Veszprémi állatkert- Nyaralás 3.nap

Ha a közelebbi, távolabbi környéken járunk általában Veszprémbe is bekukkantunk. Van, hogy csak egy gyors ebéd erejéig, van , hogy sétálgatunk is egy kicsit. Szívünk csücske Veszprém, hiszen ha nem lenne...

Most is tervben volt, hogy majd bemegyünk, de most kicsit gyerekbarátabb programot terveztem a városban sétálásnál, mégpedig az állatkertet, ahol gyerekekkel még sosem voltunk, nélkülük meg már vagy ezer is megvan, plussz idő függvényében a vár alatti két játszóteret is felírtam a képzeletbeli listámra. 

Aztán úgy alakult, hogy hétfőn délelőtt bár strand volt betervezve, be kellett ugranunk Veszprémbe, volt egy kis elintéznivalónk. És ha már ott voltunk, akkor gondoltuk, sétáljunk el az állatkert felé, legalább térképezzük fel a terepet. A feltérképezésből végül az lett, hogy ha már eddig eljöttünk, akkor már menjünk be most, ne jöjjünk vissza ezért még egyszer. 

Hát nem mondom, hogy ez volt életünk legjobban sikerült állatkert látogatása, pedig a hely tényleg szuper, és ami külön jó, hogy sok olyan állat van, ami itt a pestiben nincsen, tehát még csak unalmas sem lett volna. 

Deeeee!!!!! 

Ott kezdődött, hogy Máté már az elején beduzzogott, amikor megkértem rá, hogy a közvetlenül a bejárat mellett lévő kölyökjátszóban ne várjunk már hosszú perceket az 50 fokos büdösben, (benti, fedett játszótér) csak azért, hogy felmásszon valami kötéllétrán és lecsússzon egy tök szimpla csúszdán. Ketten voltak előtte, meg egy lány aki mászott épp, de az a lány mászott már vagy 5 perce azon a két méteren, és nemigen haladt előre semmit, segíteni meg valamiért nem segített neki senki, Marci pedig már elunta magát és sírni kezdett, rólam is folyt a víz, és még csak nem is láttunk semmilyen állatot.  Hiába ígértük neki, hogy majd kifelé menet visszajövünk, és akkor majd felmászik, lecsúszik, az már nem volt jó. És nem volt jó utána már semmi sem, mindenre csak húzta a száját, és unott pofával nézett ki a fejéből.

Aztán nagyjából a második kifutónál járhattunk, amikor Marcinál szakadt el a cérna, és torkaszakadtából ordított, vígasztalhatatlanul, kapálódzott, rugdosott, csapkodott maga körül, és visított mint akiről nyúzzák a bőrt. Alig voltak csak néhányan, akik megbámultak minket. A műsor egészen addig tartott, amíg Apa nyakba nem ültette, ott helyrebillent a lelkivilága, és innentől kezdve egész végig nyakban utazott. 

Szóval így alapoztuk meg a hangulatot. 

Az állatkert egyébként nagyon állatbarátra van csinálva, ami jó, tök nagy kifutója van szinte minden állatnak, van helyük szaladgálni, van árnyékos részük, napos is, vizes medence annak, aki igényli. Egyetlen baj van csak ezekkel a nagy helyekkel, hogy a kis gyerekek igen nehezen veszik észre hogy épp hol bújt el szerencsétlen jószág a tűző nap elöl. Ha egyáltalán észreveszik. Mert volt, hogy Milán például csak nézett, de nem látott. A kifutók nagy része mondjuk legalább 3 oldalról körbejárható, és sokszor felülről is rá lehet nézni, de néhányszor úgy jártunk, hogy mire mi felmásztunk a lépcsőkön, addigra az állat éppen lejött. Ettől függetlenül azt hiszem minden állatot sikerült megnézni, kivéve a hópárducot. 

Milán szegény végig az elefántot kereste, hiába mondtam neki, hogy ebben az állatkertben nincsen elefánt :(

 

Már mindannyian jó fáradtak voltunk, kivéve talán Milánt, akiben még mindig volt annyi energia, hogy énekelve jöjjön fel a hegyre, akkor még előttünk volt egy hosszú gyaloglás a szafarikifutóhoz, ahol a zsiráfok, zebrák, struccok, és orrszarvúak laknak, egy hatalmas, klassz helyen. Hát nekem ez az utolsó porban gyaloglás már nem nagyon tetszett, persze értem én, hogy így lehetett jól megcsinálni, hogy ilyen szép nagy helye legyen az állatoknak, de akkor sem esett jól na. De mire kiértünk, addigra valahogy Mátéból is elszállt valamennyire a duzzogás. Legalább.

Jól elfáradtunk, mondhatom. A városban még megebédeltünk, és teli hassal indultunk csak vissza Füredre. A fiúkat úgy kellett ölbe becipelni az autóból a faházba, úgy elaludtak. 

A Vár a hegyről lefelé jövet:

Délután még strandoltunk egyet, strand után pedig mint minden este sétányoztunk, borheteztünk, fagyiztunk. Így ért véget a nap.

Strandolások

Szerencsére az időjárás végül kegyes volt hozzánk, és több nap is sikerült megmártóznunk a Balatonban, bár a víz nem volt épp melegnek mondható. A fiúkat ez egy cseppet sem zavarta. Vagy ha igen, akkor csak addig a két percig, amíg nyakig benne nem voltak. Ha megunták, vagy már amikor majdnem kékült a szájuk, akkor természetesen saraztak a sekélyesben. Gödröt, árkot ástak, várat építettek, vagy szimplán csak magukra kenték azt a mocsárszagú trutyit. Nem mondom, hogy az első napokban nem futott át néhányszor az agyamon, hogy ha most nem kapják azt a bizonyos fosóshányóst, akkor soha, de gyorsan elhesegettem a szürke gondolatokat. 

Mivel Marci is már akkora, hogy egyhelyben nemigen lehet megtartani, sőt egyáltalán nem, így néhányszor ő is a parton kötött ki a kis sárga úszópelusában, és csatlakozott a fiúkhoz. Mesterien tudja ő is magára kenni az iszapot, és a vizes cuccban való tapicskolástól valami földöntúli boldogság ült ki az arcára. Ő csak a sekélyesben lubickolt, igazából ő maga caplatott be négykézláb ameddig csak bírt, majd kacagva ki. Nagyon be a vízbe nem akartam vinni, mert tényleg elég hűvös volt, legalábbis neki az lett volna. 

 

Máté már az első nap, amikor a kikötő felé sétáltunk, kiszúrta, hogy vannak ott valami napelemes minden színben pompázó és este is világító kiscsónakok.  Ezek:

Nem tudom mi ezeknek a becsületes neve, mindenesetre amellett hogy aranyárban mérnek vele egy kört, még csak értelmét sem nagyon látom, max. felnőtteknek, akik szépen beleülnek és nézelődnek, de a gyerekek valószínű másodpercek alatt elunnák az egészet. Szóval Máté erre teljesen rákattant, mert persze volt mindenféle mintájú, rendőrös, szirénás, kalózos, meg persze lányosak is. 

De ebbe semmiképp nem akartunk beülni, inkább megígértük neki, hogy majd a strandon vizibiciklizünk, az sokkal jobb móka. Végül az utolsó nap került erre sor, amikor a közelben lakó barátokkal strandoltunk, és velük kiegészülve pattantak fel a Nagyok egy szép kék vizibicóra. Én pedig a partról próbáltam őket lencsevégre kapni. 

A gyerekek persze nem tudtak pedálozni, mert nem érte el a lábuk, de helyette kormányozhattak. Ilyenkor jó darabig csak a saját tengelye körül keringett a járgány. Tetszett nekik.

Jó volt nagyon! De mivel egyszerre csak 2-3 órát voltunk lent, a fiúkat ez is teljesen kiütötte, akkor is kentük magunkat mint az őrült, így sok színt nem szedtünk magunkra, senki meg nem mondaná, hogy már túl vagyunk a nyaraláson :)

A nagy balatoni családi nyaralás 1.nap

Már nem emlékszem, hogy mikor lett fix, hogy aug. 10-17-ig a Balatonpartra megyünk nyaralni, de már akkor borítékolható volt, hogy tuti esni fog. Aztán ahogy közeledett a nagy nap, folyamatosan néztem az időjáráselőrejelzést, és hááátttt, eleinte nem kecsegtetett sok jóval. Pláne, hogy két hétig előtte full kánikula volt, így várható volt egy erősebb lehülés. Aztán szerencsére a valóság sokkal jobb lett, mint azt gondolni mertük volna. Igaz, az indulás napján, szombaton brutálrossz idő volt, mire mindent összepakoltunk, (gyakorlatilag 3 évszakra kellett pakolni, mert hűvösebbet is mondtak, meg dögmeleget is), addigra már túl voltunk jónéhány összeveszésen, mindenki összekapott mindenkivel, de ez általában így szoktot lenni, Marci addigra totál álmos volt, a fiúk teljesen föl voltak pörögve, addigra már erősen benne voltunk a délelőttben. Aztán mikor Feri már fél lábbal kint volt a nagybőrönddel, hogy akkor most már csak bepakolunk a kocsiba és már indulunk is, na akkor szakadt le az ég. Így akkor a pakolás storno, újratervezés, és a semmiből gyorsan kerítettünk valami ebédet, mert a reggelit már kezdte a gyomrunk elfelejteni. 

Az esőszerencsére nem sokára elállt, és végre indulhattunk. Szerencsénk volt, mert így legalább nem volt dugó az autópályán lefelé, és pikkpakk ott is voltunk. 

Az idő persze aznap rémes volt, szélvihar és hideg fogadott minket Füreden, de nem csüggedtünk egyáltalán, inkább pulóverbe bújtunk, és belevetettünk magunkat a városi forgatagba.

Merthogy Füreden egész hónapban Borhetek vannak, a sétányon felállított bódékban szinte az összes balatoni bort meg lehet kóstolni, közben pedig gyönyörködhetünk az utánozhatatlan balatoni panorámában. 

 

A füredi kikötőben:

Felültünk egy városnéző kisvonatra is, sosem ültünk még ilyenen. Marci a háromnegyedét végigordította, a nagyok pedig kábé a felétől unni kezdték. Legalábbis Máté, de ő most egyébként is a szájhúzós korszakát éli, és igazából még az sem jó neki, amit ő maga talál ki, Milán pedig belelépett a fintorgós korszakba, így ő a legtöbb képen valami pofát vág. Hát nem könnyű őket jól fényképezni :) És akkor a családi képekre történő próbálkozásainkról még nem is beszéltem :)

A kisvonaton:

Koncertnézős:

Izgatottan vártuk az elkövetkező napokat. A fiúkat csak a másnapi strand emlegetésével sikerült este ágyba parancsolni.

Jel

Nem vesztünk el, csak átalakultunk, csak nyaraltunk. Strandoltunk, kirándultunk, Balatont néztünk, és próbáltunk pihenni. Sajnos a fiúknak nem nagyon sikerült kiszakadniuk az itthoni légkörből, így nagyjából ugyanúgy viselkedtek, mintha itthon lettünk volna, azaz éppen annyiszor vesztek össze, pont annyira voltak szófogadatlanok és értetlenek, ami nem könnyítette meg a mi relaxálásunkat, sőt még Marci is legalább kettővel többször kelt fel éjszaka, mint ahányszor itthon szokott.

Mindezektől függetlenül persze szuper volt nagyon az elmúlt 1 hét, rengeteg élményben volt részünk, és naná, hogy nem nagyon akartunk hazajönni. Én legalábbis. 

Jövök majd részletes beszámolókkal, és sok képpel, csak időt, időt, időt!!!!!!

Játszanak

És valami csodával határos módon meg is értik egymást. A következőt hallatszik ki a szobából:

- Milán, ez itt egy pótkutyacsalád! Itt nincs teppel-toppal nyéri zápor!!!!

Tadammmmm!!!! Marci máris 1 éves!!!!!

Kérdeztem a fiúkat, hogy mire emlékeznek arról a napról, vagy azokról a napokról, amikor Marci született. Máténak az volt első gondolta, hogy ő szépen fel volt öltözve, ingeben volt, de később már nyakkendőt is vett. Milán arra emlékszik, hogy jöttek hozzánk be a kórházba mindig. 

Én nagyon sok mindenre emlékszem, de leginkább arra a kíváncsisággal vegyülő  legyünk már túl rajta érzésre, ami a hosszú várakozás alatt egyre inkább eluralkodott rajtam. Nem szeretek várakozni. Éles helyzetekben pedig egyáltalán nem. Találkozni akartam már Vele, megérinteni, megszaglászni. 

Emlékszem az első kis macskanyivákolására :) Látom sírástól  jellegzetesen legörbülő pici szájacskáját, a maszatos kis pofiját. Akkor, ott senkire nem hasonlított. Marci volt. A mi Marcink:)

Aztán szép lassan visszaférkőztek a gondolataimba a Nagyok, akik szegények jó sokat várakoztak odakint. Vajon mit csinálnak? Hogy bírják? Nincs kiabálás. Vagy csak nem hallom? 

Aztán az egyik nővért hallottam, ahogy meséli a többieknek, hogy odakint egy kisfiú milyen édesdeden alszik, hogy mennyire aranyos. Milánka volt.   Nem tudta, hogy hozzám tartozik, csak amikor rákérdeztem a hogysmintekre, akkor megnyugtatott, hogy minden rendben odakint. Akkor megnyugodtam. Minden a helyére került. Kerek lett a világ. 

A világ azóta is kerek. Bár a buborék oldala néha belapul itt-ott, de ki nem durran, nem hagyjuk. Sosem féltem a háromgyerekességtől, sosem volt bennem olyan gondolat, hogy úristen, mi lesz. Mindig tudtam, hogy lesz valahogy, ahogy azt is, hogy nem mindig fog minden klappolni, és nem mindig lesz minden habkönnyű. Nem is az. 

Marci tökéletes turmixa Máténak és Milánnak. Valahogy ilyennek is képzeltem. Külsőleg is van, amikor inkább Mátéra hasonlít, sokszor pedig inkább Milánra. Belsőleg közel sem olyan nyugodt mint Milán volt, de távolról sem annyira sírós, mint Máté. Érdekes lesz később, hogy miben fognak kiütközni a hasonlóságok, és különbségek. 

1 éve vagyok háromgyerekesanyuka. Háromfiús!!!! Remek dolog ám ez, minden nehézségével együtt. 

1 év alatt rengeteg gratulációt kaptam. Ismerősöktől, idegenektől. Máig sokszor megállítanak az utcán  hogy gratuláljanak, és jó egészséget kívánjanak, és rám bízzák, hogy vigyázzak Rájuk nagyon. Sokszor megdicsérik a fiúkat, hogy milyen ügyesek. 

1 év alatt rengetegszer hallottam, hogy:

- Hárman vannak? És mind a magáé? 

- A Legkisebb is fiú?

- Majd a negyedik kislány lesz! 

1 év. Már régen nem olyan babaszagú, de még mindig pihepuha. Már nem csak egy kis csomag, de még mindig bújós. Huncut, gödröcskésmosolyú, négykézlábtrappoló, mindenhová felmászó, mindent a szájába vevő,  lelkesen bababázó, gyöngyözően kacagó, csiklandóstalpú, 8 faggal harapó, tesókkal évődő, mindent széttépő és szétromboló, folytonos figyelmet igénylő, puhatalpú, pihéshajú, Marciszagú. 

Ilyen a mi 1 évesünk!

Imádjuk! A legjobb dolog, hogy Ő is velünk van, hogy van nekünk. 

Boldog születésnapot MarciÚr!!!!

Családlátogatás

Mert hogy ilyen is van az oviban. Máténál nem volt, mert ők decemberben kezdtek, és akkor elmaradt. Eleinte nem is igazán értettem, hogy miért van erre szükség, mire jó ez, valamiféle skatulya, hogy mondjuk kivel érdemes jóban lenni, vagy mit tudom én... de nem... egyáltalán nem erről szólt a dolog. 

Milánhoz tegnap jöttek az óvónénik. És mivel a fiúk zavarukban a kisszobába zárkóztak be, így miután rájuk törtük az ajtót, bekönyörögtük magunkat, rögtön ott is ragadtak. Nem számított a meleg, (délután a kisszoba a legmelegebb a lakásban), nem számított, hogy tulajdonképpen semmi hely nincsen leülni, de még állni sem nagyon ennyi embernek. Szilvi néni segített a fiúknak összerakni egy legoautót, Kati néni ( a fantomkatinéni, akit eddig nem ismertünk, de hétfő óta igen) pedig Marcika dajkálgatása közben Milánról kérdezgetett, hogy mit érdemes róla tudni.

Majd amikor nagy nehezen rávettem őket, hogy üljünk le a nappaliban, mert ott mégiscsak több a hely, és még hideg vizet is tudok hozni, akkor Kati néni a világ legtermészetesebb módján ült le a szőnyeg közepére a gyerekek mellé, Szilvi nénit pedig a Nagyok szórakoztatták, belenéztek a táskájába, és mindenféléről kérdezgették, ami csak eszükbe jutott, Szilvi néni pedig nagyon jól vette az akadályokat, mert szimultán tudott válaszolni mind két gyerek össze miért-tel kezdődő mondatára, és közben csak mosolygott, és mosolygott, és mosolygott, és néha nagyokat kacagott, amikor a fiúk bedobtak valami vicceset. 

Pl. amikor Máté mindenképpen sörrel akarta őket megitatni, és azt állította, hogy mi mindig sört iszunk, ha szomjasak vagyunk. Ami persze így ebben a formában nem igaz ;-) de szemmel láthatóan Szilvinéni sem vette ezt a kijelentést komolyan, csak jót derült rajta. 

Vagy amikor nézegették a kis jegyzetfüzetét, és keresték a névsorban, hogy mi lesz Milán jele. Kérdezte Milántól, hogy te látod már, hogy hová van rajzolva a jeled, Milán persze nem látta. Aztán mutatta neki, hogy hát itt van, tessék, egy szépe házikó. Milán pedig hárított, hogy az ott nem házikó, az egy templom. Neki nem templom lesz a jele. 

Szóval nagyon jó volt, hogy itt voltak. És bár az első szülői után felmerült bennem egy kis kétely, de ez most megint mind szerteoszlott, mert a jelenlétükkel meggyőztek róla, hogy jó kezekbe adom EgyszemMilánomat. Milán is nagyon közvetlen volt velük, nagyon barátkozó. (eleinte Mátés segítséggel persze, mert Máténak hamarabb kinyílik a csiripelője) Milánról is tudtunk kicsit beszélgetni, a kis dolgairól, meg hogy mit szeret csinálni. Úgy láttam, nagyon tetszik nekik Milán strammsága, talpraesettsége, de beszéltünk a kis érzékeny lelkéről is.

A fiúk igazán sajnálták, hogy olyan hamar elmentek az óvónénik. A kapuig kísértük őket, ahol még átbeszélték az autós dolgokat, hogy az óvónéninek miért szuzukija van, és hogy mi most vettünk új autót, a régit meg elvitte egy bácsi, és hogy a szuzukiba hány bicikli fér be, meg hasonló fontosságokat. Hosszasan integettünk utánuk, amíg csak el nem tűntek az utca végén a kanyarban.

Kíváncsian és izgatottan várjuk az ovikezdést :) Most már Milán is!

Csobbanás

Mivel okosan besanszoltuk, hogy a westernparkban majd jó koszosak és izzadtak leszünk, azt terveztük, hogy utána majd megmártózunk a fincsi hűs Tiszában, a Körös-toroknál. Csak hát Kőrös-toroki napok voltak éppen, koncertekkel, fiatal buliznivágyókkal, és mivel a vadnyugatról csak 7 óra körül jöttünk el, így oda már nem nagyon akartunk menni. eléggé kitűntünk volna a tömegből a sokgyerekünkkel:) 

De a fiúk ugyebár nem felejtenek, és hát látták, amikor úszóbugyogót, meg törölközőt pakoltam, ebből pedig ügyesen kilogikázták, hogy itt akkor lesz valami strandolás, tehát nem volt mese, kellett valami vizet keresnünk, amibe belelógatjuk a lábunkat. A vízkeresés azért nem olyan nehéz a Tisza partján, nem is ezzel volt a gond, mert végül a nyári napnak alkonyulatánál megálltunk a kanyargó Tiszánál, öööö nem... a szentesi Tiszánál. Szigorúan láblógatásra. Max. combig. Direkt nem is öltöztünk át.

Igen, tudunk még úgy gondolkodni, mintha gyerektelenek lennénk:)

Mert a láblógatásból természetesen őrült pancsolás és sarazás lett, a fiúk részéről. 

Milán ahogy vizet ért a lába, már farát is nyomban beletolta a vízbe, így gyorsan lekapkodtak magukról rövidnadrágot-pólót, és alsógatyában már trappoltak is befelé. Mire kettőt pislatottunk, addigra már be is épültek mind a ketten egy kétlányos családba, no nem a lányok miatt, csak nekik volt jó nagy vödrük. Nekünk semmink sem volt. 

Mi is beletettük a lábunkat, és még így is frissítő volt, és MorciMarci is pancsolt kicsit. Hát ő aztán teljesen odavolt. 

Nem volt egyszerű kiimádkozni a fiúkat a vízből. sőt... eléggé szülőtpróbáló feladat volt.

Bónuszkép a kis habtestűről :))) (és most nem magamra gondolok ;-))

Alföldi vadnyugat

A hétvége nem csak autóval ismerkedéssel telt természetesen. Már jó ideje tervben volt, hogy ha egyszer Szentesen járunk, akkor majd átugrunk a szomszédos Csongrádra ( illetve Csongrád-Bokrosra), ahol van egy Vadnyugati Város. Most került erre sor, mert az év ebben a szakaszában a hely kiegészül egy kukoricalabirintussal is.  Kint a majdnempusztában, Bokrosról kis földúton kell bemenni két szántás között, és közvetlenül a fóliasátras paprikák mellett már ott is van.

A hely papíron csak 6-ig van nyitva, mi olyan 5 óra magasságában érkeztünk meg, így még éppen elcsíptük a vadnyugati show végét. A legeslegvégét. 

Megérkezésünkkor a sheriffné asszony fogadott bennünket nagyon szívélyesen, és elnavigált bennünket a kukoricásig, ahol a gyerekeknek amellett, hogy ki kellett jutni a labirintusból még pecséteket is kellett gyűjteniük. Majdnem az összeset meg is találtuk. 

A labirintus után maga a sheriff vezetett minket végig az egyes állomások között, és segített a fiúknak végrehajtani a feladatokat. Volt itt tomahawk dobás, mocsárjárás, távolugrás, kis nádlabirintus, lasszózás, patkóhajítás, célbadobás, és természetesen aranymosás is, egy nagyobb pocsolyában, ahol ugyan nem találtunk aranyat, mert már nem volt annyi időnk, de a sheriffnétől kaptunk egy-egy rögöt, hogy ne menjünk haza üres kézzel. A fiúk lelkesen, és becsülettel helyt álltak, és nagyon élvezték. 

Az élvezethez nagyban hozzájárult az is, ahogy a sheriff bánt velük, szórakoztatta őket, viccelt velük. Nagyon értett a gyerekek nyelvén, pikkpakk megtalálta velük a közös hangot. Ugyanez elmondható a feleségére is. És az egész hely, a maga egyszerűségével, ötletességével attól lett igazán jó és szórakoztató, mert ez a házaspár tényleg szívvel-lélekkel csinálja, mindenhol ott vannak, jönnek, csinálják, és mosolyognak, mosolyognak, mosolyognak. Nem is végeztünk 6-kor, de nem is sürgettek, hogy most már aztán, ejnyebejnye, mennénk haza mi is.... sőt... 

Az ügyességi feladatokon túl a fiúk csináltak még sólisztgyurmából aranytallért, lehet mindenféle kisállatot simogatni a tengerimalactól a kisbárányig, és tettünk egy kis lovaskocsikört is.  Itt azért kiütközött a gyerekek városiassága, mert Milánt az érdekelte a legjobban, hogy hol kell a lovaskocsiba benzint tenni.

 Nagyon jól éreztük magunkat. Mivel mi későn mentünk a meleg miatt, így durván 2 órát töltöttünk ott, de ez szinte elröpült, és a gyerekek tudtak volna még maradni, és még egyszer dobni, és még egyszer labirintusozni, mocsarazni... 

Szerintem jó kis délutáni (vagy délelőtti) program. A szülők akár az árnyas padokról is figyelhetik a gyerekeket, egy hideg üdítőt szürcsölve, mert a sheriffházaspár remek bébiszitternek bizonyult.

Az új

Pénteken végre hazakerült az új családtagunk, az új járgány, akinek egyelőre még nincs hivatalosan elfogadott anyakönyvezett neve. Feri hívja valahogy, ami nekem nagyon nem tetszik, és nem akarom, hogy úgy hívja, de egyelőre én sem tudtam semmi érdemlegessel előrukkolni, én egyelőre II. Mihálynak hívom. Mert az olyan előkelő, mint ő maga. Aztán majd alakul.

A hétvégén meg is volt az első próbaútja, ahol remekül szerepelt, pedig volt hőség, meg volt nagy forgalom a repülőnap miatt, de ő csak úgy suhant az úton, harapta az aszfaltot, imádtuk.