Hétvégi kalandozásaink- Pavia, Bergamo

A múlt hétvégénk sem zajlott kevésbé eseménydúsabban, mint az azt megelőző.És már péntek délután kezdődött. Úgy volt, hogy elmegyünk Feri elé a munkába, és onnan együtt megyünk vacsizni. Az az eső, ami Mo-t csak szombaton érte el, az már itt volt pénteken, és egész nap lógott az eső lába, aztán e
sett is, de végül elindultunk Matyival. Már majdnem ott voltunk amikor észrevettem, hogy a babakocsinak az egyik csavarja eltörött, és már kezdett összecsuklani. Mondjuk várható volt, hogy előbb-utóbb ez bekövetkezik, amennyit hurcoltuk már magunkat ezt a kocsit, mindig emlegettük is, hogy milyen jól bírja, ahhoz képest, hogy szinte fillérekbe került. Hát most eltörött. De szerencsére semmi komoly, javíthatatlan baja nem volt, így egy dróttal össze tudtuk erősíteni, ami tartotta egy darabig, majd újradrótoztuk, közben pedig elkészült a terv, hogy holnap elmegyünk egy barkácsboltba és veszünk csavart. Szóval a péntek estét így töltöttük a városban, egy drótozott babakocsi társaságában, de ez egy cseppet sem vont le az értékéből.

Nagyot sétáltunk a bevásárlóutcán, néztük a kirakatokat, és nem vettünk semmit, mert még 50%-osan is sokkal többe került minden, mint amennyit adtunk volna érte.

Aztán beültünk egy pizzériába, ahol Matyi összebandázott az összes pincérrel, ennek ellenére, vagy éppen ezért? a Feri tésztájára jó sokat kellett várni, aztán pedig Matyinak annyira bejött a foghagymás szószos kagylós tészta (kagyló nélkül), hogy alig akarta abbahagyni az evést. Igazi olasz bambino lett belőle:) Aztán letoltunk még egy hatalmas adag fagyit, Matyi persze ebből is kikövetelte a részét, és most már nem harapni akarja mint korábban, hanem nyalni, és ilyenkor olyan aranyosan tartja a száját, hogy megzabálom.

Az időjárásos oldal szombatra még nem kecsegtetett igazán jó idővel, de semmiképp nem akartuk a napot a szobában ülve tölteni, így egy viszonylag közeli célt néztünk ki, Pavia-t, ami fél órányi vonatútra van Milánótól. A napot persze a barkácsboltban kezdtük, beszereztük a kellékeket, és indultunk. Az útikönyvünk feltüntetett ugyan néhány látnivalót, nevezetességet, de olvasva egyik sem tűnt annyira érdekfeszítőnek, mint aztán valójában a város. Megérkezve persze már hét ágra sütött a nap, esőnek híre-hamva sem volt. És a város maga igazán magával ragadó. Sokkal-sokkal hangulatosabb mint ahogy azt a könyvből gondoltuk volna. A széles sétálóutcából keskeny kavicsos utcácskák nyílnak,  és Matyi minden másodikba be is rángatott minket, mert, a nagy köves úton olyan jó volt neki gyalogolni. Ha nem a kavicsmezőn gyalogoltunk, akkor kirakatot néztünk, ill. Matyi, aki mindegyik előtt megállt, és beszélt az üveg túloldalán lévő kisfiúhoz és a tárgyakhoz, néhány boltba be is akart volna menni. A kedvencei az edényboltok voltak, hogy  miért érzett ekkora vonzalmat a serpenyők iránt nem tudom, de innen alig lehetett elvontatni. Szerencsére mindig segítségünkre sietett egy kutya, amivel el lehetett terelni a figyelmét. Egyébként Matyi tökélyre fejlesztette az ugatást, most már nagykutyát ugat, nem kicsit, szóval mélyebben és félelmetesebben.

Aztán pihentünk a a három megmaradt középkori torony lábánál, innen Matyi megint csak nem akart tovább menni, mert végre fel tudta szedni a kavicsokat, nem voltak leragasztva.

Majd megnéztük az egyetemet,  a kastélyt, ami szinte ugyanúgy néz ki, mint a milánói, és még ugyanazok is építették, mily meglepő, és amiben képtár van mostanság, majd a dómot, ami minden valamirevaló olasz városban van, és végül átsétáltunk a  Ticino-folyót átívelő egyedülálló fedett hídon. És a végére jól elfáradtunk. A babakocsi jól bírta, csak egyszer esett szét, de Feri helyrehozta. És egy nagyon szép napot zártunk egy nagyon hosszú hazavonatozással.

Vasárnap nem is dobott ki minket az ágy túl korán, már csaknem 10 óra volt, és igen Matyi is eddig aludt. Még mindig meg tud lepni:) A portán kértünk szerszámokat, hogy véglegesítsük a babakocsi állapotát. Nagyon tuti lett, jobb mint új korában, és most már nem is esik szét. Legfeljebb egy másik csatlakozásnál, de most már van nálunk csavar.

Vasárnap újra vonatra pattantunk és Bergamo-ba mentünk. Ide 1 óra volt az út, de semmiképp nem akartuk kihagyni. Ide szállnak le egyébként a Budapestről érkező fapados járatok is, ha valaki erre jár, mindenképpen szánjon időt a városra, megéri. Nálam a leglegleg kategóriát üti meg, nem is kicsit.

A városnagyon régi múltra tekint vissza, a 12. században még független városállam volt, majd sokáig a velenceiek uralkodtak itt, majd franciák és osztrákok is, de leginkább a velencei behatás érezhető mindenhol. A  városnak két része van, egy régi felső (Citta Alta) és egy új alsó (Citta Bassa). A felsőbe fogaskerekűvel és busszal is fel lehet menni, és persze gyalog is, de mi a fogaskerekűt választottuk, mert szeretjük. (jobban mondva én). A felső városrészben van minden ami a régi történelmi időket idézi, tornyok, bástyák, városfal, templomok, csodálatos reneszánsz épületekkel körülvett hangulatos terek.

Az utcák olyan szűkek, amilyennek én szeretem, és olyan kövesek, amilyennek Matyi. Mindenhol virágok vannak az ablakban. Jó itt sétálni, nem csinálni semmit, csak nézni a házakat, és szívni magunkba a friss hegyi levegőt, majd a városfal széléről csodálni az Alpok vonulatait. Matyi is kiélhette a kövön járás szépségeit, nagyon élvezi, ahogy a kis lába imbolyog a nagy köveken,mehetett hegynek fel, és lejtőn le, persze ezt egyedül is akarta volna kézfogás nélkül, de végül megalkudtunk.

Sok időt el tudnék itt tölteni, de mindenképp többet, mint amennyi időnk volt most itt lenni, fpleg, hogy az alsó várost szinte csak futólag láttuk.

De így is gyönyörű volt, és ha lesz még rá lehetőségünk talán visszajövünk ide, ebbe az Alpok lábánál lévő kincsesdobozba.