Marci is beíratkozott

A héten van az oviban a beíratkozás. Nagyon oda kellett koncentrálnom, hogy el ne felejtsem Marcit beíratni. Valahogy ez most nem volt a fejemben annyira, mint korábban, igaz Milán egy évvel később ment oviba, azt nehéz lett volna már elfelejteni. Szóval még tegnap is azon morfondíroztam, hogy mikor is lenne jó, végül ma reggel gondoltam teszek egy próbát, hogy hátha nincsenek sokan. Ha meg sokan vannak, akkor meg marad a péntek délelőtt. ( a holnap délután nem lett volna jó) Szóval ma reggel úgy mentünk Milánnal az oviba, hogy előtte leellenőriztem, hogy minden hivatalos papírja megvan-e a gyereknek. Megvolt. Milánt leadtuk a Csillag csoportban, mi pedig felbattyogtunk az emeletre. Ketten voltak már előttünk, lehet, hogy hárman, nem is tudom. Kicsit szét voltam esve. 

Kitöltöttem a jelentkezési lapot. A harmadik sornál kicsit elméláztam, hogy melyik gyerek nevét is kell most ide írnom???? Nehezen jött ki a kezem alól, hogy Marcell, nem sokszor kellett még ezt így leírnom.

Amíg vártunk, addig Marci nézegetett valami könyvet. Én meg elgondolkodtam azon, hogy hogy lehet, hogy már megint itt ülök... Marci még csak most született!!!! De mire jutottam volna magamban valamire, addigra már bent is voltunk, adategyeztetés, csodálkozás, hogy már Marci is????, hát mondom, én is ezt kérdezgettem épp magamtól odakint. 

Mindent aláírtam, mindent tudomásul vettem, és most már nincs más dolgunk, mint várni, hogy felveszik-e. Gondolom, hogy igen. És hogy hová. Én nagyon örülnék, ha Borókás lenne a legény. Közel van Milánhoz, kedvesek az óvónénik, és szimpi a csoportszoba. De az igazgatónő szerint mindenki borókás akar lenni, úgyhogy nem ígért semmit. 

Szóval még bármi lehet. De ha másik csoportba kerül, az sem lesz tragédia. Én csak egyetlen egy óvónénit szerettem volna elkerülni, akinek idén nagycsoportja van, de úgy néz ki jövőre az lesz az oviban maradó nagycsoportosok gyűjtőcsoportja, úgyhogy megnyugodtam. 

Mindenesetre kíváncsi vagyok! Nem tudom egyelőre Marcit, mint óvodást elképzelni. De majd alakul ez is idővel. De tény, hogy nincsen már kisbabám :(

A hét hőse, Marci

Egyértelműen. 

Úgy alakult, hogy eddig mind három nap délelőtt menni kellett valahová. Hétfőn Milánnal voltunk fülészeten. Most Marci is jött. Tömve volt a váró, de szerencsére nem mindenki ugyanoda várt, ahová mi, így relatív hamar bekerültünk a doktornénihez.  A jobb oldalon jelentős javulást tapasztalt, a bal oldalon nem nagyon. Átmentünk az audiológiára. Itt viszont jó sokat vártunk. Gyerekszemmel legalábbis. De olyan nagyon ügyesek voltak, mert nagyon türelmesen vártak. Olvastunk, beszélgettünk, nézelődtünk, és amikor bekerültünk Marci ott is szépen csöndben szemlélte, hogy történik. A doktornéninek viszont el kellett mennie, így az eredményt csak másnap tudtuk neki megmutatni. Így tegnap, már Milán nélkül újra elmentünk a kórházba. Onnan pedig be a városba. Utólag kiderült, hogy oda potyára mentünk, mert a jegypénztár csak 2 óra múlva nyitott, így dolgunkvégezetlenül jöttünk haza. 

Marci villamosozott, trolizott, és buszozott. hiba nélkül. 

Ma pedig a Millenárishoz kellett elmennünk. Tanakodtam is magamban, hogy hogy lenne jó oda menni. Metróval? De vajon az agyonzúzott Széll Kálmán téren (nekem Moszkva téren) át tudunk-e evickélni? Vagy villamossal, ami nem jár az Oktogontól arrafelé, csak busz megy helyette, ami plusz egy átszállás. Végül így mentünk. Marcinak őrült nagy kaland egy ilyen utazás. A földalattin például remekül elszórakozott azon, ahogy nyílik az ajtó, meg csukódik, és előtte van valami kis dallam. Borzasztóan tetszett neki. A villamospótló buszon pedig sikerült egy jó magas ülést kifognunk, ahonnan mindent szuperül látott. A körút Marcinak meg egyébként is maga a kánaán, hiszen végig dolgoznak valamit, itt egy gödröt ásnak, ott egy markoló, amott megint valami munkagép. Marci totál le volt nyűgözve. :)

Én pedig attól voltam lenyűgözve, hogy zökkenőmentesen tudtunk haladni, és az átszállások is simán mentek. Leszálltunk-fölszálltunk, szinte nem is kellett várakozni.

Ugyanez visszafelé. Közben pedig szépen jött a futóbicajával mellettem. Cserébe a Millenáris parkban hajthatott egy kicsit kedvére. És persze megnéztük a kacsákat. Az bárhol járunk elmaradhatatlan. 

Holnap délelőttre még nincs programunk.:)

Fociedzés nr.2.

Ha hétfő, akkor foci. Végülis milyen jó, hogy pont hétfőn van fociedzés, amikor még a szokottnál is nehezebben indul a nap. Ilyenkor elég csak a fülükbe duruzsolnom reggel, hogy ébresztőőőőő, reggel van, vár a munka, meg a fociedzés, és voila.... máris kint vannak az ágyból :)

A tegnapi fociedzés pedig igen rendhagyóra sikeredett. Máténak van egy nem túl szép, de nagy seb a lábán, ami már-már múlóban van, és nagyon vigyázunk rá. Már amennyire tudunk. A vigyázás egyik alapköve, hogy szegény Mátétól megvontuk a focit, hogy ne dörzsölődjön a lába. Nem csak edzés szinten, hanem itthoni futbalozás szinten is. Máté nagyon okosan igyekszik is betartani, és vigyázni. Néha azért el-elcsábul egy rúgásra, de egyébként egy hős. Ennél fogva a tegnapi fociedzést is ki kellett hagynia. Okos volt, megbeszélték apával, hogy ez most fontos, hogy mielőbb újra játszhasson. Megértette, elfogadta, és ha szomorú is volt, hősként tűrt a pálya szélén. 

Szóval a tegnapi fociedzésen Milán egyedül vett részt. Máté nélkül.  (az oroszlán nélkül, egyedül volt bátor :) by Marék Veronika)

És mivel reggel nem tudtunk dönteni, hogy elvigyem-e Mátét bőrgyógyászhoz, vagy sem, ezért Apa is odajött a suliba, hogy ha kell, akkor én elmegyek Mátéval, ő meg hazamegy a többiekkel. Egyelőre Máté sebe szépen gyógyul, tegnap már egész korrektül nézett ki, így egyelőre elhalasztottuk az orvost. 

Az edzésről. Milán természetesen teljesen be volt zsongva, ilyenkor szó nélkül csipkedi magát, sőt Marcit is igyekezetre biztatja, hogy nehogy elkéssen. Mire odaértünk, addigra a többiek már a pályán voltak, Milán csak úgy suhant be a pályára. Nem volt megilletődve, hogy Máté nélkül kell helyt állnia, pedig még csak  másodjára volt, és most voltak olyan gyerekek is, akik a múltkor nem.

Minden a szokott módon történt, labdavezetés, cselezgetés, dekázgatás, én közben Marcit terelgettem, közben Feri is befutott, Milán ennek nagyon megörült. Máté pedig ügyes volt, nem duzzogott, némán tűrt. 

Milán most is nagyon ügyes volt. Már-már aggasztóan sokat dicséri az edző "bácsi", és sokszor példálózik is vele, hogy milyen jól csinál dolgokat, mondjuk jól dekázik, pedig ő a legkisebb. Mondjuk tényleg ügyes, de azt sem akarom, hogy a többiek, akik ráadásul nagyobbak is mint ő, fújjanak rá e miatt.

A végén próbáltam videót készíteni, de tanulnom kell még ezt a telefonos videózást.

