Liget, kaputorony

Verőfényes napsütéses hétvégénk van, igazi melengető napos, amikor jó kint lenni. A ligetben  viszont nem most voltunk, hanem még kedden, Csongorral. Akkor nem volt ilyen jó idő mint most, bár napos volt, de amikor elindultunk, hogy megnézzük a kacsákat, akkor még szél is volt. Bosszantó, hogy egész szünet alatt vacak szeles, szinte hideg idő volt, és ahogy szerdán bementek a skacok a négy fal közé, rögtön kisütött a nap.

A ligetben a szokásos útvonalon mozogtunk, a Vajdahunyad váron át a kacsás tóig.

A várkapu tornyába és az Apostolok tornyába pár hete lehet felmenni, (link) és mivel épp ott mentünk el mellette, a kaputoronyba fel is mentünk. Az Apostolok tornyába csak vezetővel lehet felmenni, és az magában foglalja  a múzeumot is, de ezt most kihagytuk, a gyerekek nem lettek volna vevők egy vezetett túrára, azt hiszem.
A kaputoronyba viszont lelkesen másztak fel, igaz, nem kellett sokat menni, pár forduló csupán. Fönt van egy kis fényképes bemutató a régen és mostról, és ki lehet menni az ostromfolyosóra körbenézni.

A Mezőgazdasági Múzeum felé

A Jégpálya felé

A Széchenyi-fürdő felé

A Hármashatár-hegy felé

 A sarokban állt ez a bábu, hogy mivégre, azt nem tudom, talán hogy messziről is látni lehessen a bugyizöld kabátját, mellyel tudatja, hogy ide fel lehet ám jönni, emberek! A fiúknak viszont módfelett tetszett, és ez volt a nap szenzációja. Meg hogy igazi kabátja volt, és Milán még zsebébe is belenyúlt, hogy van-e benne valami. Nem volt benne semmi. Tehettünk volna bele valamit igazán, hogy az utánunk jövők találjanak valamit :)

 A torony után megnéztük a kacsákat természetesen, és próbáltuk megetetni is őket, de nem igazán voltak éhesek. Minket meg a frász kerülgetett, hogy valamelyik gyerek a vízben landol, mert olyan lendülettel dobálták az ennivalót. Szerencsére mindenki megúszta szárazon. :)

 Levezetésképpen még játszótereztek is egy kicsit, és Marci hihetetlen erővel és akarattal úgy mászott végig a nagy lengőhídon a csúszdához, hogy szegénynek alig ért át a lába az egyik fokról a másikra. Nagyon ügyes volt, és nagyon erős.

Itt épp Milán a rúdon mászik. 

Hazafelé szegény Marcinak letörött a fél kormánya a futóbiciklijéről. Szerencsére ez csak kevéssé zavarta a haladásban, mert kidolgozott valami sajátos technikát, olyan félig ráhajlósat, amivel egész jól tudott menni. Azóta a bicikli javítás alatt áll. Szegénykémnek pár napig vissza kellett szokni a műanyag motorra.

Húsvéthétfői Holnemvolt park

Húsvét hétfőjén, ahogy az szokás, a fiúk meglocsoltak minket, még úgy frissen, pizsamában.  Milánnak volt saját verse, a többiek a zöld erdőben jártam klasszikussal készültek, Marci kivételével, aki nem mondott verset, viszont annál nagyobb vehemenciával locsolt.

Napsütötte szép tájakon

Jöttem végig az utakon.

Felém hajlott sok-sok virág,

Rózsavizük osztogatták.

Meglocsollak mostan véle,

Piros tojást kérek érte.

Kép nem készült, és sajnos videó sem, pedig az tervben volt, de aztán csak tolódott, tolódott, tolódott...

Aztán a fiúk megkeresték a kertben elrejtett csokitojásokat. 

Csokievés után pedig már indultunk is a Holnemvolt Parkba. Tanakodtunk, hogy milyen formában menjünk, menjen-e a fele társaság autóval, a másik trolival, de végül az autózást elvetettük, egyszerűbb volt, ha mindenki trolizik. És milyen jól döntöttünk! Mert ott a fürdő és az állatkert körül rengeteg autó csalinkázott körbe-körbe parkolóhelyet vadászva, és a forgalom valami bődületes volt. Így meg pikkpakk ott voltunk, majdnem nyitásra, még épp hogy csak lézengtek páran, még csak sorba sem kellett állni. 

Az ajtónál már ki volt írva, hogy  van nyuszisimogató, így arrafelé indultunk. Közben megálltunk az egyszem vaddisznónál( nem tudom hol lehettek a többiek, tavaly tök sok volt, kicsik is nagyok is, most pedig csak egy darab anyakoca túrta magányosan a földet.), a flamingóknál, az őzikéknél, simogattunk és etettünk alpakkákat, megcsodáltuk a kiskecskéket, és végre elértünk a nyuszisimogatóhoz. 

Közvetlenül a nyuszisimogató mellett volt a dzsungel vasút, amit persze a fiúk rögtön kiszúrtak, és bár arra, hogy mi van odabent, már nem emlékeztek, de arra igen, hogy ültünk már benne régen, amikor még vidámpark volt a vidámpark. Most is teljesen rákattantak, hogy üljünk fel. Bár fél órával korábban még a láncos körhintára akartak felülni, aztán a sárkányosra, szóval majdhogynem mindegy volt, hogy mire, de valamire üljünk fel. És a kis büdösök, még arra is emlékeztek, hogy amikor legutóbb itt jártunk, és csak én voltam velük egyedül, akkor nem ültünk fel semmire, mert hová tegyük Marcit, és majd ha egyszer apával jövünk, akkor majd felülhetnek valamire. Hát mondhatom, hogy az emlékezőképességükkel baj van, no. Azzal csak akkor van baj, ha azt mondom, hogy pakoljanak el, vagy igazítsák meg az ágyukat, és hasonlók. Ezeket rendre elfelejtik.

Szóval mentünk még egy fél kört a tevék és a játszótér felé, hogy nézzük meg, hogy valóban a dzsungel vasutat akarják-e, nem pedig mást. Elidőztünk még a krokodilos csúszdán, ami mindenkinek nagyon bejött, még Marci is úgy csúszott rajta, mint a huzat :))

Figyelem, figyelem! Marci csúszik!

Csongor és Marci egy hagyományos autós-lovas körhintát választottak. Egy szuper kétkormányos járgányba ültek be, és csodaédesen hajtották egész végig. Én először aggódtam kicsit, hogy Marci félúton majd elunja, és ki akar szállni, mert ő még friss körhintás volt, de két kör után látszott, hogy ezt soha az életben nem unná el, vigyorgott, sumákolt, tülkölt, nagyon cuki volt!

A nagyok pedig kitartottak a dzsungel vasút mellett. Már én sem emlékeztem, hogy mi van pontosan odabent, azt tudtam, hogy nem annyira félelmetes, de hogy ilyen hosszú sötét szakaszok vannak benne, mint amilyenek voltak, az nem rémlett. De nagyon izgi volt egyébként, és Milán is nagyon bátor volt, nem félt még a sötétben sem.

Ilyen vicces installációk bukkantak elő a kanyarok után. Meg persze denevérek, meg pókok, meg kígyók.

Dzsungelvasutasok

Ezzel koronáztuk a délelőttöt. Innen már csak kifelé mentünk, meg a trolihoz, meg haza. Mi jól elfáradtunk. A fiúk is, de mintha ők ennek ellenére nem aludtak volna ebéd után. Fene tudja. 

Ferivel este újra moziba mentünk. tudom, túl sok ez már a jóból, én gyakorlatilag már három hete színházba és moziba járok, és még mindig van egy filmem lógóban, amit a csajokkal kell megnéznem. Szóval most én választottam :) Persze, hogy a Fácángyilkosokat! Óóóóó és imádtam!!!! Olyan volt, amilyenre számítottam, amilyenre vártam, olyan igazi nagybetűs skandináv krimi, amikért a Tetovált lány óta odavagyok. Ami az első perctől megragad, és fogja a figyelmemet végig, és bár látszólag össze van állva a kép, valami mégis ott motoszkál, egy nagy miért????? Persze a miértekre végül magunkban kell megkeresni a választ, de minden ott van a terítéken.

Nyilván el is fogom olvasni, de most nem volt bent a könyvtárban, de helyette kivettem az író egy másik könyvét.

Húsvétvasárnap

Húsvét vasárnapjának kora reggelén mire én fél szemmel pislogtam kettőt, addigra a fiúk már tetőtől talpig focimezben pompáztak a nappali közepén, és követelték a reggelijüket, merthogy focimeccs van, hajrá anya, húzzál bele, ide azzal a reggelivel, de gyorsan. Mire megreggeliztek, addigra én is magamhoz tértem annyira agyilag, hogy szóljak Ferinek, hogy ugyanmár toljon erről a díszes társaságról egy fotót. Nem volt még fél 8 sem talán. 

Marci sajnos lemaradt a képről, mert az ő toalettje még éppen nem volt tökéletes, nagyjából semmi nem volt rajta. 

A fiúk a délelőttöt a focipályán töltötték. Szerencsére épp nem volt az a nagy szélvihar, ami szerintem csak engem zavart volna egyébként, őket egy cseppet sem szokta. 

Délután Máté szülinapi buliba volt hivatalos. Még a szünet előtt kapta a meghívót, és kattogtam is rajta pár napot, hogy elmenjen-e vagy sem, mert egyrészt mégiscsak húsvét vasárnapja van, és egész már terveim voltak. De mivel nem volt éppen jó idő, így ez az akadály elhárult. A másik, hogy nem tartottam pont Máténak való bulinak, valami lézerfegyveres mulatság volt, amitől kicsit ódzkodtam. Szerintem nem való még ekkora gyerekeknek egy ilyen buli. Egyrészt. Másrészt nem vagyunk épp fegyverpártiak. Nincs is itthon egy darab puskánk sem. Semmi. És igazából nem is hiányzik nekik. Persze szigorúan véve nincsenek eltiltva tőle, mert nyáron azért van vizipisztolyozás, meg ha barátoknál van harcos játék, akkor játszhatnak ők is persze, de itthon nem tartunk ilyesmit. Szóval nem bántam volna, ha valami módon ezt kihagyhatjuk. De mivel épp nem utaztunk el, így végül csak rábólintottam, és elmentünk, és Máté persze nagyon lelkes volt, meg izgatott, hogy milyen lesz. 

Amikor megérkeztünk, akkor Máté még elég visszahúzódó volt, nem csak osztálytársak voltak a meghívottak, hanem egyéb ismerős gyerekek is, nagyobbak is mint a migyerekeink. Két csapatot alakítottak, és tényleg kaptak egy igazihoz nagyon hasonló fegyvert. Szerintem félelmetes volt. A gyerekek viszont nagyon felspanolódtak tőle. 

Aztán levonultak a pincébe, és négy negyed órás körön keresztül keresték és lőtték egymást  a félhomályban. Kint az előtérben pedig kivetítőn lehetett nézni, mit történik odalent, már ha épp valamelyik kamera látóterében voltak. A gyerekek élvezték, negyed óránként, amikor feljöttek, teljesen töltve voltak adrenalinnal. Én  eléggé kakukktojásnak éreztem ott kint magamat a szülők között, mert mindegyik olyan lelkes volt, hogy hűűű ez milyen klassz, és így meg úgy, én pedig csak nem tudtam leküzdeni a viszolygásomat az egész lövöldözősdi miatt. Mikor említettem a fenntartásaimat az egyik anyukának, nézett is rám kerek szemekkel, hogy de hát miért.... mert hát fiúk, meg hát az milyen jó, meg hogy nekik van otthon egy egész ládányi mindenféle puskájuk, meg gránátvetőjük, mert mit tudom én. Hát nem tudom... nekünk nem hiányzik itthonra az ilyesmi. Szóval kicsit kilógtam a mezőnyből. Na de hát mindegy. Egyszer túléltük. Máténak meg  kaland volt, még ha nem is mozgott otthonosan a témában. 

Jó sokáig elhúzódott a buli, tortázással mindennel együtt. Én jól átfagytam, amíg Mátéra vártam a félig nyitott, félig fűtött helyiségben. Alig vártam, hogy felszálljunk a fűtött villamosra. 

Persze Máté teljesen túlpörgött estére, és már semmi nem volt jó, és csak nyivákolt, de ő még minden mást akart csinálni, csak lefeküdni nem, de szerintem még nem is érte a párnát a feje, amikor már úgy aludt, mint a bunda.

Tavaszi szünet- kimaradt napok

Jól lemaradtam... Már nem is emlékszem, hogy mit csináltunk a múzeum utáni napokban. Valahogy elteltek az édes semmittevéssel. Jaaaa.... igen. Csütörtökön könyvtárban voltunk.
Pénteken pedig Milánnal megint a fülészeten voltunk kontrollon. A recepciós pultnál derült ki, hogy ők, mármint a kórházi dolgozók nagypéntek alkalmából már csak félüzemben dolgoznak, azaz, csak sürgősségi betegellátás van, fülészet pedig nincsen. De hát nem tudtam? Hát nem. Nekem a maga a doktornő adta ezt az időpontot. Jaaa, vagy úgy. Hát ők nem tudnak semmit, kérdezzem már meg a portán. Megkérdeztem. Rácsörögtek a két ajtóval arrébb lévő doktornőre, aki ott volt, és csak ránk várt. Még ő kért sűrű elnézést, hogy aznapra adott időpontot, de egy hónappal ezelőtt nem esett neki le, hogy ez már húsvét. Vagyis majdnem az. Így hát bejött. Mivel rajtunk kívül nem volt senki, így pikkpakk végeztünk, belenézett Milcsi fülébe, én is belenéztem, és naaaaagyon érdekes volt, megnézte a torkát, és arra jutott, hogy lát javulást, de még mindig nem ürült ki teljesen minden, aminek ki kéne, mert kicsit még véreres a füle, de nagyon dicsérte Milánt, hogy szuperjól fújja az orrát. Ott tesztelte is. Tovább kell szednie a szirupot, meg kapott valami speckó orrsprét, és majd megyünk megint kontrollra. Akkor már hallásvizsgálat is lesz megint. Nagyon gyorsan végeztünk. Tényleg. Valahol a szívem mélyén pedig azt éreztem, hogy így kéne ennek mennie egyéb napokon is. 10-re van időpontunk, 10-re ott vagyunk, és 10.20-kor már táncolunk kifelé dolgunk végeztével. De sajnos egyéb napokon ez nagyon nem így működik. :(

A fiúk, ha épp nem fújta el őket a viharos szél, akkor fociztak, ha elfújta őket, akkor idebent találtak maguknak valami elfoglaltságot, építettek, rajzoltak, és festettek képeket. 

Én pedig sütöttem süteményt. Vagyis rágcsálós kekszeket. Mert azt szeretik. Egy darabig segítettek is, majd a harmadik tepsi után valahogy beszivárogtak a szobába :) 

Készültek nyulak, csirkék, pillangók, és tojások is, de azokról már kép se készült. Kétféle receptet használtam, egy sütőporosat, meg egy sütőpor nélkülit. A fiúk azt mondták, hogy a sütőporos kicsit jobb lett, mert puhább. Persze a másik is elfogyott. :) Bár ha hagyták volna kicsit állni, akkor szerintem az is megpuhult volna, de nálunk nincs állási ideje a süteményeknek. Semmilyennek.

Aztán szombaton megérkezett Csongor anyukámmal. A fiúk már teljes lázban égtek, Milán már egy hete számolta, hogy hányat kell még aludni. Hogy a szombat hátralévő része mivel telt, azt már nem is tudom. Mi Ferivel moziban voltunk este, az az egy biztos. A Rókatündért néztük. Feri választotta, én kicsit féltem tőle, hogy milyen lesz, de kíváncsi is voltam azért, de a magyar filmektől mindig tartok kicsit, de jó volt ez. Fura volt, de jó, szórakoztató, (nem) kicsit retró, és még vicces is, a zene meg különösen tetszett, szóval végülis tök jó, hogy megnéztük. (az zavart csak egy kicsit, hogy a főhősnő engem nagyon Eszenyi Enikőre emlékeztetett, holott tudtam, hogy nem ő az, de ezt az EszenyiEnikős érzést nem tudtam kiverni a fejemből. ) 

Közlekedési Múzeumos

Tegnap óta tombol nálunk a tavaszi szünet!!! A szélviharral együtt. :(  Pedig mennyi remek ötletem, tervem volt a szünetre, persze mind kinti, nagy biciklizés a ligetben a pályán, nagy focidélutánok a haverokkal, játszóterezés, szóval csak a szokásos. De ezekről egyelőre le kell mondanunk, mert az idő, hát mit mondjak, nem épp szünetbarát. 

Tegnap reggel, a szünet első napján máris döntenem kellett, hogy mi legyen, mert 7-kor már mindenki javában ébren volt, 8-kor már túl voltak néhány összeveszésen is, és nem volt még 9, amikor már én is veszekedtem velük, szóval ez így nem mehetett tovább egész nap.

Így azt találtam ki, hogy elmegyünk a Közlekedési Múzeumba, ahol már úgyis ezer éve voltunk, és amit két hét múlva be is zárnak jó időre, aztán meg ki tudja milyen lesz, amikor újra megnyitják. Hogy érdekesebb legyen a dolog, még ennél is, hívtunk barátokat is. Így 5 fiúval már mindjárt szebben sütött a nap is felettünk. :) 

Valamiért arra számítottam, hogy nem lesznek nagyon sokan. Pláne, hogy nyitásra már ott voltunk. Ennek ellenére a bejárat előtt hosszú sor kígyózott, igaz, ezek iskolás csoportok voltak, olyan 3-4, kisebbek, nagyobbak, mindenfélék. Egy kicsit nehézkesen is jutottunk be, mert csak egy pénztár volt, és mire a 3 csoport leszámolta a borítékban összegyűjtött aprót, hát azzal elment némi idő. Sosem fogom megérteni, hogy miért nem lehet ezt gördülékenyebben csinálni. Mondjuk 2 pénztárban, külön a csoportosok, külön az egyéni látogatók, vagy valami. Emlékszem, hogy a beléptetéssel már a Mezőgazdasági Múzeumban is meggyűlt a bajom. De lehet, hogy tényleg csak velem van a baj.

Na de végül csak bejutottunk, és szerencsére odabent már nem volt olyan vészes a gyerektömeg, mint amilyennek kint látszódott, odabent jól eloszlott a tömeg.

Persze a fiúk rögtön felmásztak mindenhová, ahová csak lehetett, Marci meg ment utánunk, ahová csak tudott. A terepasztalnál aztán elidőztünk egy darabig, nem is gondoltam volna, hogy még a nagyokat is ennyire ámulatba ejti, csak úgy hűűűű-ztek, és próbáltuk kitalálni, hogy melyik alagútból fog előbukkanni a villamos. 

Marci kedvence, a ló :)

A busz...

A villamos...

Na meg a vonat :)

 Marci minden egyes kiállított busz makett mellett teljes extázisba esett, hogy buuuuusz!!!! Anya, buuuusz!!!! Egy baj volt csak, hogy a vitrinek egyáltalán nem gyerekmagasságban voltak, és még az 5 évesek is csak alig láttak be, Marcit pedig ezeken  részeken ölbe kellett venni, ami elég fárasztó volt már egy idő után. De legalább megvolt a napi edzés is, hogy a jó oldalát nézzem. 

A járművek mellett voltak még egyéb közlekedéssel kapcsolatos makettek is, hidakról, hídépítésről, híd újraépítésről, a nagyokat, az iskolásokat ez már nagyon érdekelte, felváltva olvastuk nekik az infót a falról. Ha maguk olvassák, akkor még most is ott állnánk szerintem, de a feliratokat ügyesen kiolvasgatták maguk is. Aranyosak voltak, ahogy betűzgettek :)

Szerencsénk volt, mert pont akkor értünk a körünk végére, amikor a terepasztalt elindították, így gyorsan odamentünk. Minden óra fél-kor indítják el, és megy valahány percig, mondjuk 20, nem tudom, de elég sokáig. Először nehezen találtak a fiúk helyet maguknak, mert a csoportok végigállták a korlátot, de aztán ürültek meg helyek, és mindenki kedvére kibámészkodhatta magát. Sajnos a 3 terepasztalból csak 2 működött, azokon sem ment minden vonat, de a fiúknak nagyon tetszett. Marci itt is teljesen odavolt, de a legjobban az tetszett neki, hogy a vonatoknak még a lámpája is égett, és egyfolytában azt kiabálta, hogy páj, páj, anya, páj, vonat (ezt nem így mondja, de most nem tudom hogy , páj=lámpa)

 A hajós részen már eléggé csak végigszaladtunk, csak egy-két érdekesebb makettet néztünk meg alaposabban, néhány nagy vitorlást, Columbus hajóit, de már nagyon eltelt az idő, és Marci, mint szűk keresztmetszet, már eléggé kezdett fáradni. De mivel futóbicajjal volt, ezért nem akartam teljesen nullára meríteni, mert akkor cipelhettem volna ölbe haza.

Végül simán, nyafogásmentesen hazaértünk. Hajtotta őket a gyomruk, és a beígért chillisbab :)

És bár mindenki aludt ebéd után, délután mégis ugyanolyan agyamentek voltak, mint reggel. (biztos a szél). Be is ígértem nekik, hogy soha többet nem viszem őket sehová. Soha!!!! Sehová!!!!

Szerintem nem vettek komolyan.

Focitorna

Talán már említettem, hogy a múlt hét elején kiderült, hogy vasárnap focitorna lesz. Máté teljesen bezsongott, számoltuk a napokat. Úgy csütörtök táján aztán már elkezdtem azon mélázni, hogy vajon hogy fogjuk ezt a focit sikeresen abszolválni, különös tekintettel a reggeli 8.30-as megjelenésre valahol egy világvégi tornateremben, rögvest az óraátállítás után. Szombat este már nagy volt az izgalom, Máténak nem kellett kétszer mondani, hogy nyomás aludni, mert holnap fáradt lesz, és akkor nem fog majd tudni játszani, mi pedig kutattunk az emlékeinkben, hogy vajon a telefonunk az miképp áll át az új időszámításra, magától-e, vagy kell neki némi emberi jóváhagyás. Végül 6-ra húztuk fel az órát, arra számítva, hogy a telefonunk nem önműködő, és hogy a szombat esti reggel 6, az vasárnap reggel már 7 lesz. Csörgött is az óra könyörtelenül, ki is nyomtuk, és kellett némi utánagondolás, hogy kitaláljuk, hogy akkor most mi van, kell-e kelni, vagy nem, néhányszor összehasonlítottuk az óráinkat, és végül hagytunk még magunknak egy óra pihenőt.

Egy órával később cseppet sem fitten kimásztunk az ágyból. Érdekes, hogy Máténak ilyenkor nem kell hosszasan rimánkodni, hogy ugyan már reggel van, ébresztő, hasadra süt a nap, vár a munka, a munka nemesít, ingyombingyom ki az ágyból, trallalalaaa, és társai, hanem pikkpakk fürgén kipattan a takaró alól, szinte ugyanazzal a lendülettel már a reggelizőasztal mellett ül, és tolja befelé a sonkás szendvicset.

8-as indulást terveztünk. Egy alig 10 perces csúszással el is indultunk, de keine panik, mivel a program eleve csak 9-től kezdődött, csak a gyülekező volt félkor nem volt akkora a para, hogy elkésünk. Mivel mindannyian mentünk, mert én sem akartam kimaradni a buliból, de sok mindent nem tudtunk, hogy mi lesz, és mikor, és meddig, ezért B tervként ott volt, hogy ha Marcinak már elege van, akkor felülünk a buszra, és hazajövünk, majd C tervként egy közeli játszótér felkeresése is megfogalmazódott, de végül egyikre sem kerítettünk sort. 

Érkezés után volt még egy kis tanácstalanság, hogy akkor melyik öltöző, milyen mez, kivel játszunk, hány ember van, satöbbi, majd együttesen levonultunk a tornacsarnokba.

Talán 6 csapat volt. Nekünk volt egy elsős és egy másodikos csapatunk is, de a másodikosok nem lettek végül elegen, így Máté és még két társa abban a csapatban is elő-előfordult, úgyhogy szerintem játszottak vagy 8 meccset, de lehet, hogy többet is, nem számoltam, de tény, hogy ezek a fiúk 3 órát úgy fociztak végig, olyan lelkesedéssel, olyan lendülettel, olyan fáradhatatlanul, hogy tényleg élmény volt őket nézni. Nem csak a mieinket, a többieket is. Még úgy is, hogy szegények össze-vissza csúszkáltak a terem poros padlóján. Pista bá pedig, akit eddig csak látásból és hallomásból ismertem, de közvetlenül nem, hát ő meg egy zord külső mögött arany szív, akiből süt a gyerekbarátság, akinek mindenkihez volt egy bíztató, kedves szava, aki folyton csak dicsérte őket, akinek az ejnyebejnyéje is olyan volt, hogy az ember szíve megolvad, amikor hallja. A gyerekek meg imádják. 

Pihenő

Középkezdés

A jutalom műzlire várva

A Csapat

Nagyon jó kis délelőtt volt, én egy-egy meccset úgy izgultam végig, mintha valódi tétje lenne, szurkoltunk, tapsoltunk, bosszankodtunk, és együtt örültünk. Marci is csak a végefelé lett már problémásabb, (amikor elfogyott az a két zacskó keksz, amit bekészítettem), de végül egy kis sétával, egy kis bordásfalra mászással el lehetett foglalni. Milán is már csak a végére fáradt el, de akkor már tényleg alig volt vissza valami, és mivel ő is kapott jutalom müzlit, (kétszer is) és ő is odaülhetett a nagyok közé, így rém elégedett volt.

Mondanom sem kell, hogy egy nyikkanás nélkül aludtak el mindannyian, amikor hazaértünk :)

Folyt. köv. Állítólag lesz majd tavaszi torna is, de az már kinti pályán, talán műfüvön, és több résztvevővel. Már most várjuk :)

Egy szavam sem lehet

... és nincs is, hiszen múlt hétvégi színház után ez a a hétvége nálam már egy péntek esti adhoc mozival indult, ráadásul az Urániában, ahol még sosem voltam, és hát az valami lenyűgözően szép. Kicsit furán is éreztem magamat ebben a szép milliőben a farmer-garbó kombómban, pedig mások sem voltak puccosak, csak mégis... a büfénél pedig az előttünk álló idősebb házaspár nem pattogatott kukoricát kért nagy kólával, (nem is árultak ilyesmit), hanem egy-egy pohár metaxát. A film (Samba) meg olyan kis lájtos-csajos volt, az Életrevalók fekete pasijával és Jane Eyre-rel, akiről egész végig nem jöttem rá, hogy honnan ismerős, csak itthon esett le, amikor megnéztem a porton. Szóval végül is jó volt, igaz ha én választottam volna csak magamnak, akkor én ezt a dán thrillert választottam volna, de a Holtodiglan után már nem merek én választani a csajoknak filmet. :) 

Attól függetlenül, hogy nekem későn végződött a péntek este, attól a szombat még nálunk ugyanakkor kezdődik. És mivel cipővásárlás volt a terv, ezért ez még pluszban rányomta a bélyegét a napra. Több boltban is voltunk, és nem tudom megmondani, hogy a két gyerekre hány pár cipőt próbáltunk fel, mert rengeteget, és egyszerűen fantasztikus, hogy 27-32-ig mindenféle kombinációban próbáltunk cipőket, és végül vettünk 4 pár cipőt (2 utcai, 2 torna) 4 féle számmal, ráadásul úgy, hogy Máté új tornacipője az itthonlévő kinőttnél kisebb számozású, de nagyobb. Szóval így legyen az ember okos. Közben Marci ugyanúgy próbált, mint a többiek, hol egy rózsaszín gumicsizmában bukkant elő, hol egy kis virágos szandálban, ezek voltak az alsó polcokon, hol egy kis hímzett gyerekbőröndöt húzott maga után, szóval nem volt egyszerű. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy ezek után, miután nagy nehezen végigpróbáltunk számtalan cipőt, és végre mindenki talált magának megfelelőt, akkor nem tudtunk kártyával fizetni, mert akadozott a terminál, készpénzünk meg nem volt 4 cipőnyi. Szóval este vissza kellett menni a cipőkért. 

És még csak eztán tértünk be a sportboltba, hogy nekem válasszunk egy új futócipőt, mert a réginek már annyira kikopott a sarka, hogy hosszút futni már nem nagyon lehetett benne. Várható volt, hogy ez sem lesz az a sima menet, nem is volt az, én is felpróbáltam egy csomó féle fajtát, mire végül sikerült döntenem. Nagyon húzott a szívem a régi Adidasom felé, mert az is nagyon jó volt, szerettem, de nem volt a méretemben, így végül most egy Asics-om lett.  Marci ez idő alatt hol a lábam mellett ordított, hol a kicsivel arrébb lévő padoknál, de mindenképpen szét volt esve.

De a végeredményt tekintve, lett egy új cipőm, ami még bejáratós, de tegnap, amikor egy laza 5-6 kilométerre indultam sikerült benne csúcsot futnom időben, pedig nem is éreztem annyira azt, hogy jól menne a futás, inkább fáradt voltam, mint fitt, és inkább kényszerűségből indultam el futni, mintsem azért, mert vitt a vágy. És mégis. Szóval remélem jól megleszünk együtt az elkövetkező időszakban, és sok-sok kilométerrel leszünk boldogabbak. :) 

Úgyhogy tényleg nem panaszkodhatom :)

Ráadásul a jubileumi 1700-dik bejegyzést olvashattátok :)

A hétvége híre -Update

Nagyon sűrű hétvégénk volt, de mindenek mellett, előtt, történt valami igazán említésre méltó, mégpedig, hogy Marci rákapott a vécébe pisilésre. Tatatadammmmm!

Az úgy volt, hogy szombat reggel, mikor még a szememet is csak félig tudtam kinyitni, de már minden gyerek ébren zsizsegett, akkor Milán elment pisilni, és Marci, ahogy szokta mindig is, vele tartott, majd amikor végzett, akkor elkezdett ő is vetkőzni, és mondta, hogy akkor most ő  oda tütty.  Szépen rá is ült, és borzasztóan büszke volt, amikor sikerül a művelet, és nagyon viccesnek is találta, nem is nagyon akart leszállni. Persze nagyon megdicsértük, összepusziltuk, ő meg csak vigyorgott, mint a vadalma. Aztán a nap folyamán még kétszer megismételte a produkciót, délben és este is. Borzasztóan élvezte :)

És a lelkesedése még a mai napra is kitartott, reggel, mikor mondtam, hogy cseréljünk pelust, ő mondta, hogy akkor menjünk a vécére is, és ez többször is megtörtént. Hogy lesz-e ebből tartósan valami, hogy lesz-e előrelépés a közeljövőben a felé, hogy majd szól is ha kell neki, és nem csak úgy random módon próbálkozik, azt nem tudom, mindenesetre ez most egy olyan előrelépés, amire nem is gondoltam, hogy nyár előtt sor fog kerülni.

Mindenesetre most nagyon örülünk! 

Én meg jókat mosolygok az orrom alatt, amikor eszembe jut, hogy iszkol a vécé felé, amikor kérdezem tőle, hogy menjünk-e :) Csak úgy szedi a kis tappancsait.

És hogy van-e élet a pelusozás után???? Hát ebbe nem is merek belegondolni se. 7 éve és eleddig 3 hónapja van a  háztartásunkban legalább 1 pelusos, voltak olyan hónapok, amikor 2 is volt :) Azok voltak csak az igazán szép idők! Szóval, ha egyszer eljön majd a pelusnélküli idő, az mindenképpen egy új élet kezdete lesz.

Időközben ma délben a nagydolog is belesikerült a nagyfehérbe. Kapkodom a fejem. Most tényleg???? Így egyszerűen??? Ilyen pikkpakk???? Ezt nem akarom elhinni!!!!
Persze szólni még nem szól, azért annyira még nem esszük forrón a kását, de számomra akkor is varázsütésszerű ez a hirtelen előrelépés.
Máténál is valahogy hasonlóképp működött, de az már olyan rég volt, nem nagyon emlékszem rá. Bezzeg, hogy Milánnal mennyit kínlódtam, az még most is élénken él bennem.
Hát nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra:)