Még két tegnapi Milánmondta

Ebédnél, nagyjából a karaj felénél tartott, amikor valamiért iszonyat hisztibe kezdett. Volt sírás, könnycsorgatás, éktelen ordítás, hogy miért... már nem is tudom.
Majd ahogy jött, úgy ment is a hiszti, és két perc múlva már vidáman röhögcsélt ismét az asztalnál. 
Ebéd végeztével pakolok le az asztalról.
Milán:- Finom volt az ebéd, anyuka! Egy hisztivel sikerült is megennem! 


 Most szombaton Vivicittát futunk a fiúkkal. Na nem félmarcsit, "csak" 2.5 km-t. Kollektív nevezéssel indulunk a Máté osztályával, úgy 35-en együtt, 2.b-sek, tesók, szülők vegyesen. Már szerveződnek a 3-4-5 fős együttfutók, hogy minden gyerekre jusson egy vigyázó szem. Hónapokkal ezelőtti a téma, és akkor mikor felmerült, akkor gondolkodás nélkül beneveztem Milánt is. 
Máté a múltkoriban már eljött velem futni egy edzőkört, és őjó tempóban, simán letolja a 2.5 kilométert. Milán már más tészta. 
Ezért tegnap délután kis győzködéssel sikerült rábeszélnem, hogy jöjjön el velem edzeni. Nagy nehezen ráadta a fejét. 5 óra tájban lehettünk kábé.
Már az ajtóban voltunk, amikor még visszaszóltam az itthon maradottaknak:
- Na sziasztok, elmentünk, majd 3 óra múlva jövünk!
Mire Milán:
- Jajjjj, akkor én nem tudok menni, nekem 7-re itthon kell lennem, kezdődik a Fradi-meccs! 

Mintha fennállna annak a veszélye, hogy bármelyikünk is tudna futni 3 óra hosszát :))

Hogy el ne felejtsem

Kézilabdameccsre készülnek a kisszobában. A szobaajtó zárva van, de hallom, hogy nagy a készülődés, és egyszer csak felhangzik a Himnusz.
Dallamilag eleinte egész jól megvan, szövegileg akadtak eltérések:
- Isten áldd meg a magyart, jóSZÍVVEL, bőséggel,
   Isten áldj meg minket, hogy nyerhessünk a meccsen!- énekli Máté



 Milán az asztalon fekvő rajzát nézegeti. Ház, fa, borsóültetvény, egy róka és a egy farkas. Eléggé elkapkodta, lenne még rajta mit dolgozni, finomítani. 
- Nem akarsz még egy kicsit dolgozni rajta?-kérdem
- Nem, ez már készen van.
- De lehetne még kicsit színezni rajta, nem? Meg ezeknek az állatoknak nincs se orruk, se fülük....
- De szempillájuk van!- kiált fel
Tényleg voltak. 

Uszodából hazafelé rendre bemegyünk a villamosmegálló melletti pékségbe. Helyben sütött cuccokat árulnak, változó minőséggel, de legalább még késő délután, estefelé is lehet kenyeret kapni, frisset, puhát, illatosat. Ilyenkor szoktunk venni a hazaútra 2 sós négyest, ami 4 db sajtos rúd összetapasztva, és pont addig tart ki, míg le nem szállunk a villamosról, és hogy nem halljanak ott menten éhen az úszók. 

Pénteken csak 3-an mentünk uszodába, Marci itthon maradt apával. 

Milán morfondírozik.

- Most hogy Marci nincs itt, úgy tudjuk IGAZSÁGOSAN elosztani ezt a két sós négyest, hogy nekünk Mátéval 3 jut, neked meg kettő, anya! 

Kérdem én, hol itt az igazság????

Ki akarok szállni

Talán semmi másra nem vágyom mostanában jobban, mint  mondjuk egy lakatlan szigeten eltölteni pár napot (hetet?), hogy amikor visszajövök, akkor értékelni tudjam azt az őskáoszt, ami újabban eluralkodott mifelénk. 

Két fronton is csődnek érzem magamat, ami még nem lenne akkora baj, ha az ilyen totális csőd érzések arculcsapásként hatnak, és egyszerre bevillan a megoldás. Ami többnyire az, hogy türelem, türelem, türelem. Nyilván most is ez a varázsszó. Csak most úgy érzem, hogy nincsen már több türelmem a sokszázezredeik értelmetlen hisztire, a nyafogásra, a követelőzésre, a vállrángatásokra, a halogatásokra és a variálásokra. Nincs. 

Mert nagyjából abból áll a napom, hogy hol az egyikkel értetlenkedek, hol a másikkal veszekszek, gyakorlatilag hasztalan. 

Marci sosem volt egyszerű eset. Születésétől fogva makacs volt, akaratos és meggyőzhetetlen. De azt gondoltam ez majd változik, majd belesimul, majd rájön, majd megérti. De nem, egyik sem történt még meg a mai napig sem, 3 és fél éve. A régi heppjei mellé persze újakat is gyűjt. És már az előtt, mielőtt kinyitnám reggel a szememet, pontosan tudom, hogy nap melyik órájában min fog menni a vita. Hogy mit vesz fel reggel, és mit nem, hogy  nem az a nadrág, nem az a melegítő, ez kicsi, ez szorít, nem az a zokni, kérek még kakaót, de már kettőt is ivott, miért ez a cipő, nem kell kabát, nem ez a sapka. Minden egyes reggel. Aztán folytathatnám még, hogy jöjjön föl, hogy készüljön aludni, hogy milyen biciklivel megyünk Mátéért, hogy mit veszünk a boltban, miért nem veszünk, miért nincs dörmimackó vagy akármi amit kigondol, és így tovább. Mindig. Mindezt nem nyafogva, hanem ordítva, követelőzve, pl. Akkor is vegyünk dörmimackót! Akkor is kérek kakaót!!!!

Emellé mindent szétrámol, szétszed, szétdobál, és tönkretesz. Semmire nem figyel oda, direkt csapkod, amikor kérem, hogy ne csinálja, direkt még egyszer odavág, mikor azt mondom, hogy hagyja abba, mert össze fog törni. 

A másik, Máté. Aki mintha nem is tudom.... idepottyant volna valahonnan a világűrből, és egyelőre nincs képben, hogy mi is a dolga, és mi az elvárt normális viselkedési forma ezen a vidéken. Rángatózik, kényszeredeetten röhög, vihog, paraszt módjára szól rá mindenkire, a mindegy, hogy a haverja az, vagy a tesója. Amolyan bicskanyitogató stílusban: Miláááán, Mennyéééé máááá arrébb! 

Eléggé bizsereg ilyenkor a tenyerem, meg kell mondjam. 

Amit pedig a tanulással képes művelni... egyszer e miatt fogok tényleg zárt osztályra kerülni, mert hogy minden más fontosabb annál, mint hogy leüljön és megcsinálja a leckéjét.... pedig nincs ám agyontanultatva, dehogyis. Hétvégén viszont ragaszkodom/nék ahhoz, hogy a heti leckét átnézzük, és gyakoroljunk egy kicsit, mert Máténak kell a gyakorlás. Ha kihagyjuk, akkor az a következő heti jegyein erősen meglátszik. 

De nem. Lusta, érdektelen, nem érdekli, nem akarja, leszarja. Én meg hergelem magam, ötvenezerszer szólok, hívom magam mellé, de csak ordítás és hiszti van, ordítva tanulni meg nem tudom mennyire hatásos. 

Eléggé tanácstalan vagyok, hogy mit rontottunk el. Hogy mitől lett ennyire mindenre használhatatlan. Továbbra is tartom, hogy Máté okos gyerek. De akkor miért jó butának látszani? 

Úgy érzem semmilyen eszköz nincs a kezemben, mert túl vagyunk már a sokadik beszélgetésen, hogy érezze, tudja, hogy ez mennyire fontos. Túl vagyunk már a lelki fröccsökön, a pozitív motiváláson, a győzködésen, a szidáson, a szép szón és a csúnya szón is, a fenyegetéseken is, hasztalan. Lerázza magáról. Max. egy vállrándítással és nagy ordibálással még vissza is beszél. 

Most tényleg az kellene, hogy akkor nincs foci. Semmilyen formában. Nincs edzés, nincs meccs, nincs tévében meccsnézés, amíg normálisan nem viselkedik, és nem végzi becsülettel a dolgát. De mivel fizikailag nem tudom őket elkülöníteni egymástól, ezt csak úgy tudom megoldani, ha Milán sem jár. Na most akkor meg ő joggal háborodik fel, hogy ő miért nem? Most büntessem Milánt is Máté miatt? Ez sem igazán jogos. 

Vagy én is rántsak egyet a vállamon, hogy majd lesz valahogy... Nem tudom, mennyire lennék képes erre. 

Aztán persze megint ők jöttek ki jól a buliból. Mert én elvonultam a konyhába elkeseredni, (Máté végül állítólag tanult valamit) és mérgemben még egy zabpelyhes sütit is összedobtam az ebédhez. 

Trambulinozás közbeni szösszenetek

Javában ugrálnak, és közben, ahogy az lenni szokott énekelnek. Míg én beparkolok az összes biciklivel, addig felváltva hallom a PetőfiSándorgatyábantaáncolt-ot és a Kétszerelmespármindigegyüttjár-tat. (Ezúton is köszönöm Vadadi Adrienn, hogy egy ilyen örökbecsűvel gazdagítottad az eddig sem szűk repertoárunkat .) Aztán valahogy komolyabb vizekre terelődik a szó, én már csak azt csípem el belőle, hogy:

Máté:- ....mert én szavaltam el a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum előtt. 
Milán:- Dehogyis, te még nem is éltél akkor!
Máté:- De éltem, mert nekem ez már vagy a harmadik vagy a negyedik életem! És 1848-ban én voltam Petőfi Sándor!
.....
Csak aztán meghaltam, lett egy másik életem, aztán megint meghaltam, és most Mészáros Máté lettem. 
Milán:- Dehogyis! Aki meghal, az fölkerül az űrbe!
Máté:- Nem az űrbe, Te, hanem a mennybe!!!! Oda is csak akkor, ha hitben élsz! (hoppá!)
Milán:- Akkor se voltál Petőfi.
Máté:- De, csak akkor még nem ilyen ruhát hordtam, hanem inget meg zakót, meg volt egy pici szakállam. 
....
És akkor egyik este gondoltam egyet, elővettem a pergamenemet meg a madártollamat, belemártottam a tintába, és megírtam a Nemzeti Dalt. 
....
Milán: - És én ki voltam?
Máté:- Hát az  nem tudom. Azt neked kell kitalálnod! 
Milán:- Lehet, hogy Kossuth Lajos... csak neki túl nagy szakálla volt.

Szombati focinap

Jó pár hete már, hogy Gyuri az egyik fociedzésen mondta, hogy akkor április 2-án meccs lesz skacok. Na azóta folyamatos beszédtéma volt, és ahogy egyre közeledett a várva várt nap, úgy lett egyre nagyobb az izgalom és a lelkesedés. A múlt héten már teljes lázban égtek. Még úgy is, hogy a hétfői foci a húsvét miatt kimaradt. Milánnak volt ez inkább nagy újdonság, neki ez volt az első igazi megmérettetése, Máté azért már több meccsen is volt, de Milán izgatottsága rá is átragadt. Meg hát akárhogy is mondja az ellenkezőjét, ő is nagyon készült rá, hogy Milánnal játszhat majd. 

Folyamatosan erről beszéltek, ezt tervezgették, komolyan videóra kellett volna venni, amikor vállt vállnak vetve vonultak haza az uszodából, és közben azt beszélték, hogy melyik táskába pakolnak, hogy mit visznek, hogy vajon melyik öltözőben kell majd átöltözni, hogy majd ki milyen cselt fog bevetni, hány gólt lenne jó lőni, stb, stb, stb, és Gyuri így, meg Gyuri úgy, ezt mondta, azt mondta, a végén már tényleg azt mondtam, hogy költözzenek oda Gyurihoz, vagy hozzuk ide őt a nappalinkba, mert ez már beteges. :)

Aztán végre eljött a nagy nap! Máté 2 korosztályban is pályára lépett, a nagyobbakkal és a kisebbekkel is, emiatt 9-re már ott kellett lennünk a pályán. 

Mondanom sem kell, hogy ilyenkor persze nem kellett őket költeni, fél 7-kor már összecsomagolva, majdhogynem útrakészen ücsörögtek a szőnyegen. Bezzeg ha suliba kell menni, akkor hosszasan kell könyörögni, hogy mozduljanak meg!

Mikor megérkeztünk, akkor már tetőfokán volt a hangulat, Milánnak ekkor még nem kellett átöltöznie, mert az ő csapata csak délben kezdett. A nagyokkal indult a torna. 

Máté az osztálytársaival volt egy csapatban, bár Gyuri szerint a másik, erősebb csapatban lett volna helye, de úgy gondolta, hogy húzóemberként jó lesz itt is Máté. Máté szerintem nem bánta, hogy a haverjaival lehet egy csapatban, igaz, így minden meccsen kikaptak :(  De becsülettel küzdöttek, nem volt azzal baj, csak nincsenek nagyon összeszokva. Máté viszont valóban kitűnt a többiek közül, látszott, hogy ő jár közülük plusz edzésre, a többi fiú csak a pénteki iskolai focin nyomja. Máté nagyon ügyesen cselezgetett, hajtott, futott, és gólt is szerzett. Tényleg ügyes volt! Kapott is a végén egy oklevelet az ügyes cselezésekért. :) 

A csapat

Díjátadó után Rudi bácsival, a mostani edzővel.

Az hiszem 4 meccset játszottak. Aztán volt egy kis pihenő, jöttek a kisebbek. Máténak is volt egy jó fél órája, hogy kicsit szusszanjon. Milán ekkor már teljes izgalomban volt! A kicsik kisebb pályán, kisebb kapura játszottak, és a csapatban is kevesebben voltak. Ők is négy meccset toltak. De ők viszont mind a négyszer lealázták az ellenfelet! Máté meg Milán a vállán vitte a csapatot! Csak úgy záporoztak a gólok, és olyan izgalmak voltak, olyan szurkolás ott a pálya szélén, mintha igai tétmeccsen lettünk volna. Itt mondjuk annyival jobb volt, hogy nem a távoli lelátón ültünk, mint korábban, hanem a pálya közvetlen szélén. Onnan könnyebb volt kiabálni! A gyerekek meg nagyon ügyesek voltak, és nagyon lelkesek. Az egyik meccsen Milán valahogy összement egy kisfiúval, én pont nem láttam a történést, de valahogy elestek, vagy a kissrác esett csak el, de pont úgy hogy az orrát beleverte Milán lábszárvédőjébe. Pályaorvost kellett hívni, mert vérzett az orra. Szegénykém :( Szerencsére nem volt komoly sérülés, gyorsan el is állt neki, na de mégis..

A végén, a díjátadón Milán is kapott egy elismerő oklevelet :) Úgyhogy két díjazottal zártuk a napot :) 

Húúúú, nagyon strapás nap volt! Én úúúúgy elfáradtam, mintha nekem kellett volna egész délelőtt fociznom. Rendesen éreztem a vádlimat a több órás ácsorgás után. Máté, ahhoz képest, hogy lenyomott 8 meccset, egészen egyben volt. Nem is tudott aludni, amikor hazajöttünk. Este mondjuk kidőlt, mint egy zsák krumpli. Milán ő délben is aludt, meg este is mint a bunda, és még vasárnap sem kelt fel idejekorán.
Ettől a déli focitól, és hogy pont szemben álltunk a nappal, mindenkinek pirosra sült a feje :) Jól megalapozzuk itt a nyári barnaságunkat.
Lesz még meccs, ez a mostani csak a kezdet volt. Aztán meg már most tolják a fiúknak az edzők a nyári edzőtábort. Megy itt a marketing kérem, tudják, hogy a gyerekeket kell felspanolni a táborral, ők meg majd kisírják itthon, hogy mehessenek. De erről egyelőre még nem beszélünk. De Gyuri nagyon mondja, hogy húúú a fiúknak mindenképpen ott kell lenniük, mert alapemberei a csapatnak. Hát majd meglátjuk.

Altató

Milán, tegnap fürdés után, az alsógatya és a pizsama között valahol félúton verselgetni kezdett. Nem újdonság ez nála, nagyjából folyamatosan mond valami verset, dalt, amit tanultak vagy hallott. Rendkívül széles a repertoárja, a PetőfiSándorgatyábatáncoltól a gyerekdalokon át, egészen Mohamed Fatima Ragyog a szívem, mint a napjáig terjed. 

De azt a verset, amit mondott, csak tegnap este hallottam tőle először. A nagy katyvaszban valahogy mindig felkapnom a fejemet, ha valami újat hallok. 

El is mondattam vele még egyszer, mert tudtam, hogy ha nem írom le, akkor elfelejtem, és lehet, hogy soha többet nem fogja elmondani, mert olyan kedve van. Nagyon klassz vers. Azt mondta Milán, hogy Kati néni szokta ezt nekik mondani, alvás előtt. 

Orbán Ottó: Ólommadár

Zsák, zsák, zsák,
hol van a hálózsák?
Kati szemén ólommadár ül, az álmosság.
Azt mondja az a madár:
ideje aludni már,
nézd, az anya milyen fáradt,
csukott szájjal ásít párat,
Macska Margit sem dorombol,
a régi cipősdobozból
idehallani, hogy horkol;
be a zsákba, zsupsz, nyakig –
elrepülünk a hajnalig!

 A Kati helyére bármilyen más név behelyettesíthető. Milán Marcival mondta :)

Szünetes, húsvétos

Nos... kitört a tavaszi szünet, lassan már vége is van. Az ovisok holnap már mennek, Máténak holnapra még jut egy tanítás nélküli munkanap, amit valószínű itthontanulással fogunk tölteni, mivel nemigen erőltette meg magát az elmúlt napokban, inkább csak haladgatott a házival, de mivel olvasás-angol-matek- és nyelvtan nagy témazáró dolgozat is várható a héten, de a jövő hét elején legkésőbb biztosan, így némi extra leckeátnézést is indokoltnak tartok. (tartanék)

No de... szerdán hazahoztuk az oviból az összes kincset, amit a fiúk készítettek húsvét alkalmából. Milánék hagymával és viasszal festettek tojást, csináltak csipeszbáránykát, és vécépapír gurigából nyuszit meg kisbékát. Marciék is kitettek magukért, de még hogy :) Marci gyönyörűszép tojást festett, kék alapon sárga pöttyöset. De tényleg olyan remekül megfestette, hogy szép egyenletes kék lett az egész, sehol egy folt. Mellé még két cukorporosat is csináltak. 

Aztán voltam olyan béna, hogy a szépen külön zacskóba tett tojásokat délután egy laza mozdulattal elejtettem. Ahogy a koszos ovis ruhákat vittem a szennyesbe, gondoltam út közben leteszem az asztalra a tojásos zacskót. Csakhogy fél úton kicsúszott a kezemből... és sajnos Marci csodaszép pöttyös tojása pont eltörött. :( Nagyon szomorú voltam. Annyira, hogy próbáltam egy kis celluxszal orvosolni a dolgot. Kevés sikerrel, de annyira azért sikerült összeraknom, hogy fel tudjuk lógatni az aranyesőre. Csak egy negyed tojásnyi hiányzik belőle.

Csütörtökön egy bácsitól az utcában sikerült szereznem pár szál aranyesőt, és a szekrénytetejéről is levadásztam az eddig összegyűjtött hímes tojásokat, és már kész is volt a feldíszített fa. 

Az összeragasztott kék pöttyös :)

Marci "cukros" tojásai

Milán viaszosa

Sütöttünk süteményt is, három félét is, két aprósütit, meg egy tepsi zserbót. Pillanatok alatt elfogyott mindegyik, az utolsó morzsáig. A zserbón még a csokimáznak sem sikerült megkötnie, olyan gyorsan elfogyott.  Gondoltam, hogy jó lenne egy kalács, vagy egy répatorta, de ezek már csak a fejemben születtek meg, idő az nem jutott rá, cserébe otthon folytattuk a sütievést sütivel. ( Meg hát nem kell ahhoz nálunk húsvétnak lennie, hogy répatorta kerüljön az asztalra :) )

A húsvétot Ózdon töltöttük. Még szerencsére időben eszembe jutott, hogy rákérdezzek a fiúknál, hogy akkor milyen locsolóverset is tanultak az oviban, mert mindkettő csak nézett először kerek szemekkel, hogy hát ők nem tudják. Majd a meglepődés Milán részéről pánikba torkollott, hogy akkor most mi lesz, nem fog jönni a húsvéti nyúl. Pedig ő fociskártya albumot kért, és akkor már sosem lesz albumuk. Gondoltam rákeresek a neten, biztos találunk valami jót, de egyiket sem akarta, mert egyik sem AZ volt, amit az oviban tanultak. A Marciéra meg esély sem volt, hogy kitaláljuk. 

Gyorsan írtam hát mindkét csoport facebook csoportjába, hátha még nem utazott el mindenki, és lesz valaki netközelben, aki még a verset is tudja. És tadammm! Percek múlva már ott is volt a két locsolóvers, vészhelyzet el lett hárítva, indulhattunk! (Aztán még ketten jelezték, hogy hú de jó, hogy le lett írva a vers, mert máshol is elfelejtődött az a fránya négysoros. :) )

A fiúk végül többé-kevésbé elmondták a versüket. Máté végül a hagyományos "zöld erdőben"-nel rukkolt elő, Marcinak pedig Milán segített. Pedig Marciék pont egy olyat tanultak, amit még sosem hallottam, pedig van már pár ovi év mögöttem. :)

Harangoznak húsvétra, leszakadt a tyúklétra. 

Kezdődik a locsolás, nekem is jut egy tojás.

Nem mondom, hogy jól sikerült a csoportkép, de hát... mindegyiknek volt már valami kínja, az egyik túl volt pörögve, a másik duzzogott valamin, a harmadik álmos volt, a negyedik meg volt illetődve... és hát ott volt az a hatalmas csokitojás is, amit mindenképpen azon nyomban meg kellett kóstolni. Érthető hát, hogy ahányan annyi felé...

És a fociskártya albumot is elhozta a nyuszi. :)

Gyorsan eltelt ez a szünet, nem is volt idő szinte semmire. Igaza is van Milánnak, hogy nem igazságos, hogy csak egy hétig tart a tavaszi szünet. Hát tényleg nem. De olyan kevés van már csak hátra ebből a tanévből.... az áprilisunk meg olyan sűrű lesz, hogy azt sem fogjuk tudni, milyen nap van.

Azt mondja Milán

Akinek még egy tejfoga sem esett ki, de még csak nem is mozog neki egy sem, pedig nagyon várjuk,  hogy szerinte azok be vannak oda betonozva.
-Áááá ne aggódj, ki fognak azok esni, senki sem maradt örökre tejfogas!- nyugtatgatom.
Mire Ő:
- Mégiscsak meg kéne oldani, hogy felmenjünk a Vénuszra, mert ha felmennénk, akkor ott elolvadnának a tejfogaim.- gondolkodik
- Úgy gondolod?
- Igen. Csak a Vénuszon van olyan meleg, hogy elolvadjanak a fogak. 

(Szép elmélet :) )

Nézik hétvégén a Vasas-Fradi meccset. A végén jönnek az edzőinterjúk. Először a Vasas edzője beszél. 
- Mi nem értjük, hogy mit mond ez az edző, mert ez vasasul mondja, ugye?

(Mi meg csak fradiul értünk :) )

Az utolsó sulivárón voltunk múlt pénteken, ami mily meglepő, ezúttal a húsvéttal volt kapcsolatos. Volt itt báránykeresés, tojással célbadobálás, és hímestojás puzzle összerakás Józsi bácsival, (itt 2 versenyszámban is első lett Milán a saját fordulójában, aminek nagyon örült), volt locsolóvers tanulás és tojásfestés Orsi nénivel, aki olvadós rágóval honorálta a szépen elmondott locsolóverseket. :) És voltak húsvéti fejtörők és papírtulipán gyártás Ani nénivel. Milán nagyon jól érezte magát, igaz, most is 2 cimborájával volt. 

Egyre jobban kikristályosodik a többiek előtt is, hogy ki hová szeretne menni, többen is végül e mellett az iskola mellett döntöttek, de hogy melyik osztályt választják, még nem tudják. Milán kezdettől fogva Orsi nénihez ragaszkodik, és ez most sem változott, annak ellenére sem, hogy én hajlanék a másik rutinrókább tanítónéni felé is, de Milán hajthatatlan, én pedig nagyon nem erősködöm. Azt mondja, Orsi néni olyan kedves. Tényleg az, egyébként. Hiszem, hogy jó helyen lesz ott, ahol ő úgy érzi, hogy jó helyen lesz. Nem lenne az sem rossz, ha 1-2 ismerős pajti is felbukkanna majd az osztályban, de nem ez az elsődleges szempont, Milán szerintem könnyen meg fogja találni a hangot az eddig ismeretlen gyerekekkel is. Bár mindig kérdezgeti újabban, hogy hogy kell barátkozni, mert ő azt nem tudja. :) Lehet, hogy az oviban is beszéltek már erről, hogy majd új hely, új emberek, új gyerekek, és új feladatok várják majd őket ősztől. Hajajjj.... 

Holnap délelőtt még nyílt óráik lesznek a leendő  elsős tanítónéniknek, amire tulajdonképpen már csak az azért megyek el, mert nincs jobb dolgom, mert Orsi néni pont matekot fog tartani, ami nekem meg az egyik vesszőparipám, ugyebár. Mármint a matek, nem Orsi néni.

Két hete pedig Ágota néni, a Máté szolfézstanító nénije hívott fel, és ahogy beszéltünk, beszéltünk, vagy leginkább ő beszélt, (nyári táborlehetőségről), valahogy eszébe jutott, hogy Máténak vannak kisebb tesói, és felcsillant a szeme, (hehehee telefonon keresztül), hogy ha gondoljuk, akkor menjünk fel hozzá szerdán, és meghallgatja Milánt. Úgymond szolfézs-felvételire hívta, csak hát túl erős és hivatalos ez a kifejezés, arra a kis éneklésre és ritmustapsolásra, ami volt valójában. 

Mikor mondtam Milánnak, hogy mit mondott Á. néni, akkor először határozottan azt mondta, hogy ő márpedig nem fog énekelni. Ő, aki egyébként folyton énekel, bármit csinál, aki imád Szilvi néni zeneovijába járni, ő azt mondja nem fog énekelni, mert nem tud egyetlen dalt sem. Na bumm. 

Végül csak fölmentünk, szerencsére Máténak szerdán sakkja van, úgyhogy volt ott egy kis luftunk, belefért egy szolfézsfelvételi. 

Végül persze elénekelt valami süss fel napot-ot, azt hiszem, meg visszatapsolt Ágota néninek mindenféle tititá-kat, könnyebbeket, nehezebbeket, és Ágota néni tárt karokkal fogadja jövőre szolfézson. Azt mondja, hogy nagyon remek ritmusérzéke van, és szép csilingelő hangja, és csak nagyon halkan mondta, hogy már most majdnem ott tart, ahol Máté . Mátét is dicsérte egyébként, mondta, hogy húúú év elején azért nyitotta nagyra a szemeit, amikor fociruhában, felspanolva betoppantak az órára, ( nincs idejük a foci és a szolfézs között átöltözni, mert kicsit fedésben van), és akkor ott minden volt... de hogy azóta milyen nagyon sokat fejlődött!!!! És hogy olyan szép tisztán énekel ! Mint egy csoda! 

Kár, hogy itthonra nagyon kevés jut már haza ebből a tiszta éneklésből :) 

Aztán tegnap pedig fogadóóra volt Mátééknál, és több minden mellett, ami nem volt se nem új, se nem hírértékű, Angéla néni is kiemelte, hogy Máté milyen borzasztó jó színész. Mármint ügyesen szerepel színdarabban, vagy versel. Az utóbbi időben, mondjuk tavaly anyák napja óta én is felfigyeltem rá, hogy Máté nagyon szépen, zengő hanggal, artikulálva mondja a szerepét. A karácsonyi műsorban már egyenesen profin szerepelt. De nem gondoltam, hogy e mögött valami istenáldotta tehetség lenne, inkább abban a hitben voltam, hogy Angéla néni jól rá tudja szabni a szerepeket, és kellőképpen bíztatja. Amiben biztos van is igazság. De Angéla néni azt mondja, hogy szerinte nagyon jó Máté, és hogy ezt a képességét mindenképpen tartsuk szem előtt a későbbiekben is, amikor esetleg pályaválasztásra és iránykeresésre kerül sor, mert Mátéban ezen a téren is vannak tartalékok, eddig kiaknázatlan lehetőségek. Hmmm. Igaz, amikor pár hete egy angol órára lehetett beülni, Máté akkor is az elsők között ment ki a tábla elé, hogy több társával előadják azt a pár soros olvasmányt amit vettek. Én mondjuk akkor is odavoltam a csodálkozástól, hogy milyen bátor, hogy így ki mer állni, egy csomó szülő elé. Büszke is voltam rá, agyon is dícsértem utána, még ha a kiejtése nem is volt teljesen hibátlan. Hát... lesznek még itt nagy rácsodálkozások szerintem a jövőben. 

És Marciról még nem is beszéltem :)

Első családi biciklizés

Máté már jó ideje rágja Feri fülét, hogy hozzák fel a pincéből a nagyobb biciklit, mert neki már a régi kicsi, és azzal szeretne már járni. Szerintem simán jó még neki a régi, vagy legalábbis elég lenne egy ülés- és kormány felemelés, de ő váltig bizonygatja, hogy nem az már nem jó neki.

Az viszont tény, hogy Milánnak már elég utolsó napos a 16-os bicó, persze jó lenne még, meg eltekerhetne még ő is vele, de végül csak előkerült a pincéből a nagyobb bicaj Máténak, így Miláné lehet a 20-as, Marci meg ugye tép a kis rózsaszínnel.

Máté teljesen rákattant, hogy menjünk akkor máris biciklizni, mert állítólag ezt ígértük. Ami bizonyára így is volt, de nem tudom, hogy pont erre a hétvégére volt-e ez a közös biciklizés beígérve, szerintem inkább MAJD elmegyünk valamikor hangozhatott el.

Mindenesetre vasárnap reggel Máté már nem bírt a farán ülni, csak zsizsegett, hogy menjünk biciklizni, mindannyian.

Hogy ne menjünk nagyon messzire, de azért menjünk is valahová, a Ligetet céloztuk meg. A fiúk focicuccot is csomagoltak, én meg futócuccban mentem.

Bennem volt némi kétely, hogy nem biztos, hogy Marcinak is bicóval kéne jönnie, mert nem fog bírni hazajönni, de mindenki erősködött, különösen Marci, hogy de igen! A biztonság kedvéért azért elraktam két gumipókot, hogy ha úgy alakul, akkor fel tudjuk akasztani a biciklijét, ha elfárad.

Így hát 5 biciklivel indultunk neki a Városligetnek. Régi álmunk ez, hogy hosszú konvojban haladjunk :) Bár van még ezen a konvojon mit finomítani, de kezdetnek azért jó volt.

Marci is tekert hősiesen, csak amikor meg kell állni, utána segíteni kell neki elindulni. De olyan cukibogyó volt, ahogy a kis medvés hátizsákjával tekert :) És becsülettel elbiciklizett egészen a ligetig. (3.6 km). Igaz, a vége felé már fáradt volt. 

És Máté is nagyon jól ment a nagy biciklivel. 

Indulásra készen!

Marci jön :)

A ligetben aztán kerestünk egy üres focipályát, és a fiúk már neki is álltak a meccsnek, én pedig futottam addig.
A Kertemnél minden fa törzsére nemzetiszínű szalag van kötve. Sem rendbontókkal, sem békés tiltakozókkal nem találkoztam, meglepően nagy volt ennek ellenére a rendőri készültség, legalább 3 autónyi rendőr posztolt körbe. Nem volt olyan jó látvány.

Hazafelé Marci már gyerekülésben jött. A biciklijét Feri csomagtartójára erősítettük. Szó, mi szó, lényegesen gyorsabban haladtunk így :) Már Milán idejében is az volt a baj ezzel a 12-es biciklivel, hogy szegénykém csak tekert mint az őrült, de nem nagyon haladt. Hát ez most így van. De hát ha megtörténik a végleges biciklicsere, és Marci kellően nagy rutint szerez, akkor most a kék 16-os az szabadon áll, bármikor át tud majd rá ülni.

Folytatás a Múzeumkertben

Bár jól elhúzódott fönn a várban az idő, mégis úgy határoztunk, hogy ha már elterveztük, akkor el is megyünk a Múzeumhoz, hogy megnézzük, hogy hol is szavalta el Petőfi azt a bizonyos Nemzeti Dalt. A várból nem volt olyan egyszerű odajutni, először legyalogoltunk, aztán villamosra szálltunk, a villamoson egy jókora tömegnyi Fradistával találkoztunk, akik sörrel meg mindenféle jóval a kezükben szálltak fel. Ettől én teljesen kivagyok egyébként, végigparáztam azt a két megállót, amit együtt mentünk, hogy valamelyik rám borítja a sörét. Aztán metróztunk egy keveset, végre Marcinak is teljesülhetett egy álma :)

A Múzeumnál már nagyban folytak az előkészületek a keddi "ünnepségre". Színpadot ácsoltak, hoztak-vittek, nagy volt a nyüzsgés, de a kertbe és a múzeumba is be lehetett menni.

Mi nem mentünk most be a múzeumba, csak az előtérben néztünk körbe, no meg persze jól megnéztük a lépcső oldalán azt a támpillért vagy mit, amin állva Petőfi annak idején szavalt.

Mindenáron ki akartak menni a talapzat végére, de mondtam nekik, hogy csak akkor mehetnek ki, ha elmondják a verset is. Ettől persze megfutamodtak.

De itthon azért szépen elszavalták, elénekelték az idevágó nótákat.

Marci már a metróból kifelé csak azt hajtogatta, hogy éhes vagyok, együnk szendvicset, és ezt nem is hagyta abba egy perceg sem. Persze a többiek is rákezdtek. Így nem sokat időztünk itt, hanem sebtiben kerestünk egy helyet, ahol  megtömhetik a hasukat. Mekis hambira voltak rácuppanva, de végül gyros lett belőle. Milán először nagyon hadakozott, hogy ő márpedig nem fog gyrost enni, akkor sem, és akkor sem. Persze ő volt az, aki a legnagyobb vehemenciával vetette rá magát a kajára, és közben csak azt hajtogatta, hogy húúú, de finom ez a gyros, hát ez nagyon finom! és még egyet akart volna enni. Marci pedig egy akkora pizzaszeletet puszilt be, ami mögül ki sem látott eleinte. Tényleg nagyon megéhezhetett :)

Fárasztó délelőtt volt, későn is értünk haza. De még gyorsan ebédeltünk egyet otthon is, összecsomagoltunk, és még vasárnap este lementünk Szentesre. A kocsiban mindenki aludt, mint a bunda. Kivéve Ferit. Legalábbis azt hiszem, ő ébren volt :)