Kisült

Emlékeim szerint sosem sütöttem még kalácsot. Mindig csak terveztem, hogy majd sütök, aztán sosem lett belőle semmi. Tegnap, miután már a századik helyen futottam bele mindenféle kalácsreceptekbe és csodaszép húsvétikalácsos fényképekbe, megint csak elkezdett birizgálni a dolog, de már délelőtt éreztem, hogy nem lesz ebből semmi, mert valahogy se a fiúk, sem én nem voltam a topon. 

Aztán az ortopédiáról hazafelé jövet már olyan fáradtnak éreztem magam, szívesen bóbiskoltam volna egy kicsit a villamoson. Persze nem tettem, és hát nyilván otthon sem tudtam még ledőlni jó darabig. 

Itthon aztán a skacok lent maradtak az udvaron. Marci is jól elvolt, és csak ott motoszkált a fejemben az a fránya kalács. Egy jól időzített pillanatban fel is szaladtam, hogy keressek egy receptet. Nem keresgéltem sokáig, Marcit nem nagyon szeretem egyedül hagyni lent, mert kedvence a kocsibejárón motorozás lefelé, ami garantált arclehorzsolás, minimum. De most nagy ásásban voltak mind a hárman, és mivel pont egy olyan receptbe futottam bele, ami tökegyszerű volt, így olvasva, és minden volt is hozzá, így amíg ők lent bogarásztak, addig én fent gyorsan összedobtam a kalácstésztát, és már kelt is. Recept innen.

Közben Marci feljött, kimosakodtunk, uzsonnázott, átgyúrtuk a tésztát, sütőt melegítettem, összefontam, beraktam, és már sült is. 

Mire a fiúk feljöttek, addigra már majdnem készen is volt a kalács.

A külalakon lehet még dolgozni. De mivel fele alapanyagból csináltam, gondoltam, nem szedem ketté a tésztát. Így utólag kettészedhettem volna, és akkor szépen látszódna a fonat. De az is lehet, hogy a fonási technikám nem túl jó, a fiúkon nem nagyon van lehetőségem gyakorolni ;-)

Elsőre egész jó lett. Ízileg mindenképpen megállja a helyét, szerintem. A fiúk meggy- és baracklekvárral ették, én csak simán vajjal, Marci pedig a nélkül. Ízlett nekik. 

Máté pedig örült, hogy végre nem mindig csak kenyér a vacsora. ( ami nem teljesen igaz, mert nem mindig csak kenyér szokott lenni a vacsora, de valamiért ez a fóbiája.)

A tavaszi szünet első napján

Még így, itthon lévő anyukaként is azt érzem, hogy ez a pár nap tavaszi szünet vajmi kevés. Kevés nekem, hogy megszokjam, hogy mindannyian itthon vannak, kevés arra, hogy bármilyen elmaradt programot esetleg bepótoljunk, pláne ilyen vacak időben, és legfőképp kevés a gyerekeknek arra, hogy kicsit lazuljanak, kipihenjék magukat, és átálljanak, mert mire átállnak, már újra ovi van.

És persze borítékolható volt, hogy pillanatok alatt egymás agyára fognak és fogunk menni, ami így is lett, pedig még nincs déli 12. (na jó, az éppen már van. ) 

Reggel a szokásostól csak egy hajszálnyival keltünk később, azok után, hogy Marci szerintem az egész éjjelt végigforgolódta. Ennek egyenes következménye volt, már kora reggel nem lehetett semmivel a kedvére tenni, semmit nem akart, semmi nem volt elég jó. Milán az újabban felvett mindenenhisztizős formáját hozta ma is. Gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy miért, de folyton balhézik, vagy ha épp nincs miért, akkor kreál magának valamit, hogy legyen. Pl. délelőtt, amikor mondtam nekik, hogy akkor öltözzen fel, és elmegyünk kenyérért, akkor Milán a Máté ruháját akarta felvenni. Hogy miért elképzelésem sincs. Szerintem neki sem volt. Persze mikor mondtam neki, hogy a sajátját legyen szives, akkor éktelen ordításba és vergődésbe kezdett. Na hát ilyen, és ehhez hasonló problémákkal küzd. 

És bár már hétfő óta vértezem magamat a szünetre, hogy legyen kellő türelmem a hétköznapokhoz, és ne legyen a tavaszi szünet egy permanens veszekedés és kiabálás, hát... úgy érzem kellene még 2 nap a felkészülésre. (mint egy egyetemi vizsgára)

Máté szegénykém, pedig csak színezget csendesen, és egyelőre némán tűr. Rá ma még nem volt panasz. :) De ami késik nem múlik.

Aztán. Ma végre sikerült levennem a hóemberes ajtódíszt. A tavaszi virágosat viszont még csak előkerestem, de kirakni még nem volt módom. Remélem a tél előtt még sikerült kilógatnom. 

A napi jó ma az volt, hogy miután tegnap két virágosnál is kerestem barkát, amire a fiúk húsvéti díszeit fel tudnám akasztani, amit az oviban csináltak, egyiknél sem volt. Ma egy harmadikat akartam megnézni, mert piacra nem volt kedvem elmenni, mikor a szomszéd néni átszólt a kerítésen, hogy nem kérek-e esetleg barkát. Hát nagyon megörültem neki! Úgyhogy barkánk most van, viszont a dobozt, amibe a díszeket eltettem tavaly sehol sem lelem. Már mindenhol megnéztem, de még nem mondtam le róluk. Megtaláltam viszont Máté összes eddigi ovis fényképét, amit viszont kábé 3 hónapja kerestemégre-földre, csak egész máshol. Egy albumba akarom rendezni az összeset, hogy lássuk egymásutánban. Szóval előbb-utóbb minden meglesz :) Remélem a húsvéti tojások is. 

Délután pedig ortopédiára megyünk. Nagy kaland lesz, már most látom. Pláne, ha még el is ázunk út közben.

Éljen a szünet! :)

Amikor egy Mátéálom valóra válik

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy iszonyatos nagy távolságra járunk oviba, van az négy háznyi is :) Mindennel együtt, ajtótól ajtóig szerintem nincs több 100 méternél. Így aztán nem kérdés, hogy mi gyalog járunk óvodába. Vagyis a fiúk még erre a távolságra is előveszik a bicajt, de semmiképpen nem megyünk autóval, mint Máté csoporttársai közül többen is. Időről-időre rá is zendít, hogy ő miért nem jár sosem autóval oviba, és hogy ha iskolás lesz, akkor viszont jó lenne, ha vennénk nekem is egy autót, mert az azért már messze van, és akkor lehetne autóval menni. Szóval nagy álma, hogy ő is autóval menjen oviba. 

Korábban az volt az álma, hogy Apa menjen érte. Ez teljesült is 2-szer, 3-szor a három és fél év alatt:) 

És ma teljesülhetett a másik álma is! 

Merthogy papírgyűjtés van az oviban, és mivel az őszi gyűjtésből kimaradtunk, mert akkor voltunk Csehországba, így mostanra jó sok papír összegyűlt, amit leggyorsabban, és legegyszerűbben úgy tudtunk elvinni, ha autóba pakoljuk, majd négy házzal arrébb kipakoljuk.  Így hát reggel a fiúk lelkesen pattantak autóba arra másfél percre :) Komolyan több időbe telt kiállni az udvarból, mint odaérni az ovihoz :) De hát édesek voltak, úgy örültek!

Utolsó suliváró

Pénteken volt az utolsó suliváró. Ezúttal biciklivel mentünk. Máté nagyon várta, és nagyon lelkesen jött. Most még amiatt sem szomorkodott, hogy Gellért nem jött, mert lebetegedett. 

A foglalkozás a szokott rendben ment, három csoport körforgásszerűen ment egyik teremből a másikba. Készítettek papírnyuszit, az interaktív táblán tojásokat keresgéltek, voltak tréfás találóskérdések, meg labirintus, meg különbségkeresés, szóval elég sok mindent csináltak. 

Azt gondoltam, hogy mivel ez az utolsó alkalom, és mert a héten kiderült, hogy a kéttannyelvűekbe kiket vettek fel, (az ismerőseink közül nem sokat, kettőt), majd biztos sokan lesznek. De nem. Nagyjából annyian voltunk, mint általában, és nagyjából ismerősek is voltak az arcok. 

Hogy két hét múlva beíratkozási papírral a kezemben fogok bebattyogni a kapun, azt egyelőre még nem tudom sem elképzelni, sem felfogni. Valahogy annyira hihetetlen, hogy már itt tartunk, és annak ellenére, hogy az egész tanévünk az iskoláról szólt valamilyen formában, mégis felfoghatatlan, hogy ősztől Máté ISKOLÁS lesz! 

Ha sikerül A. nénihez bekerülni, márpedig nagyon remélem, hogy sikerülni fog, (és kicsit úgy éreztem pénteken, amikor A.-val beszélgettem, hogy számít is ránk, vagyis Mátéra), akkor szerintem jó helye lesz Máténak. A. néni, bár eleinte nem volt annyira szimpatikus, végül a lelkesedésével, a nyitottságával, meggyőzött. Azzal pedig, hogy a saját állítása szerint neki szenvedélye a matematika, végképp. Nagyon remélem, hogy jó kis társaság fog összejönni, nem csak a mi osztályunkban, hanem évfolyam szinten is. Egyelőre nagyon biztatóak a jelek, és a hírek. Állítólag a kerületi két felvételis suliba nagyon kevés gyerek került be a környéki óvodákból,  (ezek nem körzetesítettek, bárhonnan lehet jelentkezni), és mivel sokaknak ez a körzetes iskolájuk, így most egész elit társaság is összejöhet, a korábbi rossz évekhez képest. Hogy végül milyen lesz, az meg majd úgyis csak ősszel derül ki, szerintem. 

Az iskolában is nagyon optimisták. Míg a korábbi években mindig ez volt az a suli, ahol mindig volt szabad hely, most állítólag nagyon biztatóak az előjelek arra nézve, hogy  be fogják tudni tölteni mind a három osztálynyi helyet körzetes gyerekekkel. 

És bár elvileg nem lehet rangsorolni a gyerekeket, és nem számít a beiratkozás sorrendje sem, A. néni azért azt tanácsolta, ha tudok, azért menjek hétfőn délelőtt. Ebből is gondolom, hogy talán a foglalkozásokon való rendszeres részvételünk miatt talán számíthatunk egy kis "protekcióra", és hátha a tanítónéni választásnál ezt figyelembe veszik majd. 

Aztán meg majd meglátjuk. A másik két tanítónéni is nagyon rendes, kedves, és lelkiismeretes, velük sem lesz semmi gond, szerintem, ha esetleg mégis valamelyikükhöz kerül majd Máté.

Futunk

Az őszi lelkesedésemnek a tél gyorsan véget vetett, és bár nem is volt igazi nagy hideg telünk, de mégiscsak hűvös volt, meg sötét, amit meg nagyon nem szeretek. Így a tél az úgy ahogy volt ki is maradt futásilag, helyette, ahányszor csak tudtam inkább tornázni mentem. De ahogy végre kitavaszodott, és már nem kellett ezer pulcsi, újra nyúlcipőt húztam, és elkezdetem róni a köröket a pályán. A rendszeres edzésnek meg van a hatása, sokkal jobban bírom, gyorsabb tempóban nagyobb távokat vagyok képes megtenni úgy, hogy közben TÉNYLEG jól esik, nem érzem, hogy szúr, hogy fáj, hogy nem bírom, sőt...

A hétvégén egy új társat is kaptam a futásaimhoz. Azóta röpülnek alattam a kilométerek :)

Tegnap délután Máté és Milán is elkísért futni. Máskor is szoktak jönni, addig míg én futok ők játszanak, vagy bicajoznak, vagy fociznak, elfoglalják magukat. De tegnap a fejükbe vették, hogy ők is futni fognak. És tényleg! Együtt melegítettünk be, és együtt indultunk. 

Máté 3 kört lefutott!!!! Egyszer egy kicsit megállt pihenni, de aztán jött tovább. Szerintem ez nagyon nagy teljesítmény!

Milán is lefutott egy kört, de szerintem kettőt is le tudott volna, csak 1 után behisztizett, és dacból nem jött tovább. ( mostanában mindenen hisztizik, meg is beszéltük, hogy kicsit jobban oda kell a kis lelkére figyelnünk. Meg fáradt is szerintem már a tanév miatt.)

Indulás előtt kérdezi, mit vegyen fel. Mondom neki, hogy az a nadrág, amiben a kertben volt délelőtt tökéletes lesz. De induláskor látom, hogy nem az van rajta, hanem egy másik. 
- Milán, te nem is azt a nadrágot vetted fel, amit mondtam. 
- Igen, mert az a kerti nadrágom, ez meg a futónadrágom. 

Hát így edzünk mostanában, családilag. :)

Kardfogú tigrist rajzolunk

Máté kardfogú tigrist akart rajzolni. Leült, próbálkozott, de nem ment. Ő legalábbis nem volt elégedett. Nyafogott. 

- Anya, rajzolj nekem egy kardfogú tigrist!

Hogy honnan vette, hogy én képes vagyok kardfogú tigrist rajzolni?

- Mátékám, miből gondolod, hogy én tudok? 

- Azért, mert te felnőtt vagy!- mondja. Ami tény. De ettől még....

Rákerestem hát a gugliban a kardfogú tigrisre, és kerestünk egy olyan képet, amit nagyjából le lehet rajzolni. Lerajzoltam egy papírfecnire, Máté pedig szépen átmásolta egy nagy lapra. 

És olyan ügyesen lemásolta, hogy csak tátottam a számat!

A bal oldalit rajzoltam én, a jobbat Máté

Ma mondták

Az esti eső után reggel tele volt a járda csigákkal. Szegénykéim keresztbe- kasul nyálkázták a betont, a fiúk pedig csak kerülgették őket bicóval, mígnem Milán egyszer csak bepipult:
- Jajjjj, ez a csiga olyan lassú, mint egy csiga!!!!

Uszoda után még elmentünk bérletet venni. A bérletárus közvetlenül a burgerking mellett van, és persze, hogy rákezdték, hogy vegyünk hamburgert. 
Két kérlelés között Milán elgondolkodott:
- Anya, a hamburgert biztos azért hívják hamburgernek, mert behammoljuk a szánkkal.

Ugyancsak uszodából hazafelé, az aluljáróban mindig megbeszéljük, hogy kik és miért firkálták össze a falat.  Mátét ez nagyon foglalkoztatja, és egyre tovább gondolja a történetet. Eleinte azt gondolta, hogy ezek biztos rossz gyerekek, akik nem hallgatnak az anyukájukra. Aztán hogy lehet, hogy nincs is anyukájuk, mert ha lenne, az biztos mondaná nekik, hogy nem szabad a falra rajzolni. 
Ma pedig:
- Anya, lehet, hogy ezeknek a gyerekeknek nincs otthon papírjuk, amire tudnának rajzolni, és azért rajzolnak a falra, meg a buszok ülésére?

Marci 20

A Mi Marcink, aki hol édibédi tündérbogyó, aki egyetlen kis félmosolyával ledönt a lábamról, aki bújik, ölel, puszit ad, hol maga az ördög, és tör, zúz, rombol maga körül, aki dühből szétdobál mindent maga körül, amit csak ér, aki az egyetlen a gyerekeim közül, aki képes bárhol és bármikor előadni egy földönfetrengős nagyjelenetet miközben oroszlánkönnyeket hullat és torkaszakadtából ordít, szóval a Mi Marcink éppen ma 20 hónapos. 

Bizton állíthatom, hogy hármójuk közül Ő a legmakacsabb, a legakaratosabb, és Ő az aki bárkivel szemben kiharcolja magának azt, ami szerinte őt illeti. Pl. ő ugyan nem akar az ölemben ülni, elmegy, de ha más ülne oda, akkor azt könyörtelenül szinte kitépi a karjaim közül. De lelkiismeretfurdalás nélkül csépeli a Nagyokat, akik persze nehezen tolerálják ezt, de mégis valahogy nagyon elfogadóak Marcival, és imádják, és összevesznek, hogy ki fogja a kezét, ki feküdjön mellette, stb. Szóval bárhogy is terrorizálja a legkisebb a nagyobbakat, mégis hatalmas ragaszkodás van közöttük egymás iránt. A kedvencem, amikor hárman kézenfogva sétálnak. Ilyenkor persze sosincs nálam fényképező.

 

Amúgy meg tényleg egy imádnivaló szeretetgombóc. Ahogy énekelget, ahogy mutogatja a mondókákat, ahogy cuppanós puszit küld, és fecseg. Imádom a kis puhaságát:) Imádom, amikor a kis habtestével hozzámsimul, amikor az arcomhoz dugja a selymes kis buksiját, és a kis pihe haja csiklandozza az orromat. Még mindig nem akarom, hogy megnőjjön! Ennél nagyobbra legalábbis ne! 

 

 

Cipőkötő

Nem egészen friss hír, de ahhoz még nem is annyira régi, hogy ne legyen hírértékű, hogy

Máté  TUD cipőt kötni!!!!

A cipőkötést én legalább annyira fontos pontnak gondolom egy gyerek fejlődésében, mint a szobatisztaságot.

Ennek ellenére bevallom, én magam nem fektettem túl sok energiát abba, hogy megtanítsam cipőt kötni. Persze időről-időre, amikor felvetődött, hogy tud-e, nem tud, de x már tud, akkor próbáltam neki mutatni, próbáltuk gyakorolni, de 2-3 próbálkozásnál többre sosem jutottunk, mert sem bennem nem volt meg a nagy elhatározás, sem Mátéban nem éreztem azt a tüzet, ami engem is kitartásra sarkalt volna, így aztán mindig feledésbe is merült a dolog. Jól elvoltunk a tépőzáras cipőkkel, nem volt velük semmi bajunk, és olyan egyszerű volt felkapni, és már menni is. Ennek ellenére sosem volt bennem egy szemernyi kétely sem, hogy meg fog tanulni majd cipőt kötni, előbb-vagy utóbb, amikor eljön az ideje.

Aztán pár hete, amikor az új csukáját kapta, utána pár nappal úgy jött haza az oviból, hogy "Anya, megtanultam cipőt kötni!" Meg is mutatta, és valóban jó volt már az, csak nem volt még elég stabil. 

Mára már egész profin csinálja.  És olyan büszke, és olyan lelkes, hogy itthon is mindenkinek ő szeretné megkötni a cipőjét. A minap már azt mesélte, hogy az oviban a Ingrid is vele kötette be a cipőjét :) 

Szóval cipőkötés pipa :) 

És olyan büszke vagyok Rá! Villámcsapásként olyan NAGY fiú lett!

Gurulnak

A görkorcsolya, amellett, hogy remek sportlehetőség, azért is praktikus, mert könnyen szállítható az autóban. Így amikor vidékre utazunk, akkor mostanában görkorival vannak a skacok felszerelkezve. Legalábbis addig, amíg nem szerzünk be az autónkra egy jó kis bicikliszállítót, amire ímmár 4 bicajt fel tudunk majd erősíteni, és akkor végre jöhetnek a nagy családi biciklizések. Mondjuk a Balcsiparton. Egyik nagy álmunk az egyre közelibb jövőre nézve, hogy libasorban tekerünk :) Marci egyelőre biciklisülésben fog figyelni. Majd ha lesz neki. Meg majd ha lesz bicikliszállítónk :)

No de. 

Itthon, a hétköznapokon általában bicajjal járnak a fiúk. Egyszerűbb, gyorsabb, problémamentesebb. A múlt héten valamelyik nap, Máté kisírta, hogy menjünk el görkorcsolyázni. Rászántam magam. hát nem volt egyszerűk menet, mert Marci motorral jött, és az ő motorozása eléggé öntörvényű, azaz többnyire arra akar menni, amerre akar, és ez ritkán esik egybe az úticélunk irányával. Másik, hogy vagy száguld, mint egy őrült, vagy egyszerűen nem jön. A legrosszabb pedig, amikor lemarad, és az úttest felé veszi az irányt. Szóval Marci motorozása eléggé egyembert kívánó feladat. 

Ehhez hozzájött Milcsike, aki ha akar akkor gurul egyedül, de ha nem, akkor viszont nagyon nem, és csak nyávog, hogy fogjam a kezét, hogy húzzam, vagy ha nem fogom, akkor két méterenként elesik. Sajnos a járdák minősége sem túl kedvező egy kezdő görkorcsolyásnak. 

 Máté szegénykém, aki meg már tök klasszul suhan, amíg mi egymással bénázunk, addig föl-le rójja az utcahosszokat.

Hétvégén viszont Máté kedvére kikorcsolyázhatta magát, mert volt neki koritársa, Anita, aki tudott vele szépen haladni, és nem kellett Milánra és Marcira figyelni. Hát olyan boldog volt!!!!! És olyan ügyes!!!! Bár nem volt épp kinti idő, hűvös is volt, az eső is esett olykor-olykor, de ez cseppet sem érdekelte, csak hajtotta, hajtotta, és hajtotta.... mondanám, hogy kifulladásig, de Máté nemigen szokott elfáradni semmiben, de jó sok utcahosszt megtettek oda-vissza, jó néhány kilométert siklottak az biztos. 

Persze Milán is korizott, de ő hamarabb megunja, és bejön kirakózni, vagy rajzolni.

Marci még motorral száguldozik :)

És most már Máté is azt mondja, hogy a görkorcsolyás A. nénihez szeretne iskolába járni. Hát majd meglátjuk, reméljük sikerül hozzá kerülnünk majd.