2022. augusztus 24., szerda

Montenegrói kalandok 3. - kirándulás a Vrmacon

 Ott tartózkodásunk negyedik napjának estéjén jött egy nagyobb eső, ami végre eloltotta a környező hegyen lévő tüzeket rendesen. Reggel friss levegőre, és füstmentes hegyek látványára ébredtünk. 


Az éjjeli esőnek köszönhetően a hőmérséklet sem vol  még olyan izmos, de mivel előző nap egész nap strandoltunk, és az esőnek köszönhetően már a tűztől sem kellett tartanunk, bár a mi hegyünkön pont nem volt erdőtűz, így joggal dobtam be aznapra, hogy márpedig ma felmegyünk a hegyekbe. 

A mi falunkból 2 helyen is mutatott tábla kiránduló útvonalakat, úgyhogy az egyiken elindultunk. Én korábban már láttam, hogy Tivat felett van egy elhagyott falu, ( Gornja Lastva) ami a google értékelések szerint nincs ugyan patinás rendben, kissé omladozó, és elhanyagolt, viszont remek onnan a panoráma az öbölre. Ezt vettük tulajdonképpen célba. Legalábbis mikor elindultunk azt hittük, hogy ez lesz a célunk. 

A z út teljesen korrekten indult, széles kikövezett, néhol lépcsős út vezett fel a hegyoldalon, be az erdőbe. Az első meglepetés akkor ért, amikor az utunkat egy teknősbéka keresztezte. Még szerencse, hogy a lábunk elé néztünk, mert az eső miatt csúszós volt a kő, így nem léptünk rá, csak tisztes távolságból megcsodáltuk. 







A második meglepetés az volt, amikor észleltük, hogy bizony letértünk az útról. Nem nagyon, és sejtettük is, hogy hol lehetett, egy háznál a falra ki volt téve a piros turistajel, és én haladtam tovább fölfelé a kitaposottabbnak tűnő úton, de valószínű ott el kellett volna kanyarodni. Csak  a háznál kutyák is voltak, amik elkezdtek ugatni, és utóbb kiderült, hogy meg voltak kötve, mégis elvonta a figyelmünket, és nem néztük meg alaposan, hogy van-e másik lehetőség. Így aztán volt egy kalandos fél óránk, mre visszakavirnyáltunk a kijelölt útra. Itt igazi bozótoson kellett keresztülvágnunk, meg valami kecskelegeltetős útszakaszokon. Nem lett volna annyira drámai a helyzet, ha Marci ettől nem kattan be, és el nem kezdi megint a szokásos hegymászós hisztijét. de elkezdte, úgyhogy eléggé idegkimerülve tértünk rá a kijelölt útra megint, gondolván, hogy majd ott kicsit jobb lesz, de nem, nem lett jobb. Az járhatósága itt sem lett sokkal jobb, a jelölések is hol voltak, hol nem, de itt azért néha már láttuk, hogy haladunk fölfelé, és alattunk volt az öböl kéksége. 


Aztán egyszer csak felsejlett a szomszéd hegy tetején egy templomtoronyszerűség, úgyhogy azt gondoltuk oda megyünk. Így, hogy láttuk már magunk előtt a célt, és az útviszonyok is javultak annyira, hogy nem kellett a dzsindzsáson átverekednünk magunkat, hanem egy relatív jól járható sziklás emelkedőt kellett már csak leküzdenünk, így kicit javult a közhangulat is. 

A fiúk rögtön le is rogytak a templomlépcsőre kifújni magukat, enni-inni, pihegni, aztán pedig jól körbenéztünk. 

Eszméletlen jó volt fentről  kilátás. Jó messzire elláttunk, egészen Herceg noviig, ahol az öböl bejárata van. 




Abszolút filter nélküli képek. 

Lefelé egy másik ösvényen jöttünk le, szerencsére nem kellett visszaverekednünk magunkat az erdős úton, mert bár engem nem vágott azért annyira földhöz, de még egyszer megjárni már nekem sem lett volna sok kedvem. Lefelé szinte végig egy köves-sziklás úton jöttünk. A változatosság kedvéért lefelé Milánnak gurult el a gyógyszerre, úgyhogy ő 10 méterrel utánunk kullogott nagy duzzogva. 


És már majdnem lent voltunk a faluban, amikor egyszer egy lépésnél megmozdítottam  lábammall egy nagyobb lapos kődarabot, ami alatt méhek voltak, hármat láttam elröppenni,  és persze, hogy az egyik belecsípett a lábszáramba. A vádlim alján, a bokám felett. Iszonyatosan fájt maga a csípés, de rögtön kiabáltam Marciéknak, akik mögöttem haladtak, hogy vigyázzanak, de jó gyorsan iszkoltunk a környékről. Szerencsére mást nem csíptek meg,  én is gyorsan beborogattam egy kis vizes zsebkendővel, szerencsére fullánkot nem láttam a csípés helyén. Éreztem, hogy fáj, de nem volt olyan vészes. Igazából másnapra lett nagyon rossz, jól bedagadt, és eléggé elkezdett feszíteni. Borogattam, jegeltem, bekentem Fenistillel, és közben sopánkodtam, hogy elefántlábam lett, eltűnt a bokacsontom, pirosasvörös volt a fél lábszáram, és minden lábhajlításkor feszített az egész bőröm. Eléggé kétségbeejtő volt, de azért ha kicsit is javulgatott. De kellett jó pár nap, hogy lemenjen rendesen a dagadás, és a helye még most is viszket. 

A "megterhelő kirándulás után, persze hogy még lementünk délután strandolni :-)
 





Aztán itthon, amikor néztem a térképet, akkor láttam, hogy igazából az a falu, amit én kinéztem, az a szomszéd hegen volt, kicsit tovább kellett volna még menni. Ez a kistemplom csak mint viewpoint volt feltüntetve a térképen. Na de sebaj... innen is szép volt a kilátás. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése