Fölfelé és lefelé

A menedékháznál nem időztünk végül olyan sokat. Bennünk volt a mehetnék, nem voltunk még elfáradva egyáltalán. Innen két út vezetett. Azt már levettem, hogy az általam kinézett jó kis tavas túra már csak elképzelés, és hogy totál nem ott vagyunk, ahol lennünk kéne, de már mindegy volt. Végülis nem teljesen tökmindegy, hogy milyen kaptatón mászunk fel? Hát nem? Szóval két út vezetett, az egyik föl a Giewontra, ami a lengyeleknél egy nagyon népszerű csúcs, évente és nyaranta rengeteg turista zarándokol fel a csúcsra, hosszú tömött sorokban. Még az sem tartja vissza őket, hogy a csúcsra vezető utolsó rész már csak egy keskeny egyirányúsított, vasláncos útvonalon tehető meg. Zakopaneból jól látható ez a keresztes csúcs, ami szinte hívogatja az embert. Nem csoda, hogy aki csak teheti nekivág.

A menedékháztól ez 2 óra 20 perc lett volna még, ami nem is tartott volna vissza annyira, mint amennyire ez a vasláncos történet visszatartott. Így ezen az úton nem mertünk elindulni. Pláne így télbe hajolva. Utólag meg pláne sőt. :)

Nekivágtunk hát a másik útnak, ami 1 óra 20 percre volt jelezve, 500 méter szintemelkedéssel.  Ez volt a Konrád-nyereg vagy valami ilyesmi.  Láttuk, hogy havas, de nem tudtuk, hogy mennyire, és mivel az út a távolban elkanyargott egy kisebb kiemelkedés mögé, nem is láttuk, hogy merre mennek az emberek. De rajtunk kívül még egész sokan ezt az utat választották.

Elindultunk fölfelé.

Oda megyünk, oda szembe.

Itt még vidáman és lelkesen.

Az út egy sima ösvénnyel indult, igaz, volt hó, meg annál nagyobb sár, de ennek hamar vége lett, és elkezdtünk felfelé haladni. Itt elkezdtek szétszakadozni az előttünk és utánunk lévők, volt ki leelőzött minket, volt, ki teljesen elmaradt. Mi csak haladtunk fölfelé, vissza-vissza néztünk, és csodáltuk a panorámát. Nagy hó volt, de nem volt járhatatlan, inkább csak az volt a nehéz, hogy alapból egy laza lépcsősor vezetne fel, kövekből, és a hó miatt nem nagyon látszott, hogy hol vannak a fokok, és jól meg is csúszósodott. 

A hó és a napsütés együtt, na az valami csodálatos :)

 Aztán egyszer csak valahogy, amikor magunk elé néztünk, nem visszafelé, akkor leesett, hogy azok a kis fekete pöttyök ott előttünk, azok emberek, és nyilván ott vezet az utunk. Szóval van még előttünk haladnivaló bőven. Ekkor én azért kicsit elbizonytalanodtam, hogy fel tudunk-e mi oda menni. Onnan lentebbről elég meredeknek látszott a part, szinte függőlegesnek. De Feri szerint persze, no para, mentünk hát tovább.

Végülis nem volt annyira vészes az út, kanyargott erre-arra, meg jó nagy hó lett ott a meredeken, de lehetett haladni. A cipőnk kicsit nedvesedett ugyan, de engem még nem zavart.

Egyszer csak egy fickó, aki lefelé jött, és komplett túrafelszerelése volt, nem úgy mint nekünk, nagy lendülettel belegázolt az ösvény melletti friss hóba, és egyszer csak megtorpant, és nagy hangon újságolta, hogy medvenyomot talált. Minden arrajárónak mutogatta. Mi már jó sok méterrel feljebb jártunk, amikor még mindig hallottuk, hogy kiabálja, hogy "Misa". Mi nem láttuk, de hát biztos az volt. Ez után már én is nyitott szemmel mentem, hátha én is észreveszek egyet, de csak zerge nyomokat láttam. Vicces volt, hogy nem szakadt be alattuk a keményre fagyott jégpáncél, hanem csak belenyomódott patanyomuk.

Legalább térdig érő volt a hó, de lehet hogy nagyobb is.

És akkor egyszer csak fönt voltunk!!!! Tulajdonképpen gond nélkül feljutottunk. 

Fönt pedig minden jégbe volt fagyva. A szél fantasztikusan szép jégkompozíciókat fújt, nagyon szép volt. Közben melegen sütött a nap, és olyan csönd volt, hogy hallani lehetett ahogy olvad a hó meg a jég. Tényleg!

 Ki is ültünk ott egy kis kőre, elmajszoltuk a sütinket és a kiflinket, és nem akartam onnan lejönni sosem. Kicsit vacilláltunk, hogy bevállaljuk-e még azt a 20 perces utat, ami az igazi Konrád-csúcsra vezetett, mi csak a Konrád-csúcs nyergénél voltunk, de ahogy néztük, hiába hogy nem tűnt messzinek, és nehéznek a táv, de nagyon csúszkáltak az emberek, így nem mentünk tovább fölfelé. Gondoltuk, lefelé is bőven elég lesz lejutni. És bőven elég is volt.

Kilátás sütievés közben

Tényleg nem akartam lemenni. Eléggé be is voltam parázva, mert ami felfelé nem volt olyan vészes, az lefelé irgalmatlan kegyetlen volt, és ezt már indulás előtt is sejtettem, hogy az lesz. 

Rögtön az elején túl kellett esnünk a nehezén, hiszen ez volt a legmeredekebb rész, csúszott mint a veszedelem, fölülről olyan volt, mintha függőlegesen csúsznánk lefelé a völgybe. 

Hát én nagyon féltem. Meg is álltam, hogy én innen képtelen vagyok lemenni, és hát... el is pityeredtem. De hát nyilvánvaló volt, hogy fenn nem maradhatok, szóval muszáj volt összeszednem magamat, és nekivágni. Az első sokk után jött még pár nehezebb szakasz, de az már meg sem közelítette ezt a felső részt. Ott sem haladtunk könnyen, és  ott is estünk-keltünk megszámlálhatatlanul, de ahogy egyre lejjebb értünk, egyre kevésbé féltem, hogy lecsúszom a szakadékba. Utána már attól féltem inkább, hogy úgy esek el, hogy ráesek egy kőre, vagy mit tudom én, kitöröm a lábam, szóval nekem az egész út lefelé egy rettegés volt. 

Az hogy csupa merő víz volt már a zoknim, a nadrágom, mindenem, az már tényleg mellékes körülmény volt. Az már csak lent zavart, amikor már nem féltem. 

Lefelé jövet nem is igen fényképeztünk. Először úgy terveztük, hogy a menedékházban majd iszunk valami meleget, de végül mire odaértünk, addigra túl voltunk a sokkon, a házban pedig olyan sokan voltak, hogy nem volt kedvünk beülni, inkább nyakunkba vettük a lábunkat, hogy minél előbb visszaérjünk a hotelbe, ahol vacsora és szauna várt minket. Hmmmm.... de jó is volt rá gondolni. 

Jó is hogy nem töltöttünk ott fent több időt, mert mire hazaértünk, az is volt majd' 2 óra hossza még a menedékháztól, és már be is sötétedett, mire hazaértünk. Jöhettünk volna Kuznicétől kisbusszal, de nem éltünk a lehetőséggel. Ezt fél úton Zakopane felé, amikor már a harmadik kisbusz ment el mellettünk,  azért már megbántuk kicsit. 

Kuznicében az is kiderült, hogy ha 20 méterrel arrébb sétálunk a felvonótól, és elmegyünk a sütödékig, akkor ott kezdődött volna az az út, ami a tóhoz vezetett volna, amit kinéztem. Hát ennyi. Ezt  a tónézést most bebuktuk :) De helyette megmásztunk egy brutál, havas hegyet. 

Utólag beírtam a runkepperbe, hogy merre jártunk, és 17,33 méter jött ki. Saccperköbö. És ezt olyan 7 és fél óra alatt tettük meg, és igazából olyan nagyon sokat nem is pihentünk, ülve meg pláne nem. 

De jó volt nagyon, igencsak elfáradtunk. Kipirosodott arccal vonszoltuk le magunkat az étterembe. Mint aki strandon volt egész nap. Másnap viszont... húúúú mekkora izomlázzal keltünk!