Hétvégi semmiségek

Szombaton végre az udvaron köszöntöttük a tavaszt. Ennek örömére kitakarítottuk az autót, egyelőre csak belülről, meg hát azért is, mert a most hétvégi esküvőn mégsem ülhetünk be a szép ruhánkban a koszos autóba. Ilyen generál autótakarítást nem túl sűrűn csinálunk, időnként kidobáljuk a szemetet, nagyjából kisöpörjük a morzsákat, de most igazi üléselőrehajtós-szőnyegmosós-alaposankiporszívózós-belülrőlisablakmosós takarítást hajtottunk végre. Nem volt hiába, az itt-ott fellelhető pogácsa, kölesgolyó, perec, stb... maradékokból szerintem 3 hangyaboly 3 télen is bőségesen eléldegélt volna. Felrémlett bennem a főnököm autója, aki 4 gyerekkel rendelkezik, és amikor olykor-olykor felajánlotta hogy hazafelé jövet elhoz egy darabig, akkor beülés előtt hosszú percekig söpörtem az ülést, és szabadítottam meg mindenféle maradványoktól.  Akkor még nem értettem, hogy lehet ez. Most már értem:)

A porszívózásban nagy segítség volt Matyi, aki elpakolás után még 3szor szedte elő a gépet, és porszívózta fel oda-vissza a kertet. Szerintem az egész városban csak nekünk van teljesen steril kertünk, olyan pormentes lett, hála Matyinak, hogy szobapapucsban is nyugodtan lehet kertészkedni:)

Amíg mi dolgoztunk, Milki a félárnyékból támogatott minket ütemes szuszogásával, órákig aludt, mint a bunda. Számomra ez még mindig hihetetlen... hogy van jól alvó gyerekem:)))

Vasárnap aztán Matyi is tudott még újat mutatni alvás terén, amikor is a vasárnapra halasztott heti bevásárlás során elaludt a bevásárlókocsi gyerekülésében. Először küzdött az elalvás ellen, el-elbóbiskolt, de amikor félrebillent a feje, akkor mindig visszarántotta, de végül feladta a harcot, és az odahelyezett kabátra hajtotta a buksiját, és aludt. Persze utólag itthon jutott eszembe, hogy nem fotóztuk le, pedig érdemes lett volna... szerintem ilyen többet nem lesz.

Ééésss, amire olyan régen vártam, hogy mesét olvassak Matyinak lassan kezd valósággá válni. Eddig egyáltalán nem hagyta, hogy olvassak, mindig ellapozott, inkább csak beszélgettünk a képekről, vagy ő elmondta, hogy mi van ott. Most már kezdi a történet is érdekelni. Persze vannak kedvencei, és általában azokon megyünk végig... sokszor... Nemrégiben beszereztük mi is az első Annapetinket, mégpedig az óvodás részt, hogy legyen aktualitása a dolognak. Eddig még csak 1 történetet sikerült elolvasni, de azt 100szor, mégpedig azt, amikor Petike oltást kap. Matyiban még mindig élénken él az emlék, amikor Milánhoz jött a doktornéni és oltást adott neki. Olvasás közben mindig elmondja, hogy Milánnal hogy is történt ez, és végül még az ajándékba kapott matricákat is előkeresi. ( egyébként Ti mit csináltok ezekkel a matricákkal, hogy gyűjtitek őket? Mert én egyet próbáltam felragasztani a motorjára, de lekaparta róla, mint minden más megkülönböztető jelzést. Szóval a felragasztjuk valahová egyelőre nem bejövős nálunk.)

Milán pedig tökélyre fejlesztette a cukiskodást. Róla nem is tudok mást írni, minthogy napról-napraegyre jobban részese az életünknek... imádjuk:)

Jó volt egy kis nyugi... most megint nyüzsisebb idők fognak következni...

Így történt... ahogy Matyi mondja

Már sokszor megemlítettem, hogy Máté nem felejt. Legyen szó bármiről, az egyszer biztos, hogy ő fel fogja emlegetni, hogy ki mikor mit mondott, ígért, tett. Még akkor is így van ez, amikor épp az ő rosszaságai vannak porondon. Jobban mondva azért vannak porondon, mert ő folyton felemlegeti őket. Mi már rég túltettük volna magunkat rajta, és már rég beleveszett volna minden a feledés homályába, ha Matyi nem emlékeztetne mindig egy-egy a múltban elkövetett csínyére.

Most például a délutáni alvásából úgy ébredt, hogy elsorolt néhány emlékezetes momentumot a 3 napos hétvégéből:

M: Sírtam. kiköptem téttát tányérra. Pempis téttát kiköptem. Anyához búttam. (ez az alvás előtti ebéd röviden összefoglalva, vagyis Máté 2szer kiköpte a tésztát, mire én beküldtem, na jó bezavartam, a szobába, ő pedig sírt, majd összebújva elaludt)

M: Öttetöttem tájadat. (összetörtem a táladat). Kidobta Apa. Anya táját összetötte Máté. (szóról-szóra így történt)

M: Máté elejtette bekpájt. (lekvárt) Mama pőzte. öttetöjött. Máté öttetöjte.  Apa méjges vot. Tőnyeg toszos lett, bekpájos. Papa hozta. Máté öttetoszolta. (Máté elejtett egy üveg Mama lekvárját, amit a papa hozott)

M: tétmodoltam podácsát. jönnek handák. (szétmorzsált egy pogácsát, és jönnek a hangyák).

M: adtam puttanós putit Mijánnak buksijára, odakoppantotta Máté pejét. (összekoppant a dinnyéjük, és adott Milánnak cuppanós puszit a buksijára, hogy ne fájjon.)

És ezek csak az elmúlt 3 nap eseményei.

Nem unatkozunk:)

Képes

A hóemberrel mindenkinek osztoznia kell:

Matyinak dolgos napjai vannak, neki kell porszívózni, elmosogatni a gyurmás felszerelését, és ott van Manga, akivel mindig van tennivaló, itt épp büfiztetni kell:

Fürdés után pedig már a húsvét jegyében, Nyuszinak öltözik:

Mindeközben  Milán rendületlenül nyálbuborékot fúj, egyre nagyobbakat:

Az első, és rögtön a második is

Mármint oltás... Délelőttre vártuk a doktornénit, aki beígérte Mileknek hogy hozza a két hónapos oltást. Szó szerint vártuk, mint a messiást, Matyi meg én, Milekről nem tudok nyilatkozni. Merthogy Matyi ma már fél 7kor úgy döntött, hogy indul a nap. (én nem tudom mi van, minden nap egyre korábban kel). És mivel a doktornéni nem szokott konkrét időpontot mondani, így az egész délelőttünk azzal telt, hogy őt vártuk, végül már az ablakban álltunk, mert Matyival nem lehetett sokmindent kezdeni, mert ugye szétpakolni nem lehetett(nem hagytam), elmenni itthonról meg pláne nem. ( a viharos szelet tekintve délután sem lehet majd kimenni) Fél 7től fél 11-ig pedig minden mást már kétszer megunt. Milek türelmesebb volt, ő kétszer evett, és egyszer aludt is, és így kipihenve, teli pocakkal, füligszájjal várta a doktornénit. Nem tudta még milyen merényletre készül ellene... ha tudta volna, biztos nem vigyorog úgy mint a tejbetök. Pedig mondtam neki, hogy mi fog ma történni, de ezek szerint nem hitt nekem.

Nem is volt gond semmi, amíg csak méregettük itt-ott, hossza most 59 cm, súlya 5560g, cicikörfogat 41 cm, buksikörfogat 40 cm, minden stimmel, minden szuper. Még a sztetoszkópra is csak vigyorgott.

Szerintem amikor fölé hajoltam, (és Máté is is, mert ő nem maradhat ki semmiből, és látni kellett volna azt az aggodalmas arcot, amikor a dokinéni készítette a szurit... olyan volt, mint aki még nem döntötte el, hogy most sírjon-e vagy sem, illetve nem tudta, hogy neki kell-e sírnia vagy elég ha majd csak Milán sír). Szóval szépen odabújtunk Milán mellé, fogtuk a kezét, én az egyiket Matyi a másikat, a másik kezemmel pedig Matyi másik kezét kellett fognom, mert rá is ráfért egy kis bátorítás, gondolom vicces látványt nyújthattunk így összegabalyodva. Majd jött az egyik szuri, vele egy kis sírás, de nem igazi, inkább csak olyan besértődős fajta, hogy na ezt most miért kellett, mikor füligszájjal fogtam a betolakodót, hát ez a hála? De szegény mire megnyugodott jött a kegyelemdöfés a másik combjába, mert a prevenal első adagját is megkapta. Ezután persze végképp eltört a mécses, és úgy de úgy sajnáltam szegényt:(

Nem az oltás miatt, amiatt nem szoktam keseregni, ha kell kell, nincs mese. Hanem azért mert tényleg olyan kis cuki volt, amikor jött a doktornéni, még beszélgetett is vele, aztán tessék... mi járhatott szegény kis buksijában...

Persze kapott gyógypuszit, Mátétól is, és az rögtön hatott, most szunyókál, de nyugtalan.

Este, és holnap lázmérés, aztán majd meglátjuk. Mátéval nem volt gond az oltásokkal, ő sosem volt belázasodós, sőt... inkább aluszékony volt, mint nyűgös utána. Emlékszem, hogy ilyenkor tudtam egy kiadósabbat aludni, mert ő ebben a korban borzalmas éjszakákat tudott produkálni. Ennek fényében kíváncsian várom, mit fog Milán mutatni ma este. Remélem semmit, mert élmény lenne egyedül Matyival és nyűgösMilánnal...

Ilyen kis vigyorgombóc amúgy:

Testvéri szeretet

Nincs szívetmelengetőbb érzés annál, mikor Matyi egy kétévest meghazudtoló módon szeretgeti Milánt. Mikor csillog a szeme, amikor végre közös játékra kerülhet sor, mikor ébredés után rögtön keresi, hogy hol van, mikor próbál a maga módján segíteni rajta, ha sír, mikor egyszerűen csak odabújik hozzá, és fogja a kezét, vagy megpiszézi, vagy megpuszilgatja, betakargatja. Mikor nagy büszkén segít tolni a babakocsit, mikor szól, hogy vigyük ki Milánt is a konyhába, amíg ő eszik.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen van, hogy ilyen lehet... hisz még Máté is olyan kicsi... honnan tudhatná mi a testvéri szeretet? Vagy nem is tudja, csak ösztönösen szereti ezt a hirtelen idepottyant kis csomagot?

Szeretném, ha ez a szeretet sosem múlna el... ha majd nagyobb korukban is inkább szövetségesek lennének, cinkosok, mintsem ellenségek... ha lenne köztük egy hallgatólagos jóban-rosszban kapocs, ha jóbarátok lennének. (kicsit sorozatcímes lett ez a mondat... valahogy még a bk-t is bele kéne venni:))

De mit kell tennem Nekem, hogy mindez így legyen? Egyelőre inkább ösztönösen , mint tudatosan cselekszem. De vajon elég-e a jótestvérséghez az, ha én csak ösztönösen egymás felé terelem őket? Remélem igen! Tele vagyok kérdésekkel... de eddig minden olyan jól ment, ezért nem aggódom.

Egyelőre jófelé haladunk... már második napja csak egymás mellett fekve, kéz-a-kézben alszanak el. Én pedig könnybelábadt szemmel nézem őket... sokáig... nagyon sokáig.

Emlékezet

Matyi időről-időre előszed dolgokat a kis buksijából, és emlegeti azokat napokig. Ilyen például az, amikor egy játékáról eszébe jut, hogy kitől kapta, és akkor szépen elsorolja szinte az összesről, hogy ki hozta. Aztán ilyen még, amikor elkezdi mondani, hogy hetekkel, vagy hónapokkal ezelőtt ki mit mondott.

Az elmúlt napokban megint előjöttek neki annak az 5 napnak az eseményei, amit mi Milánnal a kórházban töltöttünk. És mivel egyre nagyobb a szókincse, és egyre folyékonyabban beszél, én egyre több részletet ismerek meg arról a néhány napról.

Ma reggel kávéfőzés közben elmesélte, hogy is történt, amikor eltörte a kávékiöntőt.

Máté: Máté etötte mátitat pávét. (eltörte a másik káávékiöntőt)

Én: igen? és hogy törted el?

M: ozzányútam, elejtettem. Apa méges vot.

Én: És mit mondott apa mikor mérges volt?

M: Apa mondta, menj innen!

Én: És Te mit csináltál?

M: Bementem pobába(szobába), és títam (sírtam).

Hát így történt:)

A másik mindig visszatérő élmény, amikor ezalatt az 5 nap alatt elromlott a tévénk.  Eseménydús napok voltak, az már biztos:)

M: evitte apa pévét. emomott. (Apa elvitte a tévét, elromlott).

Én: hogy romlott el?

M: etűnt bácsi. pévé mondta, bumm. Mama megijedt, mondta hű.

Én: és mit csinált Apa?

M: evitte Apa pévét autóval. igen. bácsihoz. megtinálta. Apa.

Hát nagyjából így zajlott le a beszélgetés. Persze az, hogy Apa autóval elvitte, az kb. 10szer elhangozott.

Szépen lassan minden kis apró titokra fény derül, mi is történt valójában abban a néhány napban, amíg a fiúk kettesben voltak itthon:)

Mi van itt, Öcsém?

Fő az egészség

A tegnap és a ma hőse egyértelműen Milán volt. Mégpedig azért, mert hősiesen csendben, korát meghazudtoló módon tűrte az őt ért attrocitásokat.

Tegnap ortopédián voltunk, a szokásos 6 hetes rutin. (igen, mi 9 hetesen kerítettünk erre sort, ekkora kaptunk időpontot). Persze Milán az odaúton elaludt, és már előre sajnáltam, hogy arra fog szegény felébredni, hogy valaki a lábát rángatja. Aztán végül nem arra kelt, mert bár pontban időre érkeztünk mind a négyen , mert mi így szeretjük, mégis vártunk vagy egy fél órát. Már kezdtem is kicsit aggódni, mi lesz, mert Milek kezdte elveszíteni a türelmét, de végül nem vesztette el, és végül sorra is kerültünk.

Nagy szerencse volt szerintem, hogy egy kislánnyal karöltve hívtak minket be, aki hasonló korban járt mint a mi Milánunk, így ahogy egymás mellé kifektettük őket, egyiküknek sem tűnt fel, hogy deréktól lefelé gyorsan le lettek pucérítva, sőt az sem, hogy a doktornéni ide-oda hajtogatta a lábukat, nyomkodta, csavargatta. Ők csak békésen szemezgettek egymással, és egyikük sem sírt. Ez csak azért fontos, mert az idegen gyerekek sírását nehezebben viselem, mint a saját gyerekeimét.

A diagnózis alapján Milek csípője teljesen rendben van, a doktornéni nyomát sem látta annak a kötöttségnek, ami a kórházban még megvolt, hála annak, hogy mint rutinos másodikgyerekes már ott elkezdtem tornáztatni, úgy ahogy Matyit is annak idején. kaptam is ezért egy halk "ügyesen csinálta Anyuka"-t, ami bevallom símogatta a lelkem.

Mindezek ellenére, az én gyerekkori csípőficam-gyanúm miatt, biztos ami biztos, kapott egy beutalót csípőuh-ra, ahol reményeim szerint ugyanúgy nem fognak találni nála semmiféle elváltozást. Mondjuk elvileg Matyinak is én vagyok az anyja, és őt mégsem küldték uh-ra emiatt. És azt sem értettem, hogy a mi köze van a Milán csípőjéhez annak, hogy hányadik gyerek, de biztos sok, mert a neve után ez volt a második legfontosabb dolog, amire rákérdeztek. Mindegy.

Ma pedig Kis Hősünk pocak ultrahangra volt hivatalos. (nekem mondjuk meggyőződésem volt, hogy pocak és koponya uh-ról van szó, de csak pocak volt). Matyit erre a vizsgálatra sem küldték el anno, úgy látszik ennyit változott az egészségügy 2 év alatt. Persze megint alvó gyerekkel érkeztünk, és fél órát vártunk kb. , de nem volt gáz. Milek csak a vizsgálóban tért magához, amikor kedves doktorbácsi bekenegette a pocakját a hűvös zselével, és kellemesen masszírozgatni kezdte az uh fejjel. ennek örömére Milek kitolt 2-3 pukkát( ahogy Matyi hívja).majd elégedetten végigvigyorogta a vizsgálat hátralévő részét. Nekem pedig nosztalgikus hangulatom támadt, mert a mi családunkban leginkább csak az én hasamat szokták kenegeti a nyúlós zselével, és nem is volt az még olyan régen, amikor én feküdtem az asztalon és bámultuk családilag a monitort. A monitort most most is néztem én, de kevésbé volt számomra felismerhető a látvány, így kevésbé volt izgalmas is.

Kedves doktorbácsi itt is egy "minden rendben, anyuka"-val bocsátott utunkra.

És az orvososdinak még nincs vége, ez egy ilyen hónap... jövő héten kapja Milán az első oltását... ezzel beindul a gépezet.

Fürdés márminálunk, akkor és most

Annak ellenére, hogy még Milek születése előtt elhatároztam, hogy nem fogom a két fiút összehasonlítgatni egymással, mégis időről-időre belecsúszok egy összehasonlító fényképmontázsba. Mert annak ellenére, hogy nem keressük az azonos beállításokat, mégis születnek olyan képek, amiket megpillantva rögtön beugrik, hogy bizony mintha a fotóalbumunkban már akadna egy ehhez igen hasonló, csak éppen a Másikról. Ilyenkor persze rögtön felkutatom. (ami csak néhány kattintás, mert még mindig nincs archiválva, de most megint megemlítésre került, hogy ki kéne már írni a képeket.)

És bár kicsúszik a számon olykor-olykor, egy "olyan vagy mint a bátyád", de próbálom visszafogni magam. De ha egyszer tényleg olyan!!!!

És íme... így fürdenek a fiaink. A képen mindketten 2 hónaposak. (ami ugyancsak véletlen).

És azt még továbbra is fenntartom, és remélem sikerül is majd betartani ha eljön az ideje, hogy nem fogok bezzegelni, sem egyiknek sem másiknak. Pláne, hogy mindkettő nagy hóhányó lesz, szerintem, úgyhogy nem is lenne értelme a bezzegelésnek.

A kimaradt második

Kicsit mindig sajnáltam azokat, akik február 29-én születtek. Persze lehet ezt humorral is kezelni, és akkor még vicces  is, de mégiscsak jó ha az embernek minden évben van egy szülinapja. Most szegény Milekkel is megesett, hogy egyszerűen elmaradt a második hónapfordulója. És nem először:) Ez már csak így lesz minden év februárjában:)

De sebaj, hónapforduló ide vagy oda, mi nagyon szeretjük a mi kis 2 hónaposunkat, aki tegnap este 5310 g-ot nyomott, 62-es ruhákat hord, aki egyre többször mosolyog a nagyvilágra és ránk, akit lenyűgöznek  a nyugifotelén himbálózó ilyen-olyan állatok, aki mindig varázsol a két pici kezével, aki egyre több hangot tud kiejteni a száját és ha valami nagyon tetszik neki, akkor igazi gőgicsélésbe kezd. Aki még mindig kétszer ébred éjszaka, és akit újabban a szorulás gyötör.

Nagyvonalakban ennyi:)

Én pedig a kedvenc alvós képeim mellé új kedvenceket találtam, mégpedig a reggeli ébredőseket. Amikor Milán is mosolygósra alussza magát, és csendben, vidáman tűri Máté szeretethullámait. Ilyenkor nem lehet rögtön kihozni Milánt a szobából, még akkor sem ha nyűgös,  Máté odabújik mellé, megosztoznak a takarón, és Milánnak egyszeriben elszáll a nyűgössége, fogják egymás kezét, Máté simogatja Mileket, beszél hozzá, Milek pedig válaszol.

A reggelik: