A történet olyan éjjel 2 körül
kezdődött, amikor is már vagy ötödszörre keltem fel Milánhoz, és volt
bennem egy sanda gyanú, hogy a mai nap nem lesz sétagalopp. Aztán a
reggel már nem indult jól, mert esett az eső, és azt Milán baromira nem
komálja... front, szél, és esőérzékeny a lelkem. Ez abból is
észrevehető, hogy miután fél 8 táján kidobta az ágy, a délelőtt folyamat
szusszant ugyan egy 10 perceset, ami alatt én sebtiben elmosogattam és
megreggeliztem, de utána csak nyűglődött, vagy sírt, és bármit tettem
nem volt jó, bárhová tettem nem volt jó, még Matyi is csak kis időre
tudta feledtetni vele, hogy ma fáj az élet!
Miután kb. fél 11ig minden csodaszert
bevetettem, hogy hátha attól jobb lesz Neki/Nekem, de próbálkozásom
eredménytelen maradt, nem volt más hátra, minthogy édeshármasban
kivonuljunk a konyhába ebédet főzni. Volt olyan szerencsém, hogy a
hűtőben ott figyelt egy zacskó spárga megfőzésre várva, amit mára
terveztem, és nem is nagyon halogathattam tovább, így nekiláttunk, lesz
ami lesz alapon. Elég gördülékenyen mentek a dolgok, igaz Milánt a
konyhai teendők sem kötötték le túlságosan, de még úgy ahogy elvolt,
igaz, hogy 3szor énekeltük végig Matyival a repertoárunkat, ami az én
repedtfazék hangomnak nemigen esett jól, de legalább tudom, miért nem
javulok.
Matyi már jobban van, olyan annyira,
hogy most már a betegsége viccesebbik oldalát is látja. Erre a
következtetésre akkor jutottam, amikor jobbomon a nyűglődő Milánnal,
balomon Matyival arra lettem figyelmes, hogy Matyi a spárgával piszkálja
ki az orrából a zöld szörnyet, és baromi mókásnak találta, ahogy a
spárga végén rugózik az orrából kiszabadított termés. Hirtelen nem
tudtam kínomban sírja-e, vagy nevessek, így első felindultságomban
bezavartam Matyit a szobába, majd kidobtam a spárgát.
Amúgy most már kedvtelésből hörög is, és direkt dartvéderezik, és rekedt hangon hajtogatja, hogy "ilyenek a tehenek?" (MZS: Török és tehenek). És most hogy már nem a túlélésre hajtunk orrfújásilag most már bátran fújja, akár zsebkendő nélkül is...
Ekkor már fél 12 felé járt az idő, ami
azért fontos, mert az ebéddel még hadilábon álltam, viszont pontban
délben a harangszó után Matyi követeli az ebédjét, akár hiszti
formájában is, és hát Milán mai magaviselete mellett ezt jobbnak láttam
elkerülni.
Ebéd végül elkészült, csak kicsit
késtem, de a hiányzó időt sikerült áthidalnom a Matyi elé borított
levesgyönygyökkel, amiből békésen csipegetett. Milán még mindig éber,
nyugifotelének kitartó adott ritmusban történő ringatása végül 5 percre
álomföldre küldi, ami épp elég, hogy Matyit utánaküldjem.
Mire kiszedem a magam forró levesét, és
beleszórom a bogyókat Milán is felébred, és csak ölben, fenekét
riszáltatva hajlandó csöndben maradni, ami létkérdés, mert Matyi ugye
alszik. A levesem elhűl, a gyöngyök szottyosra áznak benne, így lemondok
róla. Semmi akadálya, hogy Milánt a teraszra deportáljam, hátha a jó
levegő segít neki az alvásban. Kb. 1 órás kinttartózkodás után Matyi
sopánkodása hívott be. Összebújtunk, visszaaludt, és felcsillant egy
halvány remény hogy talán Milán is kidől. Talán kidőlt volna, ha nem az
utolsóelőtti pillanatban jön rám a köhögőgörcs, amit sikeresen
visszatartok ugyan addig, míg a másik szobába nem érek, de Milánnak a
hiányom is elég ahhoz, hogy újra éber legyen.
Kimenekítem Matyi mellől, legalább Ő aludjon, ha már én nem tudok.
Most fél 4 van. Milán a bal kezemben
nyűglődik, viszonylag halkan., feje néha-néha oldalra billen, de amint a
rugózás alábbhagy a feneke alatt kipislant, hogy mi van...Jobb kézzel
pötyögök. És jó lenne most már a legkisebb helységbe elmenni, mert arra
még nem jutott ma időm. De félő, hogyha leteszem Kisfőnököt akkor
elszabadul a pokol.
De fő az optimizmus alapon majdcsak vége
lesz ennek a napnak is. Azon viszont most végképp nem csodálkozom, hogy
két hete n em sikerül kilábalnom ebből a fránya náthából...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése