Öngyógyító

A gyógypuszik mindent gyógyítanak, mindenre jók. Míg felnőtt korban inkább már csak lelki sebet, addig gyerekkorban még a fizikai sérüléseket is begyógyítja. Légyen az bármilyen koppanás, karcolás, ütődés, akármi ami egy kiskorúval megeshet. a gyógypuszik ereje határtalan. Még Máté is hisz benne, pedig már a 4 felé közeledik, de ha történik vele valami, akkor rögtön jön, hogy pusziljam meg. Mert ugye ha nem puszilom meg, akkor sosem fog meggyógyulni:)

Milán is nagy gyógypuszikérő. Imádom, amikor legörbülő szájjal jön, és mutatja, hogy hová kell puszit adni, és mondja mellé, hogy pu-pu:) Aztán rohan tovább a dolgára.

Azonban előfordul néha, hogy nem tudok akkorrögtön puszit adni neki (pedig nagyon igyekszem), mert mondjuk épp fogat mosok, vagy  valami. Ha Máté ilyenkor kéznél van, mert ő is nagy gyógypusziosztó, akkor sokszor beéri vele is. Szoktam hallani, ahogy Máté mondja Milánnak: - Gyere Milánka, megpuszilom a kezedet!

A minap azt látom, hogy Milán beütötte a kezét, és én a szoba másik végéből csak azt látom, hogy nézegeti-nézegeti, aztán nyom rá saját maga egy-két puszit, és már rendben is van minden:)

Tegnap bekoppant a buksija. Nem volt nagy baleset, és nyilván ő sem értékelte túl komolyra, mert nem sietett pusziért, hanem egy-két másodpercig gondolkodott, hogy most mi legyen, aztán nyomott a tenyerébe pár puszit és bedörzsölte a fejébe:))))

Hiába, bibi nem maradhat puszi nélkül :-DDDD

Szülinapos állatkertben

A Fővárosi állatkert idén ünnepli megnyitásának 145. évfordulóját, és ennek örömére 3 napos hejehuja vigalommal várják a látogatókat.

Hirtelen ötlet volt, hogy oda menjünk tegnap délután, mert délelőtt már voltunk játszótéren, és nekem nem volt kedvem még délután is oda menni. Ellenben mindenképpen ki akartam használni az éppen szép napsütést, ki tudja mikor lesz részünk megint benne.

Szerencsére mindkét gyereket kidobta az ágy már idejekorán, így jó hamar el tudtunk indulni, így még volt némi esélyünk is arra, hogy elcsípünk valamit az extra programokból. És így is lett, amikor beléptünk, rögtön belebotlottunk egy zsonglőrbohócok köré gyűlt gyerektömegbe, amibe sikeresen bele is vegyültünk, babakocsistól- motorostul, és Máténak újfent nagyon tetszett az előadás. Hihetetlen milyen szívbőljövően tud kacagni. (olyan dolgokon ami nekem már nem igazán a vicces kategória, de hát nem is nekem szánták a műsort).

Aztán mikor megunták, akkor a szokásos körútra indultunk. Vagyis mégsem, mert sikerült rávennem Matyit hogy most ne jobbra a vizilovak felé menjünk már, mint mindig, hanem balra a tevék felé. És mivel a parknak ezt a felét még kevesebbszer jártuk be, így találkoztunk egy csomó új állattal, krokodilokkal, (innen el sem akartak jönni) kengurukkal, (akik nagyon messzire húzódtak, és nem is nagyon látták őket) keselyűvel, (amire Máté emlékezett, hogy volt a tévében, és el volt törve a szárnya), papagájokkal,és persze kecskéket is etettünk. Rengeteg icipici kecske van most:) borzasztó aranyosak.

Aztán mikor végre szabadulni tudtunk a kiskecskéktől, és ezen nagyot lökött, hogy az egyik nagyobb kecske Máté szerint megharapta a fülét, de én nem láttam nyomát a harapásnak, lehet, hogy csak megnyalta, mindenesetre ő maga javasolta, hogy akkor inkább menjünk, akkor pedig pont kezdődött a fókashow. Minden nap vannak bizonyos időkben mindenféle előadások, van pingvines, elefántos, kígyós, fókás, csak mi ezekről rendszerint le szoktunk csúszni, mert mindig később érünk oda. De most végre elcsíptünk egy fókashowt:)))) És nagyon-nagyon tetszett!!!! Csak az zavart nemkicsit, hogy nincsenek magasított  ülőhelyek a medence körül, hanem csak egyszerűen odatódul a tömeg, ráadásul bokrokkal van szegélyezve a medence, és így pont a kicsik, akiknek a legizgibb lenne, ők látnak a legrosszabbul. Pláne az olyan szerencsétlenek, mint az enyéim, hogy csak egyszem anyjukkal vannak ott, aki nem bírja őket hosszú percekig sem ölben sem nyakban, egyszerre kettőt meg egyáltalán nem. Szóval ezen még lenne mit dolgozni. De szerencsére Máténak találtunk egy elsősoros relatív jó helyet, Milánt pedig eleinte jobban érdekelte a babakocsijának a csatja, csak a vége felé kellett ölbe vennem.

A fókák nagyon kis ügyesek voltak, pörögtek-forogtak, ugrottak ide-oda, ahová kellett, visszahozták a labdát és az orrukon pörgették, tapsikoltak. Előadás közben mindenféle információ elhangzott, amiből nemigen hallottam semmit, csak néhány szófoszlányt, mint pl. halacskáért cserébe bármire rávehetőek és megtaníthatóak a fókák:)

(a videó minősége enyhén szólva is elég rossz, mert sikerült nappal szemben állnunk)

Aztán persze megnéztük mennyit nőttek a kistigrisek, de itt nagy tömeg volt, úgyhogy gyorsan továbbálltunk. Máté most nagyon rákattant a zebrákra, még szerencse, hogy épp útba estek, így azok előtt is jó sokat álldogáltunk.

Kifelé jövet pedig nem maradhat ki sosem a kötélhinta:)

Hazafelé  a ligetben még sétáltunk egy kicsit, pereceztünk, és egészen hazáig gyalogoltunk:)

És este bundamódra aludtak mind a ketten:))))

Kisvakondmánia

Hogy a Kisvakondnak mi a titka, nem tudom.... Máté is időnként rákap, és akkor orrvérzésig az megy. A helyzet az utóbbi napokban kezdett kritikussá válni, merthogy Milán is igen-igen megkedvelte. A bébimozart és a bebetévé után ez Milánnak harmadik nagy kedvence. Órákig képes lenne nézni. Nagyon durva.

De a legdurvább az az, hogy ketten kétfélét szeretnek, és egyik sem hajlandó mást nézni. Máté a festékeset szereti. Milán a nyuszisat. És persze ha Milán nézni szeretné a nyuszisat, akkor Máté is rögtön mesét szeretne nézni, és mind a ketten vérig vannak sértve, ha nem az ő kedvencük megy.  A minap már annyira elegem volt abból, hogy hol az egyik, hol a másik nyafogott, hogy muszáj volt sztereóban kisvakondot nézni. Máté a laptopon nézte a festékeset, Milán pedig a tévében a nyuszisat. Mindenki elégedett volt. És 10 percig csöndben voltak:)

Még két Matyis

Még mindig garázsfestős történet:)

Máténak egy helyen kidörzsölte a szandál a lábát, és lett rajta egy kis seb. Majd rácsöppent egy kis barna festék, ugyanoda, és jól rászáradt.

Mikor észrevette mutatta mi történt a lábával:

- Úristen!!!!!! Elkezdett rohadni a lábam!!!!!

És egy elalvás előtti világmegváltós beszélgetés két  darabja:

- És Apa, ha majd te is nyugdíjas leszel, akkor miből fogunk élni???? (okos kérdés:))

- De Apa, ha veszünk egy Octaviát, akkor ki fogja szatyorba tenni???? És hogy hozzuk haza?????

Garázsfestős

Kétségtelen, hogy nincs annál jobb és izgalmasabb játék, mint Apa körül sertepertélni, miközben ő a garázst javítja/ javítaná. Mátét 6 lóval sem tudtam volna onnan elrángatni, mindenképp segíteni akart. Milánt pedig Mátétól nem lehetett elrángatni. Így aztán mindenki segített Apának:) És ezért a garázs még mindig nincs kész:)

Milán még bevette, hogy a sarazás is segítség, és amíg én  a garázskaput festettem, Feri pedig a falat vakolta, addig jól elvoltak egy gödör sárral. Köszönhetően a mindennapos esőzésnek sárból aztán nincs hiány, de azért néha-néha újratöltötték a gödröt egy-egy locsolókannányi vízzel.

Az eredmény szemetgyönyörködtető:

Mátét már nem lehet bepalizni, ő pontosan tudja mi az igazi segítség, így miután Milán nyakig sárosan önként és dalolva belegyezett, hogy felmenjünk, Máté festhetett Apával, így téve magát hasznossá.  Az egész garázst ő festette körbe az ő magasságáig!!!!! Baromira élvezte, és este nagyon büszke volt, hogy apával festett:)

Olyan aranyos ilyenkor, amikor ilyen nagyon lelkes!!!! És jön, hogy menjek, nézzem meg, és mutatja, és meséli, hogy mit hogy csinált, imádom:))))

Tehetetlen

Elkezdtem már néhányszor ezt a bejegyzést, de aztán valamiért sosem fejeztem be. Igazából nem tudtam befejezni. És nagyon elkezdeni sem, mert egyszerűen nem tudom megfogalmazni, mit is érzek.

Mátéról van szó, és az ő düh- és hisztirohamairól.

Néhány hónapja kezdődött, de pontosan nem is tudnám megmondani mikor, mert mindig is voltak vitáink, mindig voltak ellenkezések, de  sokáig meg tudtuk beszélni, meg tudtam győzni, rá tudtam vezetni, hogy mit lenne a helyes. De ezt ma már nem mondhatom el. Sőt azt kell mondjam csődöt mondtam.

Kész! Feladom!

Egyszerűen nem bírom tovább elviselni, hogy akár okkal, akár ok nélkül olyan minősíthetetlen balhékat csap, hogy én még ilyen nem láttam. A kiváltó ok, az szinte mindegy, mert bármin bekattan. Hogy mit akar enni, mit akar felvenni, mit csinálhat-vagy nem csinálhat, hogy hová menjünk, hogy bicajjal jöjjön vagy gyalog, vagy hogy tolja a babakocsit, ki üljön apa nyakába, szóval tényleg bármi. A minap leadott egy közepesen hosszú szettet, azért mert nem volt csurig töltve a flaskája, vagy hogy nem azt a narancslevet bontottuk ki, amit éppen ő kigondolt.

Ilyenkor nem használ semmi. A szép szó meg pláne nem, azt a nagy üvöltéstől meg sem hallja. Ahhoz, hogy fogja az adást, muszáj túlüvölteni, akkor már meg ugye ott tartunk, hogy mindketten kiabálunk.

Próbáltuk már azt is, hogy egyszerűen nem veszünk róla tudomást. Ezt kábé 30-40 percig lehet nagyjából elviselni, mert ettől még jobban bekattan, és nem hogy abbahagyná, ahogy a könyvek írják, hanem még inkább rákezd. Ilyenkor szokott rácsot rázni, ajtót rugdosni, és erőltetetten üvölteni, komolyan mint egy bolond. Egyébként  nem fetreng, nem csapkod, csak áll és üvölt, vagy vonyít, vagy nem is tudom mit csinál. De látszik rajta, hogy mb. 2 perc a műsor szívből jövő része, a többi már csak buta erőltetés, csak azért, hogy nehogy már abbahagyja, ha egyszer én arra kértem, hogy hagyja abba, és előfordul olyan is, hogy ő maga is mondja hogy nem tudja abbahagyni.  Meg szoktam mosni az arcár hideg vízzel, és utána tényleg próbálna lenyugodni, de nem tud, mert hergeli magát. A végére már szerintem nem is tudja, hogy miért kezdett bele a balhéba. Csodálkozom, hogy a szomszédok még nem hívták ránk a rendőrséget, a hangok alapján simán gondolhatnák, hogy ostorral verjük a gyereket. Pedig nem. Abból sem értene.

A másik szituáció, amikor látom a szemében, hogy csakazértis.  Hogy direkt nem csinálja amit kérek tőle. Csakhogy már ezzel is túllő a célon. Mert ha azt mondom neki, hogy álljon meg, akkor direkt nem áll meg pl. ami már veszélyes. Mert nem csak arról van szó, hogy elpakol-e maga után vagy sem.

Büntetni semmivel nem lehet, mert nem érdekli. Nem hatja meg.

A két hisztiroham közti időben teljesen normális. Játszik, beszélget, csacsog, segít, mosolyog, nevet, vicceskedik. Ilyenkor mindig azt remélem, hogy akkor kész-vége, az előző hiszti volt az utolsó, és most már mindig ilyen aranyos-bújós kiscica lesz. Aztán persze megint bekattan valamin.

Úgyhogy most már komolyan fontolgatom, hogy szakembertől fogok tanácsot kérni. Az óvodának van pszichológusa, ha ősszel megint megy Máté oviba, és még akkor sem fog változni semmi, akkor beszélni fogok vele, első körben.  Mondja meg ő, hogy normális-e ez a helyzet, és tegyünk ellene valamit, mert nem lenne jó, ha alig 30 évesen a zártosztályon kötnék ki, mert megőrjít. . Meg az sem lenne jó, ha a még normálisan viselkedő másik gyerekem azt gondolná, hogy ez a normális, és betársulna a Nagytesóhoz.

Nem könnyen jutottam erre az elhatározásra. Olyan ez, mintha megbuktam volna anyaságból. ÉS hiába olvasom, hogy ez korosztályos probléma, hogy most ebben a korban van, és hogy ez tök normális, és hogy addig amíg csak velünk-itthon balhézik, addig az még a JÓ nevelést támasztja alá. Mert ha közösségben, játszótéren, idegenekkel lenne ilyen elviselhetetlen, otthon pedig meghunyászkodna, az a nemnormális. Mégis nehéz elfogadnom, hogy minden amit csinál és tesz az nem én/mi hibánk, hogy pont úgy viselkedik, mint egy tipikus majdnemnégyéves.

És igen, bármit is olvasok bárhol, mindenhol van egy kulcsszó. A TÜRELEM.

Csak nekem egyre nehezebb türelmesnek lenni. Főleg, hogy már előre tudom, hogy mikkor és miért lesz a következő nagyjelenet. (nem, nem lehet őket elkerülni, mert felöltözni fel kell, mert enni kell, fürdeni kell, stb...)

Keresem a megoldást. Eddig nem találom. És nem találom a bennem rejlő türelemtartalékot sem. Valahol elvesztettem a fonalat...

(na de majd most, hogy nagy összevisszaságban végülis mégiscsak kiírtam magamból biztos a helyére kerülnek majd a dolgok. )

Matyimondások

Franciaország óta rákaptunk a sajtra. Nem csak mi, a fiúk is nagyon szeretik. Milán csak akkor eszik sajtot, ha látja Mátét sajtot enni. Ha csak lehet, mindig lapul a hűtőnkben egy-egy brie, vagy camamber, vagy valami, csak ne legyen büdös, mert azt Máté nem szereti.  amit szendvics mellé tudunk enni.

Ilyenkor mindig elhangzik:

Máté: - Kérek sajtot is! de nem büdöset!

Tegnap is elfelejtettem neki adni, és kétségbeesve lohol utánam a szobába, és a szememre hány:

- De Anya, nem adtál sajtot!

- Milyet kérsz?

- Karamellásat!

- Milyet?????

- Karamellásat. Megmutatom.

És elővette a hűtőből a camambert:) (persze nincs kizárva, hogy létezik karamellás sajt,  én még nem találkoztam vele, de a franciáktól minden kitelik)

Máté rendszerint Apával fürdik, ilyenkor megváltják együtt a világot, átbeszélik a nap eseményeit, ilyesmi.

Mátét mindig nagyon érdekli, hogy vajon amikor ő kicsi volt, akkor ő is azt csinálta-e mint Milán, vagy olyan ruha volt-e rajta, ilyesmi.

- Amikor még én is kicsi voltam, nekem is pelusom volt?

- Igen.

- És abba pisiltem?

- Igen.

- És akkor nem kellett szorítani?

Máté minden este, lefekvés előtt gondosan leparkol a bébitaxival.Egyik este a szoba közepére rakta le gondosan az autót.

- Máté ne oda állj már azzal a taxival. Ott útban van. Állj oda az asztal mellé, légyszives.

- De hát ott nincs hely, látod! Tele van a parkoló!

Máskor. már majdnem alszik, amikor felpattan, és veszettül keresni kezd valamit.

- Máté, mi a baj?

- Nem zártam be az autót!!!

- Na akkor zárd be gyorsan, és gyere aludni.

- De nincs meg a kulcs, azt keresem. (képzeletbeli kulcsról beszélünk)

- Ott van az asztal sarkán, látod?

Odamegy, megnézi.

- Ez nem az!!!! Ez a motor kulcsa!

Odatartja az autó felé, és rácsippant.- Cikk-cikk.

- Lááááátod!!!! ez nem zárja az autót!

- A másik sarkán nézd meg akkor!

Megnézi. És ott volt a kocsikulcs:) Bezárta. Aludhattunk.

Apa garázst javít. Toldoz-foltot, ajtót javít, fest. Máténak persze ott KELL lennie. Tegnapelőtt hívtak a kis barátjáék Ábelék játszóházba. Rég nem találkoztak már, és Máté sokszor emlegeti is Ábelt, hogy menjünk hozzájuk, vagy hogy épp mit csinálnak ők, hol vannak.

Mondom Máténak, hogy menjünk el délután Ábelékkel játszani. (Legalább a garázs is halad egy kcisit, nem kell Mátét kerülgetni).

- Nem mehetek, Apának kell segítenem. Festjük a garázst!

Így nem mentünk.

Esős séta a belvárosban

Tegnap végleg beleuntunk a napok óta tartó esőzésbe, és mivel volt egy kis dolgunk a belvárosban, úgy határoztunk, hogy fittyet hányunk az esőre, és csakazértis sétálunk egyet. Persze esőmenő felszerelésben. És így is lett.

Vasárnap és eső lévén nem volt túl nagy tolongás a máskor emberektől hemzsegő utcákon, rajtunk kívül még néhány szerencsétlen turista lézengett a Duna parton, akiket a sightseeing buszosok igyekeztek befogni egy sétabuszozásra, elég nagy sikerrel, mert a busz legalább fedett volt.

Az eső hol jobban, hol kevésbé esett, de minket ez egy cseppet sem zavart, a fiúk így is remekül meg tudták lovagolni az  oroszlánokat a Vörösmarty-téren, és esőben aztán végképp nincs semmi akadálya annak, hogy a szökőkútban pacsáljanak:)

Nagyokat lehetett szaladgálni az üres téren, és persze össze is lehetett veszni azon, hogy ki üljön az Apa nyakába:)

Aztán kicsit továbbmenve, a Vigadó téren hajót néztünk, meg a Várat, (még mindig nagy kedvence Máténak), meg a Gellért hegyet, no és persze villamost, ami karnyújtásnyira haladt el előttünk,  és ezt persze semmi nem tudta überelni. Csak kisebb hiszit árán lehetett őket elvontatni onnan, szerintem még most is ott állnának.

Hogy helyreálljon a világbéke Máté végül felkerült Apa nyakába, és az Ő kívánságára megnéztük még a Lánchíd oroszlánjait, ami a vár után a második kedvence.

Kicsit néztük még a hídról a hajókat, aztán az autónk felé vettük az irányt. Jó kis séta volt, lehet, hogy jobb lett volna, ha nem esik az eső, de nem biztos:) Az eső az még egy plussz kaland volt:)

Az első hajvágás

Annak ellenére hogy mindkét terhességem során elejétől a végéig savasodott a gyomrom, ami a népnyelv szerint hajasbabát jelez, egyik fiam sem az a kimondott nagyloboncos, sőt... Attól a kis pihétől,  ami a buksijukat ékesítette születéskor mindketten nagyon gyorsan megváltak, talán Milán kicsit kevésbé, ő csak hátul hullajtotta ki az összeset, és a levedlett bunda nem nagyon akart újranőni.

Máténál olyan 15-16 hónapot kellett várni az első hajvágásra. Azóta neki már szép nagy haja van, amikor hagyjuk megnőni:)

Milánnál 19 hónap telt el úgy, hogy az olló közelébe se kellett menni. Most sem volt még igazán nagyhajú, de már itt is göndörödött, ott is kunkorodott, és végül már a fülére is ránőtt, így aztán muszáj volt kezdeni vele valamit, hogy kicsit kisfiússá varázsoljuk.

Nem volt olyan egyszerű menet, mert Milán mindenképpen Apa zúgó-berregő gépével szerette volna véghezvinni a dolgot, de a kis vékonyka hajszálat kicsusszannak még a fogak közül. Pedig azt szépen tűrte volna. Muszáj volt ollóval kicsit megnyesni, de ez már nem volt annyira buli, hol én próbáltam fogni a fejét, és Apa nyírta, hol fordítva, és még Máté is beszállt volna az ollózásba, ha hagytuk volna... végül aztán csak elkészültünk valahogy, és bár a végeredményről nem született kép, mert arra már se nekünk de legfőképp  Milánnak nem volt már türelme, de nagyon vagány lett:)

A változatosság kedvéért-spenótevés

Ha így folytatom, akkor lassan átalakulok egyfajta gasztrobloggá... de hát a szép nyári időnek köszönhetően kinti programokról mostanában nem nagyon tudok beszámolni, így maradnak benti időtöltések, aminek szerves része az evés.

A múltkor megmutattam, hogyan eszik a fiúk a palacsintát, most pedig megmutatom, hogy hogy eszik a spenótot. Nagyon szeretik, Máté legalább 2 tányérral szokott kérni belőle:)

Ha azt is megmutatnám, hogy egyes önálló Milánevés után hogy néz ki a konyha, de legalábbis az őt körülvevő 1 méteres sugarú kör, akkor hamarabb riasztanék el mindenkit a spenótevéstől, mintsem kedvet csinálnék hozzá. De nem mutatom meg:) Mindenkinek a maga képzelőerejére és fantáziájára bízom. Nem kell hozzá túl nagy:)

Íme. Néma csöndben spenótoznak:) (nem egészen, de az alap itthoni zajszinthez képest, ez kismiska:)