Kicsit más. Marci. Merthogy a fociláz is fertőző ám :) Nem kellett sok idő, hogy Marci is beszálljon a bőrrúgásba. Hétvégén már ő is rúgta a lasztit keményen. És amikor hazajövünk, akkor még nem jön velem, hanem lent marad egy kicsit ő is edzeni, és bőszen rúgja a garázskaput most már ő is. Úgyhogy alakul a focicsapat :)



Én meg lassan átalakulok sportbloggá.

Ünnepi meccs

Az idén lecsúsztunk a majálisozásról. Az elseje délelőttje elment az utazással Szentesre, és mivel a fiúk semmit nem pihentek az úton, Marci sem, ezért érkezés és ebéd után kíméletlenül le kellett feküdnie mindenkinek aludni. A Nagyok persze nem voltak álmosak, állításuk szerint, és nem tetszett nekik a csendes pihenőnek még a gondolata sem, de csodák csodája, mégis csak sikerült elaludniuk. Már-már ébreszteni kellett őket, hogy időben tudjunk indulni a 6-kor kezdődő vízilabdameccsre.

A múltkor is nagyon bejött, így nagyon megörültünk, hogy a mostani ottlétünkkor is lesz meccs, csak most a lányok játszottak, ráadásul a döntőbejutási sorozat első meccse volt a pénteki a Dunaújváros ellen. Szóval még tétje is volt. 

Az uszoda előtt megint állt egy kisebbfajta sor, nem is nagyon haladtunk, csak egész lassan. A fiúk meg izgultak, hogy csak le ne késsük a mérkőzést. De volt még idő bőven. 

várakoznak

A meccs nagyon izgalmas volt!!!! Nagyon erősen kezdtünk, és pár góllal el is húztunk, de a második negyed nagyon nem jött össze, és akkor feljött a Dunaújváros, sőt vezetett is egy góllal, de aztán szünet utánra összeszedték magukat a lányok, és végül 10-9-re nyert a Szentes. 

Nagyon jó meccs volt, végig izgultuk, végig szurkoltuk az egészet, szuper volt a hangulat, a fiúk meg borzasztóan örültek, hogy nyertünk. :)

Hogy levezessük a nagy izgalmakat, még egy kicsit sétáltunk a városban. Azt hittük, hogy van még valami koncert nyolc körül, de nem volt már semmi. Így hát idén majális nélkül vízilabda meccsel ünnepeltük május 1-jét. :)

Reklámújság

Nézegetjük hétvégén a Lidl-s újságot. Marci, Milán meg én. Kérdezgetem Marcitól, hogy mi micsoda, hogy felismeri-e, és hogy ki tudja-e mondani. Sorolja szépen, hogy pobász (kolbász), tej, tajt (sajt), isz (víz), fűnyíró (nem így mondja, de nem tudom, hogy hogy), stb... 

A sportoldal tetején meglát egy tornázó nőt, rámutat és felkiált:- Anyaaaa!!!!

Mire Milán odafordul Apához:

- Apaaaaa, nézd, ebben a boltban árulnak új anyukát!

Ennyit az anyák napjáról ;-)

Reggel

Ébresztgetem Milánt, aki medvemódra durmol az ágyában még 8 óra magasságában is, pedig Marci már jó 1 órája fűrészel a feje mellett. (játékfűrész, hangot adó.)
Simogatom, puszilgatom, szimatolom. A legeslegjobban szeretem, amikor ilyenkor reggel még olyan ágymeleg a kis pofija. Kicsit gyűrött, kicsit nyálszagú, olyan jellemzően Milános :) hmmmm., nyammmm, nyammm :)
- Ébresztőőőőő! Nyuszikám kelj fel, itt az új reggel! Vár a munka! Hasadra süt a nap!- zendítek rá a jól megszokott ritmusokra
Morog valami kicsit az orra alatt, de inkább a másik oldalára fordul.
Tovább költögetem, puszilgatom.
- Óóóóó milyen fincsi Milánillat van itt! Óóóó de jó, hogy van egy Milánkám!!!!
- De jó, hogy nem vagyok hóember! - vágja rá még mindig csukott szemmel.

Az valóban jó :) 

És egy nem ma reggeli Mátémondta, de most eszembe jutott.
Játszanak valamit a nappaliban. 
Máté:- Én bármikor sünné tudok változni! Nézd! 
És összegömbölyödve lekuporodik a földre. 

Fociedzésen

Máté eddig egy héten egyszer járt focizni, iskolaidőben. Ennél kényelmesebb megoldás nincs is a világon. A szünet előtt viszont kitalálta, a fejébe vette, hogy had járjon hétfőn is, mert mások is járnak az osztályból, és az milyen jó. Végül mondtam, hogy jó, szünet után járhat hétfőnként is, bár ez az edzés már suli után van, 4-től fél6-ig, de mivel már világos van, meg meleg, hát legyen. Ilyenkor már MArcival is jobban el tudjuk ütni az időt az edzés ideje alatt. 

Aztán az áprilisi első hétfőn Máté pont beteg volt. A következő alkalommal teljes lázban készült, nagyon izgatott volt, és nagyon lelkes. Imádom, amikor így lelkesedik:) Akkor még a tornateremben voltak, mi pedig az edzés végére toppantunk be, és a kispadról sasoltuk mit csinálnak. 

Két fiatal srác edzi őket, de akkor pont ott volt a vezetőedző, Pista bácsi is, és megkérdeztem, hogy nem járhatna-e Milán is erre a hétfői focira, mert szegénykém úúúúgy szeretne, és most is itt ül, és tátott szájjal nézi az edzést. Pista bácsi meg mondta, hogy hát persze, hogy járhat, mert ez nem sulis foci, hanem egy teljesen más szervezés, ide járhatnak már 4 éves kortól is, papíron. Úgyhogy le is zsíroztuk a dolgot, és Milán rém boldog volt. Onnantól kezdve számolta, hogy hányat kell még aludni a fociig. Aztán beteg lett, és azon izgult, hogy mi lesz, ha nem gyógyul meg. Nyugtatgattam, hogy meg fog. Meg is gyógyult. 

Hétfőn már reggel teljes transzban volt a délutáni foci miatt. Szépen összekészítette a szerelését, amit majd vinnem kell délután az oviba. 

Kivételesen délután még zeneovi is volt, valami pótlás, mert elmaradt előző héten, így a tornaterembe mentem érte 3/4 4 körül. Hát olyan villámsebességgel még életében nem távozott az oviból Milán, mint akkor, általában a nyafogás, a koránjöttél, a miértkellmárhazamenni, mégaligjátszottam műsorok szoktak lemenni, mire nagy nehezen el tudjuk hagyni az óvoda épületét. Most nem! Most mint a kisangyal, vette át a cipőjét, pattant a biciklire, és tekert egy hang nélkül. Most bezzeg nem volt messze az iskola :)

Megérkeztünk, átöltöztünk, közben az iskolások is megérkeztek, és kivonultak a műfüvesre. Milán volt az egyetlen külsős, és az egyetlen óvodás. A többiek elsősök-másodikosok voltak. De Milánt ez nem zavarta egyáltalán, ő egyébként is nagyobbakkal szokott játszani, úgyhogy ez neki majdhogynem a természetes környezete volt. 

Volt egy kis bemelegítő fogócska, majd labdavezetés, szlalomozás, dekázás, kapura rúgás, passzolgatás. Nem láttam minden percét az edzésnek, mert közben elmentünk a pékségbe is, meg Marci olykor el-eltéblábolt, de nagyon ügyesek voltak a fiúk. Milánt nagyon dicsérték az edzők, egyszer láttam, hogy a pálya szélén sutyorognak, hogy Milán milyen ügyes, pedig még milyen kicsi. De tényleg ügyes volt. 

A végén játszottak egy rövidke meccset, ahol a fiúk külön csapatba kerültek. Máté a saját csapatában kapus volt, és jól védett. Milán pedig nem ijedt meg az akcióktól, és bátran belement helyzetekbe. Végül ő is beállt a kapuba, szerintem kicsit elfáradhatott, azért, de az edzők mondták neki, hogy ne legyen kapus, mert nagyon jól játszik. Végül mindenki körbeállta, és meg is tapsolták. Milánnak meg fülig ért a szája. 

És már csak ötöt kell aludni a következő fociig :) Akkor majd videót is csinálok.

Extrém

A vasárnapunk úgy alakult, hogy hiába hogy délelőtt is volt programunk, és a fiúk már letekertek majd' 10 km-t, a délutánt is sport oltárán áldoztuk fel. 

Pár hete, talán kettő, mondta Máté, hogy az egyik sulis barátja egy közeli rollerpályára ment egyik péntek délután, és hogy menjünk mi is. Ő akkor rögtön akart menni, természetesen, de azért annyira nagyon nincsen közel, hogy csak így sittysutty nekivágjunk, szóval akkor nem mentünk. Na azóta nyaggat, hogy mikor megyünk már el a rollerpályára. 

Ferinek itthon volt dolga, így négyesben vágtunk neki, és bár úgy terveztem, hogy Marcival az én bicómmal megyünk, mert úgy gyorsabb, pláne, hazafelé, de amikor szépen beállt a fiúk mögé a kis futijával, hát rábólintottam, hogy jöhet azzal. Reméltem, hogy nem kell hazafelé ölben cipelnem a futóbicajával együtt. A pálya tőlünk kaputól-kapuig pontosan 2.2 km. Szoktam arra futni, onnan tudom.

Odafelé kicsit nehezen akarta Marci megérteni, hogy az út jobb oldalán közlekedünk, bicikliút van végig, és szembe azért előfordulnak biciklisek. Végül mire a pálya kapujához értünk csak sikerült felvenniük a libasort. 

A pályán jó sokan voltak. A rollerpályán is csak úgy hemzsegtek, és volt sok nagyfiú is, de voltak kicsik is, Milánkorúak is. Ők használták a pálya egyik felét, a nagyok meg a meredekebb másikat. Ott a kapu mellett ácsorogva elég meredeknek tűnt a lankásabb pálya is, álldogáltunk is ott egy darabig, amíg a fiúk végül bemerészkedtek. Mivel Máté rollerrel jött, Milán meg biciklivel, így felváltva mentek hol egyikkel, hol másikkal. A kezdeti bátortalanságukat gyorsan levetkőzték, és egyre ügyesebben mentek, Máté már tök jól meg is tudott fordulni a lejtőn.

Marci egy darabig elkekszezgetett a partvonalon, de aztán nem lehetett visszatartani, ő is ki akarta próbálni, így ment néhány kört a futijával.

Végül Marci miatt kellett elhagynunk a terepet, mert nagyon nem akart se lejönni a pályáról, se a szélén maradni, így kitereltem a többieket is, akik kicsit duzzogtak ugyan, de mikor belengettem nekik, hogy majd máskor is jövünk, és akkor már ők is sokkal jobban fognak tudni menni, akkor megbékéltek. Amikor meg átköltöztünk a szomszéd rallypályára, akkor már el is lett felejtve a rollerugrató. 

Nagyon jól meg van csinálva, hogy van egész pici pálya, tényleg a kicsiknek, műanyagmotorral is krosszoztak rajta a pelenkások. Aztán volt egy közepes pálya, amihez azért már kellett egy kis rutin és egy kis erő, és volt az igazi nagy dombos. 

Mondanom sem kell, hogy végül csak kipróbálták a fiúk mind a hármat, még a nagyot is. Igaz, oda csak feltolni bírták a járgányt, de lefelé jöttek, mint a meszes. Hihetetlen, hogy semmi félelemérzet nincs bennük, vagy ha van is, mert kezdetben talán volt, de a csinálni akarásuk sokkal erősebb minden hátráltató tényezőnél. Én meg lerágom a körmömet a domb alján, hogy csak nehogy leessen, elessen, megüsse magát, kitörje kezét-lábát-fogát-akármilyét, és csak remélem, hogy nem jut majd eszükbe, hogy ejtőernyőzzenek, bangee-jumpingoljanak, bázisugrojanak, vagy valami hasonló fincsiség. Így is eléggé a tűréshatárom szélét feszegetik, feszegetem. :)

Nem voltunk olyan nagyon sokáig, mondjuk egy órát, de nem mertem tovább maradni, nehogy végül ne bírjanak hazajönni. Főleg Marci, akit így is félúttól már csak keksszel lehetett motiválni a haladásra, de végül szépen hazajött. Oda-vissza 4.5 km-t futóbicajozott, plusz még amit a pályán ment. Nagyon büszke voltam rá :)

A nagyok meg teljesen fölspanolódtak az egésztől. Igaz este őket sem kellett altatni. 

Hazaérés után rögötn a fürdőkádba parancsoltam mindenki, centi vastagon állt mindannyiónkon a szürke por. Másnap sem kellett azon gondolkodnom, hogy mit mossak :)

Repülős múzeumos, ligetes

Vasárnap reggel, osztottunk-szoroztunk, és úgy határoztunk, vagyis határoztam, hogy amíg Feri a Széchényi fürdőben fürdik, addig mi lebicajozunk a ligetbe, elütjük az időt, és elé megyünk mire végez, és ő jön haza biciklivel a fiúkkal, én pedig hazafutok. 

Kicsit borús volt az idő, így fél kézzel a kilincsen a másikkal még csak begyűrtem egy-egy pulcsit a hátizsákba a fiúknak, biztos ami biztos.

Két tervünk volt, az A terv az volt, hogy egy kicsit tekernek a skacok a kreszpályán, de mivel Marcinak nem vittünk semmilyen járművet, pedig még meg is próbáltam valahogy rábütykölni a futóbiciklijét az én biciklimre, de nagyon instabil lett így az építmény, így végül itthon maradt. Szóval Marcinak nem volt járgánya, így ezt nagyon nem akartam most erőltetni, de határozott nem-et sem mondtam rá. A B tervben pedig a hamarosan lebontásra kerülő Pecsa emeletén lévő Repüléstörténeti kiállítás szerepelt, ami most egy hónapig nyitva van, (május közepéig). Hogy eddig zárva lett volna???? Nem tudom. Most mindenesetre nyitva van.

Probléma nélkül odatekertünk a ligetbe, leszámítva az olykor utunkba kerülő lomtalanítási szemétkupacokat, amik miatt hol a járdára kényszerültünk, hol vissza az útra, vagy a túloldalra. 

Ha biciklivel jövünk, akkor liget Ajtósi Dürer felőli oldaláról közeledünk, ott van jó aluljáró, és persze közvetlenül a kreszparkba csapódunk be, így elkerülhetetlen volt, hogy egy kicsit ne időzzünk itt el. Mentünk néhány kört, én is mentem velük, hogy Marci se érezze magát kirekesztettnek. És rögtön el is terveztük, hogy legközelebb Marcinak is hozunk valamit, mert nagyon élveztük, és még a jelzőlámpák is működtek, amik nem mindig szoktak.

Kicsit csöpögött az eső, így végül, mikor mondtam a fiúknak, hogy nézzük meg a múzeumot, nem ellenkeztek. Végül majdnem lefújtam mégis, mert pont bolhapiac is volt hátul, és nem voltam biztos benne, hogy jó-e ott hagyni a bicikliket a szokott helyen, éppen a piac mellett. Mentünk egy kört, hogy látunk-e jó/jobb helyet, végül csak visszamentünk, és letettük a bicajokat. A tárolóban igazi vagány biciklik is álltak mellettünk, reméltem, hogy ha nem a mieink fognak bárkinek is megtetszeni. 

A múzeumban éppen családi vasárnap volt, így még azt a jelképes belépti díjat sem kellett kifizetnünk, már bent is voltunk. 

Odabent rengeteg repülőgépet láttunk, régieket, nagyon régieket, kicsiket és nagyokat, katonaiakat meg mezőgazdaságiakat, maketteket, húúúú tényleg nagyon sokféle volt. Én vagyok annyira laikus a témában, hogy nekem egyik szinte olyan mint a másik, persze látom én, hogy az egyiknek nagyobb a szárnya, vagy más az orra, de úgy igazából nekem repülő volt mindegyik, csak az egyik kék, a másik sárga. :) Persze érdekes volt, meg szuper, és el is olvastunk néhány táblát, de leginkább csak körbejártuk amit körbe lehetett, megsimogattuk, amit meg lehetett, (elenyésző) belenéztünk, ahová be lehetett, és tátottuk a szánkat. 

Valami szimulátorféleséget ki is próbálhattak a fiúk. Igazából csak annyi volt, hogy beülhettek egy botkormány mögé, és eléjük volt vetítve valami repülős film, mintha ők vezetnének. Nekik persze tetszett. 

Volt egy falatnyi űrhajós rész is, néhány vitrin, néhány plakát, Farkas Bertalan ruhájának másolata, és egy olyan kapszula, amiben ő is utazott. Ebbe elvileg bele lehetett volna ülni, de akkor éppen nem, amikor ott voltunk. Persze a fiúknak ezer kérdésük volt, amire próbáltam a kiírtak alapján válaszolni. Érzem én, hogy kicsit jobban el kell már mélyülnöm az űrhajózásban, meg az űrkutatásban, mert igen könnyen sarokba lehet szorítani. :)

Milán persze rázendített, hogy "egyszer majd elmegyünk az űrbe!!!!!", és amikor mondtam neki, hogy nem hiszem, hogy valaha is elmennénk, akkor nem értette, hogy miért nem, "hiszen csak be kell szállni egy űrhajóba, és már ott is vagyunk!". Végül tényleg.

Kicsit több, mint egy órát voltunk bent, és nagyjából mindent meg is néztünk. Időzhettünk volna még itt-ott, de mivel Ferinél nem volt telefon, így a megbeszélt időre, vagy annak a környékén, azért szerettem volna odaérni a fürdőhöz. 

Mire kiértünk még a nap is kisütött. 

Még kacsanézésre is jutott idő. De itt nem voltak kiskacsák :( Pedig azt gondoltam, hogy biztos nagyon sok lesz, hiszen a mi kis patakunkban is van egy csomó kacsacsalád, és Marcinak annyira tetszenek a kicsik. De azért ezeket is lelkesen etette. 

Hazafelé pedig egy jót futottam, és mivel sejtettem, hogy én hamarabb hazaérek, mint a biciklis különítmény, még rá is tettem egy kicsit, de még így is én értem haza előbb. Bibibíííí :)

Milán sziporkázik

Mivel Milán betegsége nem az a rosszullevős, nyafogós, ágybanfekvős fajta, így ő két krémezés között vígan elvan. Imádom ilyenkor, amikor itthon van, mert olyan vicces. Folyton fecseg valamit, sokszor valami teljesen sületlenségről hablatyol, amit nem is értek, csak bólogatok, aztán a következő percben meg tök másról kezd el beszélni, ami nem is tudom hogy jut eszébe, vagy honnan találja ki. Érdekes lenne belekukkantani a buksijába. Gondolom ezer szálon futnak odabent a kis gondolatai, és teljesen random módon törnek felszínre belőle.

Ma szinte reggel óta sziporkázik valamit.

Még a hétvégén történt, amikor morgolódott, hogy nincs itthon süti. MArci ugyebár egész héten cefetül volt, így nemigen jutott eszembe, hogy két mosás és teregetés között még összedobhatnék egy sütit is.

Milán:- Nem igazság, hogy már napok óta nem sütöttél semmit!

Ma reggel is nézte a sütisdobozt, és morgolódott az orra alatt:

- Milyen sütisdoboz az, amelyikben nincsen süti :(

Aztán elmentünk boltba, ahol választott magának egy tejszeletet. Nem szoktunk ilyet venni, valahogy kiesik a repertoárunkból, de ennek donald kacsás volt a csomagolása, (ezúton is köszönöm), úgyhogy rém boldog volt. 

- Te avagy a világ legeslegjobb anyukája!- öleli meg a lábamat- ( hát nem megéri azt a száz forintot?:)) 

- Téged szeretlek a világon a legjobban!- fokozza

- Meg a spagettit!- csapja hozzá a legvégén. 

Megyünk a boltba. Az egyik kerítés mögött építkezés zaja hallatszik, de nem lehet belátni. Milán megáll, és befülel. 

- Úgy hallom itt flexelnek. 

Megyünk tovább. A bolttal szemben bölcsödét építenek éppen. Megállunk és eltöltünk pár percet a markolók és a betonkeverők bűvöletében, mikor egyszer csak felhangzik a jól ismert éles hang, mire Milán felkapja a fejét.

- Itt is flexelnek!

- Úgy látszik ma flexelő nap van! Biztos hallották, hogy a hétvégén flexeltünk, és az emberek rájöttek, hogy nekik is kell flexelni! 

- Biztos :)

Ebéd közben egyszer csak felnéz a tányérjából.

- Anya, egyszer majd elmegyünk egy kocsmába?

Hát persze, hogy.