Hétvégi nagy futásom

Valamikor április vége felé gondoltam egy merészet, és beneveztem a cocacola futásra. Abból is a leghosszabb, 10 km-re, bár akkoriban 5 kilométernél többet még életemben nem futottam. :) Onnantól alkalomról alkalomra bővítettem a távot, 6, 7, 8 kilométerre. Május 2-án futottam le életemben először a 10 km-t, és irtó büszke voltam magamra. A verseny közeledtével már nem izgultam azon, hogy le tudom-e futni a távot, tudtam, hogy igen, inkább csak amiatt volt bennem para, hogy nem fog úgy menni a futás, ahogy szeretném. Hogy nem fog jól esni, hogy szenvedés lesz, sattara, sattara. Nem szeretek úgy futni, amikor azt érzem, hogy jobb lenne megállni, mert nem jó. Ezt általában már a második kilométernél érezni szoktam, hogy szenvedés lesz-e vagy örömfutás. 

Aztán a múlt hetünk nem éppen úgy alakult, ahogy képzeltem. Csütörtökön még az is kérdés volt, hogy egyáltalán el tudok-e menni. Bár ezen inkább már csak itthon agyalgattam, a kórházban eszembe sem jutott a vasárnapi futás.  Az az egy kórházas éjszaka és nap teljesen leszívott energiailag. Plusz ez az özönvízszerű esőzés.... szóval nem voltam épp csúcsformában.  Ráadásul meg is húztam a bal lábamat, amikor Marcit ágyba akartam rakni. Valahogy rosszul léptem. 

Végül eljött a vasárnap, borús volt az idő, én pedig a többedik féligátalvatlan éjszakán voltam túl, de nem volt kérdés, hogy megyek és futok. Tettünk-vettünk, variáltunk, végül családostul mentünk a ligetbe, és reméltük, hogy nem fogunk elázni, legalábbis nem nagyon. 

A ligetben hatalmas volt a nyüzsgés, és rögtön magával is ragadott a hangulat. Közösen bemelegítettünk. Meggyőztem Milcsikét, hogy most nem futhat velem kézenfogva. Talán majd legközelebb, ha nevezünk a családi futásra:)

Lufit engedtünk a levegőbe. 

Aztán beálltunk a rajtvonal mögé. Vagyis jóóóóó messze a rajtvonaltól. Bár Feri a középső sárga szektorba nevezett, mert ő még nálam is optimistább, én a csajokkal együtt hátulról indultam. Igazából a 4-es szektor lett volna nekem nagyon jó, de hát ki tudta ezt akkor, amikor nevezéskor még sosem futottam 10 kilométert? Persze semmi jelentősége nem volt ennek, csak annyi, hogy aki jobban tud haladni az tudjon. 

A rajtnál már nagyon a lábamban volt a bugi. Hatalmas volt az ováció, a széleken hosszan-hosszan álltak a szurkolók. 

Az első 2-3 kilométer eléggé szötymörgős volt. Sokan voltunk egymás nyakán, és nehéz volt a haladás. Aztán szépen tisztult a terep, és nem kellett már annyit kerülgetni. Közben hol szemelt az eső, hogy kisütött a nap, de nem számított, és fel sem tűnt, hogy hipp-hopp már az 5 kilométeres táblánál járok. Aztán egyszer csak valahol a 6 km felé elkezdett fájni a jobb térdem. Nagyon fájt. Pedig tök jó tempóban tudtam menni, nem is voltam se fáradt, se semmi, és nagyon bosszantott, hogy emiatt vissza kellett vennem az ütemből. Aztán a Hősök teréhez érve kicsit jobb lett, és megint tudtam haladni a saját tempómban egész sokáig. Legközelebb olyan 9 kilométernél éreztem, hogy igazán jó a térdem. Bosszantott, hogy miért fáj, és ha nem fájna akkor simán rá tudnék kapcsolni, de így is nagyon nagy élmény volt majd' 2000 emberrel együtt futni.... hiszen a futás boldogság :)

Bár igazi célom a célbajutáson kívül nem volt, de azért szerettem volna minél jobb időt futni, ami végül sikerült is, de bosszant, hogy szerintem legalább 1 perccel is jobbat mehettem volna, ha nem vacakol a térdem. Nem tudom, hogy a betonon futástól fájdult-e meg, vagy azért mert tudat alatt az egyébként fájós bal lábamat kíméltem.

 

Na de majd legközelebb :) 

A térdem viszont estére már annyira fájt, hogy alig bírtam lábra állni. Most pihentetem, és remélem, hogy gyorsan regenerálódik. Már ma is jobb, mint tegnap volt. 

Itthon a fiúk teljesen kidőltek, mintha csak ők futottak volna :) Ébredés után pedig a legjobb móka a héliumos lufik plafonra eregetése volt:)

Kórházas

Kedden délután kezdődött az egész, amikor hőemelkedése volt, majd kis láza is, és köhögni kezdett. Furcsán köhögött, de nem gondoltam, hogy annál többet, mint hogy adok neki köptetőt és csillapítom a hőjét bármi mást is kellene tennem a másnapi rendelésig. Szerdán nem volt túl jól, bár láza nem volt csak hőemelkedése, de látványosan szenvedett, és csak bújni akart, ölben lenni, és olykor ugatósan köhögött. A doktornő rögtön egy beutalót írt a Bethesdába, merthogy erősen kruppgyanús, írt is neki egy kiválthatatlan kúpot, hogy azt adjam be neki, ha hazamentünk, és mielőbb menjünk a kórházba, ahol majd megmondják hogyan tovább. 

Sosem voltunk még ilyen helyzetben egyik gyerekünkkel sem, sosem voltunk velük kórházban, sürgősséggel pláne nem. Egyszer Milánt akarta beutalni tüdőgyulladással, azt hiszem, de akkor akkor végül csak beutalót kaptunk, amire végül nem lett szükség, mert másnapra jelentősen javult az állapota. Szóval mivel teljesen tapasztalatlan vagyok, szerencsére kórház ügyben, Ferit hazahívtam a munkából, mert semmiképp nem akartam egyedül odamenni. Feri el is indult nyomban. Már csak a Nagyokat kellett valahol elhelyezni arra röpke pár órára, amíg mi odavagyunk. Végül Bendéékhez mentek el. 

A kúpot nem sikerült kiváltanom, mert nem volt a gyógyszertárban. Marci kedélyállapota teljesen jó volt, jókedvű volt, játszott a Nagyokkal, mókáztak, nevetgéltek, amíg én készülődtem, pakolásztam és vártam, hogy Feri hazaérjen. 

A fiúkat kiraktuk Bendééknél. A kórházban először a sürgősségi ambulanciára mentünk, ahol hát... jó sokáig ücsörögtünk. Legalábbis én soknak éreztem. Marci egészen addig, amíg be nem mentünk teljesen jól elvolt, persze néha köhögött, csúnyán, de ez nem szegte kedvét. A kedves doktornéni rögtön mondta, hogy akkor bizony menjünk fel az osztályra, és majd ott vizsgálja inkább meg helyben, mert az tuti, hogy maradnunk kell. Nem voltam boldog. 

Fent megvizsgálták, végig ordított, torka szakadtából, már amennyire bírt. Mert sírás közben érezhetően alig kapott levegőt, és látványosan rosszul is lett. Be nem fulladt, de süppedt a mellkasa, és valóban sípolt, húzott, meg mit tudom én. 

Párásítottuk. Kapott kúpot. Amit nem tudtam kiváltani. 

Párásítottuk. Végigordította. 

Vettek tőle vért. 

Majd kaptunk egy helyre kis rácsos ágyat egy fotelággyal. Marci a rácsos ágy látványától is sírva fakadt. Pedig csak a takarót akartam kivenni belőle, hogy a hátára terítsem, miközben az ölemben hüppög. 

Közbe-közbe egy zsírpapírra lefirkantottam néhány dolgot Ferinek, hogy mit hozzon utánunk. Nem volt egyszerű, mert egyrészt nem akartam hosszú távra berendezkedni, és akkor még nem is volt szó semmi másról, csak hogy éjszakára mindenképpen maradnunk kell megfigyelésre, másrészt nagyon nehezen ment a gondolkodás, hogy mire is lehetne szükségünk. Végül csak összeállt egy szedett-vedett lista. Feri hazament összepakolni, mi kuporogtunk a fotelágy szélén Marcival. 

Közben felhívtam Ildit, hogy ne aggódjon, nem feledkeztünk el a fiúkról, csak kicsit elhúzódtak a dolgok. Megnyugtatott, hogy semmi probléma, a fiúk épp vacsiznak, kaptak csereruhát, mert nyakig összesározták magukat, úgyhogy minden rendben. 

9 után ért oda értük Feri. Azt mondta hullák voltak, fél óra múlva már aludtak is otthon.

Marcival eközben nem csináltunk semmit. Ültünk az ágy szélén, és csak ültünk. Marci szép lassan megnyugodott, már nem sírt, aztán már nem hüppögött, elszunyókált. A rácsos ágyba eszembe sem jutott betenni, odafektettem a 80 centis fotelágy sarkába, és próbáltam úgy mellékuporodni, hogy nekem is jusson egy kis hely. 

Az éjszakánk borzalmas volt. Elsősorban nem Marci állapota miatt, mert ugyan felébredt néhányszor amiatt mert köhögött, de nem voltak hosszúak és vészesek a köhögései, bár szárazak voltak még mindig, inkább az volt a baj, hogy ahányszor fordult folyton belecsapódott a falba, vagy felébredt, felült, körbenézett, és látszott a tekintetén, hogy megrémül attól, hogy nem tudja hol van, és miért. Fél óránként néztem az órát. Konkrétan fél óránként. túlzás nélkül. Éjjel 1 és fél 3 között rá is csodálkoztam párszor, hogy az elmúlt fél órában  egész mélyen sikerült elaludnom, mert olyan volt, mintha órákat aludtam volna.
Reggel aztán a szokott időben, 6-kor ébredt. Kivadászta a hátizsákból a fél sajtosrudat és a tejberizst, és megette. Kapott megint sós párát. Majd vizit, majd vizsgálat. A főorvos néni nagyon kedves volt, azt mondta mindent megtesz, hogy mielőbb hazamehessünk, de majd délben visszatérünk a dologra.  Egyébként mindenki nagyon kedves volt és segítőkész, és az osztály is nagyon kulturált és tiszta volt. 
A fül-orr gégész is megvizsgálta Marcit, ő mindent rendben talált, és enyhe kruppos köhögést észlelt csak.
A délelőtt borzalmas volt. Marci ugyebár, aki már nem karonülő csecsemő, mint a többi ottlévő kisgyerek, nem maradt el hosszú távon a szobában. Jönni-menni akart, sétálni a folyosón, mindent megnézni, felmászni, kinyitni, megfogni, megnyomni, és ha ebben gátoltam, akkor sírt. Minden érdekesebb volt a saját holminknál.
Az igazán probléma az volt, hogy mivel ma nevelés nélküli munkanap volt az oviban, ezért mindenképpen haza kellett jönnünk tegnap. A doktornő marasztalni akart még 1 éjszakára, de akárhányszor újrabeszéltük sehogy nem volt jó. Így végül belement, hogy késő délután elenged minket. Gondolom, ha nagyon nagy gáz lett volna, akkor úgysem hagyja, és a nehezén az ő állítása szerint is túl volt már Marci, csak biztos ami biztos alapon szeretett volna még egy éjszakát, ami mondjuk plusz párásításokat is jelentett volna, de hát nem tudtunk mit tenni, nem maradhatnak itthon egyedül a nagyok sem.
Így aztán tegnap este már itthon voltunk. Marci nagyon örült a tesóinak, csak úgy ölelte őket. A kórházban is minden kisgyerekben őket kereste. Nekem iszonyat fejfájásom volt. Feri meg elment a dolgára.
Este elalváskor elég vacakul volt Marcus. Akkor meg is fordult a fejemben, hogy lehet hogy mégis hiba volt hazajönni, bár még mindig azt gondolom, hogy inkább beviszem 3-4-szer párologtatni, (bár azt mondták nem kell), mintsem ott kínlódni egész nap, és összeszedni még valami fincsiséget, mint ahogy nekem el is kezdett kaparni a torkom. De aztán a szirup (spiropent) után már jobb lett Marcinak, és egész éjjel nyugodtan aludt, még csak nem is köhögött. 
Ma napközben hullámzó volt az állapota. Hol jobban volt, hol kevésbé, hol bújósabb, hol sírósabb, hol egész vidám. Látványosan nincs jobban, de rosszabbul sem, stagnál, de már jobban veszi a levegőt, váladékosan köhög, és folyik az orra. Nehezítette a dolgot, hogy a fiúk is itthon voltak, és ők nem nagyon tudják a csendrendeletet betartani, mindig van valami vita, valami óhajsóhaj, Marci pedig olyan nehezen tud elaludni, hogy emiatt szétfeszít az idegesség egész nap. De majdcsak jobb lesz már az ő állapota is, és azzal együtt az én toleranciaküszöböm is visszaáll majd a helyére.

Hétvége képekben

A hétvége nagy áttörés volt, ugyanis Marci először nyalt bele önként a fagyiba. Eddig bármikor kínáltam neki az enyémből, mindig határozottan elutasította, most viszont nemhogy belenyalt, de még a végét el is kobozta tőlem.

Marci gazda nagy munkában van a papa kertjében.

Hintázás:

Spenótszedés

Marci a baromfiudvarban

Gyorshír az iskolafelvételről

Már péntek este fenn volt a honlapon egy lista az iskolába felvett gyerekek monogramjával és oktatási azonosítójával, osztályonként besorolva. Ez alapján Máté a választott A. néni osztályába került, és ősztől 1.b. osztályos kiselsős lesz!!!! 

Örülünk. Persze hogy.

Egyetlen kis porszem miatt nem egészen teljes még a megnyugvásom, mégpedig az, hogy habár csak egyetlen MMF monogramos gyerek van csak a listán, ami remélhetőleg a mi Máténk, viszont van egy MM-es is, aki viszont másik osztályba került. Az óvoda által kiadott iskolaérettségi papíron ugyanis csak MM-ként szerepelt Máté, de ott helyben a beíratkozásnál tudom, hogy Máté Ferencként került be a körforgásba, még meg is beszéltük az igazgatónővel, hogy a Mátét használja, szóval gondolom, hogy ő az MMF. 

Igen, beazonosíthatnám az oktatási azonosító alapján, de azt a papírfecnit, amin ezt megkaptam az óvodától valamikor tavaly már régen elhagytam, a hivatalos papírról meg nem írtam le. Nem éreztem jelentőségét.

Szóval tutibiztos minden csak akkor lesz, ha kezemben lesz valami írásos papír, vagy bemegyek és megkérdezem, de azért 99%ig biztos vagyok benne, hogy ott vagyunk, ahol lenni szeretnénk, és remélem, hogy a jövő pedig majd beigazolja, hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell.

Anyák napja Mátéval

Majdnem az utolsó utáni pillanatban érkeztem, pedig egy fél órával később is kezdték, mint szokták. A gyerekek már a folyosón tolongtak, szál virággal a kezükben, amit ott sebtiben a kezembe is nyomott Máté. Törökszegfű volt, mint tavaly is. Le is törött az egyiknek a feje, mint tavaly is, de ez az én bénaságom. 

Máté nem sok mindent mesélt magáról a készülődésről, egy verset ugyan elmondott itthon már hetekkel ezelőtt, de nem fecsegett többet, úgyhogy nagyon izgatottan vártam a műsorukat.

Lehuppantam az egyetlen még szabad székre, az ajtó mellett. Hangulatalapozásként anyáknapjás dalok szóltak a magnóból. Elég könnyfakasztóak voltak, pláne hogy akarva-akaratlan eszembe jutott, hogy ez az utolsó ovis ünnepségünk Mátéval, ha a búcsúztatót nem vesszük. Pedig hát nem volt az olyan régen, amikor először léptük át a küszöböt kéz a kézben, és ismerkedtünk közösen az ovival. 

Milyen kis picikék voltak akkor még! 

A legelső anyák napi ünnepségen nem voltunk ott, mert  éppen akkor voltunk Franciaországban, de a következő években mindig ott voltunk, ezzel együtt hármon. 

Aztán egyszer csak bevonultak a gyerekek énekelve, kézenfogva, és olyan szépek voltak, és olyan nagyok, és , és, és.....

Énekeltek és verset mondtak, négyessével-ötössével álltak ki, és úgy mondtak egy-egy versszakot, de mindenki tudta az egész verset elejétől a végéig.  Olyan ügyesen, szépen, hangosan szavaltak, még Máté is, aki egyébként nem szokott ilyen szituációkban hangadó lenni.

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázsszót, ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik minden bajom, gondom.
Ha kávé keserű, ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok, csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull kávéba, mártásba,
csak egy szóba került, csak egy kiáltásba.
Keserűből édes, rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás, olyan csuda-szó ez.

"Anyu, anyu! Anyu!" hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van ilyen kis gyerekkel.
"Anyu! Anyu! Anyu!" most is kiabálom.
Most semmi baj nincsen, mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak, anyu, fényes csillag;
látni, ahogy jössz, jössz, mindig jössz, ha hívlak.
Látni sietséged, angyal szelídséged,
odabújni hozzád, megölelni téged.

 Aztán volt, amikor csak a fiúk mondtak verset. Egy vicceset, de találót.

Szénási Miklós: Anya

Tegnap foci közben
olyan nagyot estem:
mind a két térdemen
meg is sebesültem.

Csak ültem, zokogtam,
potyogott a könnyem.
Ám akkor szólt egy hang:
éppen jókor jöttem!

Anya volt , ki mindig
időben érkezik
Lehet bármi gondom,
biztos, hogy ő segít.

Anya süt, anya mos
anya mindenhez ért.
Anyát úgy szeretem,
nem adnám semmiért.

Aztán volt egy táncos blokk, amikor párban táncoltak, és szerintem nagyon komoly volt! Csárdáslépések, polka, lányforgatás, minden volt. Gondolom a féléves néptáncnak is köszönhető ez. Máté ugyan kicsit nehezen hangolódott rá a lépésekre, de aztán belejött, csak azt már pont nem vettem fel. 

Végül pedig elmondták az előző posztban írt tortás verset, amit azóta Máté már vagy háromszor elszavalt itthon elejétől a végégig, és nem tudom megunni. Szerencsére ő sem unja még. És annyira ügyes mondja, hogy élmény hallgatni. Olyan ügyes!

A nagymamákat is köszöntötték:

Donászy Magda: Nagymamának

Anyák napján, mikor a nap felkel,
Nagymamám elé állok sok- sok szeretettel.
Édes jó anyámat felnevelte nékem.
Most értem fárad, mint anyámért régen.
Ha nincs itt, hiányzik, jöttét várva várom.
Nála jobb nagyi nincs is a világon.
Mesét mond, ha kérem, főz, vasal naponta,
Mintha, mindnyájunknak édesanyja volna.
Anyák napján reggel, mikor a nap felkel,
Őt is felköszöntöm hálás szeretettel.

Nagyon klassz műsor volt, nagyon ügyesek voltak mindannyian, és látszott, hogy sokat készültek. Állítólag a ballagásra is nagyon készülnek, de arról sem nagyon tudunk semmit, mi szülők, csak hogy a szomszéd tánciskolából jönnek át hozzájuk moderntáncot tanítani, és hogy az ünnepségre az ünneplő mellé még egy fellépőruhát is vinni kell. Nagyon kíváncsi vagyok!

Máté rajza rólam. Az én anyukám mesét olvas felirattal :)

 

Ízelítő Máté anyák napi ünnepségéből

Tegnap volt Máté csoportjában az anyák napi ünnepség, ami annyira, de ANNYIRA szép, kidolgozott, megható és megmosolyogtató is volt egyben, hogy még most is a hatása alatt vagyok. Jövök majd részletekkel, egyelőre csak egy verset mutatok az elhangzottak közül, mielőtt el nem felejtem, mert tegnap este hiába kerestem nem  találtam, de ma reggel gyorsan elszavaltattam Mátéval. 

Íme:

Édesanyám születése napján


Ünnep napot mutat ma a falinaptár lapja,
Ma van a mi édesanyánk születése napja.
Kisöcsém már fut a rétről, nagy csokor a karján,
Hát én mivel lephetem meg anyukámat születése napján?

Nem sokáig töröm fejem,gyorsan kitalálom,
Tortát sütök! - mint Ő nekem nevem napján nyáron.
Megsütöm én egy - kettőre, vagy az olyan nagy dolog?
Hogy is szokta édesanyám, majd csak erre gondolok.

A kamrában szép sorjában,ott van minden ami kell,
Fútok érte az sem baj, hogy még csak székről érem el
Cukor,tojás,vaj,dió,csokoládé - jaj de jó -
Már én ebből harapok, csak egy pici darabot.

Ezt most ezzel elkeverem,azt amazzal meggyúrom,
És most persze, de nem mégse, mi lesz ebből nem tudom?
Nem mondom el mit vesződtem, egész álló délután,
Hogyan maszatoltam össze, kezem, arcom és ruhám.

Sejthetitek mi a vége, elkészült a torta végre!
Nem mondom, hogy csodaszép lett,mert egy kicsit odaégett,
Kicsit eldőlt, kicsit ragadt, a tányérra odatapadt.
Oldalán egy barna folt, nem volt szép, de torta volt!

Végre - végre itt az este, most jött haza anyuka!
Kisöcsém régóta leste, a csokorral elé ment a kapuba.
Én - futottam a tortámért izgatottan, igyekeztem ám nagyon,
S mire anyukám belépett, ott állt már az asztalon!

Nem vallottam mégse szégyent, nem is értem gyerekek,
Édesanyám képzeljétek, levágott egy szeletet.
Rám mosolygott, s annyit mondott: látott ő már sok szép tortát,
És sütött is eleget, de ilyen jó pompás ízűt, soha - soha nem evett!

 

Együtt tekerünk

Nagyon aktuális volt már, hogy Marcinak beszerezzünk egy gyerekülést a bicikli hátuljára. Érdekes, hogy amíg nem volt biciklim, addig nem hiányzott. A bicikli sem. Aztán lett biciklim. De akkor Marci még nagyon csöpp volt, szó sem volt gyerekülésről. Idén tavasszal azonban egyre többször jó lett volna, ha lett volna, mert a Nagyok a saját bicójukkal már jó ütemben tudnak haladni, így nekik egy hullámzó tempóban motorozó Marcival a hátuk mögött nem nagy öröm a biciklizés. Márpedig Marci vagy megy a motorral mint az őrült, vagy egyszerűen nem megy, csak ül rajta, előre-hátra hintázgat, dalolgat, de nem megy.

Aztán akkor is nagyon jó lett volna, amikor a múltkor olyan esős-pocsolyás idő volt, amikor Marcit nem szívesen hagyom motorozni, mert mert a második tócsa után nyakig vizes, mert persze mindegyikbe bele kell menni, többször is, ha lehet. Szóval a Nagyok ekkor is szívtak, pedig velük lehetett volna biciklizni menni, de nem mentünk. 

De most aztán ez az akadály is elgördült előlünk. 

Vasárnap felkerült az ülés a biciklire, de csak hétfőn próbáltuk ki. A próbaút minden volt, csak fáklyásmenet nem, bár vicces volt, utólag meg pláne az.

Marci már a beülésnél eléggé tartott az egésztől. Láttam a rajta, hogy valami olyasmi jár a fejében, hogy ezt nyilván nem gondolom komolyan. Deeee, komolyan gondoltam. Beült, bekötöttem, fejébe nyomtam Máté sisakját, ami persze nagy volt, mert a szűkítő szivacsokat egyszer kivettük belőle. Próbáltam a lehető legszorosabbra állítani neki, de még így is a fejébe csúszott bizonyos időnként, ezért kétsarkonként megálltam, és hátrahúztam a fején. Menet közben egész jól viselte a dolgot, de amikor elindultunk, akkor hatalmas ááááááááá-zások közepette tettük azt. Mint valami bangeejampingos, aki leveti magát a mélybe, úgy ááááááá-zott és szegénykém lilulásig kapaszkodott az ülés szélébe. Az ősbizalomból nyilván kimaradt neki a bicikliülésre vonatkozó rész. 

Másnap, mert én ilyen gonoszanya vagyok, megint útra keltünk, és elmentünk a futópályára. Ekkor már alakítottam a sisakján, nem csúszott mindig a szemébe, és az előző napi pánikordítások is megritkultak, és inkább csak a miheztartásvégett elégedetlenkedett olykor. 

Ekkor készült ez a kép.

Ma pedig már ha vígan nem is, de hang nélkül ült bele az ülésbe, vette fel a sisakot. Megszokta. Szerintem szeretni is fogja. Muszáj lesz neki, mert nagy terveink vannak biciklizésileg.

Ovis anyák napja Milánnal

Izgatottan vártam Milán ovis ünnepségét. A karácsonyi műsorban nemigen akart részt venni, mert álmos volt, mert Máté is ott volt, és könnyebb volt az ő háta mögé bújni. Most változtattunk a stratégián, és most ott aludt az oviban, hogy szépen a többiekkel együtt készülhessen el, hangolódhasson a műsorra, és most egyedül mentem, nem volt senki zavaró tényező, és így sokkal felszabadultabb is volt a saját kis közösségében. 

Milán csoportjától már eleve mindig el vagyok olvadva. Egy szimpla hétköznap reggel is mosolyt csalnak az arcomra, ahogy ülnek a kis asztalnál és reggeliznek, ahogy jönnek-mennek, tesznek-vesznek. Olyan kis tündérbogyók :)

Milán is nagyon készült. El-elcsöppentett egy-egy információt, hogy épp mit csináltak, vagy belesúgta a fülembe, hogy "festettünk szivecskét az anyukáknak". Az "anyukám, anyukám találd ki" kezdetű versikét pedig már napok óta zengte a lakásban. Milán egyébként is a hízelgés nagymestere, nem ritka, hogy csak úgy megölel, és azt mondja, " nagyon szeretlek anyukám!" Szóval borítékolható volt, hogy ezúttal is megdobogtatja  majd a szívemet. 

A műsor, amivel készültek nem csak az anyák napjáról szólt, hanem egy kis összefoglaló is volt a féléves tanulmányaikból. Mondókáztak, körjátékoztak, és borzasztó aranyosak voltak!!!! És minden gyerek olyan szépen, ügyesen részt vett az éneklésben, hogy csak úgy zengett a csoport az éneklő gyerekhangoktól. 

Az anyák napi verseket egymással szembefordulva mondták el. Mármint az anyukákkal szemben. Hát... nem mondom, hogy nem kellett néhány könnycseppet elmorzsolnom :) 

Maradj, fogd a kezem,
ülj az ágyam szélére, mesélj!
Ha lerúgom a paplant,
takarj be, simogasd meg az arcom,
és ha elalszom, akkor se hagyj el. 

(Ágai Ágnes részlet)

" Édesanyám,
virágosat álmodtam,
      napraforgó
virág voltam álmomban,
      édesanyám,
te meg fényes nap voltál,
      napkeltétől
napnyugtáig ragyogtál."

                  (Ágh István)

Te vagy a nap
fenn az égen.
Én kis virág
meseréten.

Ha nem lenne
nap az égen,
nem nyílna ki
a virág.

Virág nélkül
de szomorú
lenne ez a
nagy világ.

(Donászy Magda: Édesanyámnak)

 Milán rajza rólam:

A nagymamákat is köszöntötték. Aranyos verset mondtak, sosem hallottam még.

Molnár Endre: Nagymamánál

	Nagymamámhoz menni nagyon szeretek, habos kávé vár ott s tortaszeletek. Kalács is van nála, benne mazsola, legédesebb mégis az ő mosolya. Nagymamámnál lenni mindig csodaszép, jó uzsonna után vár a hintaszék. Amíg ringatózva beszélek vele, simogat mindig lágyan a keze. Én a nagymamámat nagyon szeretem, mert csak szépet és jót ad mindig nekem! S úgy köszöntöm este, ha megyek haza: Viszontlátásra drága nagymama.

(csak a piros részeket mondták)

Az én kis barnaszeműm

Nagyon jó hangulatú félórácska volt, amit együtt töltöttünk. Most is azt éreztem, amit karácsonykor is, hogy nagyon meleg szeretetburokban vannak ezek a csillag csoportos gyerekek, és minden oldalról csak úgy sugárzik feléjük a szeretet. Remélem, hogy a hátralévő két évben sem fog ez változni.

Anyák napjára

Donászy Magda: Anyák napján Nagyanyónak

 

Édes-kedves Nagyanyókám!

Anyák napja van ma.

Olyan jó, hogy anyukámnak

Is van édesanyja.

Reggel mikor felébredtem,

Az jutott eszembe:

Anyák napján legyen virág

Mind a két kezemben!

Egyik csokrot Neked szedtem

Odakünn a réten.

Te is sokat fáradoztál

Évek óta értem.

Kimostad a ruhácskámat,

Fésülted a hajamat.

Jóságodat felsorolni

Kevés lenne ez a nap.

Köszönöm, hogy olyan sokat

Fáradoztál értem,

És hogy az én jó anyámat

Felnevelted nékem.

Bár az öltözet nem épp ünnepi, de a annál nagyobb szeretettel köszöntjük anyák napján a távol lévő Mamit, és Klárimamát!

Májuselsején

Május elsején rendszerint ezer program, és kikapcsolódás közül lehet választani közel s távol. Hát nekünk sikerült egy pont nemmegfelelőt választani, bár ez nem a programnak volt elsősorban köszönhető, hanem inkább a körülményeknek. Persze az én ötletem volt, ki másé, én pedig úgy látszik az utóbbi időben nem vagyok épp a legjobb programszervező.

Szóval kitaláltam, hogy nézzük meg a Duna fölötti repülő-showt. Gondoltam érdekes lesz mindannyiunknak, és legalább kint vagyunk a napsütésben, nem valami zárt helyen, amit ilyenkor véteknek tartok. 

Milán már indulás előtt mindenen hisztizett, mint újabban mindig. Eléggé idegőrlő, mert legtöbbször ő maga kreálja a hiszti tárgyát, mert olyan dolgot akar, vagy nem akar csinálni, amiről úgyis tudja, hogy nem lehet, vagy épp a hiszti ellenére is meg kell csinálni. Most pl. Máté fehér ingébe akart öltözni. Az ünneplősbe. Ami mellesleg még Mátéra is egy kicsit nagy. Aztán gumicsizmába, majd szandálba, majd ki tudja még mit akart, mindig van valami. 

Sitty-sutty a helyszín közelébe metróztunk. Kiszállhattunk volna közelebb is, szóba is került, de aztán valahogy mégis elfelejtődött, Milán hisztirohamai elég sokmindent kivernek a fejemből mostanában. Szóval kicsit távolabb voltunk a tűztől, a Gellért térnél, de nem volt ez baj, mert a repülőket szerencsére jó messziről is lehet látni, és sétáltunk egy jót a napsütéses Duna parton. Vagyis sétáltunk volna. Mert Milán nem akart jönni. Ő fáradt volt. Őt nem érdekelte a repülő. Aztán az volt a baj, hogy nem látja. De nem is arra nézett, amerre kellett, direkt. Csak puffogott, puffogott, és puffogott megállás nélkül. Mi azért próbáltuk a műsorát figyelmen kívül hagyni, és nézni a parádét. közben egyre közelebb is jutottunk a tűzhöz, és már egészen közelről láthattuk a repülőket, helikoptereket. Itt egy kicsit Milán is visszavett. 

Közben elsétáltunk a megnyitott, majd megint bezárt és épülő Várbazár mellett. Hát az valami csodaszép lesz! Vagyis már most is az, már amennyit lehetett látni belőle.

És nagyjából itt kezdődött a kálváriánk. Ugyanis azt terveztük, hogy elsétálunk a Batthyányi térig, és ott szállunk majd megint metróra, ami visszavisz az autónkhoz. Milán már teljesen kivolt. Beígéretünk neki egy hamburgert a keletinél, csak hogy legyen valami cél a szeme előtt. De a Lánchídnál már csak kerülővel tudtunk átmenni a túloldalra, később pedig teljes lezárásba botlottunk. 

Egy fémkerítéssel úgy el volt minden kerítve a versenyautók miatt, akik még fél óra múlva indultak csak felvonulni, hogy se az út túloldalára, se semerre nem lehetett menni. Vissza kellett fordulnunk, és hiába kerestünk út közben menekülő útvonalat, nem volt csak lezárás, lezárás, lezárás. Az Erzsébet hídig kellett visszamennünk, ami elég sok volt az addigra 3 nyűgös gyerekkel, mert mindegyik fáradt volt már, érhető módon, ez a plusz séta nem volt bekalkulálva, éhesek is voltak, érhetően, és melegük is volt, mert tűzött a nap, és nyári hőség volt. Milán akkor borult ki végképp, amikor nem engedtem be egy toitoi-ba pisilni, mert nem érte volna el. Teljesen szétesett, és csak vergődött. Ezzel viszont engem is teljesen kiborított, mert ez a szereplése már tényleg csak hab volt az egész délelőttös nyivákolása és kínlódása tetején. Ez volt a csúcspont. Közben Marci miatt is aggódtam, mert olyan volt, mintha lázas lenne, de végül nem volt az.

Innen már csak jobb lett a folytatás, mert villamosra szálltunk, majd metróra, majd autóba ültünk, és hazajöttünk. Itthon szerencsére mindenki kidőlt, és aludt mint a bunda. 

Máté a Gellért téri metrómegállóban

 Hát így történt. Sokadjára megfogadtam, hogy soha, de soha nem megyünk át Budára, amikor nagy rendezvény van. Jártunk már így talán kétszer még a gyerekek előtt, hogy egy koncert után szinte lehetetlenség volt visszajutni a másik oldalra, mert addigra mindent lezártak. Most megint megfogadtam, hogy ilyen többet nem fog előfordulni. Gyerekekkel ez a kényszerű visszaséta nagyon kellemetlen volt. 

De hogy pozitív felhanggal zárjam a posztot.... délután mérgemben, vagy dühömben 10 km-t futottam, rekordidő alatt. Nagyon jól esett, és nagyon büszke voltam magamra. Pláne, hogy tulajdonképpen a vihar elől futottam, mert már a 4-dik kilométernél úgy nézett ki, hogy esni fog hamarosan, de két körönként imádkoztam, hogy csak még két kört bírjon ki, csak még kettőt, és végül akkor szakadt le az ég, amikor bezártam az ajtónkon a rácsot.