázna. Sebtiben oda is raktam a szilvásgombócnak ( lidl) a vizet, pirítottam a zsemlemorzsát, Marci pedig virslit óhajtott, hát azt is odakészítettem. Közben szép lassan kicsordogáltak a konyhába, gondolom már éhesek voltak, de a civakodás folyamatosan ment.  Éppen beugrottam valamiért a szobába, zsebkendőért, vagy valami ilyesmiért, de még a küszöböt sem értem el, amikor Marci már ordított valamiért, Milán meg odacsapott, és már ment is az asztal mellett a verekedés, rugdosódás. 

- Nem hiszem el, hogy 5 másodpercre se fordítottam még hátat, és máris ordítotok!!!! Nem hiszem el, hogy nem lehet verekedés nélkül ülni 5 percet az asztalnál egymás mellett.!!! Ezt egyszerűen nem hiszem el!!!!- kiabáltam 

Persze úgy néznek rám, mint a ma született bárány, és Milán odafordul Marcihoz, és folytott suttogó hangon odasúg neki:
- Szegény anya!- mondja- Most megint jól felbosszantottuk. Legyünk most egy kicsit jók. 
- Jóóóóó!- egyezett bele Marci


Lehet tippelni, hogy meddig sikerült jónak lenniük. :-) De ezt azért nem álltam meg mosolygás nélkül :-)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése