Hó, hó, szánkóóóó!

Hittem is meg nem is, amikor azt mondták, hogy hétfőn jön a havazás. Volt már olyan, hogy mondták, hogy jön a hó, aztán nem jött, vagy jött, de nálunk nem esett egy pici sem. 

Reggel, amikor muszájból el kellett bicikliznem bérletet venni, hát akkor nem kicsit volt hideg. Volt vagy -10 fok! Félútnál már azt gondoltam, hogy soha többet nem fogok tudni leszállni a bicikliről, de legalábbis tavaszig tuti oda fagytam. Jól is esett itthon lerakni a járgányt, és közben már azt számolgattam, hogy mikor kell délután elindulnunk itthonról, hogy odaérjünk a suliba a fociedzésre, ha gyalog megyünk. 

Délben, mikor mentem az oviba, akkor már szépen esett a hó. És akkor még olyan nagyon szép fehér volt, mert még nem taposták le, nem kotorták még el sehol, és autók is alig jártak. Ki is gondoltam, hogy akkor majd délután szánkóval megyünk a suliba, hogy fognak örülni a fiúk. :) 

Igen ám, de a szánkó a garázs padlásán volt. Olyanok vagyunk, mint a közterületesek, hogy csak akkor hisszük el, hogy tél van, és hó, amikor látjuk. Nem készítjük üzemkészre már októberben a szánkót, hogy hátha fog majd esni némi hó. ( A sínadrágokkal is kicsit így vagyok, Milánnak most pl. hiába van kettő, egyik sem igazán partiképes. Már tavaly kellett volna neki kapnia, de aztán jól kibekkeltük a tavaly telet sínadrág nélkül, így elmaradt. ) 

Szóval kérdés volt, hogy le tudom-e venni onnan a szánkót, de végül le tudtam. Jól belepte a pókháló, látszik, hogy 3 éve nem került le onnan, de két telet biztos, hogy fent töltött. 

Reméltem, hogy Marci nem fogja bojkottálni az projektet, és fel fog ülni a járgányra, mert ha gyalog jön, akkor tényleg sosem érünk oda. Így is elég csücskös volt. 

Szerencsére (?) csak kis szánkónk van, én elvileg úgy terveztem, hogy majd úgy húzom őket, hogy hol mind a ketten fenn ülnek, hol csak Marci. De Marci nem akart egyedül szánkón ülni, így végig ketten kellett rajta ülnijük. Kicsit szorosan is voltak, de nem bánták, így viszont jóóóóó nehezek voltak. 

A jobb részeken, ahol könnyen csúszott a szán, ott futottam. Hát azt nagyon élvezték :) Csak úgy kurjongattak a hátam mögött, hogy gyorsabban, gyorsabban!, majd hogy fussál még, fussál még!!!! Alaposan leizzadtam mire megérkeztünk a suliba. 

 

Hazafelé Mátéka ült Milán helyére. 

Nagyon szeretett volna ma szánkóval menni suliba, de reggelre már nem volt olyan a hó, hogy menjen rajta  a szánkó. De tegnap kint az udvaron a suliban ők is szánkóztak, havaztak, és reggel néztük, hogy a focipályán még mindig jó hó volt, hátha ma is kimennek. 

Eshetett volna egy picit hamarabb, vagy eshetne még egy picit később, hogy jusson belőle hétvégére is. Bár nekem így ennyi elég is volt a hidegből. Hideg, hó kipipálva az évre, most már jöhet a tavasz. :)

Szülinapi strand

Idén már negyedik éve tartjuk magunkat a "hagyományhoz", hogy Milán születésnapjakor valamikor, elmegyünk strandolni. Bár már tavaly is mondogattam, hogy mehetnénk máshová is, hogy ne csak mindig Makóra menjünk, mikor annyi jó hely van még, Cserkeszőlő, Mórahalom, nemtudommég, de végül mindig Makón kötünk ki :) Ami persze nem baj, mert a makói fürdő, a Hagymatikum, nagyon szép, és már ismerjük is, nem kell keresgéléssel eltölteni az értékes perceket, hanem rögtön csobbanhatunk a vízbe. 

Az idén viszont majdnem le lett fújva a strandolás, mert mérhetetlenül szófogadatlanok és rendetlenek voltak egész nap mind a hárman. Végül persze csak elmentünk.  

Nagyon érdekes volt az utunk, mert először merő köd volt, aztán meg verőfényes napsütés.

Az idei strandolás érdekessége az volt, hogy most mentünk először babakocsi nélkül. Furcsa is volt, amikor nem kellett a liftre várni, hanem csak lerohanhattunk a lépcsőn az öltözőbe :)

Mint mindig, most is lefotóztam a fiúkat a stranddal :)  Sokféle képünk van már így, van havas háztetős, Milánkicsi-s, Marci babakocsibanos, és most egy ilyen:

A szokásos kép a strand előtt

Bent még ácsorogtunk pár percet, mert 4-től már délutáni jegyet tudtunk váltani. Addig megcsodáltuk a szupermagas karácsonyfát.

A gyerekrészlegen kezdtünk, mert hétköznap az csak 6-ig van nyitva, és ott van a csúszda. Marci, bár bátor gyerek, a vizicsúszdáktól valamiért ódzkodik. Megértem, én sem szeretem túlságosan. Sosem megy rajtuk, most sem ment egyszer sem, pedig Milán azért lecsúszott jópárszor. Marci csak az olyan csúszdát szereti, ahol velünk együtt csúszhat. Úgyhogy ő inkább labdázgatott, és ugrált.
Később áttelepültünk a nagyobb medencékbe, a barlangmedencébe, ez nagyon bejött Marcinak, főleg a fényjáték. A nagyok meg úsztak, mint a hal.
Nekem legjobban mindig a sodrófolyosó tetszik, most is ez volt szerintem a legviccesebb, még akkor is, ha olykor mindkét kezemben tartottam egy-egy gyereket, de nagyokat nevettünk, amikor nem tudtunk kijönni a sodrásból.
Marci meg is jegyezte egyszer, amikor már fáradt volt, és mondta, hogy most már menjünk haza papához, de már sokadszorra suhantunk el a kijárat mellett, hogy:
- De arra van Szentes, mért nem mentünk ki????? 

 Végül is jó volt a strandolás, bár nagyon elfáradtunk. A fiúkra még ott is annyiszor rá kellett szólni, hogy már csak abba elfáradtunk, mert vagy süketek, vagy nem csinálják, vagy csakazértis csinálják, vagy beleordítanak a fülembe, mindig van valami.   De majd csak túl lesznek ezen a korszakukon is. Egyszer. Remélhetőleg mielőbb.

Hazafelé a kocsiban Milán kivételével mindenki elaludt. Milán is hullafáradt volt, de ő valamiért küzdött, pedig mondtam neki, hogy nyugodtan aludhat. Mondta is kiszálláskor, hogy nagyon álmos vagyok.
- De nem baj, mert fáradtan is jó lesz lefeküdni aludni. 

Másnap pedig igazán nagy napra ébredtünk, hiszen akkor volt Milcsi hatodik szülinapja :)

Karácsonyi szünet folytatás

Pár nap Ózd után újra autóba ültünk. Helyet szorítottunk a csomagtartóban a bőröndjeinknek, és Szentes felé indultunk. Ezt az utat mindig megtesszük ilyenkor karácsony és újév között, néha erre, néha arra, és ez az autózás mindig az év egyik fénypontja. Mert ezeken az utakon egyébként sosem járunk, csak ilyenkor, és mindig jó ilyen ismeretlen, de mégis kicsit ismerős utakon járni, és rácsodálkozni, hogy mi változott tavaly óta. Most például tök jól felújították az útnak az egyik igen rossz szakaszát Heves környékén. 

De még mielőtt útnak indultunk volna, tartottunk egy szülinapi bulit a fiúknak. Máténak utólag, Milánnak előre. És kaptak egy bitang nagy Fradis tortát!!!! Milánnak le is esett rendesen az álla, amikor meglátta, pedig akkor még szerintem nem is látta rendesen, csak azt, hogy hatalmas. Volt aztán nagy öröm :)

Karórás 6 éves :)

Az utazás Szentesre végül egész jól ment, a skacok egész hosszan aludtak, aztán pont, amikor már közeledtünk a szokott helyünkhöz, ahol meg szoktunk állni szusszanni egyet, a Szolnok elejei OMV kútnál, az előtt felébredt mindenki, és jó is volt kicsit kinyújtóztatni a lábunkat. 

Szentesen aztán megint nagy volt az öröm, mert ahogy beléptek a lakásba, rögtön észrevették, hogy itt is járt a Jézuska. Marci nem is bírta kivárni, hogy jelet kapjon az ajándékbontásra, idő előtt letépte a csomagolást. 

Jégkorcsooooolyaaaaa!!!!

Próba

Milán azon nyomban ki akarta próbálni a jégkoriját. Nehezen lehetett róla lebeszélni, de végül azzal sikerült meggyőzni, hogy majd itthon elmegyünk együtt, mert Szentesen nem volt ott Máté korija, egyedül meg nem olyan jó. Elfogadta, de azért időnként lekérte a szekrény tetejéről, ahová föl lett menekítve Marci elől, és nézegette, belebújt, aztán visszaraktuk.

Ózdon

25-én reggel, a szokásos ünnepi rántotta reggeli után őrült csomagolásba kezdtünk. Ami nagyjából annyit tesz, hogy amíg én csomagolok, addig a gyerekek, mint az őrültek, kábé úgy viselkednek. Ilyenkor persze kérhetjük őket akárhányszor, hogy üljenek már le a tévé elé, és nézzenek valamit, ilyenkor nincs soha semmi érdekes. Bezzeg, amikor azt mondom, hogy nem lehet tévét nézni, hát akkor ott tudnának ülni napestig, és bambulni a semmit. Karácsony ide vagy oda, minden ugyanúgy zajlott, ahogy szokott, hogy én az idegbaj szélén lavírozva szálltam be cirka 2 óra múlva a kocsiba. Marci mér legalább egy hete nonstop azt kérdezgette, hogy mikor megyünk már Klárimamához.
- Ma medünk Kálimamához? 
- Ma nem tell menni obiba, akkor medünk Kálimamához?
-Mikor medünk már Kálimamához?
és társai.
És végre eljött a nap, aminek örömére még Marci is inget húzott, a Kálimamához menőset. Bezzeg az előző napi Szenteste az smafu volt neki. :)
Az utazás nálunk kétféle lehet, vagy merő nyugi, mert hátul a skacok elalszanak és fel sem kelnek, vagy maga a pokol, amikor mindenki ébren van, és egymást szekálják. Azt hiszem most az első verzió volt, legalábbis nem emlékszem, hogy történt volna nagy attrocitás. Viszont meglepően gyorsan hazaértünk, hála annak, hogy lekerült összes felesleges 60-as tábla. (vagy már legutóbb sem volt ott? most már kihagy az agyam.)
Otthon aztán volt nagy karácsonyozás, ajándékhegyek, csomagolópapír-szaggatás, evés-ivás, uncsitesókkal randalírozás, és mivel Marci inget vett, amit később már levenni nem akart, gyorsan készítettünk róla olyan karácsonyfás képet is, amin nem fociruhában van.

És készült családi kép is.

Én biztos pár kilóval többel ( nem tudom, nem mértem) , a fiúk pedig egy szekérderéknyi csomagtartónyi ajándékkal zárták az ózdi vendégeskedést.

Búék

Hogy milyen volt a elmúlt évünk, abba most nem mennék bele nagy részletességgel, hiszen úgyis olvastatok, nem? Ami kimaradt, az meg biztos nem volt olyan lényeges :)
Mi mást kívánhatnék 2016-ra, mint hogy legyen egy szuper álombeteljesülős, vidám, boldog, és legfőképpen egészséges évünk, évetek!

És hogy a jókedv garantált legyen, ezzel a videóval kívánok Nektek boldog új évet! 15:40-től kell nézni, korábbról nem érdemes, de onnan aztán kötelező :)  Dobpergés, és trombitaszó!




A felvétel hogyvolt-ját pedig alkalomadtán majd elmesélem :)

Köszönöm, hogy itt voltatok, hogy olvastok, hogy kommenteltek, tegyetek így 2016-ban is! Én itt leszek :)

BÚÉK!

6 éves Milcsike

Most, hogy egymás mellé tettem az eddigi szülinapos képeit ennek a 6 éves nagyfiúnak, hát... meg kellett állapítanom, hogy az a kis kerek pufifánksága most már teljesen odavan. Nem tudom Máténál mikor volt az első év, amikor már tényleg azt gondoltam, éreztem, hogy már nem kicsike. Milánnál ez az év volt a nagy vízválasztó. Eddig. Aztán ki tudja mi jön még ez után, amikor majd iskolába kerül. 

Az, hogy külsőleg olyan nagyfiús lett, az egy dolog. Bivalyerős. Nincs már babapocak, pufipofi, csupa erő, és csupa izom van helyette. Nem szeret veszíteni, nem is nagyon tud, bár társasban azért már elviseli. Egyéb téren pedig addig küzd, míg ő lesz a legjobb, de legalább holtversenyig.

Az meg egy másik dolog, hogy viselkedésben is nagyfiúsodik. Vagy nagyfiúsodni akar. Szívja magába Máté iskolás nyegleségét. Olyakor hányavetin csak úgy odaszúr. Vagy odamorog. Vagy ordibál. Nincs már csendben elszöszölő Milánka, van helyette egy kis méregzsák, egy kis aggresszív kismalac, aki dúl-fúl, de aki aztán villámcsapásra vált át szeretetgombócba. Még mindig ő az, akit leginkább rá lehet venni valamire. Ő az, akit a legjobban érdekel az, hogy ne legyek haragos, és inkább elpakol még Marci után is, sokadszorra. Közben persze folyamatosan okítja Marcit, hogy látod, megint én pakolok helyetted. De ő az, aki a leghamarabb a védelmébe is veszi őt, ha Marci mondjuk csinál valami rosszat. Vagy pl. az oviban az udvaron. Borzasztó empatikus, segítőkész, és nagyon érzékeny. Még mindig ő a családban a hízelgőbetyár. 

Szeretném neked adni a kék eget,
Csillagfényes éjen a Göncölszekeret,
A napot, virágos réteket,
Szeretném megadni neked.

Szeretném neked adni a madarak röptét,
A tavasz erdő harsány zöldjét,
Mezőkön sárgálló pipitéreket,
Szeretném megadni neked.

Szeretném neked adni arcomat,
Szemem színét, mosolyomat,
Én láttam már a világból eleget:
Látásom adnám neked!

                                         (Nemes Kiss Katalin)

Karácsony, először

A karácsonyi szünet nálunk sosem egyszerű. Nem redukálódik le szimplán karácsonyra-szilveszterre, hiszen itt vannak még a szülinapok is, ami legalább annyira fontos, sőt még inkább az, mint a karácsony. Éppen ezért ünneplésből ünneplésbe csapunk át az ország különböző pontjain, de így van ez jól, megszoktuk, szeretjük. 

Évek óta úgy zajlik, hogy a 24-t még otthon töltjük, és aztán szedjük a sátorfánkat és elindulunk. És mivel a gyerekek rendre 20-a körül már végeznek az iskolai-óvodai kötelezettségükkel, minden évben felmerül, mint elsődleges terv, hogy díszíthetnénk akár korábban is a fát, és akkor látnánk is pár napig teljes szépségében pompázni, nem csak feldíszítjük, aztán magára hagyjuk. 

Most is ez volt a terv természetesen. Fánk az már lent volt a garázsban jó ideje, és a gyerekek is mondták már vasárnap, hogy díszítsük fel. Vagyis azt állították, hogy Apa azt ígérte nekik, hogy feldíszítjük aznap. De aznap valahogy nem fért bele. Meg másnap sem, mert Feri dolgozott, és nem volt aki felhozza a fát :) És még harmadnap is úgy alakult, hogy a fa még mindig a garázsban töltötte az éjszakát. 

De szerdán, azaz 23-án, eljött a mi napunk. Vagyis a fáé. Igaz, Ferinek még aznapra is volt dolga, de már nem engedtük el anélkül itthonról, hogy nem hozza be a szobába a fát. Hát behozta. 

Mi nem nagyon vagyunk nagyon válogatósak faügyileg, mivel alig látjuk gyakorlatilag. Volt már nagyon szép és nagyon drága fenyőnk, amire azt mondták, hogy csudaklassz lesz, mert ez aztán nem hullajtja majd a levelét. Nem is hullajtotta egészen addig, amíg le nem kellett venni róla a díszeket, de akkor viszont az egész fa egyszerre lett kopasz, és ugyanúgy tűlevélben mászkáltunk húsvétig. 

Az utóbbi években viszont úgy alakult, hogy egyre nagyobb fánk lett. Az idei már egészen a plafonig ért. Sőt, még azon is túl, még le is kellett csippenteni a végéből egy jó 30 centit. A fiúk teljesen odavoltak. Együtt díszítettük fel, ahogy szoktuk. Idén már Marci is szépen kivette a részét a munkából, az a 3 ág, amit magáénak gondolt, és amit elért, roskadozott a gömböktől. Nem győztem átpakolni őket. :) De elkészült a fa, új izzósor is került rá, led-es, de a nagysága miatt a régit is ráakasztottuk. Igazán szépen ragyogott, amikor már sötétben bekapcsoltuk. 

Másnap, az ünnepre való tekintettel a fiúk ragaszkodtak hozzá, hogy nemhogy csak inget vesznek fel, de még zakót is. Kivéve Marcit, aki nem volt hajlandó egyik ingét sem fölvenni, de még csak galléros pólót sem, de még csak farmert sem, és amikor feladtam, és azt mondtam neki, hogy jó, akkor azt veszel fel, amit akarsz, akkor nemes egyszerűséggel kihalászta az előző napi fekete ac/dc-s trikóját a szennyesből, és felvett hozzá egy piros focinadrágot. Hogy ezt hogy találta ki, fogalmam sincs, de nem volt hajlandó megválni egyik darabtól sem, hát gondoltuk, legyen neki karácsony! Így ő ebben ünnepelt. 

És még becsülettel oda is állt a fa elé egy fotóra :) Azzal a sumák vigyorral az arcán!!!!

A szokásos karácsonyfás családos

Ettünk halat hallal, ha már egyszer karácsony van, és végre sikerült életemben először ehető halászlevet főznöm! Tulajdonképpen nem kellett hozzá más, csak hogy betartsam a leírtakat :) Mik nem vannak.

Az ajándékosztást Marci torkaszakadtából ordította végig, mert nem azt a kupac ajándékot gondolta magáénak, amelyik az övé volt, ha meg ráhagytuk, hogy jó, akkor az a tiéd, akkor meg Milán kattant be, hogy az az övé. Azért nagy duzzogva Marci is kibontotta végül a maga pakkját. 

És én is kaptam súlyzókészletet :) Pá-pá integetőizmok!

És ez még csak a kezdet :)

Este a városban

Az idei adventi időszakban valahogy úgy alakult, hogy minden hétre jutott egy adventi vásár, vagy valami városi program. A belvárosban sétálni egyébként is nagyon klassz, ilyenkor karácsony előtt pedig különösen szépséges, hiszen minden gyönyörűen ki van világítva.
A héten úgy terveztük, hogy megnézzük a Bazilikára vetített lézershow-t. De hogy ne legyen minden annyira snassz, hogy odamegyünk, megnézzük, és hazajövünk, kicsit kanyarintottunk a programon. Az egész amiatt volt, hogy Máténak már lejárt a bérlete, és idénre már nem is terveztünk neki újat venni. Erre az egy alkalomra, hogy utána meg 2 hétig nem használja, nem érné meg. Így trolival mentünk be a városba, ami kicsit arrébb tesz le minket, és egy kicsit vissza kell gyalogolni. De milyen jó, hogy így történt, mert így egy csomó minden szépséget is láthattunk.
Például a kivilágított Zsinagógát. Sosem jártam még bent, de amikor erre járok, akkor mindig megújul bennem a vágy, hogy egyszer bemenjek, és körbejárjam.

Marcit lenyűgözték a fények, a csillogó kirakatok, a csilingelő villamosok, tátott szájjal jött mellettem, nem is tudta, hová nézzen.
Tervezetlenül, mert éppen útba esett körbejártuk a Városház téri vásárt is. Hogy ez mennyire hangulatos volt!!!! Nekem ez a kis, családias vásár volt a nambörvan. Néhány hagyományos árusbódé, néhány sütöde, kellemes zene szólt a hangszórókból, nem volt tolongás, és nagyon szép is volt. A tér ovis és iskolás csoportok minikarácsonyfáival volt díszítve. A díszek háztartási újrahasznosítható anyagokból készültek, és sok ötletes díszítés volt, bár nem néztük meg mindet.
De a legviccesebb az volt, hogy lehetett (volna, mi nem álltunk sorba) egy úszógumiban ülve egy ugrálóváras csúszdán leszánkózni :)  Ez a szegény ember vízzel főz, vagy a ha ló nincs jó a szamár is tipikus esete.

Ide látszott az óriáskerék, úgyhogy arrafelé vettük az irányt. Milán rákattant, hogy üljünk rá fel, de ezt most kihagytuk. Egyszer ültünk már rajta, most szó sem volt arról, hogy felülnénk. Ezen kicsit bedurcizott, de hamar túltette egyébként magát rajta. A kerék viszont nagyon jól nézett ki így megvilágítva.

A Bazilikához érkezve pont elcsíptük a induló műsort. Minden elsötétült, lekapcsolták a fényfüzéreket, és megkezdődött a templom falára a vetítés. Mintha diafilmen néztük volna az Rendíthetetlen ólomkatona meséjét. Műsor után a fiúk megkapták a beígért gyerekborukat :) Meleg fahéjas almalevet szoktak inni ilyen helyeken, újabban. Még asztalt is találtunk, ahová békésen leülhettünk iszogatni. Fölénk magasodott a bazilika pompás épülete. 

A bazilika előtti betlehemet is megnéztük, nagyon szép volt. Milánt különösen érdekelte, mióta betlehemest adtak elő az oviban. Szépen le is ellenőrizte a szereplőket.

Azt mondja, a lila csuhás a Boldizsár, azaz ő.

Milán be szeretett volna menni a bazilikába is, de ezt most kihagytuk. De megígértem nekik, hogy ha  majd jó idő lesz, akkor egyszer majd eljövünk, és felmegyünk a toronyba is. Viszont, gondoltunk egy merészet, és nem hazafelé indultunk, hanem gondoltuk, ha már eddig eljöttünk, akkor nézzük még meg a Parlament előtti ország fáját is, amit a múltkor csak a villamosból láttunk. Meg hát annyira szép ilyenkor este a parlament kivilágítva, hogy vétek lenne kihagyni.

Ronald Reagennel

Igaz, közel sem láttam mindegyik, sőt, elenyészó, amit láttam, de bizton állíthatom, hogy a miénk a világ legszebb Országháza!

Hát nem gyönyörűséges?

A Kossuth téri Betlehem

Innen már csak a troliig kellett elmennünk, és hazamenni. Marci eddigre már úgyis jól elfáradt.
Jó későn értünk haza, de nagyon jót sétáltunk, és olyan szépek voltak a fények, a utcák, a város.