Jóbanrosszban

Persze (szerintem) minden lány álmodik egyszer arról, hogy szép fehér ruhában az oltár elé vezeti a nagy Ő, és Ő a legeslegszebb a világon. Én is elképzeltem magam százszor és ezerszer, mégis amikor már jó ideje együtt voltunk nem sürgettem az esküvőt. Úgy gondoltam ha egymás mellett kell megöregednünk, akkor úgyis eljön majd az idő, amikor szorosabbra kell fűznünk a kapcsolatunkat. Ez az idő 3 éve jött el. Nem mondhatom, hogy egy szép nyári napon, mert Medárdnak köszönhetően a megelőző héten folyamatosan szakadt az eső, de úgy igazán. Kicsit aggódtam is, hogy mi lesz velem, de aztán nagy nehezen előkapartak nekem valami stóla-félét, hogy mégse mászkáljak már csupasz vállal a 9 fokban. Szerencsére szombatra kiderült az ég, és a hömérséklet is felszökött 15 fokig, ami a megelőző napoknak köszönhetően már melegnek is érződött.

Amikor elhatároztuk, hogy összeházasodunk, akkor én úgy voltam a dologgal, hogy vagy mindent vagy semmit. ha nem lehet hetedhétországra szóló, akkor legyen csak 2 fős. Hetedhétországra szóló lett:) Azt hiszem, akkor sikerül jól egy lakodalom, ha rá gondolva még évek múltán is könnybe lábad az ember szeme. Az enyém könnybe lábad. Köszönet ezért a családnak és abarátoknak, akik segítettek a szervezésben, majd este gondoskodtak a jó hangulatról.

Sokminden apró részlet kavarog a fejemben, mókás és megható dolgok, kicsit össze-vissza is vagyok, érzem, bocsánat.Néhány ezek közül:

-Leginkább akkor éreztem magam királylánynak, amikor a Városligetben körbevettek a kisgyerekek, és mindegyik meg szerette volna simogatni a ruhámat. És amikor hallottam, hogy összesúgnak a hátunk mögött, hogy milyen szépek vagyunk.

-Az egyik legjobb pillanatok voltak, amikor a körúton mentünk autóval, és mindenki nekünk dudált, és amikor megálltunk a lámpánál integettek nekünk az emberek.

-sokmindennek együtt nem fogom elfelejteni barátaink tátva maradt száját mikor kiléptem a liftből. Meglepődtek, hogy ilyen sokat ki lehetett hozni belőlem.

És annyi mindent kellene még ide leírnom, a Martinis üvegbe töltött házipálinkától kezdve, a menyasszonyt visszaszerzésére Feri által elszavalt szabadverssen át, Sánta Máriáig, de sajnos Matyi mellett nem engedhetek meg magamnak hosszú ömlengéseket.

Azt gondolom, hogy sokkal szegényebb lenne a kapcsolatunk, ha nem házasodunk össze. Ez nem csak a papírról szól, ezek érzelmek, akkor és ott mi megfogadtuk, hogy jóban-rosszban kitartunk egymás mellett. És igen, vannak/voltak/lesznek hullámvölgyeink, de mindig ott van láthatatlan kapocs, ami segít megoldani a problémákat. Hisz megfogadtuk:)

Ma 3 éve

Ilyenek voltunk:

Új íz, régi érzelmek

Miután sutba dobtuk a krumplit, a tegnapi nap a répáé lett. Illetve csak lett volna, mert Máté ezt is határozottan elutasította. Szerencsére nem a hányós módszert választotta, csak az erősen fintorgós, nyelvvel kilökdösős, szájat be nem csukósat. Egyetlen vigaszom, hogy a gyümölcsök még mindig nagyon csúsznak neki, tehát ha most történne velem valami azért nem halna éhen.

Krumpli elfelejtve+hinta

Három a magyar igazság, de nincs több ráadás. A krumplit egyelőre elfelejtjük. Holnap próbálkozom a répával, hátha az bejövősebb lesz. Márcsak a színe miatt is nagy reményt fűzök hozzá, Matyi szereti az ilyen sárga cuccokat. Majd meglátjuk. Ha az sem megy, akkor maradunk a gyümölcsöknél.

Délelőtt azt hittem, hogy egész napra be leszünk zárva, de aztán dél körül kezdett kisütni a nap, így amikor Matyit 11 körül kidobta az ágy, jobban mondva az ÉN ágyam, gyorsan bevágtuk a babakocsiba, és elindultunk sétálni. Kis sétára készültünk, egy gyors fagyizásra, aztán haza. De aztán nagy séta lett belőle, mert az idő nem romlott el, sőt egyre melegebb lett. Matyi fél úton hazafelé kikívánkozott már a kocsijából, ekkor Apa a nyakába vette. Ezt nagyon szereti, teljesen felderül az arca, vigyorog mint a tejbetök, és persze folyik a nyála. Most jó volt, mert volt Ferin egy basaball sapka, így nem kellett percenként törölni a fejét, mint máskor. Aztán mikor a játszótérhez értünk, akkor gondoltuk teszünk egy próbát, hogy belenőtt-e már Matyi a hintázásba. Nem voltak sokan, kivételesen, volt szabad hinta. Itt van olyan hinta, ami direkt ilyen piciknek való, aminek körben van támasztója, és elől jól meg tud kapaszkodni a pici gyerek, de ha akar és tud, akkor hátra is tud dőlni. Hát először nem nagyon értette mi történik vele, nagyon lekötötte a mellette ülő kislány, aztán az hogy mozog alatta a föld, De aztán ráérzett az ízére, és igazi hintázó kisfiúvá vált, még a kalapját is levitte a "nagy" sebesség. Nagyon aranyos volt, csak sajnos nem volt nálunk fényképező, de majd legközelebb viszünk magunkkal. Amikor felfedezte, a hinta láncát, akkor azt meg alig akarta elengedni.

Most meg húzza a lóbőrt, úgy kifárasztotta a nagy játszóterezés.

Újra próbálkoztam

Mivel azt mondja a szakirodalom, hogy ne engedjek az kezdeti ellenállásnak, hanem 2-3 napig próbálkozzak az új ízek bevezetésével, így ma még egy kísérletet tettem, hogy krumplival ettesem meg egy szem gyermekemet. Gondoltam, még egy próbát igazán megér, aztán ha tényleg nem akarja, hát akkor nem erőltetem tovább, és akkor holnap kipróbáljuk a répát. Hát nem mondom, hogy osztatlan sikert arattam az újabb kísérletemmel, de annyit legalább elértünk, hogy nem akart megfulladni, és nem adta vissza mérgében a reggelijét is. De nem olyan arcot vágot, mint akinek ízlik a cucc. Mindenesetre kb. két kiskanálnyit sikerült megennie. Szerintem holnap adok még egy esélyt, aztán döntök, hogyan tovább.

 

Itt még vidáman, szerintem azt hiszi hogy a gyümölcskoktélját kapja:

 

És a szörnyű felismerés, hogy ez bizony nem az:

És kétségbeesve segítséget remél Apától: (nem kap)

Máté esete a krumplival

Na ma aztán nekem is kijutott abból az undorból, amiről kismama blogtársaimnál már olvashattam. Én akkor büszke voltam, hogy az én Mátém annyira szereti a mindenféle ételkülönlegességeket, hogy bármit adok neki, szívesen fogadja, és mosolyogva megeszi. Miután a gyümölcspalettát szépen végigzongoráztuk, és mondhatom sikerrel, mert mindet elfogadta, alma, barack, meggy, banán, gondoltam eljött az idő, hogy teret nyissunk a zöldségek felé. Először is a krumplival próbálkoztam. Illetve csak próbálkoztam volna. Mert egyszer jólevő csemetém arcára olyan undor ült ki, hogy azt szavakkal leírni nem lehet. Csak tátogott, fintorgott, pedig egy másodpercre sem csukta volna be a száját, nehogy véletlenül lemenjen a torkán egy csepp is abból a vacakból, amit ma elé tettem. Sőt..., mikor látta, hogy nem adom fel, látványos fuldoklójelenetet adott elő, aminek az lett a következménye, hogy nemhogy az a másfél kanálnyi krumplipüré landolt a ruháján, székén, padlón, hanem bosszúból még a tízóraira megevett gyömölcspépet is visszaadta. De nem szegte kedvem, holnap újra próbáljuk.

Semmi különös

A jót persze könnyen megszokja az ember, így vagyok ezzel én is. Az elmúlt hetek nyugodt éjszakái után nem esett nagyon jól a tegnap esti nyűglődés. Csak a visszatérő hidegnek tudom ezt tulajdonítani. Szerencsére még nincs nagy gáz, kézben tudom tartani a dolgot, csak az a baj, hgoy valahogy meghúztam a kezemet még a múlt héten. Nem tudom pontosan, hogy a meggyszedéskor, vagy esetleg Matyit fogtam meg egyszer rosszabbul, de nagyon nem akar múlni, és most már elég nehezen megy a használata. Így egyedül ez pedig nem túl szerencsés, mert Matyit azért csak ölbe kell venni. Mindenesetre próbálom pihentetni, meg kenni valami kenőccsel, és remélem előbb-utóbb majdcsak elmúlik.

Egyedül 2.

Az a rossz az egyedüllétben, hogy nem telik az idő. Napközben jól elvagyunk Matyival, megvan a kialakult daily rutinunk, csak ennek az is része hogy este hazavárjuk a család fejét. Mostanában, amióta ilyen meleg van, csak késő délután, este merészkedünk ki a szabadba, és ilyenkor összekötjük a kellemest a hasznossal, és elmegyünk Apa elé a Bosnyák térre. Erről eszembe jutott, hogy amikor kicsit voltam akkor milyen sokszor mentünk mi is apu elé. A gyárban dolgozott, és amikor letelt a műszak, akkor volt egy nagy dudálás, és akkor kezdtek el kijönni az emberek. Rengeteg ember dolgozott ott, és csak jöttek, jöttek, mi pedig több sorstársunkkal csak álltunk az út túloldalán a téren és vártunk, néztük ahogy hömpölyög a tömeg. És a munkában megfáradt emberek találkoztak kint a kis családjukkal. Szép volt! Tegnap este olyan rossz volt, hogy nem volt kit hazavárni. Néztem az órát, 6 óra, és úgy éreztem sosem esz vége a napnak. Aztán vége lett. És itt egy újabb, ami megint lassan fog eltelni. De aztán ez is eltelik!

Egyedül

Egyedül maradtunk Matyival. Feri ma reggel elutazott Milánóba, és csak pénteken jön haza. "Hála" a kedves titkárnőnek nem délben, ahogy eredetileg volt, hanem csak este 11kor, mert rossz gépre foglalt helyet, elcserélni meg nem lehet, mert hát az pénzbe kerül. De beszélt Feri a sok főnöke közül az egyikkel, hogy ez így nagyon nem frankó, hogy a megegyezéssel ellentétben most már két hetente ott van egy hetet, ráadásul egy vacak szállóban, nem adnak rendes ebédet, így a vacsorára kell koncentrálni, ami meg saját pénzből van, és persze k.... drága. Szóval igencsak nem éri meg neki ott lenni, távol a családjától. Már a múltkor beszéltünk róla, hogy ha tényleg úgy érzi, hogy nem bejövős neki ez a milánós dolog, akkor váltson munkahelyet, vagy állítsa sarokba a mostanit. Most eléggé nagy előnyben van, mert nincs igazából rajta kívül más, aki meg tudná csinálni ezt a projektet, így viszont fizessék meg legalább rendesen. Úgy látszik a terv valóban működik, mert legalább ígéretet kapott a fizetésemelésre, és most már fizetik a vacsoráját. Aztán meg majd meglátjuk mi lesz. Mindenesetre most kell valamerre lépnünk, szóba került a külföldre költözés is, mert most amíg itthon vagyok Matyival, utána meg remélem a kistestvérrel, addig én könnyen mozgok. És hát az én munkahelyemen sem annyira rózsás a helyzet, hogy nagyon visszavágynék. Az első körben elbocsátottak ma vannak bent utoljára. Nem tudom még mi lesz, de terveink vannak. Valami majdcsak megvalósul belőle.

Balatonfüreden

Szombaton került megrendezésre Feriéknél a céges foci, Balatonfüreden, ott van ugyanis a cégnek egy kempingfélesége, faházak, hinta, ilyesmi. Persze a reggel nem volt kapkodásmentes, egyébként is mindig az utolsó pillanatban pakolunk, és Matyival ez a helyzet még jobban kiéleződött, mire Matyi minden tartozékát becsomagoltam, a legrosszabbra is felkészülve, több váltás ruha, pelus, játékhegyek, addigra jól el is telt az idő. Matyi az útnak azt az 1 óráját aludta, amíg kiértünk a városból, utána éberen figyelt. Rég nem autóztunk már vele ilyen nagyot, és meglepődve tapasztaltam, hogy már kibámul az ablakon, nézelődik, érdeklődik, ha megunta, akkor játszott egy kicsit, semmi nyűgösködés. Én szorgosan meséltem neki a helyekről amik mellett elhaladtunk, hogy hol mikor voltunk, járt-e már ő ott legalább pocakban, és szegény pont addigra aludt volna el ismét, mire leértünk. De nem volt nyűgös, sőt..., barátságosan fogadta a felé közelítő ismeretleneket, hagyta hogy megcsodálják, a szimpatikusabbakra még mosolygott is. Így telt a nap nagy része, árnyékba húzódva, békés szemlélődéssel, hisz annyi érdekesség volt ott egy helyen, hogy ezt egy nap alatt aligha lehet behatóbban tanulmányozni, Matyi azért megpróbálkozott vele. Minden bokrot, virágot, élőt és élettelent meg akart fogni, kóstolni, (a hinta lánca teljesen elvarázsolta, szerintem egész nap ellett volna annak a bámulásával) aztán visszahúzodva aludt egy kicsit. Mikor apa végzett a focival lesétáltunk a partra. Imádom a Balatont, a sétálgatni a patján, felidézni a sok szép emléket, élményt, a legutóbbiakat, amikor már Matyi már velünk volt itt a pocakban. Matyinak jót tett a friss balatoni levegő, hatalmasakat aludt, amikor meg ébren volt virgonckodott, barátkozott, mindenkit elvarázsolt jókedvével, szépségével. A vacsi után ami marhapöri volt, és kicsit aggódtam, hogy az egész heti gyömölcskúrám után hogy fogja a pocakom fogadni az isteni marhapörköltet, (de jól), indultunk haza. Matyi ekkor már elkezdett nyűgösködni. De szerencsére megbeszéltem egy barátnőmmel (és milyen jól tettem, mintha mgéreztem volna, hgoy Matyinak szüksége lesz erre kis pihenőre) hogy hazafelé megállunk nála Fehérváron. Itt Matyi kapott vacsit, friss pelust, és valamennyire stabilizálódott az állapota, aludt is hazáig végig. Úgy kimerült szegény, hogy éjszaka is úgy aludt, mint talán még soha, és aztán vasárnap is délután 3 órát. Összeségében nagyon jól sikerült a nap, a kezdeti aggódásom, hoggy Matyi majd hogy fogja viselni az utazást, a meleget, az idegeneket, a zajt, teljesen alaptalannak bizonyult, Matyi igazi társasági ember volt, én meg csak söpörtem be az elismeréseket. És mire hazaértünk és végiggondoltam a napot, szinte sírni tudtam volna a büszkeségtől és a gyönyörűségtől.

És képekben: