Délelőtt, míg én a konyhában
tettem-vettem, a fiúk a kisszobában játszottak. Aztán mikor lett egy kis
szünetem az ebédfőzésben gondoltam belesek hozzájuk, mit is csinálnak
ilyen nagy egyetértésben. Ilyenkor leginkább csak inkognítóban közelítem
meg a tett színhelyét, mert ha észrevesznek, akkor már oda az idill,
Milán akkor már csak engem akar, még akkor is, ha előtte eszébe sem
jutott, hogy van anyja. Így halkan odaosontam az ajtóhoz, és amit láttam
háááátttt.... Matyi békésen autózgatott a szoba közepén, gondosan
kikerülgetve a kirámolt fiók tartalmait a szőnyegen. Milán pedig
iszonyat büszke volt magára, kurjongatott, sikongatott., lebegtette a
függönyt. ÉS mindezt imígyen művelte:
Nekem pedig az a vers jutott eszembe, amelyik így kezdődik:
Kicsi vagyok, székre állok,
Onnan egy nagyot kiáltok...
Nem szóltam rá, mert a következő
pillanatban profin térdelésbe ereszkedett, és szépen lejött. De azért
jobb lesz szemmel tartani:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése