Anyák napja

Kicsit késve, (mert az óvónénink a múlt héten beiratkoztatott), de persze a miovinkban is volt anyák napi ünnepség, egy kicsit évzáróval is összevonva, mert olyan itt nincsen, így mellbedobással teljes stábbal jelentünk meg az ünnepségen. Lassan már tényleg gáz, hogy 3 háznyira lakunk az ovitól, mégis mindig én/mi érkezünk utolsónak. Szergény Máté már kicsit parázott is, hogy nem lesz ünneplőse, mert azt délután vittem neki, nehogy már nap közben felvegye. Képes rá:) Szóval kicsit megszeppenve fogadott, de aztán kicsit sikerült helyrerázódnia, bár ilyenfajta közszereplésen még nem vett részt sosem, gondolom ezt is frusztrálta kicsit. (A tavalyi anyáknapját ki kellett hagynunk, mert akkor voltunk Franciaországban:( )

A gyerekek nagyon aranyosak voltak:)))) Az elején mondókáztak-énekeltek egy keveset, majd előadtak egy kis mesét, amiben Máté a Csalóka Róka volt. Mindenkinek volt fejdísze, hogy milyen állat. Ez a fejdíszesdi nagyon tetszett nekik, az óvónéni azt mondta, hogy végül már csak akkor lehetett őket rávenni a próbára, ha rajtuk volt a fejdísz.

Aztán énekeltek anyáknapjásat, meg mondtak verset külön a nagymamáknak, és külön az anyukáknak.

Osvát Erzsébet: Meséltél és meséltél

Velem voltál örömömben,
velem voltál bajban,
velem voltál, ha sírtam,
velem, ha kacagtam.
Meséltél és meséltél
igazakat, szépet,
kívántam, hogy a meséd
sose érjen véget.
Mit adtam én cserébe?
Te azt sose kérted,
de talán a két szemem
elárulta néked.

A bulit pedig egy kis zsúrral zártuk. A gyerekek, Milánnal az élen, megrohamozták a sütis-üdítős asztalt, és el sem mozdultak onnan amíg volt róla mit enni. Milán pedig folyton odacsapódott valamelyik nagymama mellé, akivel szorgosan töltette magának a gyümölcslevet.

Ezt a kefíres-meggyes sütit a gyerekek sütötték délelőtt, és nagyon finom volt:)

Ezt pedig Máté rajzolta!!!!!! Én vagyok rajta:)))) Ha valakinek esetleg nem lenne ismerős:)

Megint állatkertes

Máté tegnap este azt találta ki, hogy menjünk ma állatkertbe. És mivel egyébként is gondolkoztam valami délelőtti programon, mert Ferinek ma is dolgoznia kellett, és nem volt kedvem ahhoz, hogy szétszedessem a fiúkkal a lakást, így beleegyeztem, jó menjünk. Mondjuk szerintem Máté tudja nagyon jól, hogy egy állatkerti délelőttre nem olyan nehéz engem rábeszélni:) Egy feltételem volt csak, hogy fogadjanak szót, és ne kelljen velük minden sarkon vitáznom, hogy akkor most jobbra vagy balra, vagy merre menjünk. Hát persze hogy beleegyeztek:) Mi mást tettek volna?

Így aztán fél 10 tájban már ott is voltunk az állatkert kapujában, ahonnan kisebb tortúra árán végül be tudtuk könyörögni Milánt, a járdán ugyanis egy Dörmi kismackó kerekezett, és Dörmi piskótát osztogatott a gyerekeknek. Mi is kaptunk persze, de Milánt úgy gondolta, hogy neki még jár:) De aztán csak bejött.

Máté nagy szerencséjére, az felújítások miatt, most a másik kapun is be lehetett menni, és így pont a vizilovaknál toppantunk be, ami még mindig Máté kedvence. Már-már vicces, hogy mennyire odavan ezekért a böszmenagy jószágokért, amikből ráadásul alig-alig sikerül elcsípnünk valamit is, mert mindig a víz alatt hűsölnek. Most is.

Mindent összevetve ez  volt az egyik legjobb állatkerti látogatásunk. A fiúk egész korrektül viselkedtek, sőt azt is mondhatom hogy tök jók voltak, és nagyon élvezték. Most már Milán is. Bár ő mindig az előző állathoz akart visszamenni, és ha rajta múlt volna szerintem még most is az elefántoknál ácsorgunk:) Végül egész sok mindent láttunk, pl. azt is, hogy hogy iszik a zsiráf, amit eddig még sosem, (nekem még mindig a zsiráf a kedvencem), vagy azt hogy a nemrégiben szülinapos kistigrisek hogy harcolnak a vízben (félelmetes volt). A fiúk szétosztottak 2 zacskó állateledelt a kecskék között, ők maguk pedig benyomtak egy-egy perecet.

Hazafelé kábé úgy néztünk ki, mint akik a krumpliföldről jönnek, csatakosra izzadtunk az addigra tűző napon, és tetőtől-talpig fekete porral voltunk beborítva. Szerencse (?) hogy zörgős trolival jöttünk, ahogy Máté hívja a régi rossz trolikat. Így nem koszoltunk össze semmit.

Jó volt nagyon!

A vizet ivó zsiráf után a másik kedvencem a fürdő pelikán:

Védőnős

A minap délelőttre vártuk a védőnőt. Lemondtunk minden délelőtti programunkat, intéznivalónkat, és Máté ovibatranszportálása után spuriztunk haza Milánnal, hogy legyen még időnk egy relatív nyugis reggelire, és még egy úgyahogy tiszta udvar, rendes ház-at is tudjunk prezentálni.

A védőnő persze nem ért oda a megbeszélt időre, hanme egy erős másfél órás csúszással toppant be, éppen akkor amikor Milánt már csak egy hajszál választotta el az igazak álmától, én pedig az ebédem felét sem tudtam még magam mögött. Milán persze rögtön éber üzemmódba kapcsolt, én pedig félretettem az ebédemet.

De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy az eddigiektől eltérően ki kellett töltenem egy pszichológiai tesztet (!!!), amit most vezettek be,és minden kismamának ki kell töltenie. Egy jó féloldalnyi meghatározást kellett 1-4ig (soha-ritkán-gyakran-mindig) pontozni, hogy szerintem mi a jellemző rám, majd ezt a védőnőnek kell kiértékelnie, és ennek fényében folytatni a terhesgondozást. Hát nem mondom, hogy néha nem kerülgetett a nevetés, amikor a meghatározásokat olvastam, de próbáltam erősen koncentrálni, annak ellenére, hogy Milán a toll végét rángatta, hogy ő is karikázni akar. Szerintem azt hitte, hogy Luxorozunk, mert akkor szoktak segíteni karikázni:)

Ilyen pontok voltak benne:

- mennyire érzi magát kimerültnek/kialvatlannak

- előfordul olyan, hogy sírnom kell

- hajlamos vagyok beleveszni a mindennapi problémákba (vagy valami ilyesmi)

stb.stb... nem emlékszem már, de ilyen jellegűek voltak.

Sajnos idő hiányában, és mert még a védőnő maga sem tudta, hogyan is kellene  kiértékelni, az eredményhirdetés a következő találkozásunkra maradt. És mivel Milán már nagyon kezdett szétesni azt sem tudtam megkérdezni, hogy mik a következmények ha esetleg az jön ki hogy krónikus vagy. Mit fognak, mit tudnak csinálni??? Mi van ha azt jön ki hogy abszolút alkalmatlan vagyok az anyaságra?  És ezt így kell majd megtudnom, amikor már a harmadik gyerekem is hamarosan megszületik? Talán jobb lett volna, ha pár évvel korábban derül ez ki....

Egy szó mint száz... nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit hoznak ki belőle. Lehet hogy egy látens baltás gyilkos lakozik bennem....

És bár nem tartozik szervesen ide, de azért felvésem ide, hogy túl vagyok a terheléses vércukorvizsgálaton is, amitől mindig úgy félek mint az fene, meg utálok is 2 órát a folyosón ücsörögni éhen-szomjan, de végül mindig túlélem valahogy, és végül az eredmény is mindig jó, most is :-) Úgyhogy a hátralévő röpke 3 hónapot vígan és dalolva, fagyitnyalva tölthetem!!!!

Az idő még mindig rohan

Érdekes, hogy az évek múlásával folyamatosan változik az időhöz való hozzáállásom. Emlékszem, amikor még kisiskolás voltam, akkor egy nyári szünet is olyan nagyon hosszú volt, hogy augusztusban már tényleg vártam az iskolát. (Stréber voltam, na!) Aztán a szünetnyi idő valahogy lecsökkent, de még mindig lassan telt az év többi része, és volt idő megélni a napokat.

Valamikor a gyerekek születésével egy időben kezdtem elcsúszni, és azóta egyre gyakrabban érzem, hogy csak lavírozom, mert rohannak  a napok, és még ha nincs is semmi extra programunk vagy teendőnk, akkor is a napi rutinnal úgy el tudjuk tölteni a napot, hogy sokszor már csak azt veszem észre, hogy már megint este van, már megint hétvége, már megint nyár-születésnap-karácsony, stb...

És este amikor egymás mellett szuszmákolnak az ágyon, arra várva, hogy valaki az ágyukba toloncolja őket, akkor látom csak igazán, hogy mennyire nagyok már! Hogy az egyik már majdnem lelóg a kanapéról, vagy már le is lóg, a másik pedig már majdnem akkora mint az egyik. És ilyenkor a büszkeség mellett, hogy milyen szépek, milyen nagyok, milyen aranyosak, rögtön a második gondolatom az, hogy mikor lettek ekkorák???? Komolyan!!!! Még Máté is csak most született!!!!!

De hogy miért is eszmefuttatok most sokadszorra erről.... azért mert ezen a héten vannak mifelénk az ovis beiratkozások, és bár az esélytelenek nyugalmával indulunk, ma reggel miután lepasszoltuk Mátét az oviban, felmentünk Milánnal és a tisztesség kedvéért jelentkeztünk az oviba. Persze nem fogják felvenni, mert mifelénk a decemberieknek nullánál is kevesebb esélyük van, de akkor is. Hogy milyen is az ovihelyzet nálunk, abba most nem mennék bele, elég csak annyit mondanom, hogy a mi ovinkban 40akárhány hely ürül meg az idén, amire csak tegnap több mint 60-an jelentkeztek. No de mindegy.

Mátéval valahogy egész másként éltem meg, akkor kicsit csalódásként éltem meg, hogy mindenki ovis lesz csak ő nem. Most ez egyáltalán nem aggaszt, pedig Milán a szobatisztaságot leszámítva sokkal jobban óvodaérett mint Máté volt hasonló korúan. Mondta is Ibolya néni, aki Máté óvónénije és ő intézi a felvételes dolgokat is, hogy milyen kár hogy nem tudja felvenni Milcsit, mert látszik rajta, hogy mennyire szociális és közvetlen. A véleményébe azon kívül hogy ismeri már azóta mióta Máté ovis, gondolom az is belejátszott, hogy az irodában töltött kb.5 perc alatt Milán lepakolt egy fél polcot, belenézett 2 fiókba, és kibontott 2 nemnekivaló iratos dobozt, majd elénekelte az "esik az eső hajlik a vesszőt", és búcsúzásképpen még belekóstolt volna Ibolya néni kávéjába is:) Szóval teljesen otthon érezte magát.

De hát ez van! Legalább addig amíg itthon van, addig gondolhatom azt hogy ő még kicsi. még ha valójában nem is az.

(És most már én is erősen gondolkodom, hogy lecserélem a freeblogot valami másra, mert már úúúúúgy unom, hogy valami sosem működik rendesen!!!! És ezt vehetik fenyegetésnek is akár!)

Milán énekel

Végre, végre sikerült kameravégre kapnom, ahogy Milán énekel. Egész ideáig hiába könyörögtem, ígérgettem, zsaroltam, hogy énekelje már el csak egyszer a szúrós gombócot, nem, nem és nem, kamerába nem volt hajlandó megtenni. Tegnap reggel azonban Mátéval kiegészülve legalább egy fél óráig mást se daloltak a sündisznót. Végül már olyan volt mintha végtelenített szalagot tettek volna be, és hiába javasoltam nekik más jobbnál-jobb mondókát gyakorlatilag rám sem hederítettek.

Lesifotók

Hogy mennyire nem vagyok mostanában nagy formában írás terén sem, az az utóbbi hetek bejegyzéseinek sűrűségén és eszmei értékén igen könnyen lemérhető. Nem tudom... valahogy nem jönnek a szavak, ha meg jönnének, akkor azt a nálunk uralkodó őskáosz nagyon gyorsan belémfojtja. No de lesz ez még így se....

És nem, nem a városunkban Die Hard-ot forgató Bruce Willist kaptuk lencsevégre, pedig milyen jó is lenne:))) Hanem a legkisebb Kiskirályfinkat próbáltuk szereplésre bírni és ma végre sikerült eljutnunk 4D-re. A feladat persze legalább annyira volt lehetetlen küldetés, mint B.W-ről egy lesifotó, de mi dacoltunk az elemekkel és csakazértis szembementünk az árral.

Mert bár annyit variáltunk, hogy találjunk egy mindenkinek jó időpontot, amikor a gyerekek is elviselhető üzemmódban tudnak működni, és Feri sem dolgozik, rajtunk kívülálló okok miatt mégiscsak akkor sikerült sorra kerülnünk, amikor már a fiúk már épp szétesőben voltak. Mondjuk arra, hogy a rendelő előtti játszósarokban tűzoltósat játszanak még lett volna energiájuk dögivel, de ahhoz hogy 20 percet üljenek egy kanapén relatív nyugiban, arra már nem futotta, így aztán erősen korlátozták az babamozi élvezhetőségét, és ebben a Legkisebb Ugrifüles is a kezükre játszott, akinek eddigre elege lett a világból, és köszönte szépen de nem kért belőlünk, abból pedig pláne nem, hogy alvásidőben zaklassuk, így az első néhány perc után mindkét kezét az arca elé kulcsolta és ránk se hederített. Majd később, mivel nem értettünk a szóból, nyomatékosításként még a lábait is odahúzta, hogy még véletlenül se zargassuk.

Csak hát nem tudja még, hogy jobb velünk nem packázni, mert úgysem nyugszunk, és végül addig forogtam jobbról-balra és balról-jobbra, míg végül csak sikerült néhány értékelhető képre való mozzanatot elcsípnünk:) és ez a néhány kép nekünk legalább annyit ér, még többet is, mintha B.W.-t sikerült volna lefényképezni, pedig ezekért a képekért nemigen adna egyik bulvárlap sem egy vasat se:)

Így aztán megállapíthattuk, hogy hasonlóan a Nagyokhoz Ő is kis gombócfejű, töpszliorrú, és szerintem pontugyanolyan mint Milánka:))) És most már minden kétséget kizáróan kisfiú, mert a szép kis pofiját nemigen akarta mutogatni, de a kukacát minden oldalról premier plánban láthattuk, olyannyira, hogy a szonográfus nő első mondata rögtön az volt, hogy "csak nem egy harmadik fiúcskával van dolgunk?"

De igen:)

Egész pontosan Vele, íme a mi harmadik kis kincsünk 24 hetes valójában:

A Gellért-hegyen

Úgy tűnik, ezen a hétvégén hegyes hangulatunk van, a János-hegy után most a Gellért-hegyen voltunk, és kicsit turistáskodtunk a városunkban. Eszembe is jutott egy régi nóta, ez, hogyha korábban tudtam volna, hogy ilyen hegydömping lesz nálunk, akkor akár ezzel is indíthattam volna a bejegyzést:)

Azért meg kell hagyni, hogy kicsit elvonatkoztatunk a hétköznapoktól, a rohanástól, a zsúfoltságtól, és tényleg próbáljuk kicsit kívülről nézni a várost, mintha csak néhány napra jöttünk volna ide, akkor igazán szép fővárosunk van.  A Gellért-hegyről lenézve szerintem azért elég ütős látványt kapunk, a várost kettészelő Duna a hídjaival, a Vár, a Parlament, a Bazilika, a Budai hegyek látványa mindenképpen toplistás. Nem véletlenül része a Világörökségnek:)

Persze nem csak bámészkodtunk, bár Máté nagyon szeret így nézelődni, és már tök sok dolgot megismer, és mondja, hogy ott a Lánchíd, ott az Országház, persze a Várat is, szóval vele már lehet jól nézelődni. Milán még inkább hajónéző, meg kaszkadőr, mert minden korláton első dolga lett volna átmászni. Aztán pihenésképpen szédítettek néhány olasz csajt, akik a lépcsőn pihentek, persze csak addig volt nagy szájuk, mármint a fiúknak, amíg nem kellett elmenni mellettük:) Akkor már egy integetésre sem futotta.

Végül uzsonna gyanánt még letoltunk egy-egy jégkrémet is, a fiúk nagy örömére:)

Kisvonattal a János-hegyen

Már régóta tervezzük, hogy majd megyünk vonatozni, mert hogy a fiúk biztos nagyon élveznék, meg mi is, csak ősszel is meg idén is mindig közbejött valami. Vagy az idő volt rossz, vagy valamelyikünk volt beteg, a vonatozás pedig csak tolódott. Egészen mostanáig, amikoris végre minden a kezünkre játszott.

A Normafától mentünk a János-hegyig. Persze Milán elaludt az odafelé vezető autóúton, úgyhogy ő elég kómásan várta a vonatot, ami aztán jól megtömve érkezett, de ez mit sem számított.

A János-hegynél leszálltunk, és gyalog folytattuk tovább. A táv nem olyan vészesen hosszú, és nem is olyan meredek, szóval szóval simán bírták a gyerekek is a hegymenetet, bár néha azért elkezdtek fanyalogni, hogy mennyit kell még menni, meg mikor érünk már oda, de amikor megemlítettem nekik, hogy ha felérünk akkor ott lesz egy játszótér, akkor máris erőre kaptak.

Találkoztunk egy siklóval is, (szerintem sikló, de egyébként bármi lehet, mert nem értek hozzá), ami Máté szerint BIZTOS hogy NEM sikló, mert ennek nincsen kereke. A siklónak meg van. Mármint a Budavárinak, amit Máté egész eddig ismert.

Ahhoz persze volt kellően elég energiájuk, hogy a játszótéri mászótornyot akárhányszor megmásszák, alig lehetett onnét őket elrángatni, mert még a kilátóhoz is fel szerettünk volna menni, ami innen még néhány száz méter erőltetett menet. Itt már hiába volt minden, Milán már apa nyakában potyázta el a felfelé vezető utat, Máté pedig már éppen elkezdett volna nyafogni, hogy ő nem bír tovább jönni, amikor végre megérkeztünk.

Felmentünk a kilátóba. Érdekes módon, a csigalépcsőzéshez valahogy megint sikerült a fiúknak valahonnan energiát meríteni:) Végig kurjongattak fölfelé, hogy húúú de félelmetes!!!!, meg bambultak ki a kis ablakokon. Aztán Máté már az első teraszon sem nagyon mert a falnál kijjebb jönni, mert fújt a szél, a második szinten pedig egyáltalán nem jött ki, Milán bezzeg még a fejét is kidugta volna minden kis nyíláson.

Lent a büfében még bedobtunk egy lángost meg egy kukoricát, aztán mentünk vissza a vonathoz, ami szerencsére most nem volt olyan tömött, így lett egy egész fakknyi helyünk, és Máténak nagyon tetszett hogy az "ablak" mellett ülhetett. Milcsi pedig eközben  szomszéd ülésen ülő fiatal párt szórakoztatta, és mindenáron motorozni akart, mert középen parkolt egy pontugyanolyan motor, mint az övé.

Mondanom sem kell, hogy már a kocsiban elaludtak mind a ketten, de úgy, hogy még akkor sem keltek fel amikor ágyba rakta őket Feri, pedig akkor mindig fel szoktak, és Milánon még pelust is cseréltem. Aludtak vagy 3 óra hosszát, ami nálunk egyáltalán nem mindennapos, és még éjszaka is úgy aludtak mint a bunda.

Máté persze vérszemet kapott, és ma egész nap azt hajtogatja, hogy ma hová megyünk, és most a Vidámparkot vette a fejébe, mert már megint előkerültek az Annapetik, amiben van egy vidámparkos rész. Úgyhogy eddig nagyjából százszor mondtam el, hogy vidámparkba biztos hogy nem fogunk menni, mert 1.kicsik még hozzá, 2. én nemigen tudnék felülni velük sehová (mert Máté óriáskerekezni szeretne), 3. az apjuk meg pláne nem fog velük felülni sehová, 4. mivel a kilátóban sem mert kinézni, mert fújt a szél, mit akar akkor az óriáskeréken???? szóval innentől kezdve nincs miről beszélni. De majd valamit kitalálunk, hogy szerencsétlenek nem maradjanak program nélkül.

Mátémondja-Milánmondja

Az egyik kedvenc pillanataim egyike, amikor reggel letelepednek egymás mellé, kicsit még kómásak, kicsit még álmosak, de a kakaójukon már túl vannak, és amíg én reggelit csinálok, addig valami mesével és némi kölesbogyóval ütik el az időt. Ilyenkor töltődöm....Egészen addig, amíg össze nem vesznek azon, hogy ki mennyi kölesbogyót evett meg az imént.

Máté:

Gombát pucolunk, ő segít. Leejt egyet a földre, majd kis idő múlva egy másikat is.

- Anya, ez ugrógomba, mindig kiugrik a kezemből.

- Milán mikor lesz óvodás?

- Jövőre.

- Az még soká van?

- Igen, elég soká. Miért?

- Mert én már nagyon szeretném, hogy Milán is ovis legyen, mert akkor az oviban is tudnánk együtt játszani. :)))

Máskor az autóban ülve azt számolgatja, hogy hány barátja van az oviban. Ahányszor nekifut mindig más szám jön ki, 3, 4, 5, attól függően éppen ki jut még eszébe, és hányszor.

- Ha majd Milán is ovis lesz, akkor még egyel több barátom lesz!!!!

Milánnak mondja:

- Milán, Te mikor fogsz már wc-be pisilni? Tudod, addig nem lehetsz óvodás, amíg pelusod van!

A Milán mikor lesz már óvodás téma mellett a másik ami mostanában már nagyon foglalkoztatja, hogy mi hogy lesz majd, amikor megszületik a picibaba, meg úgy általában minden nagyon érdekli, ami vele kapcsolatos.Például, hogy mit eszik, meg hogyan, meg hogy hol van és mit csinál a pocakomban.Ilyesmi beszélgetések szoktak lezajlani közöttünk.

- Nálatok mi volt az ebéd?

- Borsófőzelék.

- És a Picibaba mit evett?

- Ugyanazt amit én, borsófőzeléket.

- És mi van ha ő nem is szereti a borsófőzeléket? Akkor mit csinál? Kiköpi?

Mondom nekik egyik este, hogy menjünk lassan fel az udvarról, mert én már kezdek fázni.

- És a Picibaba is fázik?

- Hmmm... ő nem hiszem, tudod ő fincsi langyosvízben lubickol odabent.

- De akkor megfullad!!!!!

Később pedig még megkérdezte:

- És van rajta fürdőbugyi?

- Majd ha megszületik a Picibaba, akkor majd úgy legyen, hogy fektessük ide az ágyra, és amíg olyan kicsi lesz, hogy nem tud még velem játszani, addig én odafekszem mellé, amikor hazajövök az oviból, és simogatom majd a kis kezét.

Milán:

Játszanak a szobában, egyszer csak ezt hallom Milántól:

- Máátééééé!!!!! Menjél ki utcára azonnal!!!!

Milán egyik kedvence dala (a Nótás Mikulás és a Traktoros dal után), a Szúrós gombóc. (Gryllus Vilmos)A manótornán szokta ezt énekelni Orsi néni, és már Milán is kívülről fújja, csak nem hajlandó semmipénzért kamerába énekelni. Még régebben, amikor elkezdtünk rendszeresen járni erre a tornára akkor mutattam neki youtube-on a szúrósgombócot, mire ő szinte teljesen dührohamot kapott:

- Neeeeemmmm, neeeemmm, nem bácsi!!!!! Ossi néni énekli szúrós bombócot!!!!!

Mesét néz, Kisvakond a kémikust. Folyamatosan kommentálja.

- Autót épít.

- Gyorsan megy.
Majd figyelmezteti a vakondot:- Óvatosan!!! (kb. 4 percnél)
Majd konstatálja:- Elesett. Fáj fara.

Ablaktörlő

Nincs is annál jobb, amikor Milán frissen ébredve a két kis puha tenyere közé fogja az arcomat, orrát az én orromhoz tapasztja, és harsány ablaktörlő kiáltásokkal jobbra-balra ingatja a fejemet/fejünket:) Közben beszippanthatom az ilyenkor még olyan erős nyál- és szundiillatát, amit úgy szeretek.

Ha nem fájna annyira a fejem, mint amennyire fáj, még élvezném is. Így viszont nem túl őszinte a mosolyom.