2010. május 24., hétfő

Állatkerti séta Nr.2.

Amikor az ősszel először mentünk Matyival állatkertben, már akkor tudtuk, hogy elő fogunk még arrafelé fordulni, mert nagyon tetszett neki. Így a vasárnapi ragyogó napsütésben újra felkerestük, és legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy Matyinak ennyire, de ennyire bejön majd megint. Nemhiába, már igazi kisfiú, erre újra és újra rá kell jönnöm, ahogy mondja, hogy mit nézzünk meg, merre menjünk, ahogy lelkesedik, ahogy érdeklődik, ahogy mindent megjegyez, amit mondunk neki.
Aranyos volt nagyon, Nekünk pedig öröm volt nézni a csillogó szemeit, a ragyogó, csodálkozó arcát, az álmélkodástól tátva maradt száját. Nekünk ez volt az igazi vasárnapi ajándék.
A múltkori látogatásunk óta gyarapodott néhány újszülöttel az állatkert lakossága, elsődleges célunk ezek felkutatása volt, többé-kevésbé sikerült is. Rögtön a majmok felé vettük az irányt, és szerencsénkre épp jókor érkeztünk, mert a gorillamama épp levegőztette a kismajmát, így sikerült elcsípni, ahogy a fél kezében ringatja, majd amikor már sokallja az érdeklődést egyszerűen fogja magát és hátatfordít, arrébmegy.
Többször is kerültünk még arrafelé, és láttuk is a kis kölyköt, de igazán jó képet nem sikerült róla készíteni az üvegen keresztül, és a mamája sosem távolodott el tőle. Őket látva, és később az orángután anyukát is a kicsinyével, tagadhatatlan a rokoni kapcsolat majom és ember között. Hihetetlen emberi melegség és féltés, és törődés árad belőlük. Az orángután mama épp masszírozta a pici pocakját, úgy mintha egy babamasszázs tanfolyamon tanulta volna, mint ahogy én is teszem, ha fáj Milán pocija.
Mátét is lenyűgözték a majmok, a nagyokat kicsit távolságtartóan szemlélte, főleg amiután a hím gorilla kidüllesztette a mellét pont előttünk 10 centire, de tetszettek neki a kötélen-fán lógó ilyen-olyan kisebb testűek, ezeket tátott szájjal nézte.
Sok időt töltöttünk a medvéknél, akik most már kibújtak a barlangukból, és Máté egy lépést sem akart tovább jönni, minden "na most már menjünk" próbálkozásomra csak azt mondta, hogy "nem megyünk még, nézem Mangákat".
Aztán bedobtam az örök aduászt, a "menjünk, Milán vár!"-t, és ez hatott. Egészen az utca túloldaláig jutottunk, a tigrisig, aki fel-le sasszézott, és néhanéha odavicsorított ránk, de mi nem ijedtünk meg.
Majd innen békésebb vizekre eveztünk, és a kedvenc zsiráfjaink felé vettük az irányt, persze útközben még megálltunk itt-ott, bocit, madarakat, ilyesmiket.
A zsiráfokban most sem csalódtunk, nagyon barátságosak, közvetlenek voltak, Matyi még emlékezett rá, hogy legutóbb majdnem kapott egy zsiráfpuszit. Itt újra szerencsénk volt, mert a kezdetben hátul meglapuló kiszsiráf épp akkor jött ki, így láthattuk, hogy milyen picike ő a nagyok mellett, nagyon aranyos volt. Engem mindig foglalkoztat a kérdés, hogy hogyhogy nem gabalyodnak össze a hosszú nyakukkal, de biztos jól vannak ők kitalálva:)
Ekkorra már Milán is fölébredt, gondolom ő sem akarta kihagyni az orrszarvúakat, elefántokat, és a víziló nagy tátott csúnya száját.
Aztán volt teveetetés, majd kecskeetetés. Rengeteg kiskecske volt, egyik aranyosabb, mint a másik, Matyinak nagyon tetszettek, noszogatás nélkül is meg merte őket simogatni, és etetni is akartuk őket, de épp beuzsonnáztak répával, íyg nem voltak éhesek. Matyi azért erősködött, hogy "hé, ne  menj el!", és szalad utánuk árkonbokron, kecskekakin át, aztán tömte volna a szájába a kaját, hogy "hamm-hamm, edd meg!"
Utunk vége felé, láttunk még kígyót-békát-madarat, Matyi ekkorra már végképp meggyagyásodott, és ugrabugrált, és szeleburdiskodott, alagútba bújt, és onnan kiabált, szóval jól érezte magát, de hát zárás felé közeledett az idő, mennünk kellett.
Nem is volt baj, mert jól elfáradtunk mindannyian. Matyi nyikkanás nélkül aludt egész éjjel. Milán is csak négyszer-ötször ébredt... Nagyon szép délutánunk volt! Lesz még legközelebb is:)
 
Még több kép pedig ITT van.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése