Ovibamenők

Úgy szeretem, amikor így kézenfogva vonulnak az óvodába:) Olyan aranyosak!!!!

Milánnévnap a Vasúttörténeti parkban

Szombaton volt Milán névnapja. Amilyen nehezen találtunk rá annak idején a nevére, olyan nagyon örülök neki, hogy végül ezt a nevet választottuk neki. Nagyon tetszik nekünk, és nagyon szeretem kimondani Milán, Milcsi, mert úgy simogatja a nyelvemet. És nem mellesleg annyira illik hozzá szerintem!!!!

Nem tartottunk hetedhétországra szóló ünnepséget, nem is szoktunk, Máté pedig mondogatta, hogy igazán süthettem volna egy tortát, de most még csak azt sem sütöttem, a múlt hét olyan zsúfolt volt, hogy eszembe sem jutott, hogy még szombaton is tortát kéne sütnöm.

Ehelyett délelőtt elmentünk a Vasúttörténeti parkba, ahová már jó régen készültünk, mert gondoltuk, hogy a fiúknak nagyon tetszene. És milyen igazunk volt!!!!

Nagy szerencse, hogy nem a gyereknapos hétvégén mentünk, mert így is egész sokat kellett sorbanállni a jegypénztárnál, pedig bent nem volt akkora nagy tömeg. A fiúk persze rögtön a játszóteret rohamozták meg, és ha rajtuk múlt volna, akkor nem is mentünk volna tovább, a kis favonatból alig lehetett őket kikönyörögni. 

De amikor felhívtuk a figyelmüket, hogy kicsit odébb van egy csomó igazi vonat, amire fel lehet mászni, akkor azért már érdekesebbnek bizonyult, és nagy lelkesedéssel másztak fel egyik vonat után a másikra. Az én szememnek mindegyik vonat ugyanolyan volt, de ők akár az összesre fel- és lemásztak volna, ha lett volna erre elég időnk. De mivel nem egész napos, hanem csak egy délelőttös programnak terveztük a bulit, így 5-6-7 vonat után arrébb tereltük a kis vonatvezetőket, és megnéztünk mindenféle vasutas alkatrészeket, meg a hangárban  (?) parkoló vonatokat.
Én persze rutintalanul egy világos nadrágot adtam Milánra, amelynek nagyjából a második percig volt felismerhető az eredeti színe, aztán szép szürkésfeketében pompázott:) De ezzel már igazán nem törődöm, habár még mindig megdöbbent ilyenkor hogy mennyire kezdő tudok lenni. Mentségemre legyen mondva, hogy nem a színét néztem öltözésnél, hanem a vastagságát, ami viszont pont jó volt:)

 

 

A délelőtt abszolút slágere egyértelműen a kerti vasút volt, amire csak a fiúk ültek fel, én pedig a pálya széléről integettem nekik, amíg tudtam. Nagyon tetszett nekik, hogy még alagúton és hídon is átment a kisvonat. 

Milán kipróbált néhány nosztalgiavonatot is, persze innen sem akart leszállni:) (Máté pedig itt épp elkóborolt Apával, így ők ebből kimaradtak) Aztán megnéztük még a terepasztalokat is, ami megint csak nagy siker volt a gyereknél, Milánnak az tetszett a legjobban, amikor  a vonat bement az alagútba, Máténak pedig úgy az egész, de elég sokat elidőzött azon, hogy a kis tűzoltóautóval hogy oltják az égő házat. Itt már Milán eléggé álmos volt, és mivel mindenáron hozzá akart nyúlni a kisvonatokhoz, amit meg nem lehetett, így rövidre zártuk a dolgot és hazafelé indultunk.

Nagyon jól éreztük magunkat, a gyerekeknek is nagyon tetszett. Ennél jobb névnapos ünneplést nem is tudtunk volna kitalálni:) 

Utólag is, és itt is:  

Boldog névnapot Milánka!

Üdv

Hát szóval....
Üdv Nektek, régi és új olvasóim az új helyen!

Remélem sikerül mindenkinek, aki szeretne, idejutni, azaz sikerült mindent jól beállítanom. 

A blog arculata egyelőre folyamatosan változik, és előbb-utóbb az összes tartalom is át fog ide kerülni. Sajnos már egyáltalán nem bízom abban, hogy a freeblogos irományaim megmaradnak az utókornak, és különben is jobban szeretném, ha minden egy helyen lenne. Szóval még erősen alakulóban van a dolog.

Mindenesetre:

Isten hozott Benneteket!

26

Hogy mennyire telik az idő, azt leginkább csak akkor veszem észre, amikor időről-időre meg kell jelennem vagy egy orvosi ellenőrzésen, vagy vérvételen, vagy védőnős találkozáson. Most is egy ilyenen vagyok túl, tegnap este voltam a szokásos orvosi kontrollon, úgyhogy megint megvilágosodtam, hogy

• - úristen már a 26-dik hetet is betöltöttem
• - akkor nem véletlenül kezdtem el rohamosan pocakotnöveszteni
• - ha ilyen tempóban haladunk, akkor alig már vissza valami a 2in1-ből
• - és egyébként is ÚRISTEN!!!!!!

Azt is megtudtam, jobb később mint soha, hogy a 26-28 hetes méhszájvizsgálat kimagaslóan fontos, mert ilyenkor már lehet következtetni a hátralévő hetek milyenségére. Egész addig amíg ez a kimagaslóan fontos kifejezés el nem hagyta a doki száját, eszembe sem jutott, hogy bármi probléma is lehetne... szerencsére nincs is.

Megbeszéltük, hogy szuper a vércukrom, szuper a vérképem, (csak vasat kell igazából pótolni, de az természetes), és a vérnyomásom  még mindig negatív csúcsokat döntöget. Bezzeg, ha akkor mérnénk, amikor tajtékzok itthon, mert a fiúk se nem látnak, se nem hallanak, kiabálnak, időthúznak, nem fognak szót, stb.... na akkor lehet hogy rögtön kapnék egy kórházi ágyat. De hát nem akkor mérjük, akkor még én sem merem megmérni itthon, hanem akkor mérjük, amikor kényelmesen ücsörgök az alagsori folyosón a bőrkanapén könyvvel a kezemben, és élvezem a rámtelepedő csendet és nyugalmat. Így persze hogy nem éri el a vérnyomásom a mérhető szintet:)

Vetettünk egy pillantást a Bentlakóra is, aki köszönte szépen, de a kezét még mindig a feje mellett-előtt tartja, és egyébként is este volt már, hagyjuk békén, de azért annyit sikerült megállapítani, hogy mind a buksija, mind a combcsontja pontosan a korának megfelelő nagyságú, és az ilyenolyan hegeim is jól bírják, úgyhogy minden a legnagyobb rendben. (Azt egyébként mindig megjegyzi a doki, hogy milyen jó a sebgyógyulási hajlamom, vagy mim, mert nagyon szépek a sebhelyeim, szerinte alig látszanak. Én meg nem tudom másnak milyen, és milyennek kéne lenni, úgyhogy csak bambán bólogatok, hogy biztos úgy van)

De hogy hogy is vagyok mostanában....

Elsőnek pompom meséje ugrik be, ahogy szépen ringatózik az ágon föl meg le. Valahogy én is egy ilyen szinuszgörbén mozgok föl meg le, csak néha olyan, mintha  ennek a görbének valaki rángatná a végét, és azok a  bizonyos fölmegle-k igen sűrűn tudják egymást váltani.

Kétségkívül ezt a terhességemet viselem a legnehezebben. Érzem, hogy nehezedem, hogy lassulok, hogy fáradok, és ezzel egyidejűleg nyűgössé, türelmetlenné válok. Mert érzem, hogy jó lenne most csak úgy feküdni, és nem csinálni semmit, de az agyam másik felében pedig ott vannak még az aznapi teendők, vacsora-fürdés-satöbbi-satöbbi- és hol van még az, amikor végre mindketten alszanak....

Maga ez a nyári terhesség is fura... én a télikabátos-pulóveres pocakosodáshoz vagyok szokva....

És hogy kicsit pótoljam a lemaradásaimat próbáltam egy úgyahogy hiteles pocakfotót összehozni... fél sikerrel. A képről sajnos a fejem lemaradt, de mivel csúnyán benne voltunk már az ebédidőben, így nem volt időm/energiám/kedvem újat csinálni.

Esténként most már sokat gondolok arra, hogy milyen lesz majd vajon a Legkisebb... hogy milyen jó lesz  majd a 3 szuszogó kisbuksin végignézni lefekvés előtt.

Hogy hogyan fognak a hétköznapjaink zajlani, arra igazából sosem gondolok. Egyrészt azért, mert elképzelésem sincsen. Másrészt meg azért mert még ha lenne is, akkor sem úgy fog történni semmi, ahogy azt elképzeltem, annak meg minek képzeljem el. Mivel eddig 2 gyerekből 2 totál különböző habitusút kaptam, ezért nem tudom azt mondani, hogy majd úgy csinálom ahogy Mátéval/Milánnal, mert Vele majd nyilván úgy fogom csinálni, ahogy neki jó. Persze az adott keretek között, úgy hogy a Nagyok se lássák ennek a kárát. Milán nagyon szépen, mondhatni hang nélkül  belesimult az életünkbe, és csak remélni tudom, hogy majd most sem lesz ez nagyon másként. Szóval a "húúú hogy fogod bírni?" típusú kérdésekre nagyjából azt szoktam válaszolni, hogy nyilván úgy ahogy eddig. Próbálok nem problémát csinálni az olyan dolgokból, amit úgyis meg kell tenni, mint pl. a boltbamenés, vagy elhozni Mátét az oviból, amit úgyis nekem kell megcsinálni, és ha két gyerekkel, akkor kettővel, ha hárommal, akkor hárommal. Hogy pontosan hogy fog zajlani, azt úgyis ott és akkor kell majd kitalálnom. Nyilván lesznek nehéz köreink, vitáink és nézeteltéréseink, de ezek most is vannak, ezeknek a kezelését folyamatosan tanulom. Hol jobban sikerül, hol teljesen csődöt mondok. Szóval nincsenek illúzióim. Nem gondolom, hogy 3 gyerekkel majd habosbabos cukormázas lesz minden egyes hétköznapunk, most sem az, de minden napunkban van valami jó, valami vicces, valami megmosolyogtató, valami szívetmelengető, amiért megéri csinálni.

És este lefekvés előtt már csak ezekre a pillanatokra tudok gondolni.

Anyák napja

Kicsit késve, (mert az óvónénink a múlt héten beiratkoztatott), de persze a miovinkban is volt anyák napi ünnepség, egy kicsit évzáróval is összevonva, mert olyan itt nincsen, így mellbedobással teljes stábbal jelentünk meg az ünnepségen. Lassan már tényleg gáz, hogy 3 háznyira lakunk az ovitól, mégis mindig én/mi érkezünk utolsónak. Szergény Máté már kicsit parázott is, hogy nem lesz ünneplőse, mert azt délután vittem neki, nehogy már nap közben felvegye. Képes rá:) Szóval kicsit megszeppenve fogadott, de aztán kicsit sikerült helyrerázódnia, bár ilyenfajta közszereplésen még nem vett részt sosem, gondolom ezt is frusztrálta kicsit. (A tavalyi anyáknapját ki kellett hagynunk, mert akkor voltunk Franciaországban:( )

A gyerekek nagyon aranyosak voltak:)))) Az elején mondókáztak-énekeltek egy keveset, majd előadtak egy kis mesét, amiben Máté a Csalóka Róka volt. Mindenkinek volt fejdísze, hogy milyen állat. Ez a fejdíszesdi nagyon tetszett nekik, az óvónéni azt mondta, hogy végül már csak akkor lehetett őket rávenni a próbára, ha rajtuk volt a fejdísz.

Aztán énekeltek anyáknapjásat, meg mondtak verset külön a nagymamáknak, és külön az anyukáknak.

Osvát Erzsébet: Meséltél és meséltél

Velem voltál örömömben,
velem voltál bajban,
velem voltál, ha sírtam,
velem, ha kacagtam.
Meséltél és meséltél
igazakat, szépet,
kívántam, hogy a meséd
sose érjen véget.
Mit adtam én cserébe?
Te azt sose kérted,
de talán a két szemem
elárulta néked.

A bulit pedig egy kis zsúrral zártuk. A gyerekek, Milánnal az élen, megrohamozták a sütis-üdítős asztalt, és el sem mozdultak onnan amíg volt róla mit enni. Milán pedig folyton odacsapódott valamelyik nagymama mellé, akivel szorgosan töltette magának a gyümölcslevet.

Ezt a kefíres-meggyes sütit a gyerekek sütötték délelőtt, és nagyon finom volt:)

Ezt pedig Máté rajzolta!!!!!! Én vagyok rajta:)))) Ha valakinek esetleg nem lenne ismerős:)

Megint állatkertes

Máté tegnap este azt találta ki, hogy menjünk ma állatkertbe. És mivel egyébként is gondolkoztam valami délelőtti programon, mert Ferinek ma is dolgoznia kellett, és nem volt kedvem ahhoz, hogy szétszedessem a fiúkkal a lakást, így beleegyeztem, jó menjünk. Mondjuk szerintem Máté tudja nagyon jól, hogy egy állatkerti délelőttre nem olyan nehéz engem rábeszélni:) Egy feltételem volt csak, hogy fogadjanak szót, és ne kelljen velük minden sarkon vitáznom, hogy akkor most jobbra vagy balra, vagy merre menjünk. Hát persze hogy beleegyeztek:) Mi mást tettek volna?

Így aztán fél 10 tájban már ott is voltunk az állatkert kapujában, ahonnan kisebb tortúra árán végül be tudtuk könyörögni Milánt, a járdán ugyanis egy Dörmi kismackó kerekezett, és Dörmi piskótát osztogatott a gyerekeknek. Mi is kaptunk persze, de Milánt úgy gondolta, hogy neki még jár:) De aztán csak bejött.

Máté nagy szerencséjére, az felújítások miatt, most a másik kapun is be lehetett menni, és így pont a vizilovaknál toppantunk be, ami még mindig Máté kedvence. Már-már vicces, hogy mennyire odavan ezekért a böszmenagy jószágokért, amikből ráadásul alig-alig sikerül elcsípnünk valamit is, mert mindig a víz alatt hűsölnek. Most is.

Mindent összevetve ez  volt az egyik legjobb állatkerti látogatásunk. A fiúk egész korrektül viselkedtek, sőt azt is mondhatom hogy tök jók voltak, és nagyon élvezték. Most már Milán is. Bár ő mindig az előző állathoz akart visszamenni, és ha rajta múlt volna szerintem még most is az elefántoknál ácsorgunk:) Végül egész sok mindent láttunk, pl. azt is, hogy hogy iszik a zsiráf, amit eddig még sosem, (nekem még mindig a zsiráf a kedvencem), vagy azt hogy a nemrégiben szülinapos kistigrisek hogy harcolnak a vízben (félelmetes volt). A fiúk szétosztottak 2 zacskó állateledelt a kecskék között, ők maguk pedig benyomtak egy-egy perecet.

Hazafelé kábé úgy néztünk ki, mint akik a krumpliföldről jönnek, csatakosra izzadtunk az addigra tűző napon, és tetőtől-talpig fekete porral voltunk beborítva. Szerencse (?) hogy zörgős trolival jöttünk, ahogy Máté hívja a régi rossz trolikat. Így nem koszoltunk össze semmit.

Jó volt nagyon!

A vizet ivó zsiráf után a másik kedvencem a fürdő pelikán:

Védőnős

A minap délelőttre vártuk a védőnőt. Lemondtunk minden délelőtti programunkat, intéznivalónkat, és Máté ovibatranszportálása után spuriztunk haza Milánnal, hogy legyen még időnk egy relatív nyugis reggelire, és még egy úgyahogy tiszta udvar, rendes ház-at is tudjunk prezentálni.

A védőnő persze nem ért oda a megbeszélt időre, hanme egy erős másfél órás csúszással toppant be, éppen akkor amikor Milánt már csak egy hajszál választotta el az igazak álmától, én pedig az ebédem felét sem tudtam még magam mögött. Milán persze rögtön éber üzemmódba kapcsolt, én pedig félretettem az ebédemet.

De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy az eddigiektől eltérően ki kellett töltenem egy pszichológiai tesztet (!!!), amit most vezettek be,és minden kismamának ki kell töltenie. Egy jó féloldalnyi meghatározást kellett 1-4ig (soha-ritkán-gyakran-mindig) pontozni, hogy szerintem mi a jellemző rám, majd ezt a védőnőnek kell kiértékelnie, és ennek fényében folytatni a terhesgondozást. Hát nem mondom, hogy néha nem kerülgetett a nevetés, amikor a meghatározásokat olvastam, de próbáltam erősen koncentrálni, annak ellenére, hogy Milán a toll végét rángatta, hogy ő is karikázni akar. Szerintem azt hitte, hogy Luxorozunk, mert akkor szoktak segíteni karikázni:)

Ilyen pontok voltak benne:

- mennyire érzi magát kimerültnek/kialvatlannak

- előfordul olyan, hogy sírnom kell

- hajlamos vagyok beleveszni a mindennapi problémákba (vagy valami ilyesmi)

stb.stb... nem emlékszem már, de ilyen jellegűek voltak.

Sajnos idő hiányában, és mert még a védőnő maga sem tudta, hogyan is kellene  kiértékelni, az eredményhirdetés a következő találkozásunkra maradt. És mivel Milán már nagyon kezdett szétesni azt sem tudtam megkérdezni, hogy mik a következmények ha esetleg az jön ki hogy krónikus vagy. Mit fognak, mit tudnak csinálni??? Mi van ha azt jön ki hogy abszolút alkalmatlan vagyok az anyaságra?  És ezt így kell majd megtudnom, amikor már a harmadik gyerekem is hamarosan megszületik? Talán jobb lett volna, ha pár évvel korábban derül ez ki....

Egy szó mint száz... nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit hoznak ki belőle. Lehet hogy egy látens baltás gyilkos lakozik bennem....

És bár nem tartozik szervesen ide, de azért felvésem ide, hogy túl vagyok a terheléses vércukorvizsgálaton is, amitől mindig úgy félek mint az fene, meg utálok is 2 órát a folyosón ücsörögni éhen-szomjan, de végül mindig túlélem valahogy, és végül az eredmény is mindig jó, most is :-) Úgyhogy a hátralévő röpke 3 hónapot vígan és dalolva, fagyitnyalva tölthetem!!!!

Az idő még mindig rohan

Érdekes, hogy az évek múlásával folyamatosan változik az időhöz való hozzáállásom. Emlékszem, amikor még kisiskolás voltam, akkor egy nyári szünet is olyan nagyon hosszú volt, hogy augusztusban már tényleg vártam az iskolát. (Stréber voltam, na!) Aztán a szünetnyi idő valahogy lecsökkent, de még mindig lassan telt az év többi része, és volt idő megélni a napokat.

Valamikor a gyerekek születésével egy időben kezdtem elcsúszni, és azóta egyre gyakrabban érzem, hogy csak lavírozom, mert rohannak  a napok, és még ha nincs is semmi extra programunk vagy teendőnk, akkor is a napi rutinnal úgy el tudjuk tölteni a napot, hogy sokszor már csak azt veszem észre, hogy már megint este van, már megint hétvége, már megint nyár-születésnap-karácsony, stb...

És este amikor egymás mellett szuszmákolnak az ágyon, arra várva, hogy valaki az ágyukba toloncolja őket, akkor látom csak igazán, hogy mennyire nagyok már! Hogy az egyik már majdnem lelóg a kanapéról, vagy már le is lóg, a másik pedig már majdnem akkora mint az egyik. És ilyenkor a büszkeség mellett, hogy milyen szépek, milyen nagyok, milyen aranyosak, rögtön a második gondolatom az, hogy mikor lettek ekkorák???? Komolyan!!!! Még Máté is csak most született!!!!!

De hogy miért is eszmefuttatok most sokadszorra erről.... azért mert ezen a héten vannak mifelénk az ovis beiratkozások, és bár az esélytelenek nyugalmával indulunk, ma reggel miután lepasszoltuk Mátét az oviban, felmentünk Milánnal és a tisztesség kedvéért jelentkeztünk az oviba. Persze nem fogják felvenni, mert mifelénk a decemberieknek nullánál is kevesebb esélyük van, de akkor is. Hogy milyen is az ovihelyzet nálunk, abba most nem mennék bele, elég csak annyit mondanom, hogy a mi ovinkban 40akárhány hely ürül meg az idén, amire csak tegnap több mint 60-an jelentkeztek. No de mindegy.

Mátéval valahogy egész másként éltem meg, akkor kicsit csalódásként éltem meg, hogy mindenki ovis lesz csak ő nem. Most ez egyáltalán nem aggaszt, pedig Milán a szobatisztaságot leszámítva sokkal jobban óvodaérett mint Máté volt hasonló korúan. Mondta is Ibolya néni, aki Máté óvónénije és ő intézi a felvételes dolgokat is, hogy milyen kár hogy nem tudja felvenni Milcsit, mert látszik rajta, hogy mennyire szociális és közvetlen. A véleményébe azon kívül hogy ismeri már azóta mióta Máté ovis, gondolom az is belejátszott, hogy az irodában töltött kb.5 perc alatt Milán lepakolt egy fél polcot, belenézett 2 fiókba, és kibontott 2 nemnekivaló iratos dobozt, majd elénekelte az "esik az eső hajlik a vesszőt", és búcsúzásképpen még belekóstolt volna Ibolya néni kávéjába is:) Szóval teljesen otthon érezte magát.

De hát ez van! Legalább addig amíg itthon van, addig gondolhatom azt hogy ő még kicsi. még ha valójában nem is az.

(És most már én is erősen gondolkodom, hogy lecserélem a freeblogot valami másra, mert már úúúúúgy unom, hogy valami sosem működik rendesen!!!! És ezt vehetik fenyegetésnek is akár!)

Milán énekel

Végre, végre sikerült kameravégre kapnom, ahogy Milán énekel. Egész ideáig hiába könyörögtem, ígérgettem, zsaroltam, hogy énekelje már el csak egyszer a szúrós gombócot, nem, nem és nem, kamerába nem volt hajlandó megtenni. Tegnap reggel azonban Mátéval kiegészülve legalább egy fél óráig mást se daloltak a sündisznót. Végül már olyan volt mintha végtelenített szalagot tettek volna be, és hiába javasoltam nekik más jobbnál-jobb mondókát gyakorlatilag rám sem hederítettek.

Lesifotók

Hogy mennyire nem vagyok mostanában nagy formában írás terén sem, az az utóbbi hetek bejegyzéseinek sűrűségén és eszmei értékén igen könnyen lemérhető. Nem tudom... valahogy nem jönnek a szavak, ha meg jönnének, akkor azt a nálunk uralkodó őskáosz nagyon gyorsan belémfojtja. No de lesz ez még így se....

És nem, nem a városunkban Die Hard-ot forgató Bruce Willist kaptuk lencsevégre, pedig milyen jó is lenne:))) Hanem a legkisebb Kiskirályfinkat próbáltuk szereplésre bírni és ma végre sikerült eljutnunk 4D-re. A feladat persze legalább annyira volt lehetetlen küldetés, mint B.W-ről egy lesifotó, de mi dacoltunk az elemekkel és csakazértis szembementünk az árral.

Mert bár annyit variáltunk, hogy találjunk egy mindenkinek jó időpontot, amikor a gyerekek is elviselhető üzemmódban tudnak működni, és Feri sem dolgozik, rajtunk kívülálló okok miatt mégiscsak akkor sikerült sorra kerülnünk, amikor már a fiúk már épp szétesőben voltak. Mondjuk arra, hogy a rendelő előtti játszósarokban tűzoltósat játszanak még lett volna energiájuk dögivel, de ahhoz hogy 20 percet üljenek egy kanapén relatív nyugiban, arra már nem futotta, így aztán erősen korlátozták az babamozi élvezhetőségét, és ebben a Legkisebb Ugrifüles is a kezükre játszott, akinek eddigre elege lett a világból, és köszönte szépen de nem kért belőlünk, abból pedig pláne nem, hogy alvásidőben zaklassuk, így az első néhány perc után mindkét kezét az arca elé kulcsolta és ránk se hederített. Majd később, mivel nem értettünk a szóból, nyomatékosításként még a lábait is odahúzta, hogy még véletlenül se zargassuk.

Csak hát nem tudja még, hogy jobb velünk nem packázni, mert úgysem nyugszunk, és végül addig forogtam jobbról-balra és balról-jobbra, míg végül csak sikerült néhány értékelhető képre való mozzanatot elcsípnünk:) és ez a néhány kép nekünk legalább annyit ér, még többet is, mintha B.W.-t sikerült volna lefényképezni, pedig ezekért a képekért nemigen adna egyik bulvárlap sem egy vasat se:)

Így aztán megállapíthattuk, hogy hasonlóan a Nagyokhoz Ő is kis gombócfejű, töpszliorrú, és szerintem pontugyanolyan mint Milánka:))) És most már minden kétséget kizáróan kisfiú, mert a szép kis pofiját nemigen akarta mutogatni, de a kukacát minden oldalról premier plánban láthattuk, olyannyira, hogy a szonográfus nő első mondata rögtön az volt, hogy "csak nem egy harmadik fiúcskával van dolgunk?"

De igen:)

Egész pontosan Vele, íme a mi harmadik kis kincsünk 24 hetes valójában